A „gyakorlótér” gondviselője (1.)

A mi hősünk Jánosi Lóránt Sándor (1971–2012) református lelkipásztor, aki bár kevés ideig szolgált szülőfalunk, Inaktelke gyülekezetében, mégis maradandót alkotott nemcsak a településen, hanem az emberek szívében is. Mindenki szeretettel, tisztelettel, kegyelettel emlékszik rá.

Kezdetben szükségesnek látjuk kicsit megvizsgálni a hős kifejezést. Mindeddig valamilyen felsőbbrendű lénynek tartottuk, hiszen inkább a történelemkönyvekben, valamint az irodalmi művek elemzésekor találkoztunk a kifejezéssel. Most átértékeltük e kifejezés tartalmát. Nemcsak háborúban, harcban, csatatéren, mesékben, mítoszokban, hanem a közvetlen környezetünkben, a hétköznapokban is teremnek hősök. Ki a hős? A kisgyermeknek az édesapa, mert nagy és erős, az édesanya, mert mindent megold, mindig segít, ha szükséges. Hősök az egészségügyben dolgozók, a tűzoltók, az önkéntesek, és folytathatnánk a sort. Mindenki lehet hős, aki életmód, cselekedet, viselkedés tekintetében jó példa mások számára. Ilyen értelemben lett a mi hősünk Jánosi Lóránt Sándor.

A Kalotaszegi Református Egyházmegyéhez tartozó Inaktelke sok éven keresztül a teológushallgatók „gyakorlótere” volt. Mindannyian tudjuk, hogy az iskolapad, az egyetem padja nem elég, az elméleti tudás megszerzése még nem minden egy hivatás, szakma, mesterség igazi elsajátításához. Az elméleti alapismeretek mellé a gyakorlat is kell. Ezt biztosította évekig Inaktelke a teológusok számára, akik Kelemen Attila teológiai tanár irányításával érkeztek a gyülekezetbe. A diákok számára a példa a lehető legkiválóbb, leginkább követésre méltó kellett hogy legyen. Ezért a „gyakorlóteret” alaposan gondozni kellett minden téren: a falut szépítgetni, a híveket lelki táplálékkal ellátni a szolgálatok becsületes végzése által. Ezt a feladatot vállalta Jánosi Lóránt Sándor.

Kalotaszeg

Inaktelke Kalotaszeg¹ (románul: Țara Călatei) egyik gyöngyszeme. A szakirodalom és a köztudat egyaránt a Kolozsvár–Nagyvárad országút, valamint vasútvonal között, illetve két oldala mentén, Kolozsvártól Csucsáig húzódó területet nevezi Kalotaszegnek. A Gyalui-havasok, a Vlegyásza és a Meszes hegylánc keleti része határolják be a vidéket. Egy 1443-as oklevél említi először Kalathezeg néven, majd 1575-ben Erdély vármegyéi között a hatodikként szerepel a „kalotai”.² A történészek egyöntetű véleménye szerint Kalotaszeg Erdély azon vidékeinek egyike, ahol legkorábban települt le a magyarság. Nyelvészeti kutatásai alapján Szabó T. Attila arra a következtetésre jutott, hogy a kalotaszegi magyarok a Szilágyság felől, az Almás völgyén keresztül érkeztek a mai területre.³

A nagyjából negyven, többségében magyar lakosságú falut magába foglaló tájegységen belül a kutatók öt altájegységet különítenek el, történeti és földrajzi szempontok alapján: a Kalota és a Sebes-Körös által körülzárt Felszeget, a Sebes-Körös vizétől északra, az Almás patak völgyében húzódó Alszeget, a Nádas-patak völgyén húzódó Nádasmentét, a Kapus-patak körüli Kapus vidékét, valamint a Kolozsvár környéki átmeneti vidéket.⁴

Kós Károlynak a kalotaszegi emberről írt jellemzését összefoglalva azt mondhatjuk, hogy egyike a szép magyar emberfajtáknak, középtermetű, csontos és szikár, egyenes tartású, délceg, műveltsége átlagon felüli, takarékos, általában módos, de nem gazdag, igazán ritka a nagygazda, de koldusa sincsen. Jól műveli földjét, de mivel elég kopár és gyengén termő a talaj, nemigen élhet meg belőle. Ezért mindennel foglalkozik, ami jövedelmet hoz, kereskedik, népművészeti és használati tárgyakat készít, munkát vállal mint kőműves, ács, segédmunkás, kőfaragó a közelebbi és távolabbi vidéken.⁵

A gyenge minőségű termőföld nagymértékben hozzájárult Kalotaszeg gazdag népművészeti kincsvilágának a kialakulásához. Egyedi a kalotaszegi építészet, a népi hímzés, a szövés, a gyöngyözés, a fafaragás, a bútorfestés, változatos és gazdag a mintakincse, a technikája, s mindehhez hozzájárul találékonysága, szorgalma, érték- és szépségteremtő munkája. Egyedülálló a szellemisége, í-ző nyelvjárása, szókincse, népköltészetének kifejezésmódja. „Halad ugyan a világ anyagi és szellemi civilizációjával, de őrzi is azt, ami a magyar nyelvterület egyedisége, kalotaszegi jellege.”⁶

Inaktelke

Inaktelke (románul: Inucu) a Kolozsvár–Nagyvárad vasútvonaltól öt kilométerre nyugati irányban, a Hasznos-patak forrásánál, egy mély, védett völgykatlanban fekszik. Első fennmaradt írásos említése 1270-ből maradt fenn Inakte­luke alakban. A későbbiekben több névváltozata is feltűnik: 1345-ben Inoktelleke, 1357-ben villa Inaktelke, 1452-ben Inaktheleke, majd 1854-ben Inaktelke szerepel az oklevelekben.⁷ Inaktelke a Gyerővásárhelyi Kabos, Radó és Kemény családok birtoka volt, 1437-ben „Poss. Inaktelke nobilium de Vásárhel”-ként említik.⁸ A faluban keringő legenda szerint a Gyerőfi birtokos család egyik tagjáról, Gyerőfi Énokról kapta a nevét.

A zömében mindig magyar lakosú falu lélekszáma 1850-ben 430 volt, és folyamatos emelkedés mutatható ki 1930-ig, amikor 726-ra emelkedett. Ettől az évtől kezdve lassú csökkenés figyelhető meg 1992-ig, amikor 497 volt a lakosok száma.⁹

Az Inaktelki Református Egyházközség lélekszáma 2019. december 31-én 383 volt, 2020. december 31-én pedig 375. A falu állandó lakosságának száma azonban alig éri el a 250–270 lelket, mivel sokan külföldön vagy más településeken élnek, annak ellenére, hogy az egyházközség tagjainak maradtak, és eleget tesznek az egyházfenntartási kötelezettségeiknek. A nem helybéliek egyre többen vásárolnak Inaktelkén házat, de a legtöbben csak hétvégi háznak, nyaralónak használják.

Inaktelke büszke hagyományaira. Az emeletes kőházak között ott rejtőznek még a régi, faragott oromzatú, „pávás” házak. A legtöbb ház gazdag néprajzi gyűjteményt rejt magában. Ott rejtőznek a cifra szobák (tisztaszoba, falusi szoba) a festett bútorokkal, festett tányérokkal és sok-sok népviselettel (falusi ruhával), szőttessel, varrottassal. Az inaktelki templom 2007-ben készült kazettás mennyezetén az inaktelki festett bútorok felnagyított motívumai köszönnek vissza.

A falunak tájháza is van, amelyet 2000. július 7-én avattak fel, anyagát az akkori lelkész felesége, Bálint Erzsébet gyűjtötte össze. Az öreg, tornácos házban két szobát rendeztek be, az egyiket földes lakóháznak, a másikat pedig tisztaszobának.

Inaktelke népviselete betagolódik a Nádasmente, vagy más néven a cifra Kalotaszeg viseletébe, különösen a fiatalok által viselt ünnepi öltözet nagyon, díszes, a lányok gyöngyös köténye, pártája több kilót is nyom. A hétköznapi viselet egyszerű, alig díszített. Még élnek a faluban olyan idős asszonyok, akik soha nem viseltek más ruhát, csak a sok alsószoknyás falusit. Nagyobb ünnepek alkalmával a legények is viseletet, zöld posztóból készült priccses nadrágot, mellényt, bujkát és ráncos csizmát öltenek magukra. Fejdíszük a gyöngyökkel dúsan díszített bokrétás kalap.

Vannak még elevenen élő népszokások a faluban, annak ellenére, hogy az idők folyamán, az utóbbi negyven-ötven esztendőben sok szokás megszűnt, mint például a fonó, a közös kukoricahántás, a regrutabál. Ez utóbbi alig tizenkét-tizennégy évvel ezelőtt tűnt el, amikor megszűnt a kötelező katonai szolgálat.

A vallás áthatja az egész falu életét, a fontosabb események összefonódnak az egyházi élettel. Ez valószínűleg azért lehetséges, mert a falu lakossága egységesen magyar református. Nagyon sok szokás kapcsolódik a nagy vallásos ünnepekhez.

Az inaktelki református egyházközség 1772-ben vált önálló anyaegyházzá, azelőtt Gyerővásárhely filiája, leányegyháza volt. Jelenlegi temploma 1867–1868-ban épült a hívek áldozatkészségéből, amint azt a templomra helyezett kőtábla tudatja az utókorral. Szószékkoronáját Kolozsvári Asztalos Lőrintz János készítette 1783-ban, tehát a lebontott régi templomból került át, orgonája pedig Kolonics István 197. műve, 1891-ből.

A templom teljes felújítása, megújulása 2003 és 2007 között történt. 2003-ban a tető javításával, újrafedésével kezdődtek a munkálatok, galvanizált lemezek kerültek a fedélre. A következő évben leverték a templom teljes külső vakolatát azzal a céllal, hogy újravakolják, de mivel nagyon szép kőfal bukkant elő, felmerült a gondolat, hogy hagyják vakolatlanul a templomot. Erre a munkálatra azért volt szükség, mert nagyon nedves, foltos volt a fal, és az alsó részéről elkezdett hullani a vakolat. Néhány presbiter és a lelkipásztor elment olyan faluba, ahol vakolat nélküli, kőtemplom található, és mivel nagyon tetszetősnek találták, elhatározták, hogy azt tanácsolják az egész presbitériumnak és a gyülekezetnek, javítsák ki, cseréljék ki a hibás, repedt köveket, fugázzák ki a kövek közötti réseket, és hagyják úgy a templom külsejét. Helybéli szakemberek alapos munkája révén alakult ki a templom mai külső arculata.

A 2005-ös év első kivitelezett munkálata a templombelső meszelése volt, majd eltervezték, hogy kazettás mennyezetet készítenek. Ezért szükség volt a mennyezet kiegyenlítésére, vízmértékbe hozására, erre a célra préselt lemezeket használtak és erősítettek fel a kissé hullámos, gipszes plafonra.

2006-ban ismét gőzerővel folytak a munkálatok a templomban. Ekkor három hónapon keresztül az istentiszteleteket a művelődési otthonban tartották. Ezután feltörték a régi betonpadlót, újrabetonozták, majd néhány hét száradás után lefestették betonfestékkel. A presbitérium úgy döntött, hogy nem viszik vissza a régi padokat, mivel gyengék, szúettek voltak. Annak reményében, hogy sikerül új padokat készíttetni, ideiglenesen Hollandiából kapott padokkal és székekkel rendezték be a templomot. Elkezdődött a kazetták festése, amit néhány falubeli asszony és a lelkipásztor végzett. Ezt komoly tervezés előzte meg, végül eldöntötték, hogy inaktelki motívumok kerülnek rájuk, hiszen az a lényeg, hogy a hívek jól érezzék magukat a templomban, ha feltekintenek a mennyezetre, akkor érezzék, hogy otthonról haza érkeztek. A legtöbb házban van festett bútorral berendezett cifra szoba, és általában itt öltöznek, amikor templomba indulnak – ilyen értelemben amikor Isten házába indulnak, otthonról haza mennek.

2007-ben Balázs Dániel mérai fafaragó és asztalosmester elkészítette az új padokat a templomba. Július 16. és 26. között felszerelték a kazettákat, és ezzel véget ért az ötéves munka, amelynek eredménye napjainkban is megtekinthető. Ezért a holland testvéreket és a híveket illeti köszönet áldozatkész munkájukért és adományaikért, mindezek felett azonban egyedül Istené a dicsőség!

Jánosi Lóránt Sándor gyermekkora, ifjúsága, lelkészi szolgálatának kezdetei

Jánosi Lóránt Sándor 1971. február 22-én született Marosvásárhelyen, Jánosi (Szabó) Anna és Jánosi Sándor gyermekeként. A család Nagysármáson lakott, Jánosi Lóránt Sándor itt töltötte gyermekkorát, kora ifjúságát testvére, Tibor és sok kedves unokatestvére körében.

Herman János, a Mezőség apostola volt a lelkipásztora, tanítómestere. Kicsi korától járt vallásórára, majd komoly konfirmációi előkészítő következett, később tagja volt a gyülekezet kórusának. Mindig nagy szeretettel és tisztelettel emlékezett lelkipásztorára, akitől kitartást, önfeláldozást látott és tanult. Nyolc évig a nagysármási általános iskolába, majd a marosvásárhelyi Alexandru Papiu Ilarian Líceumba járt. A szülei kezdetben szerették volna, ha gázmérnök lesz, hiszen a környéken az egyetlen stabil és jól fizető munkahely a „gázasoknál” volt. Lórántnak már maga a város, Ploiești sem tetszett, ahová mennie kellett volna tanulni, és semmi nem ösztönözte, hogy ő oda bejusson az egyetemre. Inkább helyettesítő matematikatanár lett Mezőméhesen, közben komolyan készült a teológiai felvételire. Ez nem volt könnyű, főleg a magyar irodalmat kellett teljesen megtanulnia, hiszen négy évig románul tanult Marosvásárhelyen. 1991-ben elkezdte teológiai tanulmányait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Abban az időben a vallástanárokat is a teológián oktatták, itt ismerkedett meg Gál Gyöngyi Évával, akit 1993-ban feleségül vett. 1995-ben született Zsuzsa lányuk, 2000-ben Andris fiuk.

Barabás Izabella, Lóránt Békéscsabán élő unokatestvére így emlékezik rá: „Drága unokatestvérem, Lóránt, egy kíváncsi, veszélyt nem ismerő, szüleit folyton kihívás elé állító, szeretetben nevelkedő gyermek volt. Lehet, hogy szigorúbb, de szeretetteljes nevelést kapott. A kisfiúból szép szál legény cseperedett, és ami nem jellemző az ilyen korú ifjúkra, ő a felnőtteket tisztelő, jó szót meghallgató fiatal volt. A házimunkától kezdve, édesanyját segítve, megtanulta értékelni a női munkát is, ezáltal tisztelni a nőt. Édesapja mellett mindenben részt vett: gazdálkodásban, kertészkedésben, ház körüli dolgokban és sok más férfimunkában. Nagysármáson, a szülővárosában, az általános iskolában, majd Marosvásárhelyen, az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban tanult, ott érettségizett. Pályaválasztás szempontjából nehéz ilyen fiatalon jó döntést hozni, Lórántnak is az volt. Először a műszaki egyetemre felvételizett. Mivel édesanyjának is mindig az volt a titkos vágya, hogy lelkész legyen a fia, következő próbálkozása a teológia lett. Hívő, munkáscsaládból származó szülők mellett nem volt túl nehéz döntés számára a lelkészi pálya, ami a legjobb és legnemesebb, ember- és lélekformáló választás. Más irányultságú, román nyelvű érettségi után hatalmas feladat volt sikeres felvételit írni a teológiára. Rokonszerető, segítőkész, figyelmes volt, akire számítani lehet, jó humorú és mindig vidám fiatalként, majd felnőttként emlékezünk rá. Minden családi rendezvényen, családi találkozón hangulatot adó, a közös munkákban nélkülözhetetlen. (Katus mamánknál a szüret emlékezetes marad.) A beszélgetésekben, kommunikációban a nyitottsága és őszintesége megbízhatóságot nyújtott.

Én testvérként szerettem őt. Édesanyámra, Rózsika nénjére nagyon hallgatott. Mi sokszor, sokat beszélgettünk. Éva nénje és családja ugyanúgy nagyon közel állt hozzá (és fordítva). Mindenkinek nagyon hiányzik.”¹⁰

1996-ban az Erdélyi Református Egyházkerület székházába helyezték missziói titkári tisztségbe. Ez nem volt neki való feladat, a fotelben ülés „kifárasztotta”, az jelentett neki örömet, amikor kéthetente elmehetett Oroszfájára és Komlódra szolgálni. Amikor megkeresték a mezőköbölkúti presbiterek, hogy fogadja el a meghívásukat a gyülekezetükbe, kérte Csiha Kálmán püspöktől a kinevezését, aki nem szívesen, de végül beleegyezett.

1996-tól 2004-ig a Beszterce-Naszód megyében elhelyezkedő, a dési egyházmegyéhez tartozó Mezőköbölkúton (románul: Fântânița) szolgálta Istent és a gyülekezetet.

Lakatos István mezőköbölkúti presbiter abban az időben az egyházközség alkalmazottjaként dolgozott. Az ő emlékeiben így él Jánosi Lóránt Sándor lelkipásztor: „Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. Az egyik szobánkban ma is az a bútor van, amelyet ő készített több mint tizennyolc évvel ezelőtt, a kislányom születésekor. Elfogadta a keresztapaságot is. Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak. Nagyon sajnáltuk, amikor elköltöztek, a halálhíre pedig nagyon megviselt mindnyájunkat itt, Köbölkúton.”¹¹

Inaktelke, 2004–2012

2004. május első vasárnapján ünnepélyes keretek között iktatták be a gyülekezet új lelkipásztorát, Jánosi Lóránt Sándort az Inaktelki Református Egyházközségbe.

A lelkipásztori, igehirdetési szolgálatok mellett szó szerint belecsöppent a munka sűrűjébe. Nagy segítséget jelentett számára, hogy nem teljesen idegen környezetbe került, hiszen felesége révén rokoni szálak is fűzték néhány családhoz, valamint a sógora, Kelemen Attila segítsége, útmutatásai is nagyban hozzásegítették a gyors beilleszkedéshez a kalotaszegi világba. Egy már „virágzásnak” indult gyülekezetet, falut kellett kézbe venni és továbbfejleszteni minden téren. Mivel a falu egységes vallás és nemzetiség szempontjából, minden esemény, szinte minden munkálat a lelkipásztor irányításával, együttműködésével történt. A művelődési otthon betonozása, a járdakészítés, több kocsi zúzott kő elszórása a Nádasdaróc és Inaktelke közötti útszakaszon, valamint a faluban, a templom külső renoválása, a lelkészi lakás meszelése, ezek voltak az éppen folyamatban lévő munkálatok 2004 májusában, amelyeket irányítani kellett. Hűségesen kivette a részét a fizikai munkából is.

Családja csak júniusban tudott végleg Inaktelkére költözni, mivel feleségének, mezőköbölkúti óvónőként, a kis mezőségi faluban kellett maradnia a vakáció kezdetéig. A vakáció aztán magával hozta a Templom-hegyre a gyermekeket és az ifjakat. Naponta jöttek számítógépezni, játszani, dolgozni. Bibliaórák, könyvtárrendezés, tábortűz körüli beszélgetések, éneklések voltak. A lányok néha a vendégház konyhájában próbálgatták a főzést, ami általában a szalmakrumpli- és tükörtojássütésben ki is merült. És ezeket a gyermekeket, ifjakat a legnagyobb szeretettel, megértéssel kellett körülvenni, irányítani, „gondozni”.

A gyermekeknek és az ifjaknak nagyon fontos helye volt a szívében. Időt szakított a sok munka között, hogy június végén elvigye az 5–8. osztályos gyermekeket sátorozni Bulzra, a Királyhágó aljába, a kisebbeket Tordára vitte egynapos kirándulásra, júliusban. Augusztus második hetében az ifjak számára székelyföldi kirándulást szervezett, amely mindnyájuk számára feledhetetlen emlék maradt.

Gyakran érkeztek csoportok Magyarországról, Hollandiából és Erdély más tájairól. Lóránt tiszteletes szervezett, rendezett, összeállította a menüt, bevásárolt, közben valamit megjavított. Minden nyáron hasonló volt a helyzet, és a gyermekek, az ifjak közös kirándultatására is szakított időt, teremtett anyagi alapot. A bibliaheteket is rendszeresen megtartotta, ezeken sokkal több gyermek vett részt, mint ahány Inaktelkén lakott, mivel szeretettel hívta és várta a nagyszülőkhöz érkező gyermekeket is. Aki akart, az a Templom-hegyen aludhatott egy hétig ilyenkor, őket is felügyelte, és ha éjjel zajra panaszkodtak, akkor „güzüvadászatot” tartott. A bibliahetek megszervezésére az anyagi fedezetet a diakóniai szervezet és a World Vision Alapítványhoz benyújtott pályázat sikeres elbírálása biztosította.

Nagyon sok esetben nem ki-, hanem megosztotta a munkát. Lehet, kicsit sokat vállalt magára, de ezt ő akarta így.

A mozgalmas nyár után következett a hasonlóképpen eseménydús ősz. Szeptembertől ismét beindultak a vallás- és bibliaórák. Aztán rendre vendégek, küldöttségek érkeztek a hollandiai Bestből, Benschopból, Nunspeetből. Ezekkel naponta megbeszélések folytak, terveket dolgoztak ki, a bestiek támogatásával közös szeretetvendégséget szerveztek a gyülekezeti tagokkal a művelődési otthonban. Októbertől a teológusok is rendszeresen érkeztek gyakorlatra az inaktelki gyülekezetbe. Decemberben a gyermekek és az ifjak minden estét az imateremben töltöttek, mert jól érezték ott magukat.

Gyülekezeten kívüli kapcsolatai

A politikusokat sem utasította el. Tisztességesen, barátságosan fogadott mindenkit, politikai hovatartozástól függetlenül. Választási kampány idején minden politikai párt képviselője megfordult a parókián, mindenkit mosolyogva, kedvesen fogadott, meghallgatott. A legnagyobb természetességgel fogadta a családjával kiránduló Kövér Lászlót is 2011 nyarán, megmutatta a templomot, behívta őket a parókiára, egy kávéra, a tiszteletes asszony süteménnyel kínálta őket, és az inaktelki hagyományokról, szokásokról beszélgettek.

Lóránt tiszteletes nem politizált. A gyülekezetet biztatta, ha szavazni kellett, de nem befolyásolta őket, bízván a bölcs döntésükben. Amúgy szívesebben megnézett egy jó filmet, mint politikai műsort, vagy sportot (néha). Nem szánt sok időt tévézésre, inkább szerelt, javított, ajándéktárgyakat készített, festett, és közben elmélkedett, készült az éppen soron lévő szolgálatra. Jó barátságban volt ő mindenkivel. Halálhíre megrendítette az egész községet. Polgármester, rendőr, mind barátként emlékezett, de az egeresi román kukás bácsi is sírva mondta, hogy neki jó barátja volt Lóránt pap. Bizony, a sok vendég után mindig többletszemét maradt, és Lóránt ilyenkor nem maradt hálátlan a kukásokkal szemben sem.

Gál B. János presbiter volt abban az időben a falu képviselője. Szeretettel emlékszik vissza Jánosi Lóránt Sándor lelkipásztorra: „Tanácsosi minőségemben nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki. Ha egyházi vezetők érkeztek, a parókiára engem is meghívott a családommal, ahol elbeszéltük a falu lelki dolgait. Ha politikusok látogattak meg, akkor a Jánosi család is megtisztelt a jelenlétével, és ilyenkor átbeszéltük a falu anyagi gondjait ahhoz, hogy az infrastruktúrát fejleszteni tudjuk. Ő is kivette a részét ebből. Például együtt néztük végig 2008-ban, hogy miként aszfaltozzák le az öt kilométer bekötőutat Nádasdaróc és Inaktelke között. Együtt méregettük az aszfaltot, hogy megvan-e az az öt centiméter, vagy nincs, hol kellene egy kicsit az árkot megigazítani, hogy a víz ne lepje el az utat, ne rontsa meg az aszfaltot. Még most is elég jó aszfaltunk van, nem sokat kellett javítani. Ha odafigyelünk valamire, annak van minősége is.”¹²

Mindenesetre nagyon jó menedzseri tehetséggel rendelkezett. Ez meglátszott a különféle munkálatok megtervezésében, kivitelezésében és a különböző események megszervezésében is. Nagyon ügyesen elintézett, bármilyen téren megoldott dolgokat, bármilyen hivatalban, mivel tudta, miként kell kommunikálni az emberekkel. Ha az ember kedvesen, mosolyogva, jó „beszélőkével” vág bele valamibe, bizony nemigen szokták elutasítani.

Testvérkapcsolatok alakítása

Nagyvenyim (Fejér megye, Magyarország). Nagyvenyim hivatalosan Egeres község testvértelepülése. A polgármesterek az aláírt testvérkapcsolati okmányokon, valamint személyes találkozásaikon túl szerették volna ezt a kapcsolatot minél szélesebb körben kiterjeszteni a települések lakosai között is. Egeres község több mint tíz faluból áll, s ezek közül 2005-ben Inaktelke lelkipásztora volt az, aki nyitott volt a kapcsolat beindítására, fejlesztésére. És Inaktelkén a vendégfogadáshoz is adottak voltak a feltételek: barátságos, nyitott, vendégszerető családok! 2005 májusában több mint negyven vendég érkezett a faluba Nagyvenyimből, aztán az évek során kölcsönösen látogatták egymást, s máig tartó barátságok alakultak ki a családok között. Lóránt tiszteletes szépen koordinálta ezt a kapcsolatot inaktelki részről, egyetértésben a község vezetőségével és a nagyvenyimiekkel. A nagyvenyimiek mindenkor támogatták Inaktelkét, amikor annak szükségét látták (művelődési otthon, harang). Jánosi tiszteletes halála után is szükségét érezték, hogy még valamit tegyenek, így szerveztek egy megemlékező, jótékonysági estet a családja támogatására, s nemsokára a Posztumusz Nagyvenyim Díszpolgára címet adományozták Jánosi Lóránt Sándor részére.

Halála előtt egy héttel Lóránt tiszteletes családjával együtt részt vett a nagyvenyimi falunapokon. 2021. május 19-én Jánosi Zsuzsa egyik Facebook-bejegyzéséhez, egy régi családi képhez ezt a hozzászólást fűzte Rozbora Piroska Nagyvenyimből: „Sosem felejtem el utolsó találkozásunkat. Mindig mindenkivel nagyon kedves és barátságos volt. De akkor a parkban járt körbe és mindenkit megszólított, mindenkivel kezet fogott. Mindenkihez volt pár jó szava. Beszélgetett. Nagyon bennem van ez a kép. Valószínű valamit »érzett, tudott«. Nagyon jó ember volt. Teljesítette földi feladatát, és a Jó Isten új, más feladatot bízott rá a Mennyben. Hiányzik. Nagyon nagy űrt hagyott maga után.”

Szabóné Lőrincz Ilona egy videofelvételen emlékezik meg Jánosi Lóránt Sándorról, abból idézünk: „A felkérés, hogy emlékezzek és meséljek Jánosi Lóránt tiszteletes úrról, megtisztelő, szomorú, de egyben felemelő is számomra, hiszen nagyon-nagyon szoros emberi, lelki és közösségi kapcsolatban voltunk. Hogy mennyire szoros kapcsolatban voltunk, arról nagyon sok kép, emlék és esemény tanúskodik. Jánosi Lóránt tiszteletes úrral a testvérkapcsolat egészen új jelentőséget kapott. A szó szoros értelmében. Amikor ő elkezdte Nagyvenyim és Inaktelke között a kapcsolatot építeni, igazi testvéri kapcsolat lett. Azt hiszem, hogy nagyon-nagyon sok mindent örökül hagyott ránk a tiszteletes úr. Nagyvenyimen nem múlik el hét, nem múlik el egy hónap, hogy ne beszélnénk róla, hogy ne emlegetnénk. Hihetetlenül karizmatikus egyéniség volt. Nagyon sokat tanultunk tőle, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ő is ezt mondta el mindig rólunk, hogy nagyon-nagyon sokat tanult tőlünk. Erre a legeslegjobb bizonyíték, hogy amikor az első nagyvenyimi falunapra meghívtuk, úgy ment haza tőlünk, hogy Inaktelkén is lesz falunap.

Tanultunk tőle tartást, tanultunk tőle emberi viselkedést! Én azt gondolom, hogy olyan értéket kaptunk, amit életünk végéig ápolni és szívünkben melengetni kell. Megtanultuk, mit jelent emberi módon közelíteni egymáshoz. Emlékét örökké megőrizzük.”¹³

Táborfalva (Pest megye, Magyarország). Táborfalvával a testvérkapcsolatot még Bálint Ferenc tiszteletes úr idejében építették ki, több családnak nagyon közeli barátai vannak ott. Jánosi Lóránt Sándor is részt vett ebben a kapcsolatban, a falut érintő fontosabb eseményekre meghívta a település küldöttségét.

Best (Észak-Brabant, Hollandia). A hollandiai Eindhoven-Besttel a testvérkapcsolat 2003-ban kezdődött, amikor belekezdtek egy hétéves projektbe: új járda készítésébe a faluban. Évente, minden tavasszal érkezett egy fiatalokból álló csoport (kb. 25–30 személy), ők az inaktelkiekkel együtt keményen dolgoztak a járdaépítésen. Lóránt tiszteletes szervezte, tervezte, intézte az anyagbeszerzést, s maradt ideje és ereje beállni közéjük dolgozni. Amikor az egész faluban elkészült az új járda, következett a játszótér. Aktívan dolgozott és részt vett mindenben, a tervezéstől a kivitelezésig, s végül rámaradtak az utómunkálatok. 2012-ben a BeInaktie projektek keretében a sportpálya elkészítése volt soron. A szabadsága idején mindenütt emlegette, hogy neki fontos dolga van otthon, mert be kell fejeznie a sportpályát. Még elég sok munka volt hátra, mert addig tulajdonképpen csak a kerítés nagy oszlopait állították be körben. Aztán az évek során a munka elkészült, de már nélküle. Komoly diakóniai kapcsolat alakult ki, van Besttel, szállítmányokkal támogatják a falut, gyógyszertámogatást nyújtanak, valamint hozzájárultak az idősek karácsonyi szeretetcsomagjának összeállításához is.

Willy Kamps, aki minden alkalommal jelen volt a besti fiatalokkal Inaktelkén, így emlékszik vissza azokra az időkre: „Lóránt különleges helyet foglal el a szívemben. Ha rá gondolok, mindig mosolyognom kell. Milyen különleges humorral rendelkezett, és nagyon szívesen viccelődött velünk! A kezdet nem volt könnyű. Az első BeInaktie-tapasztalataink ugyanis az alapos sógorával és az akkori fiatalos segédlelkésszel, Tőkés Attilával voltak. Lórántnak pedig más egyénisége volt. Valamivel távolságtartóbbnak tűnt. Nagyon jól tudta, mit akar, és mindent megtett annak érdekében. És közben a fiataljainknak is megvoltak a maguk elgondolásai. De növekedett ebben a szerepében: az egyeztetés és a vezetés egyre inkább kiegészítették egymást. Amikor pedig 2005-ben hagyta, hogy a fiataljaink vízzel lelocsolják, és a sárban ülve rágyújtott egy cigarettára... akkor mindkét oldalról megtört a jég.

Lóránttal sokat kellett egyeztetnünk. Ó, mennyire szerettem a humorát! Emlékszem, hogy amikor hirtelen változtatni kellett valamit a programban, és én kifogásoltam, csillogni kezdett a szeme, és azt mondta: Hát, én azt hittem, hogy ti, hollandok, annyira rugalmasak vagytok!

Egy másik alkalommal, amikor a faluvendégség kezdődött, és imádkozni kellett, megkértem, hogy imádkozzon angolul, hogy a mi fiataljaik is megérthessék. És akkor azt mondta: Oké! Én imádkozok angolul, hogyha te imádkozol magyarul. Nos, gondolom, érthető, hogy végül ő magyarul, én pedig hollandul imádkoztam. És mosoly ült az arcán.

Biztos vagyok abban is, hogy sokkal többet értett hollandul, mint amennyit kész volt bevallani. Rendszeresen, amikor egymás közt hollandul beszéltünk, hallottam a lélegzésén, vagy láttam a szemén, hogy értette, de mégis megkérdezte: Elmondanád angolul is? És aztán a reakcióján látszott, hogy valójában ő már azelőtt is értette.

Igen, Lóránt jó barát volt. És szerettem! Gyakran imádkozom a családjáért, főleg ezekben az időkben. Ó, mennyire hiányoztok! Remélem, hamarosan találkozhatunk!”¹⁴

2010 augusztusában sikerült az inaktelki fiatalokkal eljutni Hollandiába. Lóránt tiszteletes hónapokig szervezte a kirándulást. A hollandok támogatták ugyan anyagilag, szállást, ellátást biztosítottak, belépőket vidámparkba, múzeumba, szükség volt azonban saját hozzájárulásra is, például az útiköltség kifizetésére. Ő azon gondolkodott, hogy miként lehetne ettől a kiadástól is megkímélni az ifjakat. Jó ötletnek bizonyult a kürtőskalácssütés, amelynek minden folyamatában részt vett, a fiatalokkal együtt: a bevásárlásban, a tűzrakásban, a forgatásban, és persze a legfontosabb az, hogy gondoskodott a jó hangulatról. Szombat délelőttönként sütöttek, s a kürtőskalácsok eladása kettős haszonnal járt: a faluban nagyon örültek a kalácsnak, ugyanakkor pénz gyűlt a kiránduláshoz. Más ötlete is támadt: több tucat fa gyertyatartót festett inaktelki motívumokkal, ezeket májusban elküldte Hollandiába, és ott értékesítették a bestiek a gyülekezetükben. Több mint tíz év után is szeretettel emlékeznek vissza mindannyian, akik részt vettek azon a kiránduláson.

Nunspeet (Gelderland, Hollandia). Nunspeet Mezőköbölkút testvérkapcsolata (a hollandok segítették az új templom építését, szállítmányokat hoztak), de miután Jánosi Lóránt Sándor inaktelki lelkipásztor lett, két család továbbra is fenntartotta a baráti viszonyt, és Inaktelkét is támogatták. Gert Jan Bonestroo és felesége, Geri néni annyira ragaszkodott Lóránt tiszteleteshez, hogy saját gyermekükként szerették, és viszont. Bevallásuk szerint gyakrabban látogattak Erdélybe, mint az Angliában és Spanyolországban élő, vér szerinti fiaikhoz. Nagy gyűjtőraktárt építettek a saját udvarukra, ahová nagyon sok használható holmit vittek az emberek, amit aztán segélyszállítmányok formájában eljuttattak Erdélybe, Moldvába, Ukrajnába, valamint Afrikába. Ezekből Inaktelkére is jutott. Andreea és Ton Froma is segítette őket a munkájukban, és ők is gyakran látogattak Inaktelkére. A raktár felavatása alkalmával Jánosi Lórántot kérték fel a névtábla leleplezésére, 2004. szeptember 11-én. Ez volt Lóránt tiszteletes első látogatása Hollandiába. Felesége visszaemlékezései szerint óriási élményt jelentett számára ez az első hollandiai út, végiglátogatta az összes települést, amelynek valamilyen kapcsolata volt Inaktelkével, és tárgyalt a kapcsolattartó személyekkel.

Zwolle (Overijssel, Hollandia). A Híd nevű vendégház (a régi csűr helyén) építését támogatták, 2004-ben már csak utómunkálatok maradtak az épület körül. Ezekben vett részt a tiszteletes úr.

Benschoop (Utrecht, Hollandia). Az iskola és az óvoda felújításának alapfinanszírozói a benschoopiak voltak, ez 2003-ban történt. Mivel a sógora volt akkoriban az inaktelki lelkipásztor, így Jánosi Lóránt értesült a munkálatokról. A nyári szabadságát arra szánta, hogy Inaktelkén segített a felújításban, a belső meszelésben. 2004-re az épület külső festése maradt hátra.

Ez utóbbi két holland településsel nem alakult ki hosszú távú testvérkapcsolat, ők bizonyos projekteket támogattak, amelyeket annak idején még Kelemen Attila tervezett, szervezett meg. De a projektvezetők később is ellátogattak néha Inaktelkére.

Geges (Maros megye). A kis székely faluval ifjúsági szinten működött a testvérkapcsolat. Tőkés Attila 2002 és 2004 között Inaktelkén volt segédlelkész, majd a kerekdombi segédlelkészi évek után került Gegesre lelkipásztornak. Jánosi Lóránt Sándor és Tőkés Attila nagyon jót és hasznosat találtak ki, amikor megálmodták és meg is valósították az Inaktelke–Geges kapcsolatot, hiszen mindkét település rendelkezett vendégszobákkal és vendégszerető, finomakat főző anyukákkal, nagymamákkal. Tulajdonképpen ez volt az alapja annak, hogy a gyermekek, az ifjak évente kirándulhassanak, meglátogassák egymást, barátságok alakuljanak ki, és megismerjék egymás környezetét, hagyományait. A kalotaszegi gyermek, ifjú így ismerkedett meg a Székelyfölddel, és fordítva.

Isten útjai kifürkészhetetlenek! Az inaktelki művelődési otthon

2004. december 31., óévi istentisztelet. A templom tele. Amint elhangzott az Úr imádsága, és következett volna még egy záróének és az áldás, egy fiatalember benyitott a torony felőli ajtón és elcsukló, fáradt hangon mondott valamit. A szószékről egy kérdés hangzott: Mi ég? És ekkor a fiatalember hangosabban megismételte, hogy: Ég a kultúr! Lóránt tiszteletes ekkor ezt mondta: Megkérem a férfiakat, hogy hagyják el a templomot, és menjenek a kultúrházhoz, az asszonyok pedig helyeiken maradva énekeljék el a záró éneket. Utólag azt mondta, hogy jobbnak látta, ha a nők kicsit hátrébb maradnak, mert ha a nagy tömeg egyszerre indul el a keskeny úton lefele a Templom-hegyről, a központ felé, csak akadályozták volna egymást. Aztán néhány perc után a lányok és az asszonyok is mehettek. És a palást a templomban maradt, mert ő is sietett segíteni.

A művelődési otthon kiégett, de szerencsére nem égett le teljesen, a tüzet sikerült megfékezni, a tűzoltók is megérkeztek. Mivel kb. száz fiatal készült ott szilveszterezni, Lóránt tiszteletes gyorsan presbiteri megbeszélést tartott a központban, az utcán. A fiatalokat nem lehet magukra hagyni, megoldást kell keresni, és kezdeményezte, hogy menjenek fel az imaterembe, valamint a parókia- és templomudvart is használhatják.

A művelődési otthonban minden szépen ki volt díszítve, az asztalok megterítve. A tűzeset után minden kormos lett és fekete. A szendvicsek, a sütemények jól néztek ki ugyan a fólia alatt, de olyan füstöltek és festékízűek voltak, hogy lehetetlen lett volna elfogyasztani őket. Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és azt mondta nekik, hogy tudja, mindenkinél van otthon öt-hat szendvicshez hozzávaló, és néhány sütemény is akad, tehát van egy órájuk, hogy hazamenjenek, átöltözzenek, felpakoljanak, és az este borzalmas eseményeit félretéve, a Templom-hegyen együtt búcsúztassák az óévet és köszöntsék az új évet a magyarországi Kertész tánccsoport tagjaival.

Az iskola, a vendégház és az imaterem ekkorra már felújítva állt, a templom egy öt évre tervezett felújítási folyamat második évében, a járdakészítés egy hétéves terv második évében valósult meg. Mindezekre volt támogatás, de persze nagy szükség volt a jó anyagi gazdálkodásra, mert nem lehetett mindent a holland testvérektől várni, önerőből is kellett pótolni, s közmunkára is nagy szükség volt. Nos, a művelődési otthon felújításához nem sikerült kellő segítséget kapni, ezért csak a nagyon rossz padlót sikerült felszedni és lebetonozni (még szerencse, mert valószínű, hogy teljesen leégett volna, ha a régi száraz padló lett volna benne, így csak a fából készült karzat égett le, ami közvetlenül a kemence fölött húzódott). Lóránt tiszteletes több helyen próbálkozott, főleg holland támogatót keresett volna, de azt a választ kapta, hogy a művelődési otthon nem prioritás. Inaktelkének pedig az volt, mert minden esemény itt zajlott. A tűzeset viszont már kiváltotta az emberekből a segítőkészséget.

A nagyvenyimiek Rákász Gergely orgonaművész közreműködésével jótékonysági koncertet szerveztek a Dunaújvárosi Evangélikus templomban. Varga István nagyvenyimi vállalkozó saját csapatával, saját költségén tette rendbe a művelődési otthon belsejét. Csorba Pál a Pest megyei Táborfalváról érkezett, hogy segítsen kívülről is megszépíteni az épületet. A tetőszerkezetet Gál Ferenc és csapata újította fel. Hollandok is támogatták anyagilag a felújítást, és a falubeliek is részt vettek a közmunkákon, hiszen erre is szükség volt. Az egész felújítás a tiszteletes úr vezetése, szervezése alatt történt, miközben a kétkezi munkában is részt vett. Ezután készült belső mosdó és belső konyha is a művelődési otthonban, valamint bevezették a központi fűtést.

Lóránt tiszteletes és Csorba mester minden reggel hat órakor kezdték a munkát. A faluból Kolozsvárra tartó munkásbusz indulásakor ők már mázolták a művelődési otthon külső falát. A szakember a létrán meszelte a magasabb részeket, a lelkipásztor az alacsonyabb részeken dolgozott, mondván, hogy neki ebben a szakmában egyelőre jobb, ha stabilan áll. Aztán tettetett csalódottsággal, de huncutul mesélte később: „Mindenki dicsérte Palit, hogy milyen ügyes, már hajnaltól dolgozik, bezzeg a kerítéstől senki nem látta, hogy én is ott vagyok!”

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 http://www.infokalotaszeg.ro/portal/index.php?action=show&type=URL&id=t…

2 Boldizsár Zeyk, 2010: 26.

3 Sebestyén, 2010: 24.

4 Boldizsár Zeyk, 2010: 26.

5 Kós, 1969, 1993: 158–159.

6 Boldizsár Zeyk, 2010: 27

7 Az adatok az Inaktelki Református Egyházközség Aranykönyvéből származnak, a bejegyzés írója Suciu Coriolan Dicționar istoric al localităților din Transilvania című munkájára hivatkozik.

8 Csánki, 1913: 361–362.

9 Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) http://varga.adatbank.transindex.ro/?pg=3&action=etnik&id=5325

10 Barabási Izabella levele, Békéscsaba, 2021. május 12.

11 Lakatos István levele, Beszterce-Naszód megye, Mezőköbölkút, 182. sz., 2021. július 10.

12 Videointerjú Gál B. Jánossal, Inaktelke, 11. sz., 2021. július 9. A felvétel a szerzők tulajdona.

13 Videofelvétel: Szabóné Lőrinc Ilona, Magyarország, Nagyvenyim, 2021. április 21. A felvétel a szerzők tulajdona.

14 Videofelvétel: Willy Kamps, Best, Hollandia, 2021. május 11., fordította: Kelemen Attila Csongor. A felvétel a szerzők tulajdonában.

Az írás készültekor, 2021-ben Fazakas-Kis-Ferkő Anita és Varga-Mihály Adrienn a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban 10. osztályos tanulók, Fazakas-Nagy-Jancsi Klára Katalin és Mezei Jázmin Bianka a Körösfői Kós Károly Általános Iskolában 7. osztályos tanulók voltak. Mindannyian ugyanott folytatták tanulmányaikat. Szakmai irányító: Jánosi Gyöngyi Éva tanítónő.