Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család hagyományőrző művészete

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet egyben. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível, és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget egyaránt.




Sütő Olga Borbála, Sütő Béla József, Sütő István, Sütő Gábor Csaba, Sütő Jusztina és Sütő Levente Lehel.
Kép: Magyarországért Alapítvány és Magyar Örökség és Európa Egyesület

A népművészet egyik alapismérveként a névtelenséget tekintik a szakértők, a kanonikus rend szolgálata ugyanis teljesen felülírt minden egyediességet. Az újabb korok ismert alkotó egyéniségeire inkább a népi iparművész terminust használják. A Sütő család újabb nemzedékének tagjai már az előbbi szakkifejezést is idegennek tekintik saját alkotó tevékenységük jellemzésére. Sütő István a bútorfestő és fafaragó Sütő-családról szóló munkájában „szigorú szabályok szerinti művészet”-ről beszél, amikor családja munkásságát értékeli.

„Van a mi szegény magyar népünknek művészete, amely csak az övé, amelyet ő alakított, formált... Az alap megvan, csak építeni kell tudni reá. És az alap egészséges, megbírja nemzeti művészetünknek még oly hatalmasra építendő épületét.” (Kós Károly 1883–1977)

A ma kitüntetett Sütő Levente Lehel és Sütő István, akárcsak az otthon, Vargyason hasonló szívóssággal alkotó Sütő Gábor, István édesapja vagy az immár égi megrendeléseknek eleget tevő őseik valóban szigorú szabályok szerint alkotó, valódi népművészek. A lándzsás és bajuszos, szakállas tulipánok, szegfűk, gyöngyvirágok, attikás- és kanyar­rózsák nem egy nemzedék művészi önkifejezési formái csupán, hiszen 1568-tól, az első ismert Sütő nevű bútorfestő asztalostól kezdődően tizennégy (!) nemzedék csiszolta-alakította ezeket azzal a biztos tudattal, hogy továbbadhassa a most cseperedő 15. generációnak is.




Vén Sütő Béla, fia, id. Sütő Béla, unokája,
Sütő Gábor Csaba az 1970-es években

Ez a művészet ugyanakkor szigorúan udvarhelyszéki, és szigorúan magyar is. Ennek a művészetnek Fiatfalvára, a Székelykeresztúrral majdnem teljesen összeépült, ma is 90 százalékban székely-magyarok lakta településre nyúlnak vissza a legmélyebben lévő hajszálgyökerei. Éppen ezért szoros kapcsolatban áll a homoródmenti (udvarhelyszéki) bútorfestő központok motívumaival, színvilágával. Ez a művészet Vargyason él évszázadok óta, ezért jellemzően erdővidéki. Népi és úrias egyszerre: napjainkban, sajnos, hajlamosak vagyunk a népművészet szűkítésére, de valamikor a vargyasi Daniel-bárók késő reneszánsz bútorait ékítették a Sütők vésőikkel, ecsetjeikkel.

És amit a legnehezebb a művésznek megvalósítani: történelmi távlatú és hangulatú, funkcionális művészetet alkotni! Csak addig terjeszkedhet, csak addig alakulhat, ameddig a díszítmény nem kezd versengeni a használati értékkel, ameddig a szépérzék nem akarja legyőzni a funkcionalitást!

És talán ez az a pont, amelyben európai léptékűvé is válik ez a művészet: magába olvasztja a középkori kamarás asztalok puritán formai megoldásait és olyan praktikus évszázados típusokat, amelyeket célszerűségük miatt ma újra feltalál a modern bútorkultúra – mint a nagyágy alá becsúsztatható gyer­mek­ágy vagy a kihasználhatatlan sarkok elfödésére használt saroktéka.

Sütő Levente és Sütő István e történelmi léptékű művészet őrzői és továbbéltetői. Nem csak alkotóművészek, hanem családjuk több évszázados hagyatékának őrzői és népszerűsítői is egyben. Mindketten pontosan azt teszik, amit kell: Vargyas határait kiterjesztik, és a több mint négyszáz éves családi hagyomány hírét-nevét a nagyvilágba röptetik!




Vargyasi tálas alja, id. Sütő Béla (1919–2000) alkotása 1994-ben. A bútorfestő és -faragó Sütők a mai
napig az eredeti eljárásokkal és anyagokkal készítik-díszítik remekeiket

Sütő Levente néprajzkutató, a népművészet mestere, aki Japántól Mexikóig, Koppenhágától Berlinig elvitte az erdélyi székely kultúra jellegzetességeit, gondosan vigyázva arra, hogy kaotikus világunk hívságai ne tudjanak ártani ősei művészetének.

Sütő István faipari mérnök, aki kutatja és élteti egyben e családi művészetet: nemcsak könyvet írt a vargyasi bútorfestő Sütő családról, hanem a székelyföldi megpróbáltatásokat is felvállalva, a legkisebb erdélyi faluba is eljuttatja a vargyasi kultúra hírét-nevét, és három fiúgyermekére hagyományozza a vargyasi bútorkultúra szigorú művészetét.




Sütő Gábor Csaba és Sütő Béla József udvarhelyszéki kaput farag. Sütő Olga Borbála felvétele

Ma a vargyasi Sütő-dinasztia két ifjú képviselője által átveheti a magyar tudományos élet egyik legnagyobb elismerését, a Magyar Örökség-díjat. Jelenleg a család öt tagja fest és farag szebbnél szebb alkotásokat: Levente Lehel, Gábor Csaba és fiai, István, Béla József és ifj.Gábor. Hisszük, hogy általuk nemcsak a népi kultúra kiváló művelői, hanem az erdélyi magyarság is kitüntetésben részesült! Mert a Székely Nemzeti Múzeum építője, Kós Károly világosan mondja: „Amit mi csinálunk, itt és ma, az nem felekezet és nem egyház, de a vallás maga, amit mi építünk, az nem világnézet, nem pártpolitika, nem üzlet, de hit és kétségbeesett reménység, amit mi élünk, az nem mulatság, nem sport, nem mártírium, amiben mi bízunk, az nem a rombolás, nem a tagadás, nem a halál, de a feltámadás...”

(Elhangzott Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában a díj átadási ünnepségén 2015. december 17-én.)

Tetszik az oldal? Segíts egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

pusztina templom

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.

sztána varjuvár

A hungarikummozgalom nyomán létrejött értéktárakban a hagyományok megjelenítése igen eltérő módon történik meg, azonban az értékeknek a települési, megyei vagy nemzeti értéktárba történő felterjesztéséhez szükséges, a törvény által előírt adatlapmintáknak köszönhetően ezek egységes szempontok szerint kerülnek bemutatásra, illetve megjelenítésre.

Deáky András

Deáky András vállalta a harcot! Nem futott sem külföldre, sem Magyarországra, de még a Székelyföld Hargita megyében maradt részébe sem.

A fazekasság a kézműves ipar egyik legrégibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat.