A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére. Ezért a mezőgazdaság és állattenyésztés mellett a legrégibb idők óta foglalkoztak a háziipar különböző formáival és szekerességgel. A fazekasságról tudjuk, hogy a 19. század végén a faluban 120 fazekas működött. Ezt igazolják olyan határnevek is, mint Fazékverem, Agyagos útja, Agyagosmege. A fazekasok értékesíthették áruikat a heti piacokon és a négy országos vásáron. De ahhoz, hogy kellő jövedelmet biztosítsanak maguknak szükségük volt a szekeresek közreműködésére. A makfalvi asszonyok fő háziipari tevékenysége a posztókészítés volt. Ebben a munkakörben is szükség volt a szekeresekre a nyersanyag beszerzésében és a piacokon való értékesítésben.
Makfalvi korsó
Bemutatom néhány mondatban a két főbb háziipari tevékenységet, majd a szekeresség helyi jellegzetességeit, megmutatva azt, hogy ezek együtt hogyan járultak hozzá a falu életéhez.
Agyagot a falu melletti Nagyhegyből hoztak, ahol többféle agyag volt, a fazekasok hozzáértésén múlt az agyag előnyeinek kihasználása. Az agyagot az udvar egyik sarkában deszkával és fával kerített helyen tárolták, ahol a meleg, de a fagy is jót tett neki. Egy kosárnyi agyagot megáztattak, padon butykóval összevertek, kaszával szeltek, közben az idegen anyagokat eltávolították. A ház földjére tett lepedőn taposták, dróttal szelték, ezt háromszor is megismételték. Így vált az agyag korongolásra alkalmassá. A fazekasok mindent elkészítettek, ami a konyha részére szükséges volt: fazék, lábas, csésze, tányér, vizeskanta, boroskanta, tejesfazék, szilvaízesfazék, uborkáskanta, fennfülesfazék, vizeskorsó. Készítettek gyermekjátékokat is, amiknek az el-készítésében a gyermekek is segítettek. Készültek piros, zöld és fekete színű tárgyak. A piros esetében a már pirosra égetett tárgyat színtelen zománccal öntötték le, zöld tárgy esetében a még nyers állapotban levő tárgyat fehér festékkel öntötték le majd égetés után zöld zománcfestékkel, míg a zománcba kevert borostyánkő őrlettel öntötték a fekete színű edényeket. A szekeresektől kapott információk alapján tudták, hogy a magyar, román, szász lakta vidékeken milyen edényeket igényelnek.
Az alapanyagok egy részét, a zománc, fehér föld és fehér homokot más helységből hozatták. A makfalvi agyagművesség sajátos ága fejlődött ki, a népi agyagszobrászat, amelynek jelesebb képviselői Molnár Dani, Vass Áron és Suba Dénes voltak. A fazekasság megszűnt Makfalván, de a népi agyagszobrászatnak még van követője.
A posztókészítés hagyománya is régi keletű lehet. A helyi népviselet jellegzetes darabját, a ,,harisnyát” (nadrágot) is készítették abaposztóból, és a szürke zsinórozott ujjast, amiket az 1950-es években az öregek még viseltek. A hozzávaló gyapjút a szekeresekkel hozatták, vagy több asszony felfogadott egy szekerest, és elmentek Marosvásárhelyre, Szászrégenbe, Szebenbe, Fogarasra áruért. A posztókészítésben a család nőtagjai mind segítettek. Munkát adtak még sok szegényebb rendű asszonynak, akik pénzért fontak. A leszőtt ponyvát ványolóban megfelelő tömörségűre készítették azért, hogy posztó legyen belőle. Legtöbb posztót fehér felvetőbe szürke beveréssel, vagy szürke felvetőbe szürke beveréssel készítettek. Posztót árultak Marosvásárhelyen, Gyergyóban, Dicsőben, Balázsfalván, Kolozsváron és a környező falvakban. A kereslet nagy lehetett, mert az öltözék legfontosabb darabjait, kabátot és nadrágot készítették belőle.
A szekeresek még más alkalmi munkát is vállaltak, mint gyümölcs, deszka, fa fuvarozását. A mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött. A 14-16 éves fiú már felvállalt szállításokat. A kétlovas szekér hossza 3 méter, vastengelyű, fenék- és oldaldeszkákkal, első- és hátsósoroglyával, kóberrel (ernyővel) fedve, hogy védjék magukat és az árut az esőtől. A szekér oldalára vasvillát, vedret, abrakostarisznyát rögzítettek, míg a szekér belsejébe helyet kapott a balta, kozsók, pokróc és az átalvető étellel. A szekér elejére még viharlámpát szereltek, hogy világítsa éjjel az utat. A fazekasok útjukra gyermekeket fogadtak segítségnek. Ezeknek a feladata volt a lovak etetése, élelem beszerzése és más küldönci teendők. A szekeresek legtöbbször a fazekasok termékeit szállították és árusították. Egy nagyobb szekérre 800-1000 darab edény fért el, amit szalma vagy széna közé raktak, alul a kisebbeket, felül a nagyobbakat. Végül az egészet lepedővel leszorították, hogy el ne mozduljanak. Egy út nagyjából két hétig tartott, ezalatt 350-400 kilométert tettek meg. Útjuk során eljutottak románok és szászok lakta településekre is. Az edényeket falvakon gabonáért, városokon pénzért árulták. Az edényt egyszer, másfélszer vagy kétszer töltve gabonával árulták. A játékért, például sípért tojást is elfogadtak. A fazekasoknak az edények árát hazatértükkor fizették, úgy ahogy megegyeztek, részben gabonában, részben pénzben. Szokás szerint januárban nem jártak.
Csata Jenő: Makfalvi házsor
Útvonalaik és szálláshelyeik a már kialakult szokásokat követték, amit az apák az idők folyamán kialakítottak. Fogadók színjeiben vagy parasztgazdáknál töltötték az éjszakákat, és ezért edénnyel fizettek. Útjaikon a legtöbb nehézséget az időjárás viszontagságai okozták. Minden úton történhetett baj, a szekérrel, a lovakkal, a részeg vagy rabló szándékú emberekkel, farkascsordákkal. A jó szekeresnek erős szekere, jól táplált lovai és józan esze kellett legyen – a továbbiakban szekeresek elevenítik fel előttünk egy-egy emlékezetesebb útjukat.
Suba Lukács: „Volt, amikor részeg emberekkel került bajom. De jó lovaim voltak, és gyorsan elhajtottam.” Sárkány Endre: „Gyergyóból jöttem éjjel, az erdőn keresztül. Láttam, hogy a lovak idegesek, nézek jobbra, nézek balra, hát farkasok jöttek. Vágtára fogtam a lovakat, beértem Parajdra, s a farkasok elmaradtak.
Demény Elek: „Sokat szigorogtunk. Aludtunk piacon szekér alatt is, de egyszer esett az eső, befolyt a szekér alá, s kiszorított. A szekérben edény volt. Segesváron alul voltunk, Besén, déli egy órakor. Hát egyszer, egy középkorú asszony jön ki a szomszédból, s hoz ki tálcán nekünk lábasban kolbászt, májast, zsírban nyakig. Egy nagy puliszkát, egy fej káposztát. Azt mondja: „Hoztam, hogy egyenek egy kicsi meleg ételt. Legyen »pomána« a halottak emlékére. Na, úgy laktunk, kérem.”
Makfalvi oromdíszek, zománcolt kerámia
Suba Lukács: „Apám régi barátai mindig hívtak, hogy menjek, s keressem fel őket. Ha megláttak, előre nyitották ki a kaput, s rögtön a marhákat vagy bivalyokat szorították össze, hogy vigyem be a lovakat a pajtába, tették a lovaknak az ételt.”
Ami engem pozitívan ért a szekeresek elbeszéléseiben, az a sok baráti kapcsolat, ami útjaikon megvalósult, magyarokkal, románokkal, szászokkal. A helyi szokások megismerése gazdagította a szekeresek életszemléletét, tapasztalatait. A szekereseknek a fazekasokkal, szövőasszonyokkal való együttműködése századokon át nagyon gyümölcsöző volt, több száz embernek megélhetést biztosított. A háború és rendszerváltozás megállította ezt a kapcsolatot, a természetes fejlődést. Mégis érdemes felidézni, mert példaértékű lehet a jövő generációi számára.
Adatok: Makfalva, a Dózsák faluja, kiadta Makfalva Polgármesteri Hivatala, 2014
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás