Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg. A kommunista diktatúra befejezettnek hitt időszakának első olyan megmozdulása volt ez, amelyen úgy zártuk össze sorainkat, mint talán még soha, s azóta sem nagyon, és egymás kezének szorítása, az apró gyertyalángok, a magunkhoz ölelt legkedvesebb könyvek melege soha el nem felejthetően ölelt egybe mindahányunkat. Kifejeztük ezzel egyszersmind azt is, hogy a könyv életünk nélkülözhetetlen tartozéka, mert ismeretet, tudást, lelki-szellemi táplálékot nyújt, s a gyertyaláng a meleg mellett fényt is ád.
Igaz, hogy egy könyvből nem tudható meg minden, amit a világról tudni érdemes, de kettőből már kétségtelenül több, háromból annyival is több, könyvtárnyiból, de legalább ölnyiből pedig már egészen nagy valószínűséggel kerek(ebb) és egész(ebb) lesz a világ. S ugyanígy igaz, hogy egy kis gyertyaláng még nem elég, hogy melegedni tudnának az emberek, de minden kétséget kizáróan egyetlenegy ilyen parányi fénynél is el lehet már igazodni, ha mély a sötétség, s mint tudjuk, több ilyen apró fénnyel akár palotákat is ki és be lehet világítani. Azt is tudjuk, hogy a bolsevik internacionalizmus s a megvadult, sovén nacionálkommunizmus emlőin nevelkedett hatalmasságok képtelenek voltak felfogni ezt a másságigényt, ezt az elemi emberi követelményt. Mármint az anyanyelvű szellemi táplálék és tudásszerzés iránti alapvető emberi igényt és jogot. És azt is tudjuk, hogy az azóta eltelt három évtized alatt efféle dolgaink miként, merre és hogyan alakultak, de itt és most nem erről akarok szólani. A lényeg, hogy ezen a néma tüntetésen az történt – kicsiben – velünk, ami úgy összességében a magyarsággal 1956 késő őszén: visszataláltunk saját kultúránkhoz. És ami ama ötvenhatot értő más nemzetiségű testvéreinkkel is történt: visszatérhettek az egyenes gerinchez. Erkölcsi, emberi vonatkozásban, természetesen. Már aki akart.
No, de itt és most például arról akarok szólani, hogy az azóta eltelt harminc esztendők alatt az ismeretek, a tudás megszerzésének eszközei és ezzel együtt lehetőségei korábban nem remélt s nem képzelt tárházzal bővültek ki. Ma már pillanatok alatt, néhány egérkattintással elérhetők olyan adalékok és részletek, amelyek megszerzéséhez vagy ellenőrzéséhez korábban könyveket, de legalább -fejezeteket kellett fellapozni. S ha az éppen szükséges könyv nem volt meg a családi könyvtárban, akkor fel kellett hívni valakit, egy barátot, egy ismerőst, egy tanárt, egy, az éppen búvárolt kérdésben esetleg járatos valakit, hogy nem tudna-e segíteni. Vagy be kellett menni a városi, esetenként a megyei tékába, s ha ott sem volt szerencse, akkor jöhettek a dokumentációs könyvtárak. A műszaki kelléktár s ezzel együtt a világhálós távközlési galaxis oda fejlődött, hogy például ma már a közelmúlt vagy/és a régebbi múlt kiadványritkaságai, de esetenként levéltári forrásai, vagy/és ezek alapján összeállított digitális adattárak is tanulmányozhatók akár otthonról, a saját kuckónkból is. S arról is szeretnék szólni, hogy a mostani, kitágult világban ma már szinte bármilyen nyelven bármilyen olvasni- vagy búvárolnivaló, szinte bármilyen kultúra első kézből elérhető, egyszóval csak az nem él a mai lehetőségekkel, aki nem akar. Más kérdés, hogy ki-ki hogyan tud és akar-e egyáltalán válogatni, meg tudja-e, és egyáltalán meg akarja-e szűrni az emberiségre rázúduló iszonyatos információmennyiséget.
De ama emlékezetes néma tüntetés óta azért néhány dolog mégsem változott. A bolsevik internacionalizmus s a megvadult sovén nacionálkommunizmus emlőin nevelkedett, s a jelek szerint örökletes betegségként terjedő gondolkodásmód csak más csomagolást kapott, és köszöni szépen, él tovább, miközben ugyanolyan képtelen felfogni azt a másságigényt, ami elemi emberi követelmény. És jog. És egyáltalán. De tényleg nem erről akarok szólani. Hanem arról, hogy a Gutenberg galaxisban született mindenkori könyv, s az a parányi világítóeszköz kivívta, pontosabban tartja és megerősítette örökérvényű jogállását. Mert ha elveszik a villanyt, ha a világűrben keringő, információ-milliókat továbbító műholdaknak valami baja esnék, ha a számítógépünk vagy az adattároló külső merevlemezünk lerohad, ha a telefonunk vagy a laptopunk is lemerül, ott van a könyv. És a gyertya. Meggyőződésem, hogy ez sok harminc esztendők múlva is így marad.
