Réges-régen volt, amikor találkoztam Páskándi Géza költőnk egyik mondatával, amit azóta is vallok és követek mint néprajzkutató, amikor ítélkezni kell bármilyen kultúrjelenségről, úgy általában az egyediség és általánosság, a tipizálás viszonyáról. A magam hite – de nem csak – szerint vallom, hogy univerzális nincs lokális nélkül. Páskándi emlékezetemben hordott mondatához gyakran visszatérek, amely így szól: „Senki sem iszik H2O-t.”
Mindenki valamely forrás, kút, folyó, vízcsap, palack (lásd az üzletek kínálatát!) vizét issza – mindenikben jelen van a két atom hidrogén és az egy atom oxigén, és mégis mindeniknek más az íze.
Halász Péter könyvével*, könyveivel is valahogy így vagyok, még akkor is, ha tudom és tanítom is, hogy tökéletes hasonlat nincs. Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról. Történelmükről, múltjukról, jelenükről, vándorlásaikról, menekülésükről, születésükről, párosodó szokásukról, halálukról. Elsorolni nála nélkül nem is tudnám. Mióta ismerem, minden sorából, közvetve vagy közvetlen kimondott vagy elhallgatott, elfojtott heroikus erő, lelemény, cselekvés sejlik arról, amit magától kényszerül a moldvai magyarság magából kiizzadni megmaradásáért.
Halász Péter örökmozgó, mindent látó, tudó, számba vevő néprajzkutató. Könyvei külön-külön, de együtt is egy-egy enciklopédia, illetve ő maga az, aki – én ilyennek látom – koncentrikus körökben vizsgálja és mutatja fel a moldvai magyarok tárgyi és szellemi világát, de sohasem „vegytiszta állapotban”. Monográfiát írt a moldvai csángó magyarok hiedelmeiről, de ez több, mint a hiedelmek világa, könyvet írt a moldvai magyarok hagyományos állattartásáról, de nem csak erről szól a könyve, aztán napvilágot látott a Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban – különösen humanizált botanika; gyönyörű könyvet ír kultúrájukról: „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” Szóval könyvei, tanulmányai mindig összefonódnak a moldvai magyarok történelmével, történelmi helyzetével, hitével, azokkal, akik előtte jártak, és az ottani magyarság életének sok-sok vetületével foglalkoztak, azokat tanulmányozták.
Ezt példázza most megjelent könyve is. Elég, ha csak a tanulmányokat tartalmazó fejezet (Táj és történelem) címeit idézem. A Szent László királyunk emléke Moldovában c. tanulmányával indít, amibe beépíti Szent László fájának mondáját (Bosnyák Sándor gyűjtése), és ami „erőteljesen példázza, hogy a moldvai csángó magyarok sorsa milyen szorosan összefüggött Magyarországéval”. De egyben megrendítő szeizmográf is, amely századról századra követi, jelzi a magyarság sorsát: Szépsége okán idézem: „Nálunk a Szeret partján van egy nagy ereg fa. Azt mondják, azt még Szent László király ültette vót. De az uljan fa, annak emlékére ültette, mikor kiverte az idegenyeket az országbúl. De mikor még jöttek a tatárok, akkor még elfogott száradni. Mikor még azokot is kihajtotta, még kizöldült.
Mikor a németeket verte Rákóczi, akkor szépen kizöldült, s aztán mikor Rákóczinak leverték a katonáit, akkor kiszáradt. Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kizöldült, de aztán még kiszáradt, s úgy maradott szárazon mindmáig, és ki tudja, ki fog-e zöldülni vajeccer.”
A következő fejezet – Munkás- és hétköznapok – cím alatt a moldvai magyarok gyűjtögetése (méz, széna), a gyermek munkába nevelése, lakodalmi szokások, a paraszti értékrend fele irányít. Élettelen anyagok – a kő –, ételnek való növények, állatok és állati termékek jönnek szóba. Nem száraz leltározást nyújt, ellenkezőleg, a szerző történetszemlélete, az előtte járó kutatók eredményeinek összefoglalása érvényesül ezekben is.
Pusztinai legény a leányok között a 2018. évi, IX. Lackó Katalin Pusztinai Népdalversenyen. Kép: Nyisztor Ilona gyűjteménye
A Könyvekről című témakör a moldvai magyarság sorsát, életét, hitéletét, szellemi kultúráját könyvekbe mentő kutatók kis csokrát hozza. Első helyen a már klasszikus Domokos Pál Péter moldvai útjairól számol be, őt követik Mirk László, Iancu Laura, Csoma Gergely, Gábor Felicia, Kóka Rozália kortárs szerzők, kutatók könyvei, tanulmányai. És végül A moldvai magyarok kutatása fejezet, amely mintegy folytatása az előbbinek: válogatott szeletét nyújtja, veszi számba a moldvai magyarságtudomány néhány vertikális és horizontális teljesítményének. Tisztességgel meg- és felidézi azokat, akik ezen a terepen előtte jártak, és megnyugtat afelől, hogy a csángókutatásnak van folytatása, vannak apostolai, kertészei, sejtetvén azt, hogy általa és általuk Szent László fája nem fogja „leveleit elhullatni”.
* Halász Péter: „Ninc, ki gondot üszeljen ránk…” Néprajzi tanulmányok, dolgozatok a moldvai magyarok hagyományos műveltségéről. Kriza János Néprajzi Társaság – Néprajzi Múzeum, Kolozsvár–Budapest, 2021.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek.
Új hozzászólás