Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Négy erdélyi színész emlékei ’56-ról

Szatmárhoz kötődő színművészek visszaemlékezéseit szedtük csokorba. Vannak közöttük olyanok, akik Magyarországon élték meg vagy át az 1956-os forradalom eseményeit, mások pedig Marosvásárhelyen szolgálták a magyar színházi kultúrát azokban az időkben. A Magyarországon és a Romániában élők helyzete nem volt azonos, ezért a forradalomhoz való viszonyulásuk sem hasonlítható össze. Mindenesetre a trianoni döntés következtében ez volt az első olyan forradalom, amely az Anyaországon kívül „csak” szervezkedésekben, szimpátiajelzésekben, az együttérzés különböző formáinak kifejezésében jelentkez(het)ett. A trianoni utódállamokban a hatalom megtorlása, bosszúéhsége sokszor nagyobb volt, mint Kádár Magyarországán.




Ferenc körút – Üllői út. Az akkor nyolc esztendős Krémer Csaba fényképe

Összeállításunkban különböző szemléletű, álláspontú, viszonyulású személyek különböző helyzetekben tűnnek fel. Az esemény – az 1956-os forradalom –, ugyanaz, de a megszólalók helyzete, mozgástere nem volt azonos. Ezért nem azt tartottuk elsődleges feladatunknak, hogy az esetleges emlékezetkülönbözetek között egyeztessünk, azt sem, hogy elsimítsuk az esetleges különbségeket.

Krémer Ferenc akkor már Budapesten élt. A kommunista rendszerben meghurcolt, megalázott színész arra törekedett, hogy egyetlen fiát keresztény szellemben nevelje. Már kimerült, fáradt ember volt, ő csak festményeivel emlékeztet a forradalomra. Felesége, Győrffy Rózsa, aki húsz évvel fiatalabb férjénél, nem zárkózott be 1956-ban, ott volt az események sűrűjében, sokszor fegyverrel a vállán, amit soha nem használt. Vele 2007-ben és 2008-ban beszélgettem a forradalomról. Krémer Manci Erdélyben vezető primadonna volt, azonban a kommunizmus térhódításával megbélyegzett lett, amiatt, hogy gróf Teleki Ádám felesége. Az ő történetét unokaöccse Krémer Csaba építészmérnök mesélte el 2008-ban. A szóbeli visszaemlékezések mellett a művésznő hagyatékában fennmaradt dokumentumokat is felhasználtuk. Csíky András és Elekes Emma Románia szerte ismert és elismert művészek, egészen mások voltak a lehetőségeik és viszonyulásuk a forradalom eseményeihez.

Az alábbiakban Győrffy Rózsa, Elekes Emma, Krémer Manci és Csíky András emlékezik ’56-ra.

Krémer Ferencné Győrffy Rózsa

A Krémer színészcsalád szerepvállalásáról az 1956-os forradalomban Krémer Ferenc felesége, Győrffy Rózsa primadonna beszélt. Krémer Ferenc színész, rendező, színigazgató, író, festőművész Szatmárnémetiben született 1903. december 29-én. Szabadkay József nevelt fia. 1920–1925 között Szatmárnémetiben tagja volt a Szabadkay, majd a Szendrey társulatának. Áttelepedett Magyarországra, 1948-ban feleségül vette Győrffy Rózsát, az 1923. június 30-án Köpecen született erdélyi színésznőt, primadonnát.




Győrffy Rózsa konferál, 1961

Így emlékszik: „1956. október 22-én a Horizont orosz nyelvű könyvesboltból ölszámra hurcolták ki a kommunista propagandát szolgáló irományokat, és rakták égő máglyára a kocsiúton. Győrffy Rózsa másnap a Károly (akkor Tanács) körúton beállt a jelszavakat skandáló tüntetők közé, ő is kiabálta: »Lengyelország utat mutat, kövessük a helyes utat!«, »Ruszkik haza!« Többen vittek nemzetiszínű zászlót, amelynek közepéből kivágták a kommunista címert. Az ablakokban is nemzeti színű zászlók lengtek, ha az nem volt, gyertyát tettek ki az emberek, és együtt kiabálták a tüntetőkkel: »Ruszkik haza!« A menet a Margit hídon át a Bem térre vonult.

Egy diák elszavalta a Nemzeti dalt. »Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!« – skandálta a tömeg, majd felolvasták a 16 pontot. Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. A Himnusz eléneklése után egyesek hazamentek, de a többség a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte.

Ott voltam a városligeti Sztálin-szobor ledöntésénél is. A szobor nyakába vastag acélsodronyt hurkoltak, és egy csörlővel felszerelt teherautóhoz kötötték. Így próbálták lerántani, de a szobor meg sem mozdult. Míg hegesztőpisztolyért jártak valamelyik vasüzembe, a tömeg türelmesen várt, és szólítgatták a szobrot: »Gyere le Jóska!«, »Gyere le, kapsz órát!«, »Te sátán!«, »Te gyilkos!« Minden mondásra nagy nevetéssel fújozással válaszolt a tömeg. »Le vele!«, »Kötelet a nyakába!« A ledöntött szobrot nagy csörömpölések közepette a Nemzeti Színház elé vontatták.

A Rádió épülete előtt tüntető tömegre az ávósok tüzet nyitottak, meséli a forradalmi történéseket a művésznő. A kivezényelt katonaság nem lőtt. Sok volt a halott és a sebesült. Feltörték a fegyverraktárakat. A munkásság, a katonaság, az ifjúság és gyermekek ragadtak fegyvert, falvakról élelmiszerekkel megrakott szekerekkel érkeztek az emberek, folyt a harc az ország szabadságáért.”

Győrffy Rózsa kommunizmus ellenes röpcédulákat készített, azokat szórta és ragasztotta ki a házak falára. Jelentkezett a Péterffy Sándor utcai kórházban önkéntes ápolónőnek. „Néhány napra győzött a forradalom, aztán a szovjetek november 4-én hajnalban ugyanúgy elkezdték lőni a magyar fővárost, mint 1944 karácsonyán. A forradalom leverése után következett a zsarnokok bosszúja, kivégzések, börtön, és menekülés az országból.”

1956. december elején utcai könyvárusítással tartotta fenn magát Györffy Rózsa. Arra is gondolnia kellett, hogy a politikai hatalom bosszúja őt, a röpcédula-fogalmazót és -osztogatót, a tüntetőt, az önkéntes ápolót, a forradalmárszínészt is utoléri. A Vörösmarty utcai albérletből Budára költözött. Az utcai könyvstandon ismerkedett meg személyesen állandó vevőkörének kiválóságaival, mint Ráth-Végh Istvánnal, Áprily Lajossal, Jékely Zoltánnal és sok más jeles íróval, költővel. Közeli ismeretségbe került Faludy Györggyel, aki a recski haláltáborról mesélt neki. „A fasisztáknak volt egy jó tulajdonsága a sztálinistákkal szemben: nem tartottak igényt a tömeg éljenzésére és a vastapsra. Azért is tört ki a forradalom, mert a nép megelégelte a gyilkosok ünneplését. Mivel én nem akarok még egyszer internáló táborba kerülni, elhatároztam, hogy kimegyek nyugatra” – mesélte Faludy György. „Jöjjön velem Rózsa! Van magának is annyi a rovásán, hogy halálra ítéljék vagy életfogytiglanira” – szólította meg egy alkalommal Faludy György. Rózsa elbúcsúzott családjától, fiától, de az utolsó pillanatban megváltoztatta a döntését: nem ment Nyugatra. „Magyarországon itthon vagyok, hova menekülhetek máshova, mint haza?” Faludy György búcsúzáskor a Villon kiprédikálása című vers kéziratát adta Rózsának emlékképpen.

A korabeli újságokban a kommunista hatalom diadalmas bosszújáról lehet olvasni: kivégzésekről, súlyosabbnál súlyosabb börtönbüntetésekről. Ebben az időszakban retteg az egész ország.

1960 januárjában az Állami Könyvterjesztő Vállalat vezetősége kitüntette Rózsát az utcai könyvárusítás kezdeményezéséért és a mindenkori pontos elszámolásokért. A kitüntetés mellé a Pártba való felvételt is kilátásba helyezték. Rózsa megijedt. „Na, még csak ez kellene!” Beteget jelentett. Ott kellett hagynia a kenyérkereseti lehetőséget, mert a Pártba nem akart belépni. Elfogyott a kis megtakarított pénze, filléres gondjai támadtak és újabb ötlete: babszemekből gyöngysort készített, azokat árulgatta. Egy ideig ebből tartotta el magát.

Elekes Emma

A színésznő Kolozsváron született 1932. szeptember 17-én. Férjével Kovács Ferenc (1927–2008) rendezővel a szatmárnémeti magyar színjátszást szolgálták egész életművükkel. Marosvásárhelyen él. Nehezen sikerül rábírni, hogy beszéljen a forradalom napjairól. „Volt egy jó rádiónk, hozzánk jöttek a kollegák rádiót hallgatni abból az épületből, ahol laktunk (Viktória szálloda a Hám János utcában), illetve egyetlen kolléga nem jött be soha ilyenkor. Nem mondom meg a nevét, mert vezető színész volt.




Elekes Emma Anna Frank szerepében

Tény, hogy megosztották a társaságot az események. Volt olyan is, akinek nagyon ellenszenves volt, ami Magyarországon történik. Feri (Kovács Ferenc rendező, a művésznő férje) rettenetesen félt, folyton mondogatta, hogy nagy baj lesz ebből. Sajnos, igaza lett Ferinek, egész életünkre kihatottak azok a napok, mivel voltak közöttünk olyanok is, akik feljelentették a közös rádióhallgatást, amit évtized múltán is nem egyszer számon kértek a férjemtől. Egymás között nemigen tárgyaltuk a híreket, titkoltuk a véleményünket. Páskándi Gézával az akadémián is jó barátságban voltunk. Ő is belekeveredett valamibe, és politikai okok miatt becsukták. Amikor kiszabadult, először az édesanyját látogatta meg és minket Szatmáron.” Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18.–
Budapest, 1965. május 19.) író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1992–1995-ig elnökségi tagja volt. 1963-ban közkegyelemmel szabadult a Duna-deltából, Salciáról egy ócska lódenben jött ki, fűző nélkül bakancsban. Kolozsvárra kellett mennie, mert ott tartóztatták le. Az unokatestvére öltöztette fel tetőtől talpig. Külön engedélyt kért, hogy két napra látogathassa meg a szüleit. Ekkor kerített sort a színházi látogatásra. Onnan Bukarestbe ment, mert bukaresti volt a személyi igazolványa, hisz Kolozsváron csak egyetemista volt. 

Krémer Manci

A színésznő, primadonna Nagykárolyban született 1907. szeptember 28-án. Budapesten halt meg 1990. szeptember 21-én, Kolozsváron a Házsongárdi temetőben férje, gróf Teleki Ádám mellé helyezték örök nyugalomra.




Krémer Manci

Pályáját nevelőapja Szabadkay József szatmárnémeti társulatánál kezdte. Kolozsváron volt vezető primadonna a kommunisták hatalomra jutásáig. 1949-ben kitelepítették Marosvásárhelyre, ahol csak a paraván mögött, mint bábszínész dolgozhatott. Az ’56-os forradalom melletti kiállásáért ezt az állását is elveszítette. Arról volt híres, hogy nem járt, hanem vonult. 1957 tavaszán társulati gyűlésen el kellett ítélni a magyarországi „ellenforradalmat”, Mancit provokálták. A párttitkár hölgy a beszédek elhangzása után megszólalt, hogy a kollégák írják alá az elítélő nyilatkozatot. Körülnézett, majd kaján mosollyal Mancihoz intézte szavait: „Kérlek, azt hiszem neked kéne aláírni elsőnek”. A társulat a nézőtéren, a színházi vezetés a színpadon ült, ahova egy ideiglenes lépcső vezetett a nézőtérről. Manci felállt, majd a színpadhoz vonult, és a tempón nem változtatva balra fordult és kiment, kivonult a teremből. A társulat tekintélyes része pedig utána! Másnap behívatták a Néptanácshoz, ahol egy Kelemen nevezetű személy volna az akkori megyei elnök. Nagyon szerette Mancit, a történtekre való tekintettel viszont a művésznőt azonnal kirúgták. Kelemen elintézte a kényszernyugdíjazását. Ez volt a Krémer Manci ’56-os forradalma. „A körülmények, a megalázások borzalmasak voltak, de én akkor ismertem meg Erdélyt, a népemet, életem legkeserűbb és legszebb emlékei ehhez az időhöz kötnek” – emlékszik. Krémer Manci többé már nem lépett színpadra. Kiterjedt baráti körével levelezgetett, ezt is óvatosan tehette, hiszen a hatalom a személyek levelezéseit is figyelemmel követte.

Csíky András

Székelyudvarhelyen született 1930. augusztus 25-én. 1960–1969-ig a Szatmárnémeti Állami Magyar színház igazgatója, 1977-től a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze volt. Az 1965-ös cannes-i filmfesztivál kitüntetettje, a 20. század második felének egyik markáns erdélyi színész személyisége. 2008 óta nem vállal szerepeket, Kolozsváron él.




Angyal és boríték, 1971.
A képen Csíky András, Nádai István és Diószeghy Iván

1956-ban a színtársulat igazgatója Harag György volt. Nagyon kiélezett, kényes politikai környezetben vezette a társulatot, parancsszó helyett alapos szakmai felkészültséggel és tehetséggel, egyszersmind olyan hatalom iránti engedelmességgel, amilyennel az aknamezőn lehet virágot szedni. Csíky András a forradalom idején a politikai hatalom ranglétrájának egyik fokán sem állt. De vezető színész volt, akit az ország színésztársadalma és közönsége ismert, szeretett és tisztelt. Ma azt mondják az ilyen emberre: profi szakember, mi azt mondjuk: alkotó művész. Csíky András 1961-ban került a társulat élére, olyan helyzetben, amelyben egyrészt engedelmeskednie, másrészt parancsolnia kellett, vagyis meg kellett találnia a színházat életben tartó egyensúlyt. Kolozsvári otthonában kérésünkre 1956 őszéről, reményeiről, eredményeiről és következményeiről beszélt, mindarról, amit megtapasztalt azokban az időkben.

Csíky András: A Pionír rádió valóságos kincs volt azokban az években. A zárt határokon át csak a mindent fogó Pionír rádióval léphettünk át. Teljes mértékben világos volt előttünk, ami Magyarországon történik. Tisztában voltunk a társadalmi, a politikai mozgásokkal, a Petőfi Kör tevékenységével és azzal is, hogy forradalom zajlik a szomszédban, ami akárcsak ’48-ban, szabadságharccá kellett hogy változzon. A színházunk életét kívülről szemlélő nem tapasztalhatott semmiféle különlegességet, nem tapasztalhatott rendkívüli vagy szokatlan eseményt nálunk. Nem vonultunk fel, nem röpcéduláztunk. Annyi változás történt, hogy eltűnt egy öltöztető szabó két évre. Mi dolgoztunk, és ez nálunk nem ment újdonságszámba. Miközben Magyarországon forradalom volt, mi, fiatal színészek és a romániai magyar kultúra hatalmas ajándékot kapott a román államtól. Nagybányán, a hitvány moziteremben a nyomorúságos körülmények miatt két társulat nem férhetett meg egymás mellett, ezért megkaptuk a frissen felújított szatmári színházat. Valóban mesébe illő hatalmas ajándék volt. Azt is tudtuk, hol élünk. Megbeszéltük, mire kell vigyáznunk, politikai bakit nem követhetünk el, mert akkor ugrik a színház. Hálásaknak kellett mutatkoznunk. Voltak közöttünk higgadt, bölcs emberek, akik arra intettek: hőzöngeni nem szabad, mert az nemcsak az állásunkba, hanem a színház elvesztésébe is kerülhet.

Csirák Csaba: A hatalom legkényelmesebb és leghatékonyabb harci eszköze az ideológia, mert az megosztja az embereket és a társadalmat. Ismereteim szerint Harag György és színházigazgató utódainak többsége az ideológia kiszolgálásától próbálták megvédeni színházi közönségüket.

Cs. A.: Azokban az években a vállalatoknál, az intézményeknél a párt és a szakszervezet vezetői ún. megbízható emberek voltak, tulajdonképpen olyanok, akik sem emberi, sem szakmai szempontból soha nem jutottak volna hatalmi helyzetbe, csak abban a rendszerben, amelyet kiszolgáltak. Mi az ebből fakadható veszélyt úgy hárítottuk el, hogy a legfelkészültebb, a legintelligensebb embereket választottuk vállalati párttitkárnak és szakszervezeti vezetőnek. A mi színházuknál párt- vagy szakszervezeti vezetőnek lenni nagy felelősség volt, és nem hatalmi helyzet. A pártitkár vagy a szakszervezeti elnök szavának politikai súlyával érvelt a társulat művészi célkitűzései mellett. Persze, ezt nem vertük nagydobra, mindenki értette, hogy ez társulaton belüli ügy, ez a mi belső védekezési reflexünk. Harag György, Cseresnyés Gyula, Kovács Ferenc (nem volt tagja a pártnak narodnyik származása miatt), olyan tiszta, becsületes, egyenes emberek voltak, akik a szakmában már tekintéllyel rendelkeztek. A tisztségükből eredő lehetőségeket nem önmaguk javára, nem hatalmi visszaélésre, hanem az együttes javára érvényesítették.

Cs. Cs.: Az idegőrlő állandó készenléti állapot nem vezetett félelemhez?




Krémer Manci és férje, gróf Teleky Ádám

Cs. A.: Nem féltünk, mert tiszta lapokkal játszottunk. Szent feladatunk a színház megőrzése volt, amit csak folytonos minőségi munkával érhettünk el. Mi színészek voltunk, nem többek, de nem is kevesebbek. Amit alkottunk, azért a közönség hálás volt, attól a hatalom pedig megnyugodott. Sokat tűrtünk, folyamatos készenlétben vigyáztunk a repertoárra. Nem röplapokat írtunk, de helyette írtunk színháztörténelmet. Ez volt a mi forradalmunk. Ismertük egymást, de azt is tudtuk, kik a besúgók közöttünk, mert azok is voltak. A lehallgató készülék sokszor ott volt a zsebünkben. Együtt nőttünk fel Sütővel, Kányádival, Páskándival, Huszárral, és mint a magyar kultúra munkásai próbáltunk értéket menteni és értéket alkotni. Azt is tudnunk kellett, ki az idegroncs, az idegbeteg, akiből kínzásokkal azt szedhetnek ki, amit akartak. Külső és belső kapcsolatrendszerünket jól végiggondoltuk. Nem féltünk, de állandó készenlétben álltunk.

Cs. Cs.: A metaforákba öltöztetett előadásokat a szatmárnémeti, de az erdélyi közönség is jól olvasta. Talán még a hatalom emberei között is akadtak olyanok, akik cinkosként szálltak be ebbe a játékba: amit nem feltétlenül kell megérteni, azt nem értik, azért, hogy életben maradjon az előadás.

Cs. A.: A szatmári színház nézőterén művelt polgári közönség ült. Nagyszerűen olvastak újságot és színházi előadást is. Ahogy mondani szokták, olvastak a sorok között. Mi pedig elmentünk a falig, addig a végső határig, amíg nem veszélyeztettük a szatmári magyar színjátszás sorsát. Színes, lelkes társulat volt, amelyet feltétlen egység fűzött szorosra. Folyton egyensúlyoztunk a közönség és a hatalom elvárásai között, közben a mi művészi igényünkből sem adtunk le. Hihetetlenül nagy és nehéz harc volt. Munkával szerzett tekintélyünket sokszor fordítottuk arra érdemes emberek javára a mindennapi életben is, olyanok megmentésére, akiknek az élete, a sorsa veszélybe került. Ismertségünk révén orvosok, pedagógusok és mások fordultak nem egyszer hozzánk segítségért. Örömmel segítettünk, ahol csak lehetett.

Cs. Cs.: Kényszer hatása alatt dolgoztak, mégsem sodródtak. Hogyan álltak ellen annak a sokszor végsőkig kiélezett gátlástalan politikai nyomásnak, amely ellenére valódi szakmai eredményeket értek el?

Cs. A.: Nem írtuk a zászlónkra, de a szívünkbe igen, és az első pillanattól tudtuk, mi a feladatunk. A művészet nyelvén minden lehetőséget kihasználtunk, hogy az ember és a társadalom jobbításáért tegyünk. Mindenki tudja, hogy a Kerge birka című Baranga-­darabbal nagy szakmai és közönségsikert értünk el. Kevesebben ismerik a történet hátterét. Még idehaza az úgynevezett kritikai főpróbán Grünfeld elvtárs, városi pártitkár több kifogást is emelt az előadás néhány jelenete ellen. Csak azzal a feltétellel engedte a bukaresti versenyre, ha a kifogásolt részeket, vagyis az akkori állapotokat kigúnyoló, kritizáló mozzanatokat töröljük. Meghallgattuk a bölcs tanácsokat, persze, hogy nem változtattunk semmin. Bukarestben azon a versenynapon, a Bulandra Színház színészei és az ország színházi szakemberei töltötték meg a nézőteret. Nem játszottam, ott ültem én is közöttük. Az első tíz percben fagyos volt a levegő, aztán olvadt a jég, tomboló siker lett. Az előadás 11 nyíltszíni tapsba futott. A bürokrácia és a rendszer addigi legkeményebb bírálata volt a szatmári előadás. Baranga annyira megszeppent, hogy előadás közben vette a kabátját és kilopakodott a teremből. Hatvan év távlatából úgy tűnik, mi bátrak voltunk, pedig nem tettünk egyebet, csak a hivatásunkat próbáltuk teljesíteni. Meghallgattuk a párt utasításait, de nem az ideológiát, hanem a művészetet szolgáltuk.

Cs. Cs.: Emberek sokaságát hurcolták meg, ítélték el, kínozták, zaklatták a forradalmi események kapcsán. Például Páskándi Gézát. Volt-e bátorságuk szóba állni a rehabilitált Páskándi Gézával?

Cs. A.: Gézához még az akadémiáról baráti kapcsolat fűzött. El- és meghurcoltatása, börtönei és a Duna-csatornai száműzetése lelkileg minket is megviselt. Kovács Feri megkért, hogy a plakátok korrigálását én végezzem el, ezért sokat jártam a nyomdába, ahol Páskándi Gézának volt egy rokona. A nagybácsi által mindig tisztában voltunk barátunk sorsának alakulásával. Aztán jött a kegyelmi rendelet, már annak, aki életben maradt. Cseresnyéssel éppen a próbatáblát tanulmányoztuk, amikor a művészbejárón belépett az akkor szabadult Páskándi Géza. Szörnyen leromlott állapotban volt. Szatmárra érkezve először a színházba vezetett az útja, csak azután ment haza. A hetvenes években szerettem volna elővenni az egyik darabját, amiről megegyeztünk Kovács Ferivel. Már a városi pártszervezetnél elutasították. Próbáltam megvédeni és magyarázkodni, ha X színháznál lehet játszani Páskándit, miért éppen a szülőföldi színháznál nem? Költői kérdés maradt. Legnagyobb fájdalmunkra mi Szatmáron nem játszhattuk Géza darabjait. Újból és újból kilincseltem érte, de visszautasítottak. Megszégyenítő volt számomra. Rendkívül kihegyezett érzékekkel kellett harcolni, jó helyen, jó időpontban és jól szólni, csak akkor reménykedhettünk némi eredményben.

Cs. Cs.: Voltak olyanok, akik a besimulást, mások a besúgást, megint mások a menekülést választották, és voltak olyanok is, akik a kiutasítást vagy a halált kapták. Mindezek tükrében hogy tekint vissza arra a korszakra?

Cs. A.: Tiszta lélekkel mondom, hogy a sok kísértés és erőszak, a sok szorult helyzet ellenére nem piszkoltuk össze magunkat. Emberként jöttünk ki a csatákból, és az ellenünk ásott csapdákat sikerült elkerülnünk. Jól jellemzi a korabeli helyzet súlyosságát Klein Elu mondata: „Művész úr, most már csak a sárga csillag hiányzik”. Teljesen igaza volt, zsarnokság és zsarnokság között valóban nincs különbség. Mi eredményekkel és élve kerültünk ki az alattomos és kifinomult alvilági eszközökkel dolgozó rendszerből. Segítettek ebben a szatmári emberek is. Úgy látszik, hogy nekünk, fiatal színészeknek a nyomora olyan nagy volt, hogy a szatmári polgár is észrevette. A Zsidó Hitközség vezetősége behívta Harag Gyurit és közölték vele, hogy 5000 lej segítséget ajánlanak fel a társulatnak, amit Harag a rászorultság mértékében, belátása szerint oszt ki a tagok között. Ebből a felajánlásból az is kiderül, hogy megszerettek bennünket, ami jólesett és áldoznak értünk, amit mai napig sem felejtettünk el. Megköszönve és meghatva Harag nem fogadta el a segélyt, nem akarta, hogy támadható legyen az együttes. Rengetegen szöktek ki az országból, magyarok, zsidók, svábok. Szatmárnémeti társadalmi összetétele nem lett jobb, ellenkezőleg, mára már rosszabb. Én is elmehettem volna külföldre, mint ahogy többen tették a kollegák és a barátok közül. Elment Kányádi Sándor is, aki iskolatársam és jó barátom volt. Már nem lakik Kolozsváron az Állomás utcában. Itt Erdélyben nagyon-nagyon hiányzik a jelenléte, ahol van, ott nem hiányzik senkinek. Mi pedig ilyen hiányokkal együtt próbálunk megélni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető, sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.

studio szinpad

„A Stúdió Színpad megalapítója Horváth Béla volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, komikusa. Kiváló szeme volt a tehetségek felismeréséhez.”

Bob Dylan

Mit tesz hozzá Bob Dylan életművéhez az irodalmi Nobel-díj? És mit tesz hozzá az irodalmi Nobel-díj filozófiájához Bob Dylan díja? Egyesek azt is kérdezhetik, kérdezik is: mit vesz el belőle?

studio színpad kolozsvár

Az igazi sikerszériát ért meg. Még a nagyszínházaknak is becsületére vált volna ez a több mint száz előadás. Kolozsváron többször is színre került, de a megye környező falvaiba és városaiba is eljutott.

ilyés zsolt plébános

A Biblia történetein, szereplőin, sokféle szövegtípusán keresztül játékosan aktiválódnak az évszázados archetípusok, szimbólumok, örök emberi élethelyzetek, történetek, törekvések és érzések, de a tevékenységen csak az kel életre, ami ebből minket, 21. századi embereket külön-külön foglalkoztat.

kolozsvár, stúdió színpad

Ez a történet, amiről most szólunk, nem mese, hanem valóságos, igaz történet. Sok, nagyon sok szereplővel. Közülük sokan később ismert személyiségek lettek.

Méra, csűrfesztivál

Tcha Limberger egészen Brüsszelből utazott el Méráig azért, hogy megmutasson egy szeletet magából és abból a lüktető világból, melyről sokan csak álmodhatnak két szürke sóhajtás között.

régizene fesztivál csíkszereda

Teljes sikernek bizonyult az idei Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Az 1980-tól szinte évente megrendezett fesztivál – amelyet 1986 és 1989 között nem volt szabad megtartani – az idén is bizonyította életképességét!

Györgyjakab Enikő

Hat évvel ezelőtt, 2010-ben Kocsis Tünde rendező engedett a versekben rejlő kihívásoknak, és a köré gyűlt versszeretőkkel megalapította az ŐszinTE vers­színházat.