Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Messengerezni a költészettel

„Miközben korszakunk a másság hangoztatásától hangos, a különbözést szankcionálja” – írja Vida Gábor a marosvásárhelyi képzőművész, Birtalan Kölök Zsolt halálára írt nekrológjában. Én azonban úgy emlékszem, korábbi korszakok is ilyenek voltak. A szüleim meg a nagyszüleim arra biztattak, legyek költő, de folyton olyan példákat emlegettek, amelyek belefértek az „illedelmes költő” képébe – főleg a tanárokat, Áprilyt és Babitsot. Az 1989 előtti tablókon is a nagy szavak versei kaptak helyet, „Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem.” Észre sem vettem, hogy a szemmel és a szellem szinte tükörképei egymásnak, és ha észreveszem, bizonyára legyintenek: nem az a fontos.

Pedig ha az ember megnézi Arató Tibor fényképét, melyen Pákozdy Ferenc, Gereblyés László, Illyés Gyula, Szántó Tibor, József Attila és Székely Béla vannak a Csillebércen 1931. április 12-én, és mindegyik férfiú a jobb lábát emeli a gép elé széles jókedvében, hát bizonyára mást gondol a költőkről, mint hogy a szent komolyság megszállottjai lennének. És arra jut, hogy a „szellem” nemcsak az, amelyiknek a fenomenológiáját Hegel megírta, hanem aza spiritusz is, az a kobold, amelyik képes másként nézni a világra.

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

De nem csak ilyen látványos ügyekben zajlott a megosztottság. Itt van például a „szegénység”. Én még úgy tanultam, József Attila proletárköltő, egyik legfontosabb verse a Favágó („Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz…”). Hosszú évekkel később néztem meg a YouTube-on, ahogy Zelk Zoltán arról beszél, József Attila csakugyan szegény volt, de soha nem hatalmasodott el rajta a szegénység. „Nem voltunk szegények, csupán szegénységben éltünk” – Esterházy mondata nagyon eltalálja, amit mondani szeretnék.

Ez a proletárköltő azonban mindenképpen ostobaság. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét” (Világosítsd föl) – beszél így egy rendes proletárköltő? Nem, a rendes proletárköltő nem beszél így, mert ő hisz. József Attila viszont a költészetben hitt, amiben a doktriner költők nem hihetnek.

Mi a költészet? Jó lenne tudni. Az biztos, hogy József Attila mintha közvetlen kapcsolatban lett volna azzal a világrésszel, ahol a költői képek készülnek. „Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap / a távol falujába ballagott. // Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak, / a hamvas, égi templomablakot.” (Rög a röghöz); „…elfárad bennem a fájdalom, / elalszik, mint a gyermek s én is véle.” (Majd megöregszel). Kismillió ilyent lehet idézni. Mintha messengerezne, s a másik végén maga a Költészet klikkelgetne.

Az az érdekes, hogy különféle próbálkozásokat követően jutott el egy-egy olyan sorhoz, mint például a „kékítőt old az ég vizében”. Ezt állítólag Nagy Lajos választotta ki a számtalanból. A költészet ott van valahol, és vagy közvetíteni tudjuk, vagy nem. Neki a gyorshívásai között szerepelt.

A költő problematikus, hiszen nem lehet „normális”. Sokan jól tudják kezelni ezt a problémahalmazt – József Attila nemigen tudta. Szintén Zelk meséli, hogy képes volt Zuglóból a Jókai térre elgyalogolni éjszaka, hogy Németh Andor meghallgassa egy versét, vagy hogy félóránként felkeltette az esernyőgyárban dolgozó és hajnalban kelő Szántó Juditot, hogy az asszony megmondja, jó-e, amit írt. Ezek az anekdoták mulatságosak, de inkább nekünk, mint azoknak, akik megélték őket. Olyan nyughatatlanságról árulkodnak, amelyet nehéz lehetett elviselni. Bonyolult természetének mások bonyolult természetével való találkozása számlájára írom az elmaradt Baumgarten-díjat vagy azt, hogy végül Illyést küldték a Szovjetunióba.

A magyar költészet napján képzeljük el egy pillanatra, hogy csakugyan sokfélék vagyunk, és legalább egy napig ne szankcionáljuk azt, aki más.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.