Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Balajthy-fiúk a katonahősök emlékoszlopán

A Szatmár megyei Szamoskóród (románul: Corod) első világháborús emlékművének névsora négy Balajthy vezetéknévvel kezdődik. Négy testvér vesztette életét a falu lelkészének családjából. Belegondolni is nehéz, milyen szörnyű éveket kellett megélnie a családnak – amely e Szamos-menti kis falu református közösségének hosszú éveken át alappillére, s ezekben a nehéz években lelki támasza volt –, amikor még maguk is támaszra szorultak volna.

Balajthy Károly tiszteletes életútja

Az apa, Balajthy Károly 1855. szeptember 15-én született Érdengelegen (románul: Dindeşti, Szatmár megye) lelkész család másodszülött gyermekeként. Apja, Balajthy János feleségével, Baksay Erzsébettel 1850-ban kerül Dengelegre mint lelkész, ahol 1859. április 1-ig szolgál. Itt született elsőként 1852. április 1-én Gyula nevű fiúk, majd a már említett Károly és harmadikként 1857. szeptember 20-án János, akit tekintetes Péterffy Farkas (sz.1814., apja Péterffy Albert cs. és kir. főhadnagy, 1782–1859, felesége Irinyi Mária) és neje, Uranovits Mária tartott a keresztvíz alá.




A kopjafa avatásán díszőrséget álló magyar leányok

Pillanatnyilag még nem ismeretes, hogy János tiszteletes hová pályázott, de azt tudjuk, hogy Károly fiúk a teológia elvégzését követően 1880-ban Szamoskóródra kerül, ahol mint ifjú lelkész megismerkedett és vonzalmat érzett a 22 éves Chernel Ilona, a falu egyik birtokosának, Chernel Józsefnek (1833–1907) és feleségének, Meggyesi Rozáliának (1835–1912) hajadon leánya iránt. A kölcsönös vonzalomból szerelem, majd házasság lett, amelyet 1881. április 28-án Kóródon kötöttek meg. A fiatalok frigyre lépésének egyik tanúja a vőlegény nagybátyja, Balajthy Gyula szatmári kataszteri hivatalnok és Szekeres Sándor közjegyző, az esketési szolgálatra pedig a szomszédos falu lelkészét, Tóth Dánielt hívták meg. Károly esküvőjén az 1866-ban született húga, Róza megismerkedett a mennyasszony öccsével, akit ugyancsak Károlynak hívtak. Az ismeretségből egy év múlva házasság lett, de hogy az esküvőt hol rendezték, azt nem tudjuk, mivel a lány apja 1859-ben pályázat révén Dengelegről egy másik parókiára került át. Az akkori szokások szerint az esküvőt mindég a lány lakhelyén tartották, mert hajadont nem volt illő kivinni a faluból, így Róza már ifjú asszonyként került Kóródra. E két házasság révén a Balathy és a Chernel család még szorosabbra fűzte kapcsolatát.

A fiatal lelkészházaspárnak az 1809-ben épült, s akkor már elég gyenge állapotban lévő parókia adott otthont. Ezért még a házasságkötés évében az egyház új lelkészlak építése céljából a leány apjának, Chernel Józsefnek egy, a templommal szembeni házát 400 forintért megvásárolta, amelyre 300 forint kölcsönt vettek fel. A házat azonban bérbe adták a fiatalok esküvői tanújuknak, Szekeres Sándor közjegyzőnek, s hogy a kölcsönt törleszthessék, a lelkészpár továbbra is a parókián lakott.

Gyermekek a Balajthy családban

Itt születtek gyermekeik 1882 és 1897 között: öt fiú és három lány. Elsőként Zoltán Dezső látta meg a napvilágot 1882. augusztus 25-én, Irén 1884. június 24-én született. Őt az apa már említett nagybátyja, Balajthy Gyula és felesége, Sárándi Anna, valamint Glatz Irén tartotta keresztvíz alá. Az ezt követő hat évben három fiúval bővül a család: Jenő 1886. július 6-án, Dezső Mór 1888. szeptember 5-én, Kálmán 1890. október 20-án született. 1892. október 22-én világra jött Ilona, majd egy fiúcska, akinek keresztszülőként az apa fiatalabbik nagybátyját, Balajthy Károlyt és feleségét, Baksay Juliannát hívták meg, ezért is kapta a gyermek a Károly nevet. Az elsőszülött már 15 éves volt, amikor 1897. július 12-én megszületett az utolsó gyermek, Jolán.




Honvédek a kopjafa körül 1940 őszén

Az 1880-as években Károly tiszteletes Kóródra férjhez jött húga, Róza is gyermekeknek adott életet. A kis Chernel gyermekek közül Szeréna 1883. szeptember 9-én, az apja nevét viselő Károly pedig 1887. augusztus 18-án született. A család a földbirtokból biztosította megélhetését.

Az 1890-es évekre a Balajthy gyermekek kinőttek a helyi egy tanerős elemi iskolából, így a Szatmári Református Gimnáziumban folytatták a tanulást több-kevesebb sikerrel. Elsőként Zoltánt hozták be a gimnázium első osztályába az 1893-94-es tanévben, ő négy gimnáziumit végzett, akárcsak testvére, Károly. Jenő viszont nyolc gimnáziumi osztályt végzett és az 1904–1905-ös tanév végén érettségizett, majd a teológián folytatta tanulmányait. Kálmán, a negyedik fiú csak hét gimnáziumot végzett Szatmárnémetiben, nem tudjuk, hogy az utolsó évet hol járta, és hol szerezte meg az érettségi diplomát. A lányok közül Irént egy évre a Szatmár-Németi Hatosztályos Protestáns Felső Leányiskola kézimunka osztályába íratták be az 1896-97-es tanévre. A Balajthy családra vonatkozólag érdemes megemlítenünk, hogy a következő tanévben is volt Balajthy-lány az iskolában a kis Ilona személyében, aki 1887. január 14-én a Bereg megyei Szolyván született, ahol az édesapja Balajthy Mór főszolgabíró volt, és a kóródi tiszteletes távoli rokona lehetett. A kóródi tiszteletes gyermekei közül Dezsőt, valamint Ilonát és Jolánt a helyi iskola elemi osztályainak elvégzése után nem taníttatták tovább. A Balajthy-gyermekek közül csak Jenőről tudjuk teljes biztonsággal, hogy érettségi diplomát szerzett. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a kóródi iskolai oktatás épp azokban az években élte legzavarosabb időszakát, amikor ezek a gyermekek az iskola tanulói voltak. Erdei Árva István, a faluban 2010 óta szolgáló tiszteletes Szamoskóród és református egyházának rövid története című könyvében a kóródi oktatásról szóló fejezetének nagyon találó címként azt adta, hogy Tanítók vagy néprontók?, mivel 1850 és 1910 között, vagyis 60 év alatt 18 tanító váltotta egymást, akiknek többsége hanyagság, mondhatni botrányos viselkedés miatt távozásra kényszerült. A helyzet igazán akkor változott, amikor 1910-ben a szilágycsehi születésű, szakképzett Szőke József került a kántortanítói állásba. A 22 éves fiatalember Kóródra érkezve még nem gondolta, hogy itt is marad. Erre akkor kellett rájönnie, amikor a három Balajthy-lány közül az ő életkorához legjobban illő 18 éves Ilonába beleszeretett, s akivel két év után, 1912-ben frigyre is lépett. Az esküvő szinte minden fontos résztvevője a családból került ki, a tanú a lány legidősebb testvére, Balajthy Zoltán volt, míg a szertartást a Nagyváradon segédlelkészként szolgáló Balajthy Jenő tiszteletes végezte.

Egyházi gondok




A felújított százéves református templom Szamoskóródon

Balajthy Károly tiszteletesnek hosszú éveken át az oktatással kapcsolatos gondjai mellett a több mint 100 éves lelkészlak és a templom állapota is sok fejfájást okozott. A parókia, mint a népes lelkész család lakhelye állandó javításra szorult, míg nagy viták és többszöri halasztás után végül 1912. július 4. és szeptember 10. között 5257 korona költséggel új lakást húztak fel az egyház, illetve a mindenkor ott szolgáló lelkész részére. Új otthonát a család október 1-jén vehette használatba. De ekkorra a család már kissé megfogyatkozott, miután Zoltán, mint tiszabecsi pénzügyi szemlész és felesége, Nagy Julianna Tiszabecsen élt, Jenő már segédlelkész volt Nagyváradon, Ilona épp ebben az évben ment férjhez, de még így is hét felnőtt személynek volt hajléka az új épület.

A századforduló éveiben már a templom is igen rossz állapotban volt. 1905-ben felszólítást kaptak az esperesi hivatal részéről, hogy fogjanak már hozzá az évek óta tervezett templomépítéshez, mivel a régi életveszélyessé vált. 1914. április 4-én megindult az építés, szeptember 5-én már pirosban, tető alatt állt az új templom, a közben kitört első világháború miatt azonban a munkálatok hosszú évekre megszakadtak. A templomot az 1920-as években fejezték be, addig a gyülekezet az állami iskolában tartotta az istentiszteleteket.

1914–1918

Négy nehéz év szakad Európára, ezen belül a Kárpát-medence népeire, így a Balajthy családra is. Hiszen a Balajthy-fiúk éppen katonaköteles korban voltak. Egyelőre nem tudjuk, hogy közülük kit mikor hívtak be, s hogy ki melyik fronton harcolt, de azt igen, hogy ifj. Károly, mint szabadságon levő honvéd-hadnagy (a Nagy Háborúban a fronton lévőknek is adtak ideiglenes eltávozást) 1918. április 18-án tartotta keresztvíz alá Ilona nővérének Kálmán nevű fiát, majd ezt követően veszthette életét az olasz fronton. Jenő, mint lelkész túlélt ezeket a nehéz időket, de tábori lelkészként ő is részese lehetett a nagy öldöklésnek, hiszen az elesett katonákat felekezeti hovatartozás szerint a tábori papok temették el. Így 1919-re négyre apadt a nagy család: a szülőkkel két lányuk, Irén és Jolán kisasszonyok voltak még otthon.

Elmúlás

Mire a sebek kezdtek begyógyulni, a családfő, Károly tiszteletes 68 éves korában, 1921. május 28-án váratlanul elhunyt. A temetésen a szamoskrassói Oláh Sándor és a nagykolcsi Gyöngyösi Gyula lelkészek szolgáltak. A tiszteletest a falu temetőjében helyezték örök nyugalomra, sajnos 1974-ben az akkori hatóságok a régi temetőt felszámolva legelővé tették, a sírköveket pedig a falu elhordta. Ezek között lehetett Balajthy Károly síremléke is, amelyet az akkori lelkésznek lett volna kötelessége megmenteni.

A lelkész édesapa elhunyta miatt a családnak el kellett hagynia a parókiát. Nőtagjai Szatmárnémetibe a Kinizsi utca 54. szám alá költöztek. A lányok Szatmáron sem találtak párkapcsolatra, így családi magányban élték le az életüket édesanyjuk támaszaként. Minden valószínűség szerint a Láncos-templom rendszeres látogatói voltak. Jolán, mint a legfiatalabb Balajthy-lány, Szatmárnémetiben pénztárosként dolgozott. Édesanyjuk, Ilona asszony 1935. január 6-án hunyt el 75 éves korában. Boros Jenő és Debreceni István lelkipásztorok búcsúztatták, de a falu sem feledkezett meg az egykori tiszteletesnéről, az ómbódi énekkart kérték fel a temetés rangjának emelésére. A lányok nem sokkal élték túl anyjukat, Irén 56 éves korában 1940. február 24-én hunyt el, Kiss Bertalan lelkész temette, míg húga, Jolán mindössze 44 évet élt, és 1941. augusztus 2-án távozott az élők sorából; őt a fiatal lelkész, Fábián György búcsúztatta. A Balajthy családból Károly tiszteletes Kóródra férjhez jött húga, Róza, Chernel Károlyné érte meg a leghosszabb kort, 77 éves korában 1943. szeptember 21-én halt meg, és a később felszámolt régi temetőben helyezték örök nyugalomra. Vele az utolsó Balajthy is távozott Szamoskóródról.

Világháborúk emlékoszlopai

Szamoskóród harctereken maradt hőseinek a trianoni békediktátum után csak a családok és a faluközösség lelke állíthatott emléket, hiszen az új rezsim szemében az egykori magyar katonák ellenségek voltak. Két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyílt kiállással, emlékhely építésével elmondható legyen, hogy ők igenis, hősök. Az 1940-es év elején, amikor a határváltozás szelei lengedezni kezdtek, az 1924-től a faluban szolgáló Kürthy Dezső tiszteletes kezdeményezésére egy mívesen faragott kopjafát állítottak a falu főutcájának templommal szembeni kiszélesedő részére. Az oszlop környékét parkosították, tölgyfát, fűzet, akácfákat ültettek, és a kis teret alacsony kerítéssel vették körül. Közvetlenül az oszlop előtti részre deszkalapokból egy táblát készítettek, amelyre Magyarország térképét festették a visszatért területekkel, felírva rá, hogy „ÍGY VOLT — ÍGY LETT”, középre a magyar címer került, az elejére pedig, mintegy a táblát szegélyezve, egy szöveges deszkalapot helyeztek el, amelyen ez volt olvasható: „A SZAMOSKÓRÓDI HŐSI HALOTTAK EMLÉKÉRE A M. KIR. I. G. V. KÖZ. TÜ. OSZT. TÖRZS.”




A két világháborúban elesett kóródi hősők
2012-ben állított emlékoszlopa

Az emlékművet 1940 szeptemberében avatták fel ünnepélyes keretek között. Az oszlop mellett a Trianon évében született négy húszéves lány állt dísz­őr­sé­get, akiknek nevei egy akkor készült fénykép alapján maradtak fenn. A képet az egyik lány fia, Varga József örökölte, és őrzi ma is. Az ő elmondása alapján tudjuk, hogy a képen Nagy Piroska, a kép tulajdonosának édesanyja (jobb szélen), mellette Vajda Etelka, a másik oldalon Imre Jolán és Imre Róza látható. Az ünnepély hangulatának emelésére a falu mellett haladó országúton átvonuló magyar katonák egy egységét is behívták, akiket aztán meg is vendégeltek. Az 1960-as évek elejéig még helyén volt a kopjafa, majd a templomkertbe helyezték át, de az idő foga lassan megette, kikorhadt és sajnos, nem őrizték meg. Az avató ünnepségre Szatmárról minden bizonnyal a Balajthy családból még élő 43 éves Jolán kisasszony is kiutazhatott, aki a Balajthy család világháborús tragédiájáról, négy testvérének elvesztéséről tájékoztathatta a tiszteletest.

A kommunizmus évtizedeiben a hangulat sem igen kedvezett a magyar frontharcosok emlékezetének. A kedvező változásra az 1990-es évekig kellett várni. 1996-ban Puskás József, a református egyházközségnek a hősi halottak neve összegyűjtésében is jeleskedő presbitere kezdeményezte egy új emléktábla elhelyezését, amelyet Bencze Dezső tanító, a falu szülötte készített el. Erre a táblára az első világháborúban elesett 25 kóródi hős mellé a második világégésben elesett öt hős nevét is felfestették. A bekeretezett díszes üvegtáblát a templom belső falán helyezték el az 1996. március 17-i ünnepi istentisztelet keretében lezajlott avatón.

Erdei Árva István, a 2010 óta a faluban szolgáló fiatal, lelkes tiszteletes 2011-ben a presbitériummal karöltve elhatározta egy új maradandóbb emlék­oszlop állítását, az ügy támogatására a faluból elszármazott két vállalkozót sikerült megnyerniük. Ifj. Vajda Miklós egy hattonnás mészkőtömböt biztosított, Kocsis Tibor pedig a kő szállítását, a kőtömbre helyezett fehér márványtábla és a nevek bevésésének a költségét állta. Ugyanakkor a sziklatömbre koszorútartó kovácsoltvas-elemeket rögzítettek, ezek is ifj. Vajda Miklós adománya. A neveket a gyülekezeti terembe áthelyezett üvegtábláról másolták le.

Az új márványtábla felirata:

„AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN ELESETTEK NÉVSORA

BALAJTHY DEZSŐ, BALAJTHY GYÖRGY, BALAJTHY KÁROLY, BALAJTHY ZOLTÁN, ID. BARATICS DEMETER, IF. BARATICS DEMETER, BARATICS ENDRE, BARATICS GYÖRGY, BORDÁS LÁSZLÓ, BOROS GYULA, BOROS KÁROLY, JÓNÁS MIHÁLY, KENDERESI LÁSZLÓ, KOCSIS GYÖRGY, RÉVÁSZ GYULA, SEBESTYÉN GYULA, SEBESTYÉN JÓZSEF, SUTA KÁROLY, SZABÓ BÉLA, SZABÓ ENDRE, SZÁVA DEMETER, VARGA JENŐ, ZSIGRAI GÉZA, ZSIGRAI GYULA, PÁNDI GÉZA, BUDI SÁNDOR, CSERNEL KÁLMÁN, DUSTINCA SÁNDOR, SZABÓ ÁRPÁD, VARGA JÁNOS

EMLÉKÜK LEGYEN ÁLDOTT”

A cinteremben ez az emlékkő arra a helyre került, ahol egykor az utcáról behozott kopjafa állt. Az avatást 2012. június 24-én a templom külső sikeres felújításáért tartott hálaadó istentisztelettel kapcsolták össze. Környezetét azóta szépen parkosították, évente több alkalommal, virággal díszítik.




Az 1996-ban készült emléktábla

Szembetűnő a két háború hősi halottainak a száma közötti különbség. Szamoskóródon az első világégésben ötször annyian estek el, mint a másodikban. E számbeli különbség más falvak emlékkövein is megfigyelhető. Ez azzal is magyarázható, hogy az elsőben inkább a hadseregek létszámát tekintették vagy vélték döntő tényezőnek a szemben álló felek, ezzel szemben a második világégésben már a fegyverek minősége került előtérbe. Az sem mellőzhető tényező, hogy az első világháború súlyos embervesztesége, ezen belül fiatal férfiak tömeges eleste lényeges demográfiai csökkenést is maga után vont, így voltaképpen az első világháború végén-után a második világháború időszakára felnőtté, katonakötelessé, egyáltalán bevethetővé váló kevesebb gyermek is született. A második világháború harctéri áldozatain túl a hátországok bombázása is igen sok emberéletet követelt, ezek nevei viszont alig kerültek fel az emlékművekre.

Adatközlők: Bencze Dezső ny. tanító, 79 éves, Szamoskóród 121. sz.; Erdei Árva István lelkipásztor, 30 éves, Szamoskóród 44. sz.; Varga József mezőgazdász, 61 éves, Szamoskóród 48 sz.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.