A harmadik színház

A 2018 decemberében megjelent könyvet Barta László ás Nánó Csaba jegyzik.

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem. Ebből lett egy hosszabb tanulmány. Ennek szellemi atyja, Kenéz Ferenc, jó barátom volt, aki bíztatott, hogy írjam meg a Stúdió történetét.

A tanulmány elkészült, és a Művelődés folyóirat 2016. szeptember és december között részletekben megjelentette. Meglepően sokan olvasták akkoriban. Felmerült többekben az igény, hogy szülessen könyv is a Stúdió negyedszázados tevékenységéről. Ennek alapja, kiindulópontja az én tanulmányom lenne. A tervet tett követte, és miután Nánó Csaba, az Erdélyi Napló újságírója, szerkesztője, egykori stúdiós elvállalta a könyv szerkesztését, beindult a gépezet. 2018 decemberében a nagyváradi Europrint Könyvkiadó jóvoltából megszületett a közös stúdiós könyvünk. Vallomásokkal, a teljes repertoárral, szereplők névsorával, újságcikkekkel, méltatásokkal és nagyon sok fényképpel összeállítva. A kötetet a könyvkiadó 2018 decemberében mutatta be Kolozsvárott.”

Kolozsváron született meg a hivatalos magyar színjátszás, tanultuk, bár újabban még régebbi adatok is előkerültek. „1695 táján a bécsi kamarilla egy bizonyos kérésre engedélyt ad, hogy Kolozsvár központjában lévő emeletes házakon nyitott padlásterekben az utcán gyülekező közönség számára színjátékok rendeztethessenek. Hogy születtek volna ilyen előadások, arról eddig hitelt érdemlő bizonyítékok nem kerültek elő. (…) A nemesi ifjak, lelkes egyetemi hallgatók, gimnáziumi diákok színjátszói tevékenysége megelőzte a hivatásos színház megjelenését, sőt, annak emberanyaga éppen e műkedvelőkből verbuválódott… De említhetjük az utóbbi évtizedekben egyre erősödő drámapedagógiai mozgalmakat, vagy akár… a happeningeket, az »environ« és »work-in-progress« előadásokat, melyek jórészét független amatőr társulatok hozzák létre, s hatásuk a hivatásos színházi életre egyre inkább érezhető. (…) A ’60-as években a műkedvelő színjátszás világszerte egyre jelentősebbé válásának idején a kolozsvári Városi Művelődési Ház keretében bontakozott ki és vált egyre jelentősebbé a Stúdió Színpad tevékenysége.” – írja dr. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott rektora a könyv előszavában. (Mellette működött a Stúdió 51, a „Vasas” klub kísérleti színházi csoportja, a Dusa Ödön Ifjúmunkás Zsebszínháza, aki gyakorlatilag innen lépett ki és vált önálló előadóvá.)

Olvasom a történetét, a visszaemlékezéseket. Az első, ami megcsap belőle, az a levegővétel nélküli lelkes szerelem, amit ma is éreznek iránta. A második a lobogó akarat, hogy pontos, dokumentumhű legyen, felkutattak minden fotót, plakátot, amit még összegyűjthettek – igazolandó létezésüket. Ők, a nem hivatásosok, a műkedvelők pontosabb munkát tesznek a kor asztalára, arról, hogy színházalapítók voltak. Míg én nagyvonalú hanyagsággal rábíztam ezt a hivatásos történelmet megőrzőkre, a színházkritikusokra, esztétákra, akiknek ez a dolguk. Én csak a tejfölt tettem a levesbe.

A fájdalom, hogy többségük nem lehetett hivatásos színész – ott táncol a sorok közt. A Harmadik Színház színházi státussá minősítésének elnyerése, az elismerés utáni vágy. Megilleti őket!

Milyen érdekes ívet fut be a műkedvelői pálya egy korszak történetében! Van köztük fölcseperedő, vagy onnan induló, világhírűvé vált nagy művész, színművészeti egyetemet igazgató rektor, rendező, tanár; hivatásos színészek egész sora kerül ki közülük.

Halványan fut a sorok közt a szomorúság azokban, akik ezt nem érték el, miközben számos befutott, a színházi szakma berkeiben tapasztaltak miatt vált frusztrált, kiégett emberré. A térképen ott van a fájdalom behegedt sebe, de a kétes sikerek hajóján befutottak szorongásai is a lelepleződéstől. Marad az örök sóvárgás, a máig romlatlanul lobogó nagy szerelem a színház iránt. Ez utóbbi felülmúlja a már befutottak sikereit.

Mint a szülők, akik az élet folytonosságáért gyermekeket hoznak világra, úgy alapították, majd vezették a hivatásos kolozsvári színészek a Stúdió Színház társulatát. Legyen, aki szeresse a színházat, aki nézze, aki értse. És munkájuk gyümölcseként a színház iránti szeretet tovább lobogott azokban, akik nem kerülhettek hivatásos művészekként a világot jelentő deszkákra. De lelkükben megőrizték a Színház iránti rajongást. A kolozsvári Harmadik Színház 1987-es beszüntetéséig olyan pályakezdő drámaírók alkotásait mutatták be először, mint: Páskándi Géza – Vendégség; Önkéntes tűzoltók; Kincses Elemér – Katonák; Kenéz Ferenc, Lászlóffy Csaba kortárs költők versei. Előadásaikkal országos díjakat nyertek, színházkritikusok (Kántor Lajos, Bodor Pál, Földes Mária, Krizsán Zoltán) írtak elismerő kritikákat róluk, Kolozsvár harmadik színházának nevezték őket. Minden ellenszolgáltatás nélkül próbáltak, pusztán szerelemből, gyakran éjfélig is, munka után. Ellátták Kolozsvár környékének színházra éhes településeit az egyre nívósabb előadásokkal. Olyan népművelői szolgálatot teljesítettek, amit a nagyszínház nem tudott. Előadásaikkal eljutottak Marosvásárhelyre, Szovátára, Sepsiszentgyörgyre, Székelyudvarhelyre, Gyergyószentmiklósra, Ditróba, Nagyváradra, Bukarestbe. A színjátszók közül rendezéssel, dramaturgiával kezdett közülük foglalkozni Barta László, Leitner Emil. Színházi cikkeket, kritikákat író emberek lettek belőlük: Nánó Csaba, Barta László. Ők ketten ennek a korszakokat átívelő szerelemnek adtak helyet A harmadik színház kötetében. Felsorolják azokat is, akik előttük dolgoztak azon, hogy a „nagyszínház” mellett műkedvelők is színpadhoz jussanak, és felkutatják azokat, akik velük együtt a műkedvelői színházi lét Stúdiós korának tagjai voltak.

Dr. Kovács Levente, rendező, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem nyugalmazott professzora a könyv előszavában meleg szeretettel ajánlja az olvasók figyelmébe művüket: „Szokatlanul ritka, de annál értékesebb könyvet vehet kezébe az olvasó… Olyan könyv ez, amely az elmúlt fél évszázad már-már feledésbe merülő, még a belső körökből tovább élők emlékezetéből is itt-ott lassan kikopó tagadhatatlan tényeit és személyes emberi vonatkozásait tárja elénk olyankor, amikor a közösségi érzés meglehetős elhalványulása szürkíti életünk többnyire taposómalomban őrlődő napjait… A könyv szerkesztői dicséretes erőfeszítéssel gyűjtötték és rendszerezték a fellelhető adatokat és próbálták lényegében sikerrel szóra bírni, emlékezésre a régi, még fellelhető tagokat – mondhatni az utolsó órában. A vállalkozásuknak ez külön érdeme, mert a színházi emlékezet igen illékony természetű. Valódi stúdiós elszántságra volt tehát szükség, hogy összejöjjön ez az igényes, a maga nemében pótolhatatlan és hiányt pótló munka, melyért igazi elismerés illeti az alkotókat és az emlékezéshez hozzájáruló régi, de örökké hűséges tagokat… nagyon jelentős ez az önismeretünket gazdagító, példás hozzáállással létrehozott kötet. Melegen ajánlanám mindenki könyvespolcára.” (Marosvásárhely, 2017. július 15.)

Én is. Egy olyan színház története bontakozik ki a könyv lapjain, ami több volt, mint műkedvelés. Kézen fogták és vezették, tanították a színészetet kedvelő fiatalokat, olyan embereket nevelve belőlük, akiknek a magyar kultúra, művészet, színház elsőrangú helyet foglalt el életük során. Csak olvasom a vallomásokat, leveleket, interjúkat, és hallom, látom azokat a fiatal, és azokat a már meglett embereket szerelmet vallani. Egy város, egy korszak színházszerető közössége, közönsége nőtt fel velük. Akkora, hogy az emlékezés nehéz műfaját felvállalva könyvvé örökítették a Kolozsvári Harmadik Színház történetét. Ha töredékes is, rajta a pecsét: kordokumentum, a művészeti élet kolozsvári, rendszerváltás előtti múltjáról való emlékezet.