Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek. Barabás László összegezte ezeket a közelmúltban még élő, esetenként ma is fennálló, tájtudattal kapcsolatos vélekedéseket, saját kutatásai és dr. Kós Károly észrevételei alapján. Tanulmánya 2007 nyarán (június–szeptemberi szám) jelent meg lapunkban, a 140 oldalas Mezőségi néprajzi összeállításban.
Hogy manapság miként vélekednek erről az említett falvak lakói, annak érdemes lenne utánajárni, viszont úgy tűnik, sok esetben a mezőségi szó mára a szülőföld megnevezése lett, nem a szomszéd falutól elválasztó, hanem azzal összekötő megnevezés. Példa erre a most októberben lezajlott Mezőségi Népzene- és Néptáncfesztivál, amelyet immár huszonhatodik alkalommal szerveztek meg Szamosújváron a Téka Alapítvány munkatársai. Számos faluból érkeztek hagyományőrzők vagy hagyományt visszatanult fiatalok, magyarok és románok, a Mezőség szívében fekvő kisvárosba. Ábécérendben a következő helyekről: Bálványoscsaba, Budatelke, Buza, Csabaújfalu, Kötke, Magyarpalatka, Magyarszovát, Melegföldvár, Mezőbergenye, Mezőpanit, Ormány, Ördöngösfüzes, Szék, Szopor, Vajdakamarás, Vajdaszentivány, Vasasszentgothárd, Vasasszentiván, Visa és Zselyk. A gálaműsor félig színpadi, félig mulatós környezetben zajlott, a részvevők terített asztalok mellől követték a fellépéseket és vártak a sorukra. A maratoni néptánc- és népzenegála állandó meghívottjai már jól ismerik egymást, várják ezt az évente ismétlődő alkalmat. Színes volt idén a felhozatal, Belső-Erdély – illetve Mezőség – egymástól nagyon távol eső vidékei is bemutatkoztak, a Székely Mezőség forgatósai és a Beszterce vidékiek németes táncai találkoztak itt egymással. A rendezvény magját viszont továbbra is a Mezőség belső, középső részéről érkezők képezték, ez az a vidék, amelynek táncai annyira gyorsan teret hódítottak a táncházmozgalom hajnalán. A hetvenes évek elejétől egészen a kilencvenes évek végéig a legtöbb helyen „mezőségit” táncoltak a táncházakban, a széki és a kalotaszegi mellett, az egyre hozzáférhetőbb néprajzi gyűjtéseknek köszönhetően aztán rétegződni kezdett a táncházas kultúra is. Zenészeinek köszönhetően előbb Magyarszovát és Magyarpalatka vált ki előbb abból az egyneműségből, ami a városiak számára a Mezőséget jelentette, majd egyre többen kezdtek kimondottan egy-egy településre, az ottani sajátosságokra figyelni.
A családias szamosújvári fesztiválnak nem a figyelemfelkeltés a célja – bőven elég, hogy az eseményről felvételek készültek, amihez gyűjtők, kutatók, táncosok majd hozzáférhetnek. Találkozás ez, hasonló ahhoz, amelyről régen a magyar irodalom tankönyvünkben olvashattunk – nem kimondottan tizenkét éveseknek való olvasmány volt ez, hiszen a cselekménye összefoglalható annyiban: néhányan együtt énekelnek, táncolnak. Hogy milyen különös és csodálatos ez, csak a későbbi, szótlanabb korunkban vált világossá. Pusztakamarási estéről volt szó abban a szövegrészletben, Sütő Andrástól: „Hozzuk a dalt az erdőből. Szamosújvár közeléből, egy-egy szekér tűzifa közé rejtve a gyermekeknek ajándékképpen; hozzák a jégtáblákkal, és elvermelik meleg napokra. Kutas Feri kiváltképpen gyűjti a dalt, mint az üres patronokat. S most íme, jól fog a kalandozásban. Kitágítja körülöttünk a teret és az időt; nyújtózkodni lehet benne.”
