Két hónap a maszk mögött

2020 március 30., hétfő. Ezen a napon léptem be először, teljes védőfelszerelésbe burkolva, jelenlegi munkahelyem, a dél-németországi tüdőkórház újonnan kialakított, a többi résztől dupla ajtóval elzárt koronavírus-osztályára.

Ezt a belépést nem úgy kell elképzelni, hogy csak úgy besétál az ember. Az első, hatalmas, piros stoptáblát viselő ajtón belépve a tiszta öltözőbe kerülünk. Jobb oldalt van egy szekrény a tiszta klinikai ruháknak, polcok, szépen sorban rajta az egyszer használatos, vízálló köpeny, FFP2 és FFP3 típusú védőmaszk, cipővédő, hosszú és rövid szárú kesztyű, hajháló, védőszemüveg. Bal oldalt szemetesállvány, polc műanyag dobozokkal, ahova a személyes dolgainkat tesszük belépés előtt. Kulcs, telefon, golyóstoll, de még a mindenütt máshol kötelezően viselendő műanyag névkártya is kint marad, semmi nem mehet be a fertőző zónába. A beöltözési procedúra mindig a kézfertőtlenítéssel kezdődik, aztán következik a védőfelszerelés megadott sorrendben való felöltése, mikor úgy tűnik, hogy minden darab a helyén van, akkor át lehet lépni a következő ajtón: következik a piszkos öltöző. Itt leellenőrzöm az egész alakos tükörben, hogy nem felejtettem-e el valamit, megvan-e a második, rövidebb munkakesztyű a hosszú belső kesztyű felett, jól záródik-e a köpeny hátul. Minden rendben, kilépek a második öltözőből, be a fertőző zónába.

Először a normál osztályon haladok át, itt fekszenek azok a stabil koronavírusos betegek, akiknek nincs szükségük állandó monitorozásra. Jelenleg nyolcan vannak. Szinte mind a kórház neurológiai rehabilitációs osztályáról kerültek ide: a személyzet egyetlen, tünetmentes, hordozó tagja fertőzte meg valamennyit. A folyosó végén az ápolói és orvosi szoba, jó reggelt kívánok a szolgálatos ápolónak, megkérdezem, hogy van-e valami sürgős probléma, mire ő közli velem, hogy fogalma sincs, mert ő a takarítónő. Közben megérkezik az asszisztensnő, sikerül beazonosítson, gyorsan megbeszéljük, hogy van-e valami azonnal megoldandó probléma, átnézem a legújabb laboreredményeket, aztán mint valami kórházi Piroska, magamhoz veszem a kosárkámat, és elindulok vele vért venni, meg vénákat és artériákat szurkálni. Az asszisztensnő kreatív, a sárga műanyag köpenyemre ragaszt egy fehér tapaszt, amin azt írja: Aletta, doktor. Saját magának is készít egy ilyen improvizált névjegyet. Nem rossz ötlet, hiszen az egyforma védőruhában, maszk, szemüveg és hajvédő alatt nem könnyű megállapítani, hogy épp kivel állsz szemben, még akkor sem, ha amúgy jól ismered az illetőt. A betegeknek is nagyon rossz ez, ezért minden alkalommal, mikor belépek egy kórterembe, újra bemutatkozom. Idősek, betegek, van, aki rosszul lát vagy rosszul hall, és sosem tudják szegények, hogy a belépő sárga űrhajós a szemetest jött kiüríteni, fizioterápiás gyakorlatokra fogja kényszeríteni őket, vagy netán vért vesz, sztetoszkópot, ultrahangszondát ránt elő, vagy esetleg csak az ebédet hozza?

Hálásak vagyunk a kiváló fizioterapeuta csapatnak, meg a kórházi lelki gondozónak, akik összegyűjtöttek egy halom „covid-mobilt”, vagyis mobiltelefont, és segítenek az idős, gyakran teljesen mozgásképtelen betegeknek legalább Skype-on vagy Whatsappon kapcsolatba lépni a hozzátartozóikkal. Az egyik agyvérzés után lebénult beteget épp mobilizálja a gyógytornász: ma ágybiciklizés lesz, olyan, mint a szobabicikli, csak fekve – az alsó végtagokat mozgatja. Nincs apelláta, mozogni márpedig kell, a gyógytornász kedvesen, de határozottan kirángat mindenkit az ágyból, neki sem a perfúziós állvány, sem a dréncső, de még a gégekanül vagy a lélegeztető gép sem akadály. Utólag biztos vagyok benne, hogy oroszlánszerepe volt abban, hogy egyetlen koronás betegünk sem halt meg.

A következő folyosó az úgynevezett „intermediate care”. Ezek súlyosabb, instabil vagy bármikor azzá váló betegek, állandó monitorozásra van szükségük. Itt már pityegnek a monitorok, zúgnak a lélegeztető gépek, és sokkal több a kábel, cső, állvány és gép. Jelenleg három beteg fekszik itt, velük kezdem a vizitet. Van, akinek már egy kicsit jobb, mint tegnap, de még mindig nem kap elég levegőt. Egy másik egész éjjel hányt – talán az antibiotikum mellékhatása? Meg egy új szívritmuszavar is feltűnik a monitoron, itt gyors gyógyszeres beavatkozásra lesz szükség. A harmadik az első éjszakáját töltötte lélegeztető gép nélkül – hurrá, sikerült! Hamarosan talán sikerül kortyonként inni, majd először pépet, aztán szilárd ételeket is enni, és a gégekanültől is megszabadulhat.

Van még egy harmadik folyosónk is, az intenzív terápia – ott egyelőre nincs még beteg, de minden készenlétben áll.

Nemsokára csatlakozik hozzám a főorvos és a fizioterapeuta, együtt járjuk végig újra az egész szekciót. Ez az a pont, amikor a maszk elől viszket, hátul pedig egyre fájdalmasabban nyom. Vakarózni, vagy legalább alányúlni és megigazítani szigorúan tilos, nem marad más, mint a szitkozódás, szerencsére a magyar nyelv tökéletes eszköz ilyen szempontból, a német kollégák igazán irigykedhetnek, hiszen ők csak egy-egy diszkrét „ah Scheisse-t” szoktak mondani. Ma legalább nincs meleg, mikor hétágra süt a nap, akkor a műanyag védőfelszerelés alatt valóságos szauna van.

Másfél óra alatt lejárt a vizit, következik még néhány ultrahangos vizsgálat, laboreredmények ellenőrzése, a másnapi beteglapok elkészítése, minden nap más dolgok, hiszen ahogy nincs két egyforma beteg, nincs két egyforma nap sem a kórházban. Tizenkettő előtt jár az idő, amikor kijelentkezem az osztályról, vagyis visszavedlek a sárga védőruhás ufóból a mindennapi kék klinikai kosztümbe. A piszkos öltözőbe lépve darabonként eltávolítjuk a védőruhát – ez a rész nagyon fontos, mert itt a legnagyobb a fertőzésveszély, szerencsére fényképes útmutató van kifüggesztve a falra. Minden darab levetése után harminc másodperc kézfertőtlenítés. A maszkot levenni hatalmas megkönnyebbülés – bár tükörbe nézni egy darabig még nem ajánlatos, néhány óra maszkviselés csúnya, mély lila csíkokat hagy az arcon. Pár napja egy nagy, ketyegő, másodpercmutatós órát is kaptunk, itt lóg a piszkos öltözőben. Amíg nem volt óra, a Boldog szülinapot című dalt énekeltük minden lépésnél – egy ilyen „boldog szülinap” körülbelül harminc másodperc. Nem kell attól félni, hogy valaki hülyének néz, ha rád nyit, miközben egy szál alsóneműben kezet fertőtlenítesz és a Boldog szülinapot énekeled. Mivel a koronavírus-osztály alkalmazottjai mind önként vállalkoztak erre, már úgyis mindenki tudja, hogy nem vagyunk teljesen épelméjűek. A piszkos öltözőt alsóneműre vetkőzve hagyom el, a tiszta öltözőben pedig boldogan belebújok egy száraz, kényelmes kék vagy zöld kórházi ruhába. Gondolatban már a kávét töltöm magamnak, amivel elvonulok beteglapokat írni. Ha szerencsém van – általában nincs –, akkor nem csörren első kortynál a telefon, és hívnak vissza a fertőző zónába, mert akkor kezdődik elölről a beöltözés.

A koronavírus-osztály csak egy hete nyílt meg. A tervezés azonban már rég elkezdődött. Ez itt Németország, az emberek elemükben vannak, ha valamit meg kell szervezni. Hetekkel ezelőtt kialakult a terv, hogy hogyan lehetne leválasztani egy részt a kórházból a koronavírusos betegeknek. Munkások jöttek, pikk-pakk gipszkarton falak emelkedtek, listák készültek arról, hogy mi mindenre lesz szükség – kötszeren, gyógyszeren át egészen a defibrillátorig és a lélegeztető gépekig. Mire az első pozitív beteg bekerült az osztályra, már szinte minden készen állt.

A normál osztályon fekvő betegek szinte mind a kórház neurológiai rehabilitációs osztályáról kerültek oda: a személyzet egyetlen, tünetmentes hordozó tagja fertőzte meg valamennyit. Utólag elmondhatom, hogy egyetlen halálesetünk sem volt, pedig idős, korlátoltan mozgásképes, sok krónikus betegséggel rendelkező emberekről volt szó. Volt közülük, aki több mint egy hónapig feküdt nálunk. Volt, aki annyira rossz állapotban érkezett, akut veseelégtelenséggel, masszív kétoldali tüdőgyulladással, szívritmuszavarral, hogy a családját már felkészítettük a legrosszabbra. Napokig élet-halál között egyensúlyozott, aztán végül mégis apró lépésekkel az élet felé indult el. Hosszú hetek után, mikor a vírus már nem volt kimutatható, áthelyeztük egy másik osztályra. Nemrég láttam megint, a tévészobában ült, kötögetett, és a borzalmas vaníliás pudingra panaszkodott nekem. Ebből rögtön tudtam, hogy most már teljesen meggyógyult.

És persze személyzetre is szükség volt. Tüdőkórház lévén egyértelmű volt, hogy sor fog kerülni ránk, csak az nem lehetett tudni, hogy mennyire leszünk a dolgok sűrűjében. Ezt sem bízták a véletlenre. Március közepétől gyorstalpalón készültünk arra, hogy nagy számban érkező súlyos betegeket is el tudjunk látni.

Hogy kell ezt elképzelni? Elárulom, hogy nem minden orvos tud invazívan lélegeztetni, sőt, az aneszteziológusokon kívül szinte senkinek nem ez a mindennapi kenyere. A mi kórházunk készített egy „katasztrófatervet”: van három különböző lélegeztetőgépünk: A, B és C. Mindenki, a kezdő sebésztől a nyugdíj előtt álló neurológusig megtanulta, hogy hol állnak a gépek, hány darab van, hogy kell használni őket, és milyen alapbeállítást lehet bevetni sürgősség esetén addig, amíg egy tapasztaltabb kolléga segíteni tud. Örülök neki, hogy nem került sor élesben bevetniük az újonnan szerzett tudást, de március végén, mikor Olaszországban javában tombolt a járvány, és nap mind nap kétségbeejtő híreket hallottunk az ottani helyzetről, számomra nagy megnyugvást jelentett, hogy legalább van egy terv, a legrosszabb esetre is. Van elég védőfelszerelés, és meg is tanítják nekünk a helyes használatát, amit nem mindenki tud magától, hiszen a kórházi mindennapok általában még egy tüdőkórházban sem fokozottan fertőző körülmények között zajlanak. Vigyázunk rájuk, nem fogyasztjuk ész nélkül: a legmagasabb védelmet biztosító FFP3 típusú maszkot például csak intubáláshoz vagy tüdőtükrözéshez vesszük fel, a kórházi rutintevékenységekhez, például a koronavírusos betegek fizikai vagy ultrahangos vizsgálatához elég az FFP2.

Németország nyugodtan és szervezetten állt hozzá a járványhoz. Persze eleve egy stabil, rendezett, bár távolról sem tökéletes, de működő egészségügyi rendszerrel rendelkező országról van szó. Hatalmas kapacitásokat tudtak mozgósítani – csak a mi kórházunkban hat magas szinten felszerelt intenzív terápiás ágy állt készenlétben, vész esetén a számukat meg lehetett volna duplázni. Ráadásul – ezt tüdőgyógyászként nyugodtan állíthatom – a nem invazív lélegeztetés nagyon elterjedt, sokkal több felszerelésük és szakemberük van ezen a téren, mint szinte bármelyik másik európai országnak. A járvány kezdetén létrehoztak egy központosított regisztert az intenzív terápiás ágyakról – bármikor nyomon lehetett követni, hogy egy adott környéken hol van a legközelebb szabad hely, milyen ütemben telnek meg – ennek alapján a kórházak is tudtak tervezni. A Robert Koch Intézet naponta frissítette a statisztikáit, és ennek megfelelően a szinte minden kórházi helyzetre kiterjedő ajánlásait is, és ezeket az ajánlásokat mindenki elfogadta, és ennek alapján intézkedett tovább.

Mindeközben pedig nem vezettek be annyira drasztikus intézkedéseket, mint máshol, például Romániában is. Szabad volt sétálni, levegőzni, nem kellett írásos engedély ahhoz, hogy a város melletti erdőben hallgasd a madárdalt. Civilként is az volt a benyomásom, hogy az emberek tényleg betartják a szabályokat, nem tolakodnak, és nem ölik meg egymást az utolsó csomag vécépapírért verekedve. A legtöbb üzletben figyelmeztető táblák voltak, hogy mindenki csak annyit vásároljon, amennyire valóban szüksége van, hogy másoknak is jusson. Ha szükség volt rá, akár a kasszás is figyelmeztette a kedves vevőt, hogy ne vásároljon 12 csomag nedves törlőkendőt, mert akkor másnak nem marad.

Az élet sem állt le teljesen: a fogorvosi rendelők továbbra is fogadták a sürgősségeket, és a kórházak is működtek, bár általában csökkentett esetszámmal. De az onkológiai, kardiológiai, belgyógyászati, sürgősségi sebészeti ellátás folytatódott. Minden bizonnyal Németországban nemcsak a koronavírusban haltak meg kevesebben, hanem az elmaradt ellátás sem okozott annyi komplikációt, mint máshol.

2020. május 25., hétfő. A „koronaosztály” már a múlt héten hat ágyra csökkent, az egyik folyosót leválasztották, most takarítók és technikusok hada lepte el, felkészítik arra, hogy hamarosan ismét közönséges kórházi osztályként működjön. A reggeli nap élesen süt be, alig látom a számítógépem képernyőjét, pedig fontos laboreredményekre várok: az utolsó két koronavírusos betegünk kontrolltesztjére. És igen, negatív mindkettő! Ami azt jelenti, hogy várja őket a kórház „normál” része, ahol nyitott ajtók vannak, és mostantól nincs koronavírus-osztály. Két hónap megfeszített munka, nulláról kialakított, működőképes minikórház a kórházban, és most vége. Szinte nosztalgiát érzek, elvégre tényleg a kezem munkája van benne, cipeltem ládákat, tologattam polcot, írtam listákat, órákon át telefonáltam érte. Ez a kis folyosó a három teremmel, benne összesen hat ággyal, és persze a kötelező dupla öltözővel azért megmarad, csendben várja, hogy esetleg még szükség lesz majd rá.

SARS-CoV–2, az idei év rólad szól nekünk, orvosoknak. És úgy hiszem, még sokáig vezető téma lesz a tüdőgyógyászatban, mert már most kezdjük látni, hogy gyakran súlyos szövődmények maradnak a fertőzés után. Hogy mennyire súlyosak, mennyire visszafordíthatóak, és a betegek hány százalékát érintik, még nem tudhatjuk. De azt igen, hogy ez bizony nem „csak egy egyszerű influenza.”

Tanulság, avagy mit tanított nekem ez a két hónap egy német kórház koronavírus-osztályán? Igen, ez egy súlyos betegség. Igen, fertőző, meg lehet halni benne, és csúnya, hosszú távú szövődményei lehetnek. Nem pánikolni kell, hanem vigyázni, és felelősséget vállalni magunkért és másokért. És persze kezet mosni és szellőztetni!