Erdély művelődés- és egyháztörténeti forrásainak feltárása, nyilvántartása és kiadása az 1990-es évek után új fordulatot vett. Az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány égisze alatt működő különböző kutatóműhelyek, a Kolozsvári Református Teológiai Akadémia Protestáns Egyháztörténeti Tanszékének, az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai mind azt bizonyítják, hogy az alapkutatások (levéltári-kézirattári dokumentumok feltárása) jó úton haladnak. Napjaink historikusai munkájukat úgy próbálják végezni, hogy a nemzetközi szakirodalom modern kérdésfelvetéseire is választ adjanak.
Jelen előadásomban az egyháztörténet elsőrangú forrásaira, a püspöki vizitációs jegyzőkönyvekre fektetem a hangsúlyt, ezen belül pedig egypár aranyosmenti unitárius egyházközségről próbálok rövid keresztmetszetet felvázolni.
Az egyházlátogatási vagy canonica vizitációs jegyzőkönyvek kutatása nagy múltra tekint vissza Európában, és ezeknek a dokumentumoknak „forrástipológiai elhelyezése kritikai szinten is megtörtént”, sőt ezt a forrástípust már a modern kommunikációtörténeti kutatásokba is bevonták (Monok István: Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek könyvtártörténeti hasznosítása. Magyar egyháztörténeti vázlatok. 1998/1–2. 203).
Magyarországon Timon Ákos volt az, aki már 1884-ben A canonica visitatio a magyar egyházjogban című munkában az egyházlátogatási források egyházjogi értékelését elvégezte, de ezt követően nem jelent meg túl sok jegyzőkönyv nyomtatásban. Holl Béla 1950-ben dolgozta fel a Váci Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyveit, de ez a munka is csak a múlt évben látott napvilágot. A fordulatot a jegyzőkönyvek feltárásában és publikálásában is a közép-kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása jelentette, aminek következtében újjászerveződhettek az egyháztörténeti kutatások fórumai. 1991-ben Az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani Osztályának elkészült az a kiadványa, amely eligazít a vizitációs jegyzőkönyvekben (Varga Imre, Kiss Mária, Kövy Zsolt: Segédanyag az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feldolgozásához. Szerk.: Dóka Klára. Bp., 1991. Magyar Országos Levéltár. 2. kiadás, 1993). Ezt követően a katolikus, az evangélikus és a református egyháztörténészek, levéltárosok egymás után rendezték sajtó alá felekezeteik vizitációs jegyzőkönyveit. Az Osiris kiadásában 2001-ben és 2002-ben két reprezentatív, egy református és egy katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv is megjelent a 16–17. századból.
Kép: a Kövendi Unitárius Egyházközség Facebook-oldala
Erdély viszonylatában a 19. század utolsó harmadában, a 20. század első felében és a kommunizmus ideje alatt is elsősorban az egyházi levéltárakban fennmaradt vizitációs jegyzőkönyvi forrásokból merített több szerző. Hadd említsük meg például azokat, akik a református egyházi névkönyvekben a parókiákat ismertették, vagy Kelemen Lajost, aki unitárius templomkastélyokról, klenódiumokról írt, továbbá Herepei Jánost, aki Kolozsvár műemlékeiről publikált. B. Nagy Margit az erdélyi barokk művészet kutatásában hasznosította a jegyzőkönyveket, nemkülönben Dávid László az udvarhelyszéki műemlékfelmérésében, és a sort tovább lehetne folytatni.
Teljes terjedelmében közzétett vizitációs jegyzőkönyvek tudomásunk szerint a ’90-es évek után jelentek meg. Csáki Árpád és Szőcsné Gazda Enikő 2001-ben tették közzé az Orbai Református Egyházmegye esperesi vizitációs jegyzőkönyveit az 1677–1752 közötti időszakból.
2002-ben Kovács András és Kovács Zsolt, valamint munkacsoportjuk püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyveket publikált (Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok I. 1727–1737. Közzéteszi: Kovács András és Kovács Zsolt. Kolozsvár, 2002). A bevezető tanulmányában Kovács András a kommunizmus idejére utalva a jegyzőkönyvek kiadásáról azt írja az 5. oldalon, hogy „az akkori viszonyok közepette természetesen szó sem lehetett, noha kétségtelen volt, hogy nélkülük a kora újkori és újkori egyház-, iskola-, hely-, könyv- és művészettörténeti, valamint néprajzi kutatásokban aligha várható komoly előrelépés”.
Ebben az évben Kolumbán Vilmos József a Sepsi Református Egyházmegye esperesi vizitációs jegyzőkönyveit tette közkinccsé (A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei. 1728–1790. Sajtó alá rend. Kolumbán Vilmos József. Kolozsvár, 2005).
Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárában található Lázár István püspök 822 nagy ívrét terjedelmű, kétkötetes, 1789. évi vizsgálószéki jegyzőkönyve, amelynek kiadása előkészület alatt van. Ezeknek a jegyzőkönyveknek a megjelentetése azért is fontos, mert Kelemen Lajos megállapítása szerint „összes egyházközségeinknek kétharmadáról nyújtanak adatokat s legtöbbször első följegyzések számos műemlék jellegű templomunkról. Főbecsük egyháztörténeti vonatkozásukon kívül éppen abban áll, hogy nemcsak némely ma is fönnálló emlékeink leírását olvassuk bennük, hanem azóta lebontott és másutt sehol le nem írott emlékeinkről képet nyerünk belőlük, s a leírásokból következtetni tudunk az épület stílusára és ezzel hozzávetőlegesen építési korára.” (Kelemen Lajos: Legrégibb adataink unitárius templomainkról püspöki egyházvizsgálati egyházkönyveinkben 1789-ig. Keresztény Magvető 54. 1922, 168).
Az 1789 előtti unitárius püspöki vizitációs jegyzőkönyvek, szám szerint 6, egyike sem annyira részletes, mint a Lázár István-féle, de ezekben is sok értékes adatot találunk az 1674–1761 közötti időszakról. Előadásomban elsősorban ezekre a kevésbé ismert jegyzőkönyvekre fogok támaszkodni, amikor az aranyosszéki unitárius egyházközségekről szót ejtek.
A püspöki vizitáció rendszere a keresztény egyházakban már az 5. századtól bevett szokás volt, és ezt a gyakorlatot a reformáció után alakult új egyházak is átvették. Ennek megfelelően a püspök időről időre egyházkörönként ellátogatott a gyülekezetekbe, számba vette azok épületeit, liturgikus felszereléseit, ingó és ingatlan vagyonukat, megvizsgálta a papok, a kántorok és oskolamesterek felkészültségét, erkölcsi magatartását, megismerte az általuk pásztorolt közösség állapotát. Ennek eredményeképpen születtek meg a gyülekezetek előmenetelét szolgáló püspöki intézkedések.
A jegyzőkönyvek tanúsága szerint az Erdélyi Unitárius Egyháznak a 17. században 8 egyházköre (a reformátusok egyházmegyét használnak) volt, nevezetesen: a Kolozs vármegyei, a Torda vármegyei, a Fejér vármegyei, a Küküllő vármegyei, a Háromszéki, az Udvarhelyszéki, a Keresztúrfiszéki és a Marosszéki.
Azt hiszem, hogy nem érdektelen itt egy kis kitérőt tennünk és megemlítenünk, hogy ezen egyházkörök és a hozzájuk tartozó egyházközségek első összefoglaló leírását az a 18. század utolsó harmadában íródott, latin nyelvű mű tartalmazza, amely csak 2002-ben jelenhetett meg nyomtatásban (János Kénosi Tőzsér, István Uzoni Fosztó: Unitario-Ecclesiastica Historia Transylvanica Liber I–II. Ed. János Káldos. Bp., 2002), s amelynek első nagyobb egységét még ebben az évben magyar nyelven is kézbe vehetik az érdeklődők. Ennek a megkülönböztetett tisztelettel övezett erdélyi unitárius egyháztörténetnek a szerzői: Kénosi Tőzsér János és Uzoni Fosztó István többek között a 17. századi unitárius intézményekről és személyiségekről azóta pótolhatatlanná vált adatok tömkelegét dolgozták be művükbe. Orbán Balázs A Székelyföld leírásában gyakran idéz ebből és hivatkozik erre az akkoriban még csak kéziratban meglévő egyháztörténetre, azaz az Unitario-Ecclesiastica Historia Transylvanicára. Uzoni írja, a 17. századi egyházkörökről, hogy „Még nyolc, üggyel-bajjal tengődő unitárius egyházkör van Erdélyben”, aztán felsorolja az általam említetteket, majd hozzáfűzi, hogy az „Aranyosszéki Torda megyéhez tartozik” (Kénosi Tőzsér János, Uzoni Fosztó István. Az Erdélyi Unitárius Egyház története II. Fordította: Márkos Albert. Kézirat. 182.) A Torda vármegyei egyházkör legtöbb egyházközsége Aranyosszéken van, szám szerint 8. Bágyon, Kövend, Várfalva, Aranyosrákos, Csegez, Sinfalva, Alsófelsőszentmihály és Mészkő. Torockót és Torockószentgyörgyöt Uzoni nem sorolja Aranyosszékhez, és mivel határvidék, most mi sem foglalkozunk vele. A következőkben csak néhány, Uzoni által összegyűjtött érdekesebb adatot ismertetek egypár aranyosszéki egyházközségről, majd a jegyzőkönyvekből szemelgetek hasonló módon, olyan sorrendben, ahogy a vizitáló püspök általában bejárta azokat.
Megfigyelhető, hogy több alkalommal is a püspök Bágyonban kezdte a vizitálást. Erről az egyházközségről Uzoni elmondja (225. oldal), hogy „Egyetlen temploma romladozott már kezdettől fogva, de tornya ennek sem volt. A templomot 1595-ben megújították, de a fatornyot 1673-ig használták. Legrégibb időben a templomnak kelet felől is volt ajtaja, ennek félfái a templom falában ma is láthatók. A harangokat 1603-ban, amikor Básta az országot tűzzel-vassal elpusztította, olyan mélyen elásták a földbe, hogy azután hiába keresték, mind ez ideig nem tudták megtalálni.” Természetesen a gyülekezet gondoskodott más harangról, amelyet 1643-ban öntettek.
A templom látogatását elmulasztók ellen az 1684. november 11-én tartott püspöki vizitáció így rendelkezett: „Az templomot igen ritkán gyakorlók ellen végeztetett az botránkoztatás eltávoztatásáért, hogy az olyanok, kétszer az egyházfiaktól megintetvén sem cselekszik, az külső tisztek által az ország törvénye szerént büntettessenek meg” (Püspöki Vizsgálati Jegyzőkönyv I. 1674–1684, 1685. 24. Megtalálható: Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárában, a továbbiakban: UEGYLT). A nőtlen férfiakat is megintik és arra kényszerítik, hogy „ennek utána az Úr vacsorájával éljenek” (25. oldal).
1742. január 11-én Szentábrahámi L. Mihály püspök bágyoni vizitálása alkalmával 12 forintra büntette Köpeczi Boldizsár helybéli lelkészt, mert az egyházi rendszabályok ellen vétett azzal, hogy úgy esketett, hogy azt a házasság előtt nyolc, de legalább három nappal nem hirdette ki a szószékről. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a püspök kíméletes volt a paphoz, mert ahogy olvashatjuk: „depositiot érdemelne”, azaz elbocsátást, ellenben csak pénzbírságot rótt ki (vö. Tóth György: Az unitárius egyház rendszabályai III., Kolozsvár, 1922. 103.).
A következő egyházközség Kövend. Uzoni idejében, azaz a 18. század derekán itt a családfők száma 130, a családtagoké 379 és szín unitárius volt a község (Matkó László: Az erdélyi unitáriusok 1766-os összeírása. Keresztény Magvető, 1997. 103. évf. 42.). 1661-ben a templom leégett. A kőtornyot 1701-ben alapjából újraépítették, a kő szószéket pedig 1706-ban emelték. A templomot magas fal keríti, és Uzoni szájhagyomány útján azt is lejegyezte, hogy ez a fal milyen szolgálatot tett a falunak: „a tatárok betörése elől hajdan idemenekült lakosságot befogadta s igen jól megvédelmezte. Mikor ugyanis puskaporuk fogytán volt, és a tatárok betörését már többé feltartóztatni nem tudták, egy bardóci asszony fölmászott a fal ormára, s egy méhekkel telt kast az ajtót vagdaló tatár fejére zúdított. A méhraj nagy zúgással kiömlött a kasból s megtámadta a közelben álló tatárokat is. Erre a várbeliek elkezdtek még több kast dobálni rájuk, a méhek, mint a darazsak és bögölyök, fullánkjaikkal nekiestek a tatároknak, s így őket Kövendről megszalasztották.” (Kénosi Tőzsér János, Uzoni Fosztó István. Kézirat. 226.)
A 17. század utolsó negyedében Kövendre látogató Szentiványi Márkos Dániel püspök megintette a papot azért, hogy „a conciók matériáit és abból való tracta tusit úgy alkalmaztassa amint a jelenvaló üdőben fennforgó dolgok kívánják, és a conciók után az könyörgéseket is hasonlóképen” (Püspöki Vizsgálati Jegyzőkönyv I. 1674–1684, 1685. 23. UEGYLT). A külföldi akadémiákat megjárt, kiváló erudícióval felvértezett püspök nem volt közömbös az iránt sem, hogy a lelkész hogyan prédikál, és a beszédeit mennyire tudja a kor szelleméhez igazítani.
A vizsgálószék alkalmával sokszor fegyelmi ügyekben is döntéseket kellett hozni. 1742-ben a már korábban is említett Szentábrahámi L. Mihály püspöknek Kövenden Szentpéteri István iskolamestert kellett megbüntetnie. „Sok súlyos dologban vádoltatik – olvasható a jegyzőkönyvben – mint maga, mint felesége, hogy mennykő ütéssel átkozódott, ha az templomot nem sajnálná, felégetné az falu szénáját, mely oda rakatott volt, az eklézsiát dicstelen szavakkal illette, mondván: Cocza eklézsiának. Ezen kívül, hogy pusztítsa el Isten, és kihez képes méltó lett volna, hogy ab officio suspendáltatott volna.” (Püspöki Visitationalis Protocollum V. 1741–1758. 38. UEGYLT.) Felfüggesztés helyett 6 magyar forintra büntették a mestert, és meghagyták, hogy jobbítsa meg magát, mert többször nem lesz kegyelem.
Tovább haladva a képzeletbeli vizsgálószékkel Várfalvára érkezünk. Uzoni följegyezte, hogy a templomot az unitáriusok ilyen-olyan belső zavargások miatt csak három különböző időpontban tudták befejezni. Az oldalakat egyfolytában építették egy négyszögű területen, de mielőtt a keleti falat bevégezték volna, félbe kellett hagyniuk, és csak más időben folytathatták. A félig kész templomot tűz is pusztította. Az így támadt romokból, amikor elkezdték az újjáépítést, a nyugati rész végéhez a torony számára egy négyszögű teret csatoltak, a toronyajtó felső szemöldökén pedig a következő felirat olvasható: E művet megújították 1613. június 29-én Némai János papsága és Báthori Gábor fejedelem uralkodása idejében, Rákosi Péter kőfaragó munkája által. A cinteremnek kőfallal való bekerítését még 1655-ben, Pálffi András és Finta György egyházfiak idejében megkezdették. A mennyezetet saját költségén építtette nemzetes várfalvi Fodor János 1672. július 23-án, és akkoriban készült a szószék s egyéb belső és külső faszerkezet is (Kénosi Tőzsér János, Uzoni Fosztó István. Kézirat. 228.)
Almási Gergely Mihály püspök 1692. december 5-én vizitált Várfalván, és jegyzőkönyvének 1. pontja szerint egyértelművé válik, hogy előtte 1684-ben volt hasonló látogatás. Almási ekkor ugyanis meghagyja, hogy „az mely restanciák ab anno 1684. vizitációnak idejétől fogva fenn maradtak mind azoltától fogva esztendőnként következett egyházfiak tartozzanak az ő idejekben esett restantiákot felszedni […] a terminusa légyen az jövő 1693 esztendőbeli húshagyó kedd. Az szegényebbeknek Szent Lőrintz napja, a kik pedig vakmerölködnének és az egyháziakat böcstelenítenék, vétessenek számba és írásba, püspök uram büntetése legyen azokon vizitációkor.” (Generalis Visitatoria II. 1692–1725, 1735. 14. UEGYLT.) Érdemes megfigyelni, hogy a szegények megkülönböztetett bánásmódban részesülnek, és az egyház ezen magatartása végigvonul a századokon.
Sajnos elég gyakran találkozunk a jegyzőkönyvekben olyan meghagyásokkal, hogy a templomot a gyülekezet nem tartja megfelelően karban. 1742-ben Ékárt Gergely várfalvi papot felszólították, hogy: „Az templomból s a torony alól az sok gaz kitisztíttassék. A torony az az nagy üresség bécsináltassék, hogy a havat, esőt az szél be ne csapja a mennyezetre” (Püspöki Visitationalis Protocollum V. 1741–1758. 42. UEGYLT). Sajnos azt már nem tudjuk nyomon követni, hogy ezen meghagyást mennyire tartották be.
Várfalva anyaegyházközség volt, és az aranyosrákosi leányegyházközséggel egy templommal bírt, egy papot tartottak, iskolájuk és temetőjük is közös volt. Sok kérés után azonban 1629. július 3-án az ádámosi zsinat megengedte ezen eklézsiák különválását, és a várfalvi, valamint a rákosi pap között megosztotta az évi 60 forint fizetést (Protocollum Generale Consistorium 1629–1736. 1. UEGYLT).
Aranyosszék határán, a Székelykő lábánál fekszik Csegez. Uzoni megemlíti, hogy ennek az egyházközségnek a temploma a reformáció után egy dombocskán épült, s a nyugati fele terméskövön áll. Mivel azonban a keleti részt poronyó földre rakták, azért az épület megromlott, meghasadozott. Különben már kezdettől fogva sem állott valami szilárd talajon ez a kőtemplom. Ezt elárulja a mennyezetbe illesztett tábla, melyen a következő fölirat olvasható: Ennek a romlott templomnak építése újólag kezdetett Budai János, Kozák Gergely egyházfiságokban A 1673.
A templomkerítést 1649-ben építették. Erről tanúskodik a délre néző ajtó felső szemöldökén levő fölirat: Az Úr őrizze a te bejöveteled és kimeneteled. Gergelyfi István és Szász Miklós egyházfiak 1649-ben (Kénosi Tőzsér János, Uzoni Fosztó István. Kézirat. 230.)
Alig 11 évvel azután, hogy a csegezi templomot felújították, az 1684-ben tartott vizitáció végzése máris előírta, hogy „Az templom romlását is ez jövő tavaszon újítani és erősíteni el ne mulasszák, mentől jobban tudgyák” (Püspöki Vizsgálati Jegyzőkönyv I. 1674–1684, 1685. 16. UEGYLT). Úgy tűnik, hogy az adott körülmények miatt korábban nem tudtak hosszabb ideig tartó minőségi munkát végezni. Ez a vizitáció azt is meghagyta, hogy „az templom mennyezetén s falán való botránkoztató írások s két kereszt festessenek be”. Felmerül a kérdés, hogy mik lehettek ezek az írások. A mai időkre emlékeztető graffitizők lenyomata? Puszta szórakozásból odafestett obszcén megjegyzések? De akkor hogy kerül az a mennyezetre? Vagy sokkal inkább reformáció előtti örökség? De akkor Uzoni tudta tévesen, hogy a reformáció előtt nem volt templom. Ezek mind megválaszolásra váró kérdések. Ma már a régi templomból csak a torony maradványai látszanak. A jelenlegit 1927-ben építették.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezen vizitációnak azt a püspöki végzését sem, ami arra vonatkozik, hogy „minden vasárnapon az ifjúság taníttatása, mivel házas mester, Hévízi uram által gyakoroltassék”. Kis jóindulattal azt mondhatom, hogy az unitárius egyházban tudomásom szerint itt találkozunk először a vasárnapi iskola intézményének csírájával.
Azzal az intézménnyel, amelynek hagyományai, módszertana a 19. század Amerikájából jött át Erdélybe, és egyházunkban is nagyszerűen működött.
A jegyzőkönyvekből szemelgetve azt hiszem, hogy mindannyian meggyőződhettünk ezeknek a dokumentumoknak a kivételes értékéről, és az olyan kutatók is kedvet kapnak a hasonló iratok búvárolásához, akik korábban nem tették.
(2005/10)
