Az igaz mese ereje

Mi lehet nagyobb hatással az ember életére a gyermekkori meséknél és történeteknél? Másokkal együtt én is azt vallom, hogy semmi. Olvashatunk, tanulhatunk és elmélkedhetünk bármennyit, semmi sem gyakorol ránk akkora hatást, mint az, amikor nagyszüleink esti kukoricamorzsolása, szövése, fonása mellett, egy petróleumlámpa fényénél a betűket silabizálva, ócska, ütött-kopott ifjúsági regényeket baktattunk, vagy azt hallgattuk, ahogyan nanó vagy bapó elmond egy-egy mesét vagy igaz történetet. Én még értem és éltem ezeket az estéket, ezeket az időket, s főleg az igaz történeteket nagy becsben részesítettem. Hát még ha azok olyan személyekről szóltak, akiket nagyszüleim is ismertek! Szabó Sári történetét szóról szóra tudtam, akár naponta elmeséltettem volna; akkora varázslattal bírt felettem, hogy azt elmondani sem lehet. Lássuk hát, hogyan szólt ez a mese.

Abban az időben, amikor Szék még valóban Szék város volt, és a székelyek zömmel a felszegi, Székely utcának nevezett részen laktak, élt ott egy legény, akit Szabó Daninak hívtak. Mivel nem volt vagyonos, és az édesapja sem élt, a gazdagokkal ellentétben kedve szerint választhatott magának párt, és szegények sora szerint házasodhatott. El is vette a hozzá illő Filep Sárit, akitől 1876. január 16-án egy szép kislánya született. A gyermek neve a régi szokás szerint az anyja után szintén Sári lett. A nehézségek ellenére szépen éldegéltek. Amikor a kicsi Sári ötéves lett, kistestvére született; az édesanyja azonban nagyon megszenvedte a szülést. Néhány nappal később magához hívta a kis Sárit, az ágya szélére ültette a gyermeket, és még egyszer, utoljára megfésülte és befonta a kislány haját. A szegény asszony ezek után örökre lehunyta a szemét. Alig temették el az édesanyát, néhány nap múlva az újszülött is meghalt, és Sári magára maradt az édesapjával.

Apai nagyanyja viselt rá gondot ezentúl, nagy szeretettel. Tőle tanult imádkozni, és vele ment először a templomba, amit aztán soha nem felejtett. Nemsokára azonban az öreg nanó is meghalt, és Sári magára maradt az édesapjával. A szegény embert azonban valami kór emésztette, így elhunyt, amikor a kislánya, Sári nyolc éves lett. Az árvabíró rendelete szerint a kis házért és a vele járó három hold föld használatáért apai nagybátyja gondjaira bízták a gyermeket. Ám a kis leányka minden szeretetből kiesett. Mostohaángyója halálra dolgoztatta szegényt, az ételt is sajnálta tőle, ehelyett inkább jól elverte rajta a port. Aztán addig győzködte az urát, amíg elérte célját, és a gyermeket végképp elűzte a háztól. Mindhiába könyörgött a kislány, hogy legalább a tavaszt várják meg, egy borzasztóan hideg februári napon, hajnalban, kegyetlenül kidobták az utcára, hogy menjen, amerre lát. A gyermek sírva nézett a temető felé, ahol szerettei pihentek, majd elindult a bonchidai úton Kolozsvár felé.

Máskor tele volt ez az út vándorló székiekkel, akik vásárba vagy szolgálni mentek, de mivel gyakori volt, hogy az úton megtámadták őket a farkasok, most inkább mindenki otthon maradt. Nem is talált magának útitársat Sári, csupán egy hozzá hasonló, árva leánykát, így ketten haladtak a nagy hóban. Sírva, dideregve vonszolták magukat a nagy viharban, hófúvásban, s reszkettek, nehogy úgy járjanak, mint nemrég egy leányka, akit úgy megettek a farkasok, hogy csak az egyik lábaszára maradt meg a csizmájában. Tudták, hogy mindkettőjüket halálra szánták a mostohák.

Estére mégis elvergődtek Válaszútig, ahol megszánta és befogadta őket egy özvegyasszony, aki szállást és ételt adott nekik. Másnap a két kis árva valahogyan betántorgott Kolozsvárra. Elmentek a cselédpiacra, ahol a másik leánykát fel is fogadta valaki, ám Sári kicsi és sovány volt, így nem kellett senkinek. Hiába rimánkodott a szerencsétlen pára, senki sem szánta meg. Miután a piac eloszlott, a gyermek elindult a városban, összevissza kószált egymaga a hidegben, majd bánatos szívvel betért melegedni egy templomba. Amikor esteledni kezdett, azt is bezárták, így ő ottmaradt az utcán a koldusokkal. Minden asszonyságot megszólított, míg egynek csak megesett a szíve rajta, és hazavitte magával. Így ültették életében első alkalommal az asztalhoz a postaigazgató házában, s így fogadták be a családba az árva gyermeket. Sári mindenes cseléd lett a háznál, de úgy bántak vele, mint egy rokonnal.

A ház asszonya és a két kisasszony buzgó református hívő volt, akik sokat oktatták és minden vasárnap templomba vitték a kis leánykát. Ezek az imaalkalmak mélyen megérintették a gyermek lelkét, aki szivacsként szívta magába a tanítást. Csodálattal töltött el mindenkit, még az úri vendégeket is, hogy Sári a maradék ételt mindig elkéri az asztaltól, és kiosztja a templomok mellett kéregető koldusok között. Egy főúri vendég egyszer négy krajcár borravalót adott neki, amit Sári hálatelt szívvel megköszönt, majd azt mondta: meglátják, hogy abból ő egy nap tornácos házat fog venni! Ezen jót mulatott mindenki, noha Sári nagyon is komolyan gondolta e szavakat, és hozzá is látott álma megvalósításához. Nagyon ügyesen forgatta a pénzét, gyümölcs- és zöldségfelvásárlásba kezdett, adta-vette, savanyította, elrakta, aztán eladta őket. Libákat tömött, tollat fosztott, nem volt az a munka, amit ő sokallt volna azért, hogy pénzt gyűjtsön.

Így telt az idő, és Sári férjhez menni sem akart – nem kívánt megválni szeretett gazdáitól, és eltántorodni kitűzött életcéljától. Huszonöt évesen egy ügyes, gépész legény mégis elnyerte a szívét, és belement a házasságba. Gazdái maguk akartak gondoskodni a kistafírozásról és az esküvőről, hálából, amiért Sári olyan hűségesen szolgálta őket. Készítették is minden erővel és szeretettel a menyasszonyt, az esküvő napján azonban hiába várták a vőlegényt. Helyette hírt hozott valaki, hogy a fiú halálos betegen fekszik a kórházban, és utolsó kívánsága, hogy halálos ágyán összeadja őket a pap. Ez meg is történt, és Sári menyasszonyi fátylát a koporsóra terítve megfogadta, hogy sohasem lesz többé menyasszony. Ettől senki sem tudta eltántorítani, de attól sem, hogy a tornácos házat elfeledje.

Tovább hordta az ételt a szegényeknek, és éjt nappallá téve dolgozott, gyűjtötte a pénzét a megálmodott, saját házra. A világ azonban nagyot fordult. A román rezsim nem tűrte a magyar közalkalmazottakat, főleg az intézmények élén, a román nyelvvizsgán mindenkit megbuktattak, vagyonukat elvették, s a posta igazgatóját is mindenétől megfosztották. A bajba jutott család úgy döntött, hogy másokhoz hasonlóan Budapestre menekül. Sárit is hívták magukkal, de ő nem kívánt ebben részt venni, és mivel hajthatatlan volt, ráhagyták néhány megmaradt bútorukat, és örökre elváltak.

Sári élete ismét válságba került. Úgy határozott, hogy ideje ellátogatnia szülőhelyére, talán a megmaradt kis örökségét végre átveheti. Bátyja és ángyója azonban csalódottan vette tudomásul, hogy életben van, és örökségről hallani sem akartak. Azt mondták, eladósodtak, és nem tudnak semmit fizetni.

Mielőtt újra nekivágott volna a kolozsvári útnak, még betért a templomba imádkozni, és kérte Isten további útmutatását. Meg is kapta a választ a kérdéseire, és fogadalmat tett, hogy ezentúl még jobban gyűjt a tornácos házra, ahol majd minden árvának és szerencsétlennek otthont nyújt.

Teltek-múltak az évek, és Sárit már mindenki úgy ismerte Kolozsváron, mint a bibliás kofát, mert bár olvasni nem tudott, a templomban hallott prédikációkat szinte betéve tudta, és hirdette is az evangéliumot, ahol csak lehetett. Egy alkalommal éppen a Pata utca környékén járt, ahol a Csákány utca 33. alatt megpillantott egy eladó házat, amire nagyot dobbant a szíve. A ház előtt tornác volt, az udvaron hatalmas, öreg eperfa állt. Rögtön intézkedett, és megvásárolta a házat, majd a gazdáitól örökölt bútorokkal berendezte, egyik szobáját pedig kiadta szegény diákoknak, akik a lakhatás ellenében végre megtanították olvasni is. Ettől kezdve az élete még inkább megváltozott. A Biblia ki nem esett a kezéből, minden szabad percét a szent könyv olvasásával töltötte. A piacon összesáfárkodott valamennyi garast arra fordította, hogy a házába befogadott idős, beteg és elhagyott embereket etesse, az árva gyermekeket ruházza és ellássa tanszerekkel. Lassan Kolozsvár minden utcagyereke nála ebédelt, valamint imádkozni, énekelni, játszani és viselkedni tanult. A későbbi író és műfordító Bálint Tibor is hozzá járt eprészni, illetve vasárnapi iskolában tanulni, amikor gyakran százötven gyermek is együtt örvendezett. Harmincöt gyermek kapott nála ebédet minden vasárnap, huszonöt leánykának egyszerre rendelt iskolai egyenruhát, tetteinek hallattán mindenki elcsodálkozott. Még a román polgármesterné is meglátogatta a jótetteiről elhíresült asszonyt, s elismeréssel írtak róla az újságok is, hiszen ilyesmi Kolozsváron még nem volt.

A református egyház is egyre jobban felfigyelt Sári egyedi, sajátságos isteni szolgálatára, és az adakozó hívek jóvoltából az udvaron egy külön épületet is emeltek gyermek-bibliaórák céljára, amit a továbbiakban Sári néni vasárnapi iskolájának neveztek. Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.

Talán nem is kell említenem, hogy amikor a történet idáig jutott, az én gyermeki szívem már romokban hevert, mert arra gondoltam, hogy milyen kutya is ez a világ, amely mindig azokat sújtja, akikben a legtöbb a szeretet. Csak később értettem meg, hogy másképpen nem is lehetne. De ezt csak azok értik, akik istenes lelkülettel rendelkeznek. Mint Szabó Sári, aki azért született, hogy azokat szeresse, akiket mások kitaszítottak, magukra hagytak. Az élete meseszerű, ám mégsem mese. Igaz mese, amelynek ereje van, s ez az erő átsüt az évszázadokon is, hogy sokan tanuljanak belőle. A kolozsvári református egyház Szabó Sári anyagi és szellemi örököseként 1939-ben és 1944-ben is tisztelgett egy ismertető kiadványban az igazhitű asszony nagysága előtt, olyan történelmi jelentőségű személyiségekhez hasonlították őt, mint Károlyi Zsuzsanna, Bormemisza Anna, Lórántffy Zsuzsanna és Árva Bethlen Kata. És bizony nem túlzás ez. Szék szülötteként, a magam módján úgy tisztelegtem előtte, hogy balladát írtam róla Az árvák apostola címen; így talán fennmarad az emlékezete. Ez a legkevesebb, amit tehettem. A mindnyájunkra háruló igazi feladat azonban nem más, mint amit az írás is mond: „Eredj el, és te is aképpen cselekedjél!” (Lk 10,37) Így legyen.

Könyvészet:

Mózes András: Szabó Sári néni. Egy kolozsvári bibliás kofaasszony élete. Ifjú Erdély kiadó, Kolozsvár, 1939.

Bálint Tibor: Zokogó majom. Kriterion kiadó, Bukarest, 1969.

Szász Rozália: Balladák könnye. Kráter kiadó, Budapest, 2022.