Bázel a Rajna két partján elterülő város a svájci-német-francia hármashatárnál. Jelenlegi népessége körülbelül 180 ezer fő. Egyetemét II. Pius pápa alapította 1459 végén, amely 1460 áprilisában kezdte meg a működését. Ez lett Svájc első felsőoktatási intézménye. Az egyetem 1529-ben bezárt, csak pár év múlva, 1532-ben kezdődött újra az oktatás, ekkor protestáns univerzitásként folytatta a tevékenységét. Történetében sem a hároméves szünetre, sem a vallásváltásra nem találunk semmiféle utalást. Magyarországról a legtöbb diák erre a svájci egyetemre iratkozott be, szám szerint 452 fő.1 A diákok az ország különböző részeiből érkeztek. Az anyakönyvi bejegyzések sajnos nem mindig következetesek, hiányosak, de általában a következő adatokat tartalmazzák: a beiratkozás kelte; a hallgató neve (latinul a keresztnév, utána a családnév sokszor latinosított formában); az ország vagy országrész; születési vagy lakhely; a diák előző iskolája/iskolái; mely egyetemről érkezett, és mikor melyikre távozott; életkora; vallása; ritkán az apa foglalkozása; valamint egyéb feljegyzések, például az elhalálozása.
A hallgatók országbeli származását kezdetben eléggé különös módon jelölték meg, ettől a későbbiekben mind többször eltértek a matrikulák vezetői. Így: Ungaria, Hungarus, Ungarn; Pannonia, Pannonus; valamint Transylvania, Transylvanius (így, egy s-sel írva). Később a Pannónia megkülönböztetés teljesen eltűnt a feljegyzésekből. (A mai Horvátország területéről egy adatot sem olvashatunk.) A legtöbben az akkori, Mohács utáni Magyarország területéről iratkoztak be a diákok az egyetemre. Tájegységenként is érdemes megfigyelni a származási helyüket. Kárpátaljáról csupán négy fő (Huszt, Beregszász, Munkács és Ungvár). Ezután a mai Burgenland területe következik tíz fővel.2 A települések közül Felsőlövőt kell kiemelnünk, ahonnan három evangélikus vallású diák is érkezett. (Érdemes megjegyezni, hogy a városkában később, 1845-ben Gottlieb August Wimmer evangélikus lelkész evangélikus iskolát, majd pedig tanítóképzőt is alapított.) Létszámban ezt a Vajdaság (ma Szerbia) települései követik, amelyek közül csupán néhányat említünk: Felka, Vámosi, Jászfalu, Nagyrőce, Nagybecskerek stb. Ezt az akkori magyar területek közül a Felvidék követi, főként annak az északi-északkeleti városai, ahonnan szintén több evangélikus hallgató iratkozott be az intézménybe: Bártfa, Zsolna, Lőcse, Kassa, Losonc, Eperjes stb. Szám szerint ezek után Erdély következik 98 diákkal, ők teszik ki a bázeli egyetem magyar hallgatóinak közel egynegyedét. Szülőhelyüket, korábbi iskoláikat, valamint családnevüket tekintve nem voltak mind magyarok, jelentős volt közöttük az erdélyi szászok aránya.
Mielőtt konkrétan a címben megadott témára térnénk, szeretnénk egy olyan fogalmat tisztázni, amelynek a jelentése az évszázadok folyamán, főként Trianon után jelentősen megváltozott, bővült. Ez pedig az Erdély3 elnevezés értelmezése, amely már a bázeli anyakönyvekben is módosult az évek elteltével.
Szűkebb értelemben a történelmi Erdély a mai, bővebb jelentésű, nagyobb földrajzi régiónak a középső (belső) és keleti részét jelentette, amely a Magyar Királyságon belül bizonyos önállósággal rendelkezett. A 16. század második felétől több mint egy évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven gyakorlatilag önálló államként beszélhetünk róla. Tágabb értelemben a jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati, Trianon utáni részét értik. De nem mint egységes tartományt, hanem csak mint 16 megye összességét. Ez magába foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét is. A Wikipédia leírása szerint: „Ma már csak történelmi hagyományai és sajátos kultúrája miatt tekinthető önállónak.” Mindezt a területi bővülést igazolják a bázeli matrikulák is, amikor Erdélynek veszik a régi Magyarország keleti, kelet-alföldi városait is: Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti és több kisebb település, például Börvely besorolását.
Mindezen általános megállapítások után tekintsük át, hogy a 98 erdélyinek bejegyzett hallgatóról milyen általános jellemzőkkel és egyéb érdekességekkel, adatokkal tudjuk olvasóink ismereteit bővíteni.
Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. Róla megtudjuk azt is, hogy apja ott lelkipásztorként tevékenykedett. Már tíz (!) egyetemen folytatott rövidebb-hosszabb ideig tanulmányokat, többek között Wittenbergben, Párizsban, Padovában, Rómában és Bolognában is. És feltétlenül meg kell említenünk az első kolozsvári (Klausenburg) diák nevét is, őt a 6. sorszám alatt írták be 1562-ben. Előtte már nyolc egyetemre járt. Itt jegyezzük meg, hogy a peregrináció, azaz egyetemváltás/egyetemjárás általános szokás volt ebben a korban. Mivel egyesek ilyen sok intézményt látogattak, előfordul közöttük több harminc éven felüli, sőt még 36 (!) éves diák is.
Amint fentebb már érintettük, nem minden hallgatónál jegyeztek le minden adatot, ezért csak töredékében tudunk bizonyos szempontokra hivatkozni. Vallásukat tekintve legtöbben reformátusok voltak (28 fő), evangélikus 8 (legtöbbjük Besztercéről érkezett), unitárius 4, római katolikus 1, izraelita5 és más vallás nem szerepel a nevek mellett. Ezután nézzük, hogy milyen karokon végezték a tanulmányaikat: teológiai 44, orvosi 6, filozófiai (bölcsészet) 5, jogi 2. Rajtuk kívül egyszerre két karra jártak: jog–teológia 1, jog–filozófia 3 diák. Érdemes kigyűjtenünk azt is, hogy mely erdélyi városok iskoláiban, kollégiumaiban folytattak korábbi tanulmányokat: Nagyenyed 11, Kolozsvár 7, Beszterce és Marosvásárhely 6-6, Székelyudvarhely 3, Brassó 2. Sajnos a többi névnél ezt a rovatot mellőzték. Az apa foglalkozásának megjelölésénél voltak leginkább szűkszavúak. Ezek között a legtöbb a lelkész/prédikátor és a tanár/igazgató, de olvasható hivatalnok, vasúti tisztviselő, szódavízgyáros (!), rendőrbiztos, kereskedő, sőt még parasztember is.
A családneveket olvasva feltűnik, hogy valóban a legtöbbjük, 73,5 százalékuk magyar eredetű. Ezek közül minden kategóriához csupán néhányat sorolunk föl. A valamikori (esetleg jelenlegi) származási helyre utalnak: Vásárhelyi, Ajtai, Paksi, Keresztúri, Putnoki, Csernátoni (testvérpár). Főként a székelység körében volt gyakori a valamikori apanév családnévkénti örökítése: Sándor, Imre(h), Dávid, Ádám, Márk. Testi-lelki tulajdonságra utalók: Bornemissza, Sutha, Keszeg, Kis, Nagy. Foglalkozás/annak terméke megnevezése: Szabó, Pais, Molnár, Varga, Hajdu. Kettős családnév: Pápai Páriz, Ajtai Szabó, Zágoni Aranka, Fogarasi Pap, Árkosi Gelei. Ezeknél az első elem a valamikori vagy jelenlegi származási helyet jelölte. Nemesi név: László de Dalnok, Teleki de Szék, Toldalagi de Nagy Ercse, Rhédey de Kis Rhede, Kendeffi de Malomvíz.
Mint jeleztük, sokan érkeztek az egyetemre a szász városokból. Német nyelvismeretük jelentősen megkönnyítette az egyetem és a város köznapi életébe való beilleszkedést. Természetesen ők német eredetű (sok esetben ejtésben és írottan is eltorzított) családnevet viseltek (22 fő), például: Siler, Weinhoff, Ziegler, Heydel, Scheiner, Stierl, Krotzer~Kötzer~Cratzer.
Szláv etimonú családnév alig fordul elő a 98 név között: Davidovics, Svoboda, Becsek.6 A negyedik bizonytalan a kétféle leírása miatt: Zomborich/Zombory. (Ez utóbbi diák apja kereskedő volt Marosvásárhelyen.) Csupán egy családnevet nem lehet határozottan besorolni egyetlen származási csoportba sem. Az illető teljes személyneve: Ion Gergely (1913-ban a matrikulában latinos formában: Gregorius Ion). Mehádia nevű településen született. Ez Krassó-Szörény vármegyében van, Orsovától északra, nem messze a Dunától. Számunkra kérdéses az eredete, valószínűleg román név. (Előfordulhat azonban, hogy a magyar János vagy Jónás név megrövidült, esetleg rosszul leírt alakjáról van szó.)
A vezetéknevek után nézzük meg, hogy milyen keresztneveket kaptak a különböző, egymástól távoli vidékekről jött diákok a keresztségben. Bővebb elemzésbe nem szabad bocsátkoznunk, mivel a matrikulák több évszázadot ölelnek át, és ilyen hosszú idő alatt a névdivat nagyon sokat változott.
Mindezt jelentősen befolyásol(hat)ták olyan tényezők is, hogy vidékenként más-más volt a névadási szokás (például családon belüli öröklés), a vallás, a származás, de még a történelmi-társadalmi változások is hatottak a névválasztára (híres történelmi személyiségek nevei, a magyar irodalmi romantika hatása, az 1896-os millenniumi év ősmagyar fellángolása stb.). A 98 Bázelben tanult diák 42-féle keresztnevet kapott. Ez az arány nagyon jónak mondható, hisz azt jelenti, hogy minden második-harmadik egyén (2,33) más, a többiektől eltérő nevet viselt. Az anyakönyvekben leírt keresztnevek csökkenő sorrendben a következők:
9 József; 8 Ferenc, János; 6 András; 5 Ádám, György, István; 4 Károly; 3 Béla, Sámuel; 2 Elek, Gyula, Imre, Lajos, Mihály, Mózes, Pál, Péter, Sándor, Tamás; 1 Alvin, Benedek, Bertalan, Dávid, Dezső, Farkas, Frigyes, Gál, Gáspár, Gedeon, Gergely, Géza, Gusztáv, Hermann, Kornél, László, Lőrinc, Lukács, Márton, Miklós, Rázmán és Rudolf.
Az első hét név Magyarországon mindig a leggyakoribbak között szerepelt, természetesen koronként más-más sorrendben. A reformátusoknál mindig kedvelt volt az ótestamentumi nevek használata, ezek közül itt is szerepel négy: Dávid, Mózes, Sámuel és Sándor. Mindig ritkának számított a Gál, Gedeon és a Kornél előfordulása. A német ajkúak közt volt szokás a következő neveket adni az újszülötteknek: Alvin, Hermann, Rázmán (ez utóbbi az Erasmus névből eredeztethető, a magyar nyelvben a Rézmán változata is előfordul). A 19. század végétől – a korábban említett nemzeti felbuzdulás miatt – divatba jött az ősi magyar utónevek elterjedése, erre utal három név is: Béla, Géza, Gyula.
Két keresztnevű hallgatót csak négyet olvashatunk a szerzőpáros bázeli gyűjteményében, ezek: János György, Rázmán Péter, János András és Károly Albert.
Bizonyára föltűnt az olvasóknak, hogy csak férfiakkal, azok nevével találkozhatunk ezen leírásban. A 20. századig, az előtte lévő időkben, de főként a középkorban nem volt szokás nőknek egyetemi tanulmányokat folytatni. Az akkori korok elvárása szerint az ő feladatuk általánosan a gyermekek szülése, otthoni nevelése, a háztartási teendők ellátása, a férjükről való gondoskodás volt. Természetesen a férj esetleges halála esetén kiválóan irányítani a birtokukat, és annak teendőit megszervezni. Ennek ellenére Hegyi–Szögi forrásként használt könyvében feltűnik egy női hallgató neve is. Igaz, hogy ő már a 20. század elején élt. Ugyan nem erdélyi származású, mégis engedtessék meg, hogy a nevén kívül néhány adatát közöljük. 1918-ban iratkozott be a bázeli egyetemre Ring Alice, aki Liptószentmiklóson született, és korábban már Zürichben volt bölcsészhallgató. 1922-ben távozott a bázeli intézményből.
Amint a bevezetőben említettük, Bázel kedvelt helye volt a magyar egyetemistáknak, a szülők szívesen küldték e viszonylag nem távoli helyre tanulni fiaikat. Több karon lehetett ismereteket szerezni, talán a diákok ellátása is kedvező volt: kvártély, kosztolás, a tanulmányok anyagi támogatása, a tanári kar, az oktatás minősége, egyáltalán az egyetem általános légköre. És az ott végzettek bizonyára jó tanárok, orvosok, lelkipásztorok lettek visszatérve szülőhelyükre. Természetesen mindezekről nincsenek konkrét adataink az idézett könyv alapján, csupán feltételezés a részünkről. Mindezt szeretnénk bizonyítani azzal, hogy a névsorból kiemelünk néhány, sokak által ismert, híres nemesi családból származó bázeli tanítványt, diákot, és írunk róluk néhány gondolatot. A nevük után zárójelben a beiratkozás éve szerepel.7 Ahol lehetséges volt, ott csillaggal jelöltük a születési, kereszttel pedig a halálozásuk évét. Nagy Iván genealógiai köteteiben legtöbbjükről részletesebben olvashatunk, az ott szereplő adatok közlésétől itt eltekintünk.
Bethlen Pál gróf (1665); †1686.
Bethlen Farkas (1768); *1749 – †1823. Jog- és bölcsészhallgató. A két személy pontos azonosítása a híres család bonyolult és szerteágazó családfáján bizonytalan.
Kisrédei Rhédey Ádám (1769) előbb Doboka vármegyefőispánja, majd tartományi kincstárnok. Ága leányágon kihalt.
Nagyercsei Tholdalagi László (1768); *1748 – †1806. Felesége gróf Korda Anna volt, utódaikról nem tudunk.
Széki Teleki József (1759, joghallgató); *1738, Huszt – †1769, Koronaőr. Korábbi tanulmányait Losoncon végezte.
Széki Teleki Sámuel8 (1760, filozófiai hallgató); *1739 – †1822, Bécs. Udvari kancellár. József unokatestvére.
Széki Teleki Ádám (1759, joghallgató); *1740 – †1792. Doboka vármegyei főispán, a grófi család ezen három férfitagja egy időben volt az egyetem hallgatója.
Végezetül a hazai tudomány leghíresebb és legismertebb, a bázeli egyetemen végzett tanítványait ismertetjük. A családi dinasztia tagjai előnevüket egy dunántúli városról, Pápáról (Pariz de Papa) vették, amely már abban a korban is jelentős református központnak számított. Egyesek szerint valóban e városból származott, illetve ott született Imre református lelkész, az alábbi Ferenc apja.
Pápai Páriz Ferenc (1673, medikus); *1649, Dés – †1716. Tudós orvos, író, szótáríró, nagyenyedi tanár.
Mindkét fiát a bázeli egyetemre küldte tanulni ugyanazon évben:
(Ifjabb) Pápai Páriz Ferenc (1719); *1689, Nagyenyed – †?. Erdélyi orvos.
Pápai Páriz Imre (1719); *1693 – Nagyenyed †?. A nagyenyedi kollégium tanára. Az anyakönyvbe beírták az apa foglalkozását is: professzor.
Ezen utóbbi adatok mind azt bizonyítják, hogy a bázeli egyetemen kiváló tanárok működhettek. Bizonyára nem volt véletlen az, hogy ezen svájci felsőfokú intézménybe iratkozott be a legtöbb magyar diák.
Jegyzetek
1 Hegyi Ádám–Szögi László: Magyarországi diákok svájci egyetemeken és főiskolákon 1526–1919. Budapest. 2016. p. 51–82.
2 Városszalónak, Drumoly, Gáborfalva, Oka, Zurány, Lakompak, Vágod és Felsőlövő.
3 https://hu.wikipedia.org/wiki/Erdély
4 A családnév végén az -us latin hímnemű képző.
5 Más magyarországi településekről öt izraelita hallgatót jegyeztek föl (Jolsva, Szombathely, Galánta, Fadd, Lakompak).
6 Születési helyük: Bárdfalva, Fogaras, Kolozsvár és Marosvásárhely.
7 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I–XI. Pest. 1857–1865. A megfelelő kötetek oldalszámainak közlését mellőzzük.
8 A három Teleki bázeli életéről részletesen olvashatunk Jelitai József 2018-ban megjelent tanulmányában:
 Kiss András írása jó olvasmány, ezt nagyon sok összetevője biztosítja. Mint például a semmilyen árnyalást, szerzői önépítést nem tűrő őszinteség. Minden bekezdéséből, oldaláról bizonyítható, megkínlódott krónikás gondolatiság, s ezt a szükségképpen véges létezést a magyar és az erdélyi történelem személyes meghatározottságában éli és rögzíti, szorgosan, részletesen. Mert különbözhetnek a családi és társadalmi mikrokörnyezetek, de egyeznek a történelmi makrotérben. |
 Felvetődik a kérdés, hogy egy roppant gazdag, vagyonos és híres család tagjáról, esetünkben Bocskay Kláráról lehet-e még valami újat írni. Arról a személyről, aki Erdély egyik legelőkelőbb családjából származott, mégpedig olyanból, amely vajdákat, fejedelmet adott a középkori országrészünknek, és neveik, tevékenységük mind a mai napig a magyar történelemtanításunk része. Hiszen tagjaik életét, sikerekeit és kudarcaikat már több tucatnyi történelemkutató, genealógus, irodalmár részletesen kinyomozta, földolgozta és közzétette. Átolvasva az 1586-ban kelt végrendeletet, rájött e sorok írója, hogy igen, még mindig lehet róla új – igaz, csak apró – emlékeket írni. |
 Zsigmond a nevezetes Haller családnak azon tagjai közé tartozott, akik nem viseltek semmilyen jelentős politikai-társadalmi, katonai rangot, nem tettek szert hírnévre. Rövid életéhez nem köthető egyetlen híres – akár pozitív, akár negatív – esemény sem. Talán ezért is feledkezett meg a személyéről még a család is, amikor adatokat küldtek a nemesi családfákat összeállító genealógusoknak. |
 Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. |
 Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. |
 Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt. |
 Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet. |
 A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. |
 Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm. |
 Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. |
 Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát. |
 Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni. |
 A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül. |
 A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. |
 A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége. |
 |
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás