A Magyarországi Tájházak Szövetsége 2015-ben dr. Kéri Gáspárt, a Gálospetri és az Érszalacsi Magyar Tájház alapítóját és fenntartóját tüntette ki az Év tájházvezetője címmel. A május 9-i éves közgyűlés után a Szentendrei Skanzenben vehette át a díjat, amelyet Páll István, a Magyar Tájházszövetség elnöke, Füzesi Endre, a szövetség tiszteletbeli elnöke és Majnár Márta ügyvezető elnök adott át.
Hajdani jobbágyház a szőlősben Érszalacson
A gálospetri születésű, Székelyhídon dolgozó fogorvos magángyűjteménye ma mintegy 2500 tárgyat számlál. Ezek között régi érmék, bankjegyek, könyvek, halászhálók, kerámiák és ódon bútorok egyaránt fellelhetők. A néprajzi és helytörténeti vonatkozású tárgyi emlékanyag, amely a Kéri Gáspár által felújított és berendezett két tájházban, valamint az ottományi Komáromi-kúriában működő kiállítóházban tekinthető meg, nagyrészt az érmelléki emberek hétköznapjait, foglalatosságait idézi.
A Gálospetri Tájház létrehozása nem kevés anyagi és szellemi áldozattal járó munkának bizonyult. Ehhez Balassa M. Iván, a Szentendrei Szabadtéri Múzeum néprajzkutatója és Gazda Klára, a kolozsvári egyetem néprajz szakának tanára szakmai tanácsokkal, a Bihar Megyei Önkormányzat pedig anyagi segítséggel járult hozzá. A századfordulóra jellemző középparaszti portát bemutató tájház közel kétezer tárgyat számláló gyűjteményének egy része tematikusan kiállított, másik része, konzerválva, raktáron áll. A település központjában található tájház 2002-től fogad látogatókat.
Az 1870-ben épült lakóházat Kéri Gáspár nagyapja, Sándor Antal 1925-ben vásárolta meg. A korábban gyakran gazdát cserélő és egy, a századfordulón jegyzett tűzesetben megkárosult ház ekkor már felújításra szorult. A falak magasságát három sor vályoggal növelték, a tornác felőli egyik ablakot felszámolták, a régiek helyett pedig nagyobb méretűeket építettek be, és az épület új deszkafödémet kapott.
Tüzelőszerkezet Gálospetrin.
Pozsony Ferenc felvételei
A vert falú, nádfedeles, oldaltornácos lakóház háromosztatú, utcai homlokzatának oromdeszkázata napsugaras motívummal díszített. A nagyház berendezése ó-német stílusú fenyőgarnitúra, a pitvarban csikóspór, stelázsi, kamraasztal, valamint több gyékényszék is megtekinthető. A hátsóház berendezését egy 1880-as évekből való flóderes ágy, gyékénykanapé, diófaasztal, virágos festésű atúzsér és vizespad képezi. Búbos kemencéjének szája a pitvarba nyílik, a berakott spór füstjét pedig egy mászókémény vezeti el. Az udvar felőli könyöklős tornác végén egy később kiépített vályogkamra áll, amelyben a háztartási (pl. kenyérsütési) eszközök mellett ácsolt láda, kredenc is fellelhető, vakablakában méz, lekvár és zsír tárolására használt szilkék sorjáznak.
A telken, egy már meglévő pince elé, födémes tornácú, földdel tapasztott (szőlő)pajta épült. A pajtaajtó és -ablak, valamint a pinceajtó eredeti. A borkóstolásra is alkalmas melléképületben tárolt eszközök az érmelléki szőlészet és borkészítés teljes munkafolyamatáról nyújtanak képet. A ház végében álló istállót, valamint az ezzel átellenben álló színt és disznóólat a szomszédos Szalacsról telepítették át. A háromosztatú istálló egyik helyisége egyelőre raktár, a másikban, a gazdaság egykori főzőházában az Érmellék 1956-os mártír lelkészének, Sass Kálmánnak rendeztek be emlékszobát, amely 2010-től látogatható. A szénásszínként funkcionáló harmadik helyiségben korábban (2013-ig) egy ökrös szekér volt kiállítva, a hagyományos lápi halászat eszközei mellett jelenleg időszaki vaskályha-kiállítás tekinthető meg.
A hódfarkú cseréppel fedett, léces kukoricagóré a múlt század eleji ácsmunka rekonstrukciója. Ez a pince végében, a telek utcafrontján húzódik, ahogyan a babafejes deszkakerítés is, amelynek fedeles kiskapuja vésett. A kertet sövénykerítés övezi.
Érszalacson egy 19. század közepén épített zsellérházat újítottak fel, amely 2011-től látogatható. A Kéri Gáspár által helyreállíttatott szalacsi porta az Érmellékre jellemző teraszos építkezés egyik emléke. A meredek völgy két oldalát teraszosították (a zsellérház mellett és alatt pinceutcák húzódnak), és az így létrehozott három szintre házakat és borospincéket építettek. A ház és a hozzá tartozó kert a középső teraszon kialakított pincesor tetején található. A terepviszonyok miatt a ház két fala félig a földben van. Az udvaron egy ma is használatban lévő gémeskút áll. Az udvart sövénykerítés, a kertet garádja övezi. A 150 berendezési tárgyat számláló tájház részét képezi az utca másik oldalán húzódó, 1880-ban kiépített, tölgyfa homlokzatú borospince is.
A 20. század elején a ház id. Dombi Ferenc béres és felesége, Szikszai Erzsébet tulajdonába került. A család összesen fél hektár földet birtokolt. A székkészítéssel foglalkozó fiúgyermek, ifj. Dombi Ferenc a kamrából lekerített udvar felőli részre ajtót és ablakot vágva, családalapítást követően is egy fedél alatt lakott idős szüleivel. Az 1970-es években a ház Szabó Zsigmond mezőőr és családja tulajdonába került, akinek lányutódjától a felújításra szánt épületet Kéri Gáspár vette meg.
A kétosztatú ház főbejáratának makkos záras tölgyfaajtaja a székkészítő műhelyként is szolgáló, döngölt földű kamrába vezet. Ebben egy szabadkéményes, padkás kemence áll. A szekrény helyett használt tulipános láda és a szuszék mellett itt teknők és különböző székkészítő eszközök is láthatók. A főzésre és fűtésre egyaránt alkalmas plattos tűzhellyel ellátott belső helyiség berendezéséhez egy 1873-ban készült festett ágy, ácsolt asztal, falitéka, hárságy, gyékénykanapé és különböző rendeltetésű gyékényszék tartozik. A berakott tűzhely, ahogyan a vele egybeépített dikó, illetve szabadkémény is azonos módon készült: a rekettyével befont tölgyfavázat betapasztották. Az épület négy oldala közül kettő napraforgó kóróból készült úgy, hogy akácfa lécvázra rögzített tornác veszi körül. A ház tetejét tölgyfa szerkezetű, elől-hátul kontyolt nádfedél borítja.
A Szalacs községhez tartozó Ottományban a 17. századi Komáromi-kúria műemléképületében működő Kiállítóház 2014-től fogadja azon vendégeit, akik az Érmellékről, mint sajátos tájegységről szeretnének teljesebb képet kialakítani. Az épületegyüttest, amely egykor a Komáromi, illetve a Lovass család birtokában volt, majd 1948 után a román állam tulajdonába került, uniós pályázati forrásokból és magyarországi szakemberek együttműködésével 2012-ben újították fel. Itt 600 négyzetméteren, hét teremben Kéri Gáspár egy 250 darabból álló tárgygyűjteménye is látható. Az ottományi állandó székkiállítás az anyagok beszerzésétől a felhasznált szerszámokon át, a különböző munkafázisokon keresztül mutatja be a gyékényszékek változatos előállítását. A tárlat, saját gyűjtésen alapuló információs pannókon, a székkészítő mesteremberek biográfiai adatait is hozzáférhetővé teszi.
Kéri Gáspár kitartó és eredményes tevékenysége a romániai szakmai körök figyelmét sem kerülte el. A székgyűjtemény egy részét, amely 1994-től folyamatosan bővül, folyó év június 26-tól a bukaresti Román Paraszt Múzeumában állították ki. Ezt követően a magyarországi Esztáron, illetve Létavértesen is megtekinthető lesz.
A népi építészet emlékeinek megóvását célzó tevékenysége mellett dr. Kéri Gáspár szóbeli és írásbeli javaslatai a műemléképületek szakszerű felújítását is szorgalmazták. Az ő nevéhez fűződik a Gálospetri központjában található, barokk homlokzatú Bernáth-Fráter-kúria „átalakítása” is, amely a Böjte Csaba által működtetett dévai Szent Ferenc Alapítvány 16. bentlakó otthonaként (Gálospetri Szentháromság Otthon) gyerekeknek biztosít lakhatást. Jelenleg egy olyan oktatóhelyiség kialakítását is tervezi, ahol a fiatalok a székkészítéssel ismerkednének.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás