Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Aki sokat néz hátra, annak a nyaka fájdul meg

Száz éve 1920. június 4-én, a versailles-i kastély Nagy-Trianon palotájában új irányt vett a modern kori magyar történelem. Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk. Sokak szerint rálöktek minket erre a göröngyös mellékútra. Gróf Apponyi Albert gyámolatlan delegációja, az antantnagyhatalmak és a békediktátum atyaúristenei Georges Clemenceau-vel az élen, akik döntéseikkel a békeidőszak helyett egy újabb világháborúnak ágyaztak meg; a királyságban élő nemzetiségek, amelyek saját önrendelkezésükért küzdöttek a szomszédos anyaországaik segítségével. Na és az osztrák–német hódító törekvések, amelyek olyan háborúkba sodortak bele minket, amelyek nem rólunk szóltak, amelyekben csak bukhattunk. Igen, sokan vélik úgy, hogy Trianonnal fizettünk a monarchiabeli aranyévekért, és hogy nemcsak veszélyes, hanem egyenesen botorság volt egy térdre kényszerített, de „nagy háborúkedvvel” megáldott Osztrák Császársággal házasságra lépni, amelyben a közös uralkodó személye mellett pont a legfontosabb államhatalmi pozíciók – a külügy, a hadügy és a pénzügy – lettek a közös ügyek.

Való igaz, az Osztrák Császárság az 1848–49-es események után további három nagy háborúban is részt vett tizenhét év alatt: az 1859-ben kirobbant szárd–francia–osztrák háborúban a császáriak nagy veszteségeket szenvedtek el; az öt évvel későbbi schleswig-holsteini háborúból a poroszok oldalán győztesen kerültek ki, de Otto von Bismarck lépre csalta őket, és már a két évvel későbbi, német egységért folyó háborút készítette elő a Habsburgok ellen. Utólag már nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az 1866-as porosz–osztrák–olasz háború lehetett az utolsó szög az osztrákok 19. századi „koporsójában”: nemcsak komoly gazdasági, területi és emberveszteségek, továbbá belviszályok sújtották a császárságot abban a két évtizedben, de az akkor megalapuló egységes Németországból is kizárták őket. Kossuth Lajos a Deák Ferenchez írt nyílt levelében (1867 májusa) figyelmeztettette a magyar értelmiséget a kiegyezés veszélyeire, amit ugyanakkor túlzás ördögi alkuként vagy egyfajta trianoni ősokként elkönyvelni: 1848–49 véres emlékei, valamint a Bach-korszak kemény intézkedései még igen élénken éltek a magyar köztudatban, ehhez képest egy békés, fejlett korszak reménye, amelyben a polgáriasodás, a nemzeti építkezés és az iparosodás megújult erővel tud robogni, igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnt.

Szokták még mondani, hogy ha egy Dunai államkonföderációhoz hasonló közigazgatási átszervezés megvalósul, és nekünk is sikerül a nemzetiségeinkkel kiegyeznünk, akkor elejét vehettük volna a királyság feldarabolásának; vagy ha jobban odafigyelünk az intő jelekre – például Kós Károly aggodalmaira, amelyeket 1911-ben fejtett ki a balázsfalvi gyűlés után –, ha jobban lavírozunk a nagyhatalmi, geopolitikai játszmákban, ha bátrabbak, eszesebbek és kicsit szerencsésebbek vagyunk, talán egy igazságosabb határt húznak, és legalább a határ melletti tömbterületeinket sikerül megtartanunk. Sőt, talán arra is rávehettük volna az új államszövetségeket, hogy a fennhatóságuk alá került magyar polgártársainkat több joggal illessék meg.

Talán így lett volna, talán nem. De az igazság az, hogy már nem számít. A múlton ugyanis nem tudunk változtatni, a hibáiból viszont tudunk tanulni. Mert az egyik legfontosabb trianoni igazságot túl kevésszer mondtuk ki: a békediktátum olyan történelmi folyamatok együttes eredménye volt, amelyek során a magyar elit megannyi hibát vétett, és több rosszul időzített lépést is tett. Ezt a gondolatot a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič fogalmazta meg 2020. június 3-án, a pozsonyi várban. De mondott még mást is: emberi szempontból megérti, hogy a magyarok a mai napig bánatot és szomorúságot éreznek Trianonnal kapcsolatban, de a magyaroknak is meg kell érteniük azt, hogy ami nekik veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az a másoknak esélyt és lehetőséget adott. Kifejtette, hogy a történelmi Magyarország az ő közös államuk is volt, ahogyan megannyi románé, szerbé és németé is. A szlovákok más nemzetiségekkel együtt küzdöttek a török hódítás ellen, az erdélyi vagy a szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, valamint a földesuraktól szabadságot. A magyar történelem az ő közös történelmük is, csakhogy a történelem azóta új határokat rajzolt, de nem sodort el minket teljesen egymástól: úgy fest, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is közös. Együtt kell tovább építenünk országainkat, régióinkat és Európánkat a jövő nemzedékének, ha egy élhető világban akarunk élni. „Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudhatják a saját életükből is, hogy ha sokat néznek hátra, az nem sokat segít, csak a nyakuk fájdul meg tőle” – zárta ezzel a gondolattal beszédét a miniszterelnök. Nehéz nem egyetérteni vele.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.