Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Wesselényi Pálné Béldi Zsuzsanna életéről

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.


A 18. században épült hadadi Wesselényi-kastély. Forrás: kastelyerdelyben.ro

Nem sok dokumentum maradt ránk, az utókorra a grófnőről. Sajnos ezek legtöbbje évszám nélküli, tehát a vele kapcsolatos időbeli adatok legtöbbje csupán megbecsült. Azonban az biztos, hogy a 17. század második felében élt, halála talán már a 18. század elején lehetett. Keresztnevét több alakban hagyták ránk: Zsuzsánna, Susanna, sőt az apja Zsuska, édes lányomként említi végrendeletében.

Mielőtt az általunk ismert, írásban fennmaradt nyelvi emlékeket bemutatnánk és vallatóra fognánk, először ismerkedjünk meg a családjával, a férjével és a gyermekeivel. 1654 után, de még 1657 előtt született. Apja gróf uzoni Béldi Pál (*1621–1679? – elhunyt a Héttorony börtönében) Háromszék főkirálybírája, főgenerális, Belső-Szolnok és Zaránd vármegye főispánja volt1. Zsuska édesanyja, az imádott feleség, Vitéz Zsuzsanna, tőle örökölte a keresztnevét. Két öccse volt: Kelemen, kinek első felesége Henter Krisztina, a második pedig Keresztúri Krisztina volt. Kisebbik fiútestvére, Dávid fiatalon hunyt el2. A később említett évszámokból arra következtethetünk, hogy a kor szokása szerint nagyon fiatalon mehetett férjhez. Az apa úgy említi végrendeletében, hogy „édes lányom Vesselini Pálné, ki már Isten áldásából szárnyaidra keltél.” E mondatból már ki is derül, hogy a férje a híres Wesselényi család sarja, Pál volt, Thököly Imre színre lépése előtt a bujdosó kurucok tehetséges hadvezére. Báró hadadi Wesselényi Pál3 tábornok születési és halálozási dátumát pontosan ismerjük: 1654-ben született, s nagyon fiatalon, 1694-ben, negyvenévesen, családi birtokaira visszavonulva halt meg. (Apja Wesselényi II. István, anyja pedig Lónyay Anna volt.) Korán, a felnőtt kort épp csak elérve nősült meg (akkor a férfiaknál ez a 20. év volt). Mindezt abból következtethetjük ki, hogy nagyobbik gyermekének, István nevű fiának tudjuk a születési és halálozási évét is: 1674-ben született Aranyosgerenden, majd Kolozsváron hunyt el 1734-ben, felesége pedig Bánffy Kata volt. A családi leírások általában több gyermeket nem említenek a házaspárnál, azonban Béldi Zsuzsanna feljegyzésében olvashatunk egy Anna nevű leányukról, akinek édesanyja adott négy pártát (gyöngyös és gyémántos boglárral; veres bársony; klárissal fűzött és rubintos), gyémánt bogláros koszorút, gyöngy nyakravalót, aranyos láncövet és egy „som forma kláris gyökérövet”. A négy pártából arra következtethetünk, hogy Anna akkor még fiatal lány lehetett. Neve Nagy Iván kötetében viszont szerepel, amely szerint férje Bethlen László volt.

Béldi Pál a testamentumában arra inti leányát, hogy: „Az uradat megbecsüljed, gyermekidet isteni félelemben neveljed.” Amint a továbbiakban megtudjuk és az olvasók elé tárjuk, Zsuzsanna esetében sajnos, ez nem így történt. Ahogy az idézett első lábjegyzet írásából megtudjuk, Béldi Pál nemhogy szerette és becsül-te, hanem imádta kedves feleségét, Vitéz Zsuzsannát. Hogy kitől örökölte a lányuk a természetét, s milyen események késztették a férjével történt nagyon komoly nézeteltérésekre? – azt nem ismerjük. Az alábbiakban felhasznált két dokumentum egyike azonban erre pontos utalásokat tesz, amint a későbbiekben ezt idézzük és hivatkozunk rá.


A hadadi Wesselényi-kastély manzárdtetőjének csúcsait XVI. Lajos stílusú bádogurnák díszítik.
Forrás: Wikipédia

Az első, és az utókor számára nagyon érdekes lajstrom Béldi Zsuzsannától maradt ránk4. Ez az egyes birtokaikon lévő ingóságainak a jegyzéke pontos keltezés nélkül. Azonban a felsorolás közben található egy időpont, amely eligazít bennünket a keletkezés idejéről: „Hadadban Anno 1690. 21 Augusti”. Ekkor a férj, Pál körülbelül 35-36 éves volt, s már biztosan megszületett a két gyermekük, István és Anna. Felvetődik a kérdés, hogy miért volt szükség ennek elkészítésére, hisz a családban nem volt ekkor sem kiházasítás, sem haláleset.

Mielőtt ezen több oldalas feljegyzést részletesen bemutatnánk, először a záradékát érdemes pontosan idézni, hogy az okot megértsük:

„Ezek az egyetmások voltak az ládában Vas várában és a több városokban, melyeket vitetett Hadadban és tőlem az én uram Vesselényi Pál, melyeket én is visszakivánok a contrastus (azaz: szerződés) szerint.”

Több megjegyzést is kell tennünk e mondat után. Ezt olvasva kitűnik, hogy a házastársak közti rossz viszony miatt vétettek el bizonyos ingóságok Zsuzsannától. Feltételezzük, hogy a férj, miután elbocsátotta magától mint feleséget, utólagosan mégis kötött vele egy, de feltételekkel megszabott kikötést, azaz kötelezvényt. (Erre utalhat a második, később ismertetett dokumentum.) Hihetetlen, hogy Zsuzsanna ennyire pontosan emlékezett (volna) arra, hogy melyik településen milyen és mekkora mennyiségű s értékű ingóságai vannak. Mindebben több hű szolgálója lehetett a segítségére, s valaki írástudó, egyben a jogban is jártas szakember, aki ezt a hosszú sort nagyjából témánként rendszerezte, pontosította.

Fel kell figyelni arra is, hogy Béldi Zsuzsanna ingó vagyonainak mértéke milyen jelentős volt, pedig családja nem is tartozott az akkori Erdély leggazdagabb nemeseinek körébe. Ingatlanokról egyáltalán nem ír, hisz a kiházasításakor kapott, majd a szüleitől örökölt birtokok nem képezhették vita tárgyát a férj és felesége között.


Az uzoni Béldi család címere
Forrás: arcanum.hu

Egy biztos, hogy a hosszú lajstrom elolvasása után betekinthetünk a 17. század végének „főúri” életébe. Abba, hogy hogyan öltözködtek, milyen ékszereket viseltek, milyen háztartási eszközöket használtak és miből készültek azok, milyen volt az életvitelük (az akkori divat, szokások, az óra használata, tisztálkodási eszközök). Hogyan szórakoztak (könyvek, hangszerek)? Honnan vásároltak árukat, kiktől kaptak ajándékba értékes tárgyakat? Milyen volt az állattartás, mely húsféléket, ételeket ehettek? Sorolhatnánk tovább a kérdéseket, azonban mindezekre e rövid írásban nem lehetséges a válaszadás.

Ezután nézzük át nagyon tömören Béldi Zsuzsanna felsorolt ingóságainak a jegyzékét. Ezek között ma már nagyon sok olyan tárgyat, kifejezést, jelzőt találunk, amelyeket a 17. században naponta használtak, azonban mára kikoptak az életünkből és a nyelvünkből.

S a mai olvasóknak már meg kell magyaráznunk azok jelentését, sőt, néhol a használatát is. Mielőtt mindezt bemutatnánk, meg kell jegyezni, hogy ami csak lehetett, az mind arany, aranyozott vagy ezüst volt. A ruhák és egyéb öltözékek is skófiummal5 voltak hímezve. A ruhaféléket értékes, drágakövekből csiszolt boglárok díszítették.

Természetesen az arany „marhákkal6 kezdődik az összeírás. Az itt, majd később felsorolt tárgyak legtöbbször többes számban értendők. Az arany tárgyak: medál, függő(cske), azaz fülbevaló, láncos öv, nyakravaló (nyaklánc), gyűrű. Mindenben drágakövek voltak. Például az egyik medálban 40 gyémánt, másokban rubintok, igazgyöngy, zománcos arany volt befoglalva. Ezt követik az aranyra fűzött klárisok (kalárisok), azaz gyöngy nyakékek. Külön ki kell emelnünk két arany órácskát: egyiket a francia király küldte neki, a másikat egy francia generálistól kapta ajándékba. A későbbiekben is olvashatunk egy „kutya forma” órácskáról, amelyről bővebben nem ír.

Az ékszerek után a női ruhaneműk következnek. Ezeknél érdemes megfigyelni az akkor divatos és használt alapanyagokat, valamint azoknak a színét. Összefoglalva ezek: köntösök (valójában felső viseletű ruhák), palástok, ingek/ingujjak (női blúzok), gallérok és előruhák, mai néven kötények, főkötők, kendők, arcot borító fátylak, pántlikák, sőt egy salavári is (vastag lovaglónadrág). Először soroljuk föl, hogy milyen anyagokból készültek ezek a csipkével, recével (cérnából kötött hálószerű horgolással), arannyal díszített vagy virágokkal hímzett, néha prémmel (például: nyuszt), bojttal kiegészített darabok.

Az említett ruhaanyagok a következők: bársony, atlasz (sima, fényes selyemszövet), tafota (könnyebb selyem), kamuka (hosszú szőrű kelme selyemből vagy gyapotból), vászon, gyolcs, cinadof (igen finom gyolcs), szőr, kanavász (erősen sodrott, durva, színes fonalból szőtt pamutszövet), bakacsin (fekete vászon vagy posztó), rececsipke. Itt kell még megemlítenünk két lábbelit: az egyikük pontosan meg nem nevezett, de kordován bőrből készült (finoman cserzett, festett kecske- vagy juhbőr), a másik egy, az anyjától örökölt szkófiumos arannyal varrott papucs és kapca. Itt említ két ezüst nyelű, strucctoll legyezőt is. Nézzük ezek után azt, hogy milyen színű ruhadarabokat kedveltek és különítettek el az egyes alkalmakra Béldi Zsuzsanna udvarában: fehér, fekete, veres, szederjés, tengerszín, zöld, ezüstszín, virágos, tarka, kék, karmazsin (élénk sötétpiros, kissé kékes árnyalatú), publikán (papagájszínű, a sárga egyik jellegzetes árnyalata), tetcin vagy tecin (halvány rózsaszín).


A Wesselényi család címere a kolozsvári,
Farkas utcai református templomban.
Forrás: Wikipédia

Mindezek után következzen az egyéb, háztartásban, étkező-, hálóhelyiségekben és utazásukkor használatos szövött holmik sora. Bizonyára nagy vendégeskedés lehetett kezdetben a családjukban, ha csak az elvitt abroszokból 24 különböző anyagút sorol föl, mellettük a használatos asztali keszkenőket (ruhaszalvétákat). Meglehetősen hideg hálószobáikban az ágyaikat szuperlátokkal (ágykárpit, az ágy oldalán lelógó függöny) zárták körül, ebből kilenc különböző anyagút és színűt olvashatunk. Köztük az ablakok elsötétítésére való bakacsin színű és a hintó ablakára való függöny is szerepel. Mint a leírásból kiderül, paplannal takaróztak, ebből az úrnő hat más-más fajtát követelt vissza (arannyal varrott, bársony, zöld, fehér kanavász, selyem, tarka selyem). Az ágyakhoz tartoztak a párnák és a párnahajak (huzatok), ezen utóbbiakat mind a legfinomabb, puha anyagból arany fonállal varrták. A sok felsorolt lepedő is selyemből (például bécsi selyemből) vagy gyolcsból szőtt díszített darab volt. A lakásuk, azaz udvarházaik és kastélyaik éke volt a szőnyeg. Az itt említett tízből hat darab az apjától jutott neki annak halála után. Végül szólnunk kell a – jó gazdaasszony módjára – tartalékban összegyűjtött, végben álló, kender- és lenvásznakról. Ahogy írja, 250 sing (a hosszmérték két arasz, azaz 44,5 cm) különböző minőségű vászna volt, valamint 100 singre való len fonala. Ide sorolható a szintén tartalékban lévő vitézkötés (paszomány), az ezzel készült zsinórozással főként a férfiruhákat díszítették.

Ezüst, réz és ón tárgyait mindezektől különválasztva sorolja föl, miután azok legtöbbje már nem ékszer, hanem az étkezéshez, a konyhához tartozó mindennapos kellék volt. 12 ezüst aranyozott csésze, melynek ára akkor több volt 100 tallérnál. Ugyanilyen értékű tíz, „egyben járó”, azaz összetartozó pohár; palack, ivócsésze, „kalán”, kupa, ezüst láda (benne 30 tallért nyomó ezüsttel). Egy ezüst és egy ón mosdómedence korsóstul, óncsészék, -tálak (18 darab), két-két réz borhűtő fedelével és mozsár, valamint összefoglalva: egy egész konyhára való, rézből álló kicsiny és nagy edények – ezeket is mind elvitték.

Utazásaikhoz különböző ládákat használtak. Ugyanakkor szekrény hiányában (ez akkoriban még nem volt szokásban) ilyen ládákban tartották odahaza a ruháikat is. Ezek közül csupán néhány érdekesebbet emelünk ki: bőrős láda, tükörrel rakott fekete fias (fiókos) és egy cédrusfából készült, zöld bársonnyal bevont láda, melynek „pléhelése” mindenütt ezüstből készült. Ez utóbbiban sok könyvet tartott, amelyeknek a témája „theológus és politicus” volt. Sajnos szerzőjükre, címükre nem tér ki.

Mindezek után már vegyesen sorolja föl Zsuzsanna, hogy miket vettek el tőle Komlódról, Besztercéről, a kolozsvári és az (aranyos)gyéresi házból, valamint mik maradtak elköltözése után Hadadban. Kolozsvárról mindent elvittek: az összes házi eszközt, a „Szent Jobi” úrnál (feltehetően ékszerésznél) lévő értéktárgyait. Besztercéről az összes papirost (valószínűleg amire írni szokott), két kicsi könyvecskéjét, Komlódról 166 arany forintot a ház összes edényével együtt. És hirtelen fordulattal váltva: ugyaninnen pogácsát, húsz nyári sajtot; 1000 (!) raj méhet, minden ludat, pulykát, tyúkot és rucát. A méheket feltétlenül külön ki kell emelnünk e sorból. Ugyanis a méz volt az egyetlen édesítőszer az akkori háztartásokban.


Az uzoni Béldiek családfája. Forrás: arcanum.hu

A Hadadban maradt ékszereken, szőrméken kívül két dolgot hiányol: az egyik a két darab „Virginia Clavicordia” hangszere (a klavikord billentyűs hangszer volt, a zongora egyik őse), a másik pedig a szövés-fonáshoz való guzsaly (kézi fonóeszköz) és a hozzá tartozó osztováta (szövőszék). Az itteni tárgyak közt olvasható egy különleges dísztárgy, idézzük: „egy arany kéz, ki is tart egy rubintos galambot arany tűvel együtt.”

Az apróbb háziállatokról, mai néven baromfikról az előbb történt említés. A nagyobb termetű háziállatait a komlódi házától hajtották el (állítólag a tatárok elől?), pedig ezek mind „jutottak volt ides anyám halála után énnekem” – írja a megjegyzésében. Ezeket csak felsoroljuk: tehén, bika, tulok (ökör), tinó, borjú együtt 66 darab, bihal (bivaly) 20, sertés 45 és 10 malac. Meg kell jegyezni, hogy a számuk feltűnően sok, és az értékük is nagy lehetett abban az időben, mint ahogy ma is.

Ha áttekintjük e tömören összefoglalt, és tételeiben itt válogatott, hiányosan ismertetett listát, láthatjuk, hogy Béldi Zsuzsannát jelentős vagyontól fosztották meg, nagymértékben károsították a férje utasítására.

Elkeseredésében írathatta ezt a lajstromot, s feltehetően a saját szemszögéből jogosan követelte vissza mindezen értékeit.

Felvetődik a kérdés: mindezen idő alatt hol élhetett, lakhatott a gyermekeivel a férjétől külön élő asszony? Csupán feltételezzük, hogy a Béldi család valamely udvarházában vagy kastélyában.

Az eddig leírtak után próbáljuk megkeresni az okot, hogy a fiatal férj, Wesselényi Pál miért folyamodott a feleségével kapcsolatosan erre a nagyon durva és kirekesztő viselkedésre, magatartásra.

Erre egy másik, Sebestyén Mihály erdélyi művelődéstörténész által közölt dokumentum adhat (talán) választ, amelyből kiderül, hogy Wesselényi „minő föltételek alatt veszi vissza nejét”. Ez a dokumentum a Teleki család levél-tárából került elő, és Koncz József közölte először7. Mivel olvasóink nem biztos, hogy ismerik ezen följegyzést, kicsit részletesebben idézünk a közlő írásából.


Uzoni Béldi Pál (1621–1679) Háromszék
főkirálybírája, Belső-Szolnok vármegye
főispánja, Béldi Zsuzsanna édesapja.
Forrás: Wikipédia

A bevezető mondatában Wesselényi írja a kapcsolatukról: „Istennek keserves látogatása által (…) eddig nagy házassági keresztet viselvén” élt. Majd azzal fejezi be, hogy jóakarói atyai intésére bizonyos feltételekkel visszavette a feleségét.

Mindezeket csupán öt tömör pontban sorolja föl. Nem ír az ura ellen feljelentéseket; nem „bűjös bájoskodik” és kuruzsoltat ellene; nem avatkozok bele a birtokaik gazdasági ügyeibe; a férjét akarata ellenére nem hagyja el; az utolsó pedig az, ha mindezeket részben vagy egészen megszegi, akkor a férj a házasságkötés alól felszabadulhasson.

Sebestyén nagyon találóan jegyzi meg erről az összeszedett, logikus írásról, hogy: „Rövid és velős ügyvédi fogalmazvány”.

Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy abban a korban, a 17. században gyakori volt, hogy a nemes férfiakat király (fejedelem) elleni hűtlenséggel, összeesküvéssel vádolták, sokszor igazságtalanul csak azért, hogy a birtokaikat megszerezhessék. A nőket pedig bűbájoskodással, ördöngősséggel, kuruzslással, hogy büntethessék, börtönbe zárhassák, és a férjüktől, családjuktól elszakítsák őket.

Hogy Béldi Zsuzsanna folyamodott-e ilyen praktikákhoz, erre sehol nem találtunk utalást. Mint ahogyan arra sem, hogy elolvasva az utóbbi rövid feljegyzést, visszament-e a férjéhez, betartotta-e annak kéréseit, s ennek a fejében visszakapta-e az elvett ingóságait. Ha teljesítette is ura kérését, akkor sem kellett azt sokáig betartania. Ugyanis ha a címben jelzett ingóságokat körülbelül 1690–1691-ben írták össze, majd a férje visszavette őt, akkor is csupán pár évet élhettek már együtt, mivel a férj 1694-ben elhalálozott. (A feleség további életéről, esetleges újabb férjhezmeneteléről, gyermekeivel való kapcsolatáról semmit sem tudunk, nem található róla följegyzés.)

Wesselényi Pálnak és Béldi Zsuzsannának mindene megvolt: történelmi név, rang, birtokok, pénz, ingóságok, udvarházak, két gyermek – házasságuk mégsem volt boldog, mint Zsuzsanna szüleié, akikről példát vehettek volna.

 

Jegyzetek

1 Részletesen lásd Fülöp László: Gróf uzoni Béldi Pál, a főgenerális és a családapa. Művelődés. 2016. 6. p. 26–28.

2 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I. Pest 1857. p. 279–280. 3 Nagy I.: i. m. XII. Pest. 1865. p. 158–162.

4 Török István: Wesselényi Pálné, Béldi Zsuzsánna ingóságai. Történelmi Tár. Budapest. 1899. p. 355–362.

5 Skófium: hímzésre használt arany, ezüst vagy aranyozott ezüst fémszál. Főként Törökországból hozatták be.

6 A marha régi jelentése: kincs, vagyon, értéktárgy.

7 https://www.e-nepujsag.ro/articles/wesselényi-pál-minő-föltételek-alatt-veszi-vissza-nejét

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. 

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.