Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Könyv és gyertya

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg. A kommunista diktatúra befejezettnek hitt időszakának első olyan megmozdulása volt ez, amelyen úgy zártuk össze sorainkat, mint talán még soha, s azóta sem nagyon, és egymás kezének szorítása, az apró gyertyalángok, a magunkhoz ölelt legkedvesebb könyvek melege soha el nem felejthetően ölelt egybe mindahányunkat. Kifejeztük ezzel egyszersmind azt is, hogy a könyv életünk nélkülözhetetlen tartozéka, mert ismeretet, tudást, lelki-szellemi táplálékot nyújt, s a gyertyaláng a meleg mellett fényt is ád.




Benkő Levente

Igaz, hogy egy könyvből nem tudható meg minden, amit a világról tudni érdemes, de kettőből már kétségtelenül több, háromból annyival is több, könyvtárnyiból, de legalább ölnyiből pedig már egészen nagy valószínűséggel kerek(ebb) és egész(ebb) lesz a világ. S ugyanígy igaz, hogy egy kis gyertyaláng még nem elég, hogy melegedni tudnának az emberek, de minden kétséget kizáróan egyetlenegy ilyen parányi fénynél is el lehet már igazodni, ha mély a sötétség, s mint tudjuk, több ilyen apró fénnyel akár palotákat is ki és be lehet világítani. Azt is tudjuk, hogy a bolsevik internacionalizmus s a megvadult, sovén nacionálkommunizmus emlőin nevelkedett hatalmasságok képtelenek voltak felfogni ezt a másságigényt, ezt az elemi emberi követelményt. Mármint az anyanyelvű szellemi táplálék és tudásszerzés iránti alapvető emberi igényt és jogot. És azt is tudjuk, hogy az azóta eltelt három évtized alatt efféle dolgaink miként, merre és hogyan alakultak, de itt és most nem erről akarok szólani. A lényeg, hogy ezen a néma tüntetésen az történt – kicsiben – velünk, ami úgy összességében a magyarsággal 1956 késő őszén: visszataláltunk saját kultúránkhoz. És ami ama ötvenhatot értő más nemzetiségű testvéreinkkel is történt: visszatérhettek az egyenes gerinchez. Erkölcsi, emberi vonatkozásban, természetesen. Már aki akart.

No, de itt és most például arról akarok szólani, hogy az azóta eltelt harminc esztendők alatt az ismeretek, a tudás megszerzésének eszközei és ezzel együtt lehetőségei korábban nem remélt s nem képzelt tárházzal bővültek ki. Ma már pillanatok alatt, néhány egérkattintással elérhetők olyan adalékok és részletek, amelyek megszerzéséhez vagy ellenőrzéséhez korábban könyveket, de legalább -fejezeteket kellett fellapozni. S ha az éppen szükséges könyv nem volt meg a családi könyvtárban, akkor fel kellett hívni valakit, egy barátot, egy ismerőst, egy tanárt, egy, az éppen búvárolt kérdésben esetleg járatos valakit, hogy nem tudna-e segíteni. Vagy be kellett menni a városi, esetenként a megyei tékába, s ha ott sem volt szerencse, akkor jöhettek a dokumentációs könyvtárak. A műszaki kelléktár s ezzel együtt a világhálós távközlési galaxis oda fejlődött, hogy például ma már a közelmúlt vagy/és a régebbi múlt kiadványritkaságai, de esetenként levéltári forrásai, vagy/és ezek alapján összeállított digitális adattárak is tanulmányozhatók akár otthonról, a saját kuckónkból is. S arról is szeretnék szólni, hogy a mostani, kitágult világban ma már szinte bármilyen nyelven bármilyen olvasni- vagy búvárolnivaló, szinte bármilyen kultúra első kézből elérhető, egyszóval csak az nem él a mai lehetőségekkel, aki nem akar. Más kérdés, hogy ki-ki hogyan tud és akar-e egyáltalán válogatni, meg tudja-e, és egyáltalán meg akarja-e szűrni az emberiségre rázúduló iszonyatos információmennyiséget.

De ama emlékezetes néma tüntetés óta azért néhány dolog mégsem változott. A bolsevik internacionalizmus s a megvadult sovén nacionálkommunizmus emlőin nevelkedett, s a jelek szerint örökletes betegségként terjedő gondolkodásmód csak más csomagolást kapott, és köszöni szépen, él tovább, miközben ugyanolyan képtelen felfogni azt a másságigényt, ami elemi emberi követelmény. És jog. És egyáltalán. De tényleg nem erről akarok szólani. Hanem arról, hogy a Gutenberg galaxisban született mindenkori könyv, s az a parányi világítóeszköz kivívta, pontosabban tartja és megerősítette örökérvényű jogállását. Mert ha elveszik a villanyt, ha a világűrben keringő, információ-milliókat továbbító műholdaknak valami baja esnék, ha a számítógépünk vagy az adattároló külső merevlemezünk lerohad, ha a telefonunk vagy a laptopunk is lemerül, ott van a könyv. És a gyertya. Meggyőződésem, hogy ez sok harminc esztendők múlva is így marad.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.