Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kályhacsempék, székelykapuk, kazettás mennyezetek

Kályhacsempék

Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.

Az első kályhacsempékkel szülőfalumban találkoztam, amikor nagyanyám csempékkel kirakott kályháját vaskályhára cserélték. Ezek szerencsére a helyi múzeumba kerültek. Színük zöld volt, stilizált virágmotívumokkal. Volt közöttük kétfejű sast ábrázoló csempe is. A kalotaszegi művésztáborban megismerkedtem a helyi mesterek csempéivel, amelyeket nagy gonddal alkottak meg. Ezekről Végh Olivér írt könyvet. Ilyen csempe még több magángyűjteményben látható. Nagyon gazdag a székelykeresztúri múzeum csempegyűjteményé is.




Makfalvi kályhacsempe a székelykeresztúri Molnár István Múzeum gyűjteményében

A kályhacsempe eredetére vonatkozólag tudjuk, hogy Mátyás király idejében hoztak olasz kályhacsempéket is. A 17. században a nyugatról jött habánokat telepítették Alvincre, akik a kályhacsempén kívül a többi fazekasárut is igen magas színvonalon művelték. Tőlük tanulhatták el az erdélyi fazekasok ezt a mesterséget. A habánok használták az olasz reneszánsz motívumait is. A helyi mesterek belevitték az erdélyi népművészet jellegzetességeit. A keresztúri múzeum csempéi (Ughy István rajzaival könyben is megjelent) között lovas huszár, középkori lovag ábrázolása is látható. A kalotaszegi csempéken gyakori a madármotívum. A csempék színezése nagyrészt zölddel történt, de található fehér-kék társítás, égetett agyag vagy tarka virágos csempe.

Székelykapuk

A székelykapuk eredetére vonatkozólag több elmélet is volt. B. Nagy Margit azt tartja valószínűnek, amit Szabó T. Attila nyelvész állított, hogy a székelykapu az udvarházak telkeinek nagykapujától ered. Fejlődését illetően több fokozat figyelhető meg. A székelykapu három oszlopra állított kétosztatú építmény. A nagykapu a megrakott szénásszekér magasságához igazodik, a kiskapu (kisajtó) a gyalogosok számára készült. Fejlődési változatai a leveles kapu, fedeles kötött kapu, galambdúcos kötött kapu. A kötések a szemöldökgerendát kötötték változatos megoldásokkal a függőleges gerendákhoz, ami biztosította a szerkezet merevségét. A kapu nyílása így félkörös kiképzést kapott. A részek összefogására nagyfejű faszegeket használtak.

A székelykapu díszítésére több felület is alkalmas volt, a három oszlop, a szemöldökfa a kötésekkel és a nagykapu, illetve a kiskapu magasságának különbségéből adódó felület. Főbb díszítő elemek az akantuszleveles inda, szőlőinda, kötélfonat, tulipán, napraforgó rozetta, valamint ember- és állatábrázolások. Nem hiányoznak a feliratok, nevek vagy bölcs mondások, amelyek között tréfás is található. A Maros megyei Makfalván a székelykapu egyszerűbb változatát találjuk. Itt a kiskapura tetőt építettek, míg a nagykapu vízszintes deszkákból állott vagy függőlegesekből, amiket ívesen vágtak ki. A feliratozás is jelen van az építtetők nevével. A díszítésre régen kevés gondot fordítottak. A kiskapu mégis jelentőséget kapott azzal, ahogyan felületét dekoratív módon deszkalapokkal kitöltötték.




Székelykapu Mikházáról B. Nagy Margit könyvében

Nagyméretű székelykapuk csoportját láttam Székelyudvarhelyen, az Orbán Balázs-emlékparkban. Itt fedeztem fel azt a formai szerkezeti gazdagságot, amellyel a székelyek megalkották ezeket a kapukat. Egyes helységekben színezték a kapulábakat.

Kazettás mennyezetek

Az erdélyi építészet egyik jellegzetessége a 12–13. században a kazettás mennyezet. Mellette megtaláljuk a stukkót és a festett famennyezetet is. Az erdélyi kazettás födém előképe az olasz mennyezet volt. Kazettás mennyezetek főleg a templomokban maradtak meg napjainkig. Erdélyen kívül elterjedtek más magyarlakta területeken is. A református és unitárius egyházak felkarolták ezt a díszítési stílust. Itt a népművészet és az egyházi művészet találkozik. A mennyezeten kívül díszítették a karzatmellvédeket, padelőlapokat, szószékek oldallapjait. Kalotaszegen több templomban láttam a virágos erdélyi reneszánsz díszítményeit. Így Magyarbikalon is. Láttam madarat, oroszlánt, pelikánt, szőlőindát, vadászt, halat, címert és a virágcsokor számos változatát. De Bibliából vett jeleneteket is találhatunk egyes templomi képeken, például Jónást a cethallal vagy Ádámot és Évát. Ezek az elemek kiegyensúlyozott kompozíciókban jelennek meg. A zsoboki templom új templomnak számít. A díszítésre alkalmas helyeket hasonló minták felhasználásával domborművekkel töltötték ki, mert a kalotaszegiek jeleskednek a fafaragásban.

Az énlaki unitárius templom kazettás mennyezete a 17. század végén készült, és egyike a legrégebbieknek. Kitűnik abban, hogy sok dokumentumértékű szöveg olvasható a kazettákon. Az egyikre rovásírással írták az „Egy az isten” szöveget, illetve a festő nevét. A feliratra Orbán Balázs talált rá 1864-ben egyik adatgyűjtő körútján.

Itt meg kell említenem a kor festett bútorait is, mert ezek is hozzájárultak a virágos reneszánsz elnevezéshez. Egyes vidékeken ma is megtaláljuk ennek a mesterségnek a folytatását, például Torockón vagy Kalotaszegen.

Az elöljáróban leírtakhoz B. Nagy Margit kötetéből használtam fel díszítőművészetre vonatkozó adatokat. De sok adat van a kolozsvári Bánffy-palotáról, a szamosújvári örmény nagytemplomról, a zsibói, hadadi, bethlenszentmiklósi, valamint más kastélyokról és udvarházakról.

Áttekintve a kályhacsempék, székelykapuk, kazettás mennyezetek világát, újból megcsodáltam elődeink alkotó erejét, és megújulásra való képességét.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.

Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.

A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.

Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.

A majorság „hátrafelé kapar”, a disznó „előre túr”, a hallal „elúszik a szerencse” vagy „gazdagságot hoz”?

A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.

„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.