Száz éve 1920. június 4-én, a versailles-i kastély Nagy-Trianon palotájában új irányt vett a modern kori magyar történelem. Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk. Sokak szerint rálöktek minket erre a göröngyös mellékútra. Gróf Apponyi Albert gyámolatlan delegációja, az antantnagyhatalmak és a békediktátum atyaúristenei Georges Clemenceau-vel az élen, akik döntéseikkel a békeidőszak helyett egy újabb világháborúnak ágyaztak meg; a királyságban élő nemzetiségek, amelyek saját önrendelkezésükért küzdöttek a szomszédos anyaországaik segítségével. Na és az osztrák–német hódító törekvések, amelyek olyan háborúkba sodortak bele minket, amelyek nem rólunk szóltak, amelyekben csak bukhattunk. Igen, sokan vélik úgy, hogy Trianonnal fizettünk a monarchiabeli aranyévekért, és hogy nemcsak veszélyes, hanem egyenesen botorság volt egy térdre kényszerített, de „nagy háborúkedvvel” megáldott Osztrák Császársággal házasságra lépni, amelyben a közös uralkodó személye mellett pont a legfontosabb államhatalmi pozíciók – a külügy, a hadügy és a pénzügy – lettek a közös ügyek.
Való igaz, az Osztrák Császárság az 1848–49-es események után további három nagy háborúban is részt vett tizenhét év alatt: az 1859-ben kirobbant szárd–francia–osztrák háborúban a császáriak nagy veszteségeket szenvedtek el; az öt évvel későbbi schleswig-holsteini háborúból a poroszok oldalán győztesen kerültek ki, de Otto von Bismarck lépre csalta őket, és már a két évvel későbbi, német egységért folyó háborút készítette elő a Habsburgok ellen. Utólag már nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az 1866-as porosz–osztrák–olasz háború lehetett az utolsó szög az osztrákok 19. századi „koporsójában”: nemcsak komoly gazdasági, területi és emberveszteségek, továbbá belviszályok sújtották a császárságot abban a két évtizedben, de az akkor megalapuló egységes Németországból is kizárták őket. Kossuth Lajos a Deák Ferenchez írt nyílt levelében (1867 májusa) figyelmeztettette a magyar értelmiséget a kiegyezés veszélyeire, amit ugyanakkor túlzás ördögi alkuként vagy egyfajta trianoni ősokként elkönyvelni: 1848–49 véres emlékei, valamint a Bach-korszak kemény intézkedései még igen élénken éltek a magyar köztudatban, ehhez képest egy békés, fejlett korszak reménye, amelyben a polgáriasodás, a nemzeti építkezés és az iparosodás megújult erővel tud robogni, igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnt.
Szokták még mondani, hogy ha egy Dunai államkonföderációhoz hasonló közigazgatási átszervezés megvalósul, és nekünk is sikerül a nemzetiségeinkkel kiegyeznünk, akkor elejét vehettük volna a királyság feldarabolásának; vagy ha jobban odafigyelünk az intő jelekre – például Kós Károly aggodalmaira, amelyeket 1911-ben fejtett ki a balázsfalvi gyűlés után –, ha jobban lavírozunk a nagyhatalmi, geopolitikai játszmákban, ha bátrabbak, eszesebbek és kicsit szerencsésebbek vagyunk, talán egy igazságosabb határt húznak, és legalább a határ melletti tömbterületeinket sikerül megtartanunk. Sőt, talán arra is rávehettük volna az új államszövetségeket, hogy a fennhatóságuk alá került magyar polgártársainkat több joggal illessék meg.
Talán így lett volna, talán nem. De az igazság az, hogy már nem számít. A múlton ugyanis nem tudunk változtatni, a hibáiból viszont tudunk tanulni. Mert az egyik legfontosabb trianoni igazságot túl kevésszer mondtuk ki: a békediktátum olyan történelmi folyamatok együttes eredménye volt, amelyek során a magyar elit megannyi hibát vétett, és több rosszul időzített lépést is tett. Ezt a gondolatot a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič fogalmazta meg 2020. június 3-án, a pozsonyi várban. De mondott még mást is: emberi szempontból megérti, hogy a magyarok a mai napig bánatot és szomorúságot éreznek Trianonnal kapcsolatban, de a magyaroknak is meg kell érteniük azt, hogy ami nekik veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az a másoknak esélyt és lehetőséget adott. Kifejtette, hogy a történelmi Magyarország az ő közös államuk is volt, ahogyan megannyi románé, szerbé és németé is. A szlovákok más nemzetiségekkel együtt küzdöttek a török hódítás ellen, az erdélyi vagy a szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, valamint a földesuraktól szabadságot. A magyar történelem az ő közös történelmük is, csakhogy a történelem azóta új határokat rajzolt, de nem sodort el minket teljesen egymástól: úgy fest, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is közös. Együtt kell tovább építenünk országainkat, régióinkat és Európánkat a jövő nemzedékének, ha egy élhető világban akarunk élni. „Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudhatják a saját életükből is, hogy ha sokat néznek hátra, az nem sokat segít, csak a nyakuk fájdul meg tőle” – zárta ezzel a gondolattal beszédét a miniszterelnök. Nehéz nem egyetérteni vele.
