Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A makfalvi szekeresek és fazekason együttműködése

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére. Ezért a mezőgazdaság és állattenyésztés mellett a legrégibb idők óta foglalkoztak a háziipar különböző formáival és szekerességgel. A fazekasságról tudjuk, hogy a 19. század végén a faluban 120 fazekas működött. Ezt igazolják olyan határnevek is, mint Fazékverem, Agyagos útja, Agyagosmege. A fazekasok értékesíthették áruikat a heti piacokon és a négy országos vásáron. De ahhoz, hogy kellő jövedelmet biztosítsanak maguknak szükségük volt a szekeresek közreműködésére. A makfalvi asszonyok fő háziipari tevékenysége a posztókészítés volt. Ebben a munkakörben is szükség volt a szekeresekre a nyersanyag beszerzésében és a piacokon való értékesítésben.


Makfalvi korsó

Bemutatom néhány mondatban a két főbb háziipari tevékenységet, majd a szekeresség helyi jellegzetességeit, megmutatva azt, hogy ezek együtt hogyan járultak hozzá a falu életéhez.

Agyagot a falu melletti Nagyhegyből hoztak, ahol többféle agyag volt, a fazekasok hozzáértésén múlt az agyag előnyeinek kihasználása. Az agyagot az udvar egyik sarkában deszkával és fával kerített helyen tárolták, ahol a meleg, de a fagy is jót tett neki. Egy kosárnyi agyagot megáztattak, padon butykóval összevertek, kaszával szeltek, közben az idegen anyagokat eltávolították. A ház földjére tett lepedőn taposták, dróttal szelték, ezt háromszor is megismételték. Így vált az agyag korongolásra alkalmassá. A fazekasok mindent elkészítettek, ami a konyha részére szükséges volt: fazék, lábas, csésze, tányér, vizeskanta, boroskanta, tejesfazék, szilvaízesfazék, uborkáskanta, fennfülesfazék, vizeskorsó. Készítettek gyermekjátékokat is, amiknek az el-készítésében a gyermekek is segítettek. Készültek piros, zöld és fekete színű tárgyak. A piros esetében a már pirosra égetett tárgyat színtelen zománccal öntötték le, zöld tárgy esetében a még nyers állapotban levő tárgyat fehér festékkel öntötték le majd égetés után zöld zománcfestékkel, míg a zománcba kevert borostyánkő őrlettel öntötték a fekete színű edényeket. A szekeresektől kapott információk alapján tudták, hogy a magyar, román, szász lakta vidékeken milyen edényeket igényelnek.

Az alapanyagok egy részét, a zománc, fehér föld és fehér homokot más helységből hozatták. A makfalvi agyagművesség sajátos ága fejlődött ki, a népi agyagszobrászat, amelynek jelesebb képviselői Molnár Dani, Vass Áron és Suba Dénes voltak. A fazekasság megszűnt Makfalván, de a népi agyagszobrászatnak még van követője.

A posztókészítés hagyománya is régi keletű lehet. A helyi népviselet jellegzetes darabját, a ,,harisnyát” (nadrágot) is készítették abaposztóból, és a szürke zsinórozott ujjast, amiket az 1950-es években az öregek még viseltek. A hozzávaló gyapjút a szekeresekkel hozatták, vagy több asszony felfogadott egy szekerest, és elmentek Marosvásárhelyre, Szászrégenbe, Szebenbe, Fogarasra áruért. A posztókészítésben a család nőtagjai mind segítettek. Munkát adtak még sok szegényebb rendű asszonynak, akik pénzért fontak. A leszőtt ponyvát ványolóban megfelelő tömörségűre készítették azért, hogy posztó legyen belőle. Legtöbb posztót fehér felvetőbe szürke beveréssel, vagy szürke felvetőbe szürke beveréssel készítettek. Posztót árultak Marosvásárhelyen, Gyergyóban, Dicsőben, Balázsfalván, Kolozsváron és a környező falvakban. A kereslet nagy lehetett, mert az öltözék legfontosabb darabjait, kabátot és nadrágot készítették belőle.

A szekeresek még más alkalmi munkát is vállaltak, mint gyümölcs, deszka, fa fuvarozását. A mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött. A 14-16 éves fiú már felvállalt szállításokat. A kétlovas szekér hossza 3 méter, vastengelyű, fenék- és oldaldeszkákkal, első- és hátsósoroglyával, kóberrel (ernyővel) fedve, hogy védjék magukat és az árut az esőtől. A szekér oldalára vasvillát, vedret, abrakostarisznyát rögzítettek, míg a szekér belsejébe helyet kapott a balta, kozsók, pokróc és az átalvető étellel. A szekér elejére még viharlámpát szereltek, hogy világítsa éjjel az utat. A fazekasok útjukra gyermekeket fogadtak segítségnek. Ezeknek a feladata volt a lovak etetése, élelem beszerzése és más küldönci teendők. A szekeresek legtöbbször a fazekasok termékeit szállították és árusították. Egy nagyobb szekérre 800-1000 darab edény fért el, amit szalma vagy széna közé raktak, alul a kisebbeket, felül a nagyobbakat. Végül az egészet lepedővel leszorították, hogy el ne mozduljanak. Egy út nagyjából két hétig tartott, ezalatt 350-400 kilométert tettek meg. Útjuk során eljutottak románok és szászok lakta településekre is. Az edényeket falvakon gabonáért, városokon pénzért árulták. Az edényt egyszer, másfélszer vagy kétszer töltve gabonával árulták. A játékért, például sípért tojást is elfogadtak. A fazekasoknak az edények árát hazatértükkor fizették, úgy ahogy megegyeztek, részben gabonában, részben pénzben. Szokás szerint januárban nem jártak.

Csata Jenő: Makfalvi házsor
Csata Jenő: Makfalvi házsor

Útvonalaik és szálláshelyeik a már kialakult szokásokat követték, amit az apák az idők folyamán kialakítottak. Fogadók színjeiben vagy parasztgazdáknál töltötték az éjszakákat, és ezért edénnyel fizettek. Útjaikon a legtöbb nehézséget az időjárás viszontagságai okozták. Minden úton történhetett baj, a szekérrel, a lovakkal, a részeg vagy rabló szándékú emberekkel, farkascsordákkal. A jó szekeresnek erős szekere, jól táplált lovai és józan esze kellett legyen – a továbbiakban szekeresek elevenítik fel előttünk egy-egy emlékezetesebb útjukat.

Suba Lukács: „Volt, amikor részeg emberekkel került bajom. De jó lovaim voltak, és gyorsan elhajtottam.” Sárkány Endre: „Gyergyóból jöttem éjjel, az erdőn keresztül. Láttam, hogy a lovak idegesek, nézek jobbra, nézek balra, hát farkasok jöttek. Vágtára fogtam a lovakat, beértem Parajdra, s a farkasok elmaradtak.

Demény Elek: „Sokat szigorogtunk. Aludtunk piacon szekér alatt is, de egyszer esett az eső, befolyt a szekér alá, s kiszorított. A szekérben edény volt. Segesváron alul voltunk, Besén, déli egy órakor. Hát egyszer, egy középkorú asszony jön ki a szomszédból, s hoz ki tálcán nekünk lábasban kolbászt, májast, zsírban nyakig. Egy nagy puliszkát, egy fej káposztát. Azt mondja: „Hoztam, hogy egyenek egy kicsi meleg ételt. Legyen »pomána« a halottak emlékére. Na, úgy laktunk, kérem.”


Makfalvi oromdíszek, zománcolt kerámia

Suba Lukács: „Apám régi barátai mindig hívtak, hogy menjek, s keressem fel őket. Ha megláttak, előre nyitották ki a kaput, s rögtön a marhákat vagy bivalyokat szorították össze, hogy vigyem be a lovakat a pajtába, tették a lovaknak az ételt.”

Ami engem pozitívan ért a szekeresek elbeszéléseiben, az a sok baráti kapcsolat, ami útjaikon megvalósult, magyarokkal, románokkal, szászokkal. A helyi szokások megismerése gazdagította a szekeresek életszemléletét, tapasztalatait. A szekereseknek a fazekasokkal, szövőasszonyokkal való együttműködése századokon át nagyon gyümölcsöző volt, több száz embernek megélhetést biztosított. A háború és rendszerváltozás megállította ezt a kapcsolatot, a természetes fejlődést. Mégis érdemes felidézni, mert példaértékű lehet a jövő generációi számára.

 

Adatok: Makfalva, a Dózsák faluja, kiadta Makfalva Polgármesteri Hivatala, 2014

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János  - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.