„Miközben korszakunk a másság hangoztatásától hangos, a különbözést szankcionálja” – írja Vida Gábor a marosvásárhelyi képzőművész, Birtalan Kölök Zsolt halálára írt nekrológjában. Én azonban úgy emlékszem, korábbi korszakok is ilyenek voltak. A szüleim meg a nagyszüleim arra biztattak, legyek költő, de folyton olyan példákat emlegettek, amelyek belefértek az „illedelmes költő” képébe – főleg a tanárokat, Áprilyt és Babitsot. Az 1989 előtti tablókon is a nagy szavak versei kaptak helyet, „Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem.” Észre sem vettem, hogy a szemmel és a szellem szinte tükörképei egymásnak, és ha észreveszem, bizonyára legyintenek: nem az a fontos.
Pedig ha az ember megnézi Arató Tibor fényképét, melyen Pákozdy Ferenc, Gereblyés László, Illyés Gyula, Szántó Tibor, József Attila és Székely Béla vannak a Csillebércen 1931. április 12-én, és mindegyik férfiú a jobb lábát emeli a gép elé széles jókedvében, hát bizonyára mást gondol a költőkről, mint hogy a szent komolyság megszállottjai lennének. És arra jut, hogy a „szellem” nemcsak az, amelyiknek a fenomenológiáját Hegel megírta, hanem aza spiritusz is, az a kobold, amelyik képes másként nézni a világra.
Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.
De nem csak ilyen látványos ügyekben zajlott a megosztottság. Itt van például a „szegénység”. Én még úgy tanultam, József Attila proletárköltő, egyik legfontosabb verse a Favágó („Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz…”). Hosszú évekkel később néztem meg a YouTube-on, ahogy Zelk Zoltán arról beszél, József Attila csakugyan szegény volt, de soha nem hatalmasodott el rajta a szegénység. „Nem voltunk szegények, csupán szegénységben éltünk” – Esterházy mondata nagyon eltalálja, amit mondani szeretnék.
Ez a proletárköltő azonban mindenképpen ostobaság. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét” (Világosítsd föl) – beszél így egy rendes proletárköltő? Nem, a rendes proletárköltő nem beszél így, mert ő hisz. József Attila viszont a költészetben hitt, amiben a doktriner költők nem hihetnek.
Mi a költészet? Jó lenne tudni. Az biztos, hogy József Attila mintha közvetlen kapcsolatban lett volna azzal a világrésszel, ahol a költői képek készülnek. „Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap / a távol falujába ballagott. // Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak, / a hamvas, égi templomablakot.” (Rög a röghöz); „…elfárad bennem a fájdalom, / elalszik, mint a gyermek s én is véle.” (Majd megöregszel). Kismillió ilyent lehet idézni. Mintha messengerezne, s a másik végén maga a Költészet klikkelgetne.
Az az érdekes, hogy különféle próbálkozásokat követően jutott el egy-egy olyan sorhoz, mint például a „kékítőt old az ég vizében”. Ezt állítólag Nagy Lajos választotta ki a számtalanból. A költészet ott van valahol, és vagy közvetíteni tudjuk, vagy nem. Neki a gyorshívásai között szerepelt.
A költő problematikus, hiszen nem lehet „normális”. Sokan jól tudják kezelni ezt a problémahalmazt – József Attila nemigen tudta. Szintén Zelk meséli, hogy képes volt Zuglóból a Jókai térre elgyalogolni éjszaka, hogy Németh Andor meghallgassa egy versét, vagy hogy félóránként felkeltette az esernyőgyárban dolgozó és hajnalban kelő Szántó Juditot, hogy az asszony megmondja, jó-e, amit írt. Ezek az anekdoták mulatságosak, de inkább nekünk, mint azoknak, akik megélték őket. Olyan nyughatatlanságról árulkodnak, amelyet nehéz lehetett elviselni. Bonyolult természetének mások bonyolult természetével való találkozása számlájára írom az elmaradt Baumgarten-díjat vagy azt, hogy végül Illyést küldték a Szovjetunióba.
A magyar költészet napján képzeljük el egy pillanatra, hogy csakugyan sokfélék vagyunk, és legalább egy napig ne szankcionáljuk azt, aki más.
