A szórvány kérdésnek számtalan vetülete van. Meg lehet közelíteni ezt az ugyancsak sajátságos Kárpát-medencei magyar problémát demográfiai, nemzetstratégiai, nyelvészeti, kulturális, szociális és ki tudja még hány szempont szerint.
Mint ismeretes, Erdélyben a magyar közösségeink szórványosodása nem újkeletű. Már a 19. században komoly problémaként kezelte a hazai magyar politikai és társadalmi elit. Gondoljunk csak az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre, az EMKE-re, melynek megalakulása 1885-ben Kolozsváron főleg abból a célból történt, hogy intézményesítse és fellendítse az erdélyi szórványközösségek kulturális életét. Ennek a folyamatnak akkor talán legjelentősebb intézménye az EMKE által 1892-ben Algyógyon létrehozott Székely Gazdasági Iskola volt, mely rövid időn belül jelentős demográfiai változást és gazdasági erősödést hozott az egykori Hunyad Vármegyében az ugyancsak szórványosodó magyar közösség javára.
Az elmúlt huszonöt év történelme is ezt igazolja. Hisz a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány, a szamosújvári Téka Alapítvány, a Böjte Csaba atya által irányított Szent Ferenc Alapítvány, vagy akár a moldovai csángó gyermekek magyar nyelvre tanításának megszervezése és számtalan más példa is bizonyítja, hogy a magyar közösségeink által egyházi vagy civil kezdeményezéssel létrehozott szórvány kulturális intézmények mentőövei lehetnek a hazai magyar társadalmunknak, és számtalan gyermeket (esetenként családokat is), téríthetnek vissza az asszimiláció ösvényéről. Lehet, hogy egyeseknek illuzórikusnak tetszik, vagy ideig-óráig tartó megoldásnak látszik a szórvány kérdésnek ilyetén kezelése, de mégis sokkal hatásosabb és eredményesebb, mint az újabb és újabb elméletek gyártása a témában, és azoknak szakmai konferenciákon történő bemutatása. Nem is beszélve arról, hogy hányan vannak olyanok, akik jó politikai kapcsolataikat kihasználva, szimbolikus és kellőképpen mediatizált, bőséges pályázati pénzekkel is megspékelt (pót)cselekvéseikkel, a szórványból akarnak megélni.
Az elmúlt huszonöt évben országszerte, főleg Erdélyben, de Moldvában és Bukarestben is – felismerve társadalmi életük intézményesítésének fontosságát – a szórvány közösségek Magyar Házakat hoztak létre. Ezek az intézmények jórészt „külső segítséggel” – magyar állam, RMDSZ, EMKE, egyházi támogatás – jöttek létre, vagy éppen a helyi közösség által az államtól visszaperelt épületekben működnek. Bárhogyan is emelkedtek a Magyar Házak, tény, hogy a szórvány-magyar közösségek belső teremtő energiájának a mozgósítása nélkül ma nem állnának, és főleg nem működhetnének. Gyakran úgy emlegetjük ezeket az épületeket, mint független autonómiaszigeteket, hisz semmilyen állami vagy önkormányzati intézmény nem szólhat bele a működésükbe, csakis a helyi magyar közösségek irányítják programjaikat és fenntartásukat, az általuk megteremtett gazdasági-társadalmi feltételek között. Véleményem szerint nemzetstratégiai szempontból a szórvány kollégiumok mellett a Magyar Házak közel negyven épületet tartalmazó romániai láncolata a hazai magyar közösségünk elmúlt huszonöt évének legjelentősebb megvalósításai. Ha művelődésformáló tevékenységüket sikerülne hálózatba fogni – mint ahogyan beindult egy ilyen folyamat az EMKE égisze alatt – akkor a Házak között olyan intézményi szimbiózis jöhetne létre, amelynek kultúrateremtő ereje méltóképpen egészítené ki a tömbmagyarság ilyen irányú tevékenységét, a hazai és az egyetemes magyar művelődés javára.
A Művelődés folyóiratnak ez a melléklete a Magyar Házak nemzetstratégiai fontosságára akarja felhívni az érdeklődők figyelmét. Ezért tartottuk fontosnak, hogy egy összefoglaló kiadványban jelentessük meg mindazokat a Magyar Házakról szóló írásokat, amelyek az elmúlt másfél esztendőben a folyóirat hasábjain már megjelentek. De ugyanakkor e kiadványban a témával kapcsolatos néhány olyan tudósítás is olvasható, amelyeket eddig még nem közöltünk a Művelődésben. A kiadvány a teljesség igénye nélkül készült, hisz mint jeleztük, közel negyven ilyen épület áll idehaza a szórvány-magyar kultúra szolgálatában, s ez a melléklet még az intézmények feléről sem tudósít. Tehát maradt még bőven romániai Magyar Ház, melyeket igyekszünk rendre bemutatni a Művelődés hasábjain, majd pedig összegezve egy újabb mellékletben közreadni.
