Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Erdélyi diákok a bázeli egyetemen

Bázel a Rajna két partján elterülő város a svájci-német-francia hármashatárnál. Jelenlegi népessége körülbelül 180 ezer fő. Egyetemét II. Pius pápa alapította 1459 végén, amely 1460 áprilisában kezdte meg a működését. Ez lett Svájc első felsőoktatási intézménye. Az egyetem 1529-ben bezárt, csak pár év múlva, 1532-ben kezdődött újra az oktatás, ekkor protestáns univerzitásként folytatta a tevékenységét. Történetében sem a hároméves szünetre, sem a vallásváltásra nem találunk semmiféle utalást. Magyarországról a legtöbb diák erre a svájci egyetemre iratkozott be, szám szerint 452 fő.1 A diákok az ország különböző részeiből érkeztek. Az anyakönyvi bejegyzések sajnos nem mindig következetesek, hiányosak, de általában a következő adatokat tartalmazzák: a beiratkozás kelte; a hallgató neve (latinul a keresztnév, utána a családnév sokszor latinosított formában); az ország vagy országrész; születési vagy lakhely; a diák előző iskolája/iskolái; mely egyetemről érkezett, és mikor melyikre távozott; életkora; vallása; ritkán az apa foglalkozása; valamint egyéb feljegyzések, például az elhalálozása.




Bázeli kilátás egy 1714-ből származó rézkarcon. Kép: villageantiques.ch

A hallgatók országbeli származását kezdetben eléggé különös módon jelölték meg, ettől a későbbiekben mind többször eltértek a matrikulák vezetői. Így: Ungaria, Hungarus, Ungarn; Pannonia, Pannonus; valamint Transylvania, Transylvanius (így, egy s-sel írva). Később a Pannónia megkülönböztetés teljesen eltűnt a feljegyzésekből. (A mai Horvátország területéről egy adatot sem olvashatunk.) A legtöbben az akkori, Mohács utáni Magyarország területéről iratkoztak be a diákok az egyetemre. Tájegységenként is érdemes megfigyelni a származási helyüket. Kárpátaljáról csupán négy fő (Huszt, Beregszász, Munkács és Ungvár). Ezután a mai Burgenland területe következik tíz fővel.2 A települések közül Felsőlövőt kell kiemelnünk, ahonnan három evangélikus vallású diák is érkezett. (Érdemes megjegyezni, hogy a városkában később, 1845-ben Gottlieb August Wimmer evangélikus lelkész evangélikus iskolát, majd pedig tanítóképzőt is alapított.) Létszámban ezt a Vajdaság (ma Szerbia) települései követik, amelyek közül csupán néhányat említünk: Felka, Vámosi, Jászfalu, Nagyrőce, Nagybecskerek stb. Ezt az akkori magyar területek közül a Felvidék követi, főként annak az északi-északkeleti városai, ahonnan szintén több evangélikus hallgató iratkozott be az intézménybe: Bártfa, Zsolna, Lőcse, Kassa, Losonc, Eperjes stb. Szám szerint ezek után Erdély következik 98 diákkal, ők teszik ki a bázeli egyetem magyar hallgatóinak közel egynegyedét. Szülőhelyüket, korábbi iskoláikat, valamint családnevüket tekintve nem voltak mind magyarok, jelentős volt közöttük az erdélyi szászok aránya.

Mielőtt konkrétan a címben megadott témára térnénk, szeretnénk egy olyan fogalmat tisztázni, amelynek a jelentése az évszázadok folyamán, főként Trianon után jelentősen megváltozott, bővült. Ez pedig az Erdély3 elnevezés értelmezése, amely már a bázeli anyakönyvekben is módosult az évek elteltével.

Szűkebb értelemben a történelmi Erdély a mai, bővebb jelentésű, nagyobb földrajzi régiónak a középső (belső) és keleti részét jelentette, amely a Magyar Királyságon belül bizonyos önállósággal rendelkezett. A 16. század második felétől több mint egy évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven gyakorlatilag önálló államként beszélhetünk róla. Tágabb értelemben a jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati, Trianon utáni részét értik. De nem mint egységes tartományt, hanem csak mint 16 megye összességét. Ez magába foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét is. A Wikipédia leírása szerint: „Ma már csak történelmi hagyományai és sajátos kultúrája miatt tekinthető önállónak.” Mindezt a területi bővülést igazolják a bázeli matrikulák is, amikor Erdélynek veszik a régi Magyarország keleti, kelet-alföldi városait is: Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti és több kisebb település, például Börvely besorolását.

Mindezen általános megállapítások után tekintsük át, hogy a 98 erdélyinek bejegyzett hallgatóról milyen általános jellemzőkkel és egyéb érdekességekkel, adatokkal tudjuk olvasóink ismereteit bővíteni.

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. Róla megtudjuk azt is, hogy apja ott lelkipásztorként tevékenykedett. Már tíz (!) egyetemen folytatott rövidebb-hosszabb ideig tanulmányokat, többek között Wittenbergben, Párizsban, Padovában, Rómában és Bolognában is. És feltétlenül meg kell említenünk az első kolozsvári (Klausenburg) diák nevét is, őt a 6. sorszám alatt írták be 1562-ben. Előtte már nyolc egyetemre járt. Itt jegyezzük meg, hogy a peregrináció, azaz egyetemváltás/egyetemjárás általános szokás volt ebben a korban. Mivel egyesek ilyen sok intézményt látogattak, előfordul közöttük több harminc éven felüli, sőt még 36 (!) éves diák is.

Amint fentebb már érintettük, nem minden hallgatónál jegyeztek le minden adatot, ezért csak töredékében tudunk bizonyos szempontokra hivatkozni. Vallásukat tekintve legtöbben reformátusok voltak (28 fő), evangélikus 8 (legtöbbjük Besztercéről érkezett), unitárius 4, római katolikus 1, izraelita5 és más vallás nem szerepel a nevek mellett. Ezután nézzük, hogy milyen karokon végezték a tanulmányaikat: teológiai 44, orvosi 6, filozófiai (bölcsészet) 5, jogi 2. Rajtuk kívül egyszerre két karra jártak: jog–teológia 1, jog–filozófia 3 diák. Érdemes kigyűjtenünk azt is, hogy mely erdélyi városok iskoláiban, kollégiumaiban folytattak korábbi tanulmányokat: Nagyenyed 11, Kolozsvár 7, Beszterce és Marosvásárhely 6-6, Székelyudvarhely 3, Brassó 2. Sajnos a többi névnél ezt a rovatot mellőzték. Az apa foglalkozásának megjelölésénél voltak leginkább szűkszavúak. Ezek között a legtöbb a lelkész/prédikátor és a tanár/igazgató, de olvasható hivatalnok, vasúti tisztviselő, szódavízgyáros (!), rendőrbiztos, kereskedő, sőt még parasztember is.

A családneveket olvasva feltűnik, hogy valóban a legtöbbjük, 73,5 százalékuk magyar eredetű. Ezek közül minden kategóriához csupán néhányat sorolunk föl. A valamikori (esetleg jelenlegi) származási helyre utalnak: Vásárhelyi, Ajtai, Paksi, Keresztúri, Putnoki, Csernátoni (testvérpár). Főként a székelység körében volt gyakori a valamikori apanév családnévkénti örökítése: Sándor, Imre(h), Dávid, Ádám, Márk. Testi-lelki tulajdonságra utalók: Bornemissza, Sutha, Keszeg, Kis, Nagy. Foglalkozás/annak terméke megnevezése: Szabó, Pais, Molnár, Varga, Hajdu. Kettős családnév: Pápai Páriz, Ajtai Szabó, Zágoni Aranka, Fogarasi Pap, Árkosi Gelei. Ezeknél az első elem a valamikori vagy jelenlegi származási helyet jelölte. Nemesi név: László de Dalnok, Teleki de Szék, Toldalagi de Nagy Ercse, Rhédey de Kis Rhede, Kendeffi de Malomvíz.

Mint jeleztük, sokan érkeztek az egyetemre a szász városokból. Német nyelvismeretük jelentősen megkönnyítette az egyetem és a város köznapi életébe való beilleszkedést. Természetesen ők német eredetű (sok esetben ejtésben és írottan is eltorzított) családnevet viseltek (22 fő), például: Siler, ­Weinhoff, Ziegler, Heydel, Scheiner, ­Stierl, ­Kro­tzer~Kötzer~Cratzer.

Szláv etimonú családnév alig fordul elő a 98 név között: Davidovics, Svoboda, Becsek.6 A negyedik bizonytalan a kétféle leírása miatt: Zomborich/Zombory. (Ez utóbbi diák apja kereskedő volt Marosvásárhelyen.) Csupán egy családnevet nem lehet határozottan besorolni egyetlen származási csoportba sem. Az illető teljes személyneve: Ion Gergely (1913-ban a matrikulában latinos formában: Gregorius Ion). Mehádia nevű településen született. Ez Krassó-Szörény vármegyében van, Orsovától északra, nem messze a Dunától. Számunkra kérdéses az eredete, valószínűleg román név. (Előfordulhat azonban, hogy a magyar János vagy Jónás név megrövidült, esetleg rosszul leírt alakjáról van szó.)

A vezetéknevek után nézzük meg, hogy milyen keresztneveket kaptak a különböző, egymástól távoli vidékekről jött diákok a keresztségben. Bővebb elemzésbe nem szabad bocsátkoznunk, mivel a matrikulák több évszázadot ölelnek át, és ilyen hosszú idő alatt a névdivat nagyon sokat változott.

Mindezt jelentősen befolyásol(hat)ták olyan tényezők is, hogy vidékenként más-más volt a névadási szokás (például családon belüli öröklés), a vallás, a származás, de még a történelmi-társadalmi változások is hatottak a névválasztára (híres történelmi személyiségek nevei, a magyar irodalmi romantika hatása, az 1896-os millenniumi év ősmagyar fellángolása stb.). A 98 Bázelben tanult diák 42-féle keresztnevet kapott. Ez az arány nagyon jónak mondható, hisz azt jelenti, hogy minden második-harmadik egyén (2,33) más, a többiektől eltérő nevet viselt. Az anyakönyvekben leírt keresztnevek csökkenő sorrendben a következők:

9 József; 8 Ferenc, János; 6 András; 5 Ádám, György, István; 4 Károly; 3 Béla, Sámuel; 2 Elek, Gyula, Imre, Lajos, Mihály, Mózes, Pál, Péter, Sándor, Tamás; 1 Alvin, Benedek, Bertalan, Dávid, Dezső, Farkas, Frigyes, Gál, Gáspár, Gedeon, Gergely, Géza, Gusztáv, Hermann, Kornél, László, Lőrinc, Lukács, Márton, Miklós, Rázmán és Rudolf.

Az első hét név Magyarországon mindig a leggyakoribbak között szerepelt, természetesen koronként más-más sorrendben. A reformátusoknál mindig kedvelt volt az ótestamentumi nevek használata, ezek közül itt is szerepel négy: Dávid, Mózes, Sámuel és Sándor. Mindig ritkának számított a Gál, Gedeon és a Kornél előfordulása. A német ajkúak közt volt szokás a következő neveket adni az újszülötteknek: Alvin, Hermann, Rázmán (ez utóbbi az Erasmus névből eredeztethető, a magyar nyelvben a Rézmán változata is előfordul). A 19. század végétől – a korábban említett nemzeti felbuzdulás miatt – divatba jött az ősi magyar utónevek elterjedése, erre utal három név is: Béla, Géza, Gyula.

Két keresztnevű hallgatót csak négyet olvashatunk a szerzőpáros bázeli gyűjteményében, ezek: János György, Rázmán Péter, János András és Károly Albert.

Bizonyára föltűnt az olvasóknak, hogy csak férfiakkal, azok nevével találkozhatunk ezen leírásban. A 20. századig, az előtte lévő időkben, de főként a középkorban nem volt szokás nőknek egyetemi tanulmányokat folytatni. Az akkori korok elvárása szerint az ő feladatuk általánosan a gyermekek szülése, otthoni nevelése, a háztartási teendők ellátása, a férjükről való gondoskodás volt. Természetesen a férj esetleges halála esetén kiválóan irányítani a birtokukat, és annak teendőit megszervezni. Ennek ellenére Hegyi–Szögi forrásként használt könyvében feltűnik egy női hallgató neve is. Igaz, hogy ő már a 20. század elején élt. Ugyan nem erdélyi származású, mégis engedtessék meg, hogy a nevén kívül néhány adatát közöljük. 1918-ban iratkozott be a bázeli egyetemre Ring ­Alice, aki Liptószentmiklóson született, és korábban már Zürichben volt bölcsészhallgató. 1922-ben távozott a bázeli intézményből.

Amint a bevezetőben említettük, Bázel kedvelt helye volt a magyar egyetemistáknak, a szülők szívesen küldték e viszonylag nem távoli helyre tanulni fiaikat. Több karon lehetett ismereteket szerezni, talán a diákok ellátása is kedvező volt: kvártély, kosztolás, a tanulmányok anyagi támogatása, a tanári kar, az oktatás minősége, egyáltalán az egyetem általános légköre. És az ott végzettek bizonyára jó tanárok, orvosok, lelkipásztorok lettek visszatérve szülőhelyükre. Természetesen mindezekről nincsenek konkrét adataink az idézett könyv alapján, csupán feltételezés a részünkről. Mindezt szeretnénk bizonyítani azzal, hogy a névsorból kiemelünk néhány, sokak által ismert, híres nemesi családból származó bázeli tanítványt, diákot, és írunk róluk néhány gondolatot. A nevük után zárójelben a beiratkozás éve szerepel.7 Ahol lehetséges volt, ott csillaggal jelöltük a születési, kereszttel pedig a halálozásuk évét. Nagy Iván genealógiai köteteiben legtöbbjükről részletesebben olvashatunk, az ott szereplő adatok közlésétől itt eltekintünk.

Bethlen Pál gróf (1665); †1686.

Bethlen Farkas (1768); *1749 – †1823. Jog- és bölcsészhallgató. A két személy pontos azonosítása a híres család bonyolult és szerteágazó családfáján bizonytalan.

Kisrédei Rhédey Ádám (1769) előbb Doboka vármegyefőispánja, majd tartományi kincstárnok. Ága leányágon kihalt.

Nagyercsei Tholdalagi László (1768); *1748 – †1806. Felesége gróf Korda Anna volt, utódaikról nem tudunk.

Széki Teleki József (1759, joghallgató); *1738, Huszt – †1769, Koronaőr. Korábbi tanulmányait Losoncon végezte.

Széki Teleki Sámuel8 (1760, filozófiai hallgató); *1739 – †1822, Bécs. Udvari kancellár. József unokatestvére.

Széki Teleki Ádám (1759, joghallgató); *1740 – †1792. Doboka vármegyei főispán, a grófi család ezen három férfitagja egy időben volt az egyetem hallgatója.

Végezetül a hazai tudomány leghíresebb és legismertebb, a bázeli egyetemen végzett tanítványait ismertetjük. A családi dinasztia tagjai előnevüket egy dunántúli városról, Pápáról (Pariz de Papa) vették, amely már abban a korban is jelentős református központnak számított. Egyesek szerint valóban e városból származott, illetve ott született Imre református lelkész, az alábbi Ferenc apja.

Pápai Páriz Ferenc (1673, medikus); *1649, Dés – †1716. Tudós orvos, író, szótáríró, nagyenyedi tanár.

Mindkét fiát a bázeli egyetemre küldte tanulni ugyanazon évben:

(Ifjabb) Pápai Páriz Ferenc (1719); *1689, Nagyenyed – †?. Erdélyi orvos.

Pápai Páriz Imre (1719); *1693 – Nagyenyed †?. A nagyenyedi kollégium tanára. Az anyakönyvbe beírták az apa foglalkozását is: professzor.

Ezen utóbbi adatok mind azt bizonyítják, hogy a bázeli egyetemen kiváló tanárok működhettek. Bizonyára nem volt véletlen az, hogy ezen svájci felsőfokú intézménybe iratkozott be a legtöbb magyar diák.

Jegyzetek

1 Hegyi Ádám–Szögi László: Magyarországi diákok svájci egyetemeken és főiskolákon 1526–1919. Budapest. 2016. p. 51–82.

2 Városszalónak, Drumoly, Gáborfalva, Oka, Zurány, Lakompak, Vágod és Felsőlövő.

3 https://hu.wikipedia.org/wiki/Erdély

4 A családnév végén az -us latin hímnemű képző.

5 Más magyarországi településekről öt izraelita hallgatót jegyeztek föl (Jolsva, Szombathely, Galánta, Fadd, Lakompak).

6 Születési helyük: Bárdfalva, Fogaras, Kolozsvár és Marosvásárhely.

7 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I–XI. Pest. 1857–1865. A megfelelő kötetek oldalszámainak közlését mellőzzük.

8 A három Teleki bázeli életéről részletesen olvashatunk Jelitai József 2018-ban megjelent tanulmányában:

http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/limes/jelitai-jozsef-bernoulli-daniel-es-janos-egykoru-teleki-utinaplok.html

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.