Nehéz és első látásra hálátlannak tűnő feladat újat mondani vagy mutatni egy olyan klasszikusról, amelyet valamilyen formában mindenki látott vagy hallott már. Legyen szó színpadi előadásról vagy filmes feldolgozásról, William Shakespeare leghíresebb tragédiájának a lehető legkülönbözőbb változatai élnek és égtek be korosztálytól függetlenül mindannyiunk emlékezetébe, a szigorúan kor- és szöveghű megközelítésektől kezdve akár Baz Luhrmann zabolátlan indulatokkal teli, szédületes vizuális tempót diktáló 1996-os filmadaptációjáig. Alapos oka van annak, hogy a két veronai szerelmes tragikus történetét ötszáz év alatt sem nyelte el a feledés homálya, a legújabb „Apáczai-musical” pedig igencsak elevenen bizonyítja azt, hogy a Rómeó és Júlia nem csupán egy örökérvényűnek titulált szerelmi történet, hanem annál sokkal több, és a romantikus cselekményszálon túllépve századok múltán is tud az éppen aktuális közönségnek másról és máshogyan beszélni.
A musical, bár nem ma született műfaj, esztétikai érték és minőség szempontjából még mindig igencsak vitatott. Az alapvető ellentmondás leginkább talán a jelentős drámai súllyal bíró helyzetek és az azok tolmácsolására választott mód ütköztetésében érhető tetten, hiszen első látásra érthetetlen és hiteltelen az, hogy életének legkilátástalanabb konfliktushelyzeteiben miért akarna bárki könnyedén dalra fakadni vagy táncra perdülni, és úgy tolmácsolni az érzéseit. Éppen ezért az eszképizmus legelhivatottabb rajongóiban is gyakran felmerül a kérdés egy-egy ismert irodalmi mű „musical-esítésének” hallatán (mint például újabban az Abigél vagy A Pál utcai fiúk, de elképzelhető, hogy a rockopera egyik mérföldkövének számító Jézus Krisztus Szupersztár esetében is voltak hasonló reakciók), hogy vajon tud-e az nem csupán a felszínt exhibicionistán kapargató tinglitangli bohóckodás, hanem a történet igazán átélhető tolmácsolása lenni.
A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum vegyeskarának Rómeó és Júliája keményen rácáfol a musical műfajának látszólagos könnyedségére és felületességére. A zenés színház gyakran negédes, valódi tartalmat felszínre nem hozó túlzott magamutogatásának nyoma sincs – egy velejéig leegyszerűsített, nyers és ugyanakkor nagyon is hihető előadást látunk, amelyben ha elő is fordul néha, hogy néhány jelenet nehezebben, akadozva kapcsolódik egymásba, az nemhogy elvenne az események és a karakterek hitelességéből, hanem épp ellenkezőleg, a maguk tökéletlenségében meglehetősen „életszagúvá” teszi azokat. Az egyszerűre tervezett, de impozáns méretű díszletben a szereplők a cselekmény éppen aktuális dinamikája szerint helyezkednek hierarchikusan egymás fölé vagy alá (akár egymást taposva vagy földre tiporva), a jelmezek pedig szintén a maguk letisztultságában és funkcionalitásában, csupán egy-egy státuszt szimbolizáló dekoratívabb kiegészítővel adnak lehetőséget az igazán szabad mozgás általi önkifejezésre. Az előadás minden alkotóeleme a lehető legnagyobb összhangban kovácsolódik eggyé, a színészek pedig (igen, a szó legvalódibb értelmében nevezhetjük őket azoknak) szerepüket érezhetően magukra szabva, ám azok nagyságától függetlenül, elképesztő átéléssel és energiával lakják be a teret majd’ három órán keresztül.
Az apáczaisok Rómeó és Júliájának talán legnagyobb érdeme mégis éppen az, amit nem akar hangoztatni: hogy nem egy szakképzett színészgárda szakmai értelemben vérprofinak nevezhető produkciója, hanem egy diákelőadás. Semmiképp sem szabad és nem is lehet „elkenni” a szereplők minősítését azzal, hogy mennyire édesek vagy jópofák, és az apró hibák ellenére mennyire korrekt munkát végeztek, „pedig még csak gyerekek”. Nem, ezek nem gyerekek, csupa fiatal felnőtt áll előttünk a színpadon, mindannyian alig pár évvel idősebbek, mint a drámabeli Rómeó vagy Júlia, és alakításuk ettől igazán ütős és hiteles. És amit mutatnak, a lehető legkevésbé sem édes vagy jópofa: kegyetlen valóságot mutató tükröt tartanak elénk, és az ifjúság indulatával, a maguk harsány őszinteségével kiabálják az arcunkba az igazat. Azt, hogy „lehetsz király”, de „jogod nem volt”. Hogy önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.
Bármilyen zenés műre is esne a jövőben az apáczaisok választása, azt gondolhatnánk, hogy a Rómeó és Júlia összetettségét és sikerét nehéz lesz túlszárnyalni. Abban azonban már most biztosak lehetünk, hogy a legnagyobb lendülettel, őszinteséggel és elszántsággal fogják megpróbálni.
