Korszakváltás
Igazán mozgalmasnak indult a Stúdió Színpad 1976-os évadja is. Januártól március végéig többször előadták a Postán nyert vőlegény zenés vígjátékot a Művelődési Karaván keretében a Kolozsvár környéki településeken. A Művelődési Karavánon általában 2-3 hivatásos színész lépett fel a műsor első részében, a második felében a stúdiósok adták elő az egyfelvonásos színdarabot.
1976 május 15-én új szereposztásban, felújítva került ismét közönség elé a Volpone, avagy A pénz komédiája, Ben Jonson megzenésített sikerdarabja. Ezzel is tovább gyarapították a sikerszériát.
A Stúdió Színpad 1975–76-os évadának végén, ’76 júniusával, a fenti felújítással lezárult az együttes második nagy korszaka, amely mindenképpen Bereczky Júlia művésznő nevéhez köthető. Sajátos, őszinte egyéniségével hatni tudott a csoport tagjaira, és nevelni: igényes művészetre, színházszeretetre, szorgalmas munkára „a világot jelentő deszkákon”. Egyéni hozzáállása, közvetlensége, sőt alkalmi szigora is elősegítette a csoporton belüli alkotói légkör kialakítását. A Stúdió tagjaival mindig megtalálta a megfelelő hangot, szuggesztíven irányította a próbákat. Erőt, hitet, önbizalmat sugárzott feléjük. Mondhatni anekdotaszerű, de igaz előadások előtti jelszava: „Mi vagyunk a legjobbak!” Kiszállások, vendégjátékok alkalmából mindig gyertyagyújtás volt az öltözőben: tisztelet Thália istennőnek!
Bereczky Júlia ritkán szólalt meg nyilvánosan a stúdiós munkájával kapcsolatban, de szinte összegzésként, az ottani évekről, és hogy miért is vállalta el a csoport vezetését, egy interjú keretében a következőket mondta Bölöni Sándornak az Előre újság 1975. január 18-ai számában: „Kollégáim, Bisztrai Mária és Horváth Béla kértek rá, hogy vegyem át 1969-ben a csoport vezetését. Azelőtt öt éven át tanítottam a népi művészeti iskolában. Még előbb, mielőtt a színművészeti főiskolára iratkoztam volna, tanítónő voltam, mindig vonzódtam tehát a pedagógiai munkához. Márpedig a műkedvelő színjátszókkal való foglalkozás: tiszta pedagógiai és nevelőmunka. Nagyon szerettem és szeretek, természetesen a szakmán belül, az ifjúsággal foglalkozni. Amikor felajánlották ezt a munkát, örömmel vállaltam. Féltem ugyan, hogy esetleg nem tudok eleget tenni a követelményeknek, hiszen a csoportnak már országos híre, rangja volt. Az azóta eltelt idő alatt több előadás is meggyőzött arról – ezt szerénytelenség nélkül megvallhatom – hogy munkámnak értelme, eredménye van.” Ezután a riporter kérésére elsorolta az együttes legemlékezetesebb előadásait: „Legalkalmasabbnak látszott a csoport megismerésére a sok szereplőt igénylő népszerű mű, Jókai Aranyemberének színrevitele. 1970-ben ezt az előadást városunkon kívül szép sikerrel játszottuk, itt a megye falvaiban, továbbá Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy vidékén, a Szilágyságban: összesen 75 előadást tartottunk. (…) Mindig fontosnak éreztük, hogy előadásainkat minél szélesebb közönséghez juttassuk el.” Azt érdemes megjegyezni, hogy az előadások száma később elérte a 100-at is.
Ezután következett Ben Jonson: Volpone-ja, amely 50 előadást ért meg, és az előadások száma később itt is növekedett. „Azt hiszem, sikerült ezt az előadást magas műkedvelői szinten színre hoznunk, olyan sajátos stílusban, sajátos eszközökkel, melyek a műkedvelés sajátos lehetőségeit bizonyítják.”
Majd felsorolásra került Caragiale és Karinthy műveiből készült válogatás Kánikula címmel, ami szintén jellegzetes műkedvelő stúdiómunka volt. Ezek után következett a saját műkedvelő vállalkozásom: Petőfi A helység kalapácsa című költeményét alkalmaztam színpadra, majd Délczeg Edmond kortárs hazai román és magyar költők verseiből állított össze színpadra egy válogatást.
Említésre került Kenéz Ferenc versműsora, amelyet Kovács Pali Ferenc szerkesztett, Kincses Elemér: Katonák és Dan Tarchila: Egy kisállomáson című egyfelvonásosa, valamint az a néhány bemutató, amelyről fennebb Bereczky Júlia rendezéseinél már szóltam.
1976 őszétől a kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, Dehel Gábor vette át a csoport vezetését. Innen számíthatjuk a Stúdió Színpad harmadik korszakát, egészen a kényszerű megszűnéséig, 1987-ig…
Hogy miként látta Dehel Gábor a nagy hagyományok folytatását akkoriban, a következőképpen nyilatkozott: „Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb… Nemcsak elődeim művészi rangja miatt, hanem azért is, mert itt az évek során kiváló minőségű repertoár alakult ki: a legjobb hazai művekből, a legsikeresebb vígjátékokból, világsikerű darabokból… Elég talán, ha a Csongor és Tünde, a Nézz vissza haraggal, a Goldoni-bemutató, a Volpone címét említem. És ezek mind nagyon jó, ötletes rendezések is voltak, hívatásos színházi színvonalú előadások. Hogyan folytatjuk? A jelenlegi repertoár-tervet – Vidám műsor, Egérfogó, Kányádi-est – örököltem és jónak tartom. De mégsem az én programom. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a hagyomány még nem minden. Mert nem örököltem folytatásnak minden feltételét. Például a régi törzstagok nagy része már nem játszik nálunk. A jelenlegi gárda nagy többsége – húsz tagból tizenhat – teljesen új, minden színpadi gyakorlat nélküli. Ennek ellenére megtartom a kettős szereposztások gyakorlatát, mert csak így lehet biztosítani a munka folytonosságát, és ugyanakkor, foglalkoztatni kell a kezdőket is, nehogy elriadjanak. (…) egy régi panasz: kevés a hely, sokszor nincs hol próbálni.(…) A feladat tehát sokrétű s bonyolult. (…) Nem vagyok újonc ezen a téren: dolgoztam már egyetemistákkal. Igaz, az más jellegű, kísérletibb, valóban stúdiószínházi tevékenység. A miénk itt inkább népszínházinak minősíthető. Ezen azt értem, hogy nekünk – mint eddig is – széles körű közönségsikerre számot tartó darabokat is be kell mutatni. (…) Nagyon fontos minél többet játszani, mert a műkedvelő egyetlen fizetsége a szereplés.” (Krizsán Zoltán, Igazság, 1976. november 13.)
Dehel Gábor nyilatkozatából is kiderült, hogy nagy önbizalommal és elszántsággal, új tervekkel látott munkához a Stúdió Színpaddal kapcsolatban. Itteni első rendezése Aurel Storin: A váltás című ötszereplős, nemzedéki konfliktust felvillantó „szocreálos” darabja volt, melyet a műkedvelők országos fesztiváljára, 1976 őszén készített el, és amely végül III. díjat kapott. Ebben a darabban már a régi tagok mellett felléptek az újonnan érkezett fiatalok is, mint Leitner Emil, György László, Rozsnyai Júlia, Papp Mihály és Csapó György.
Bereczky Júlia rendezésében
Új színt hozott a Stúdió bemutatói sorában a következő darabjuk, az 1977. május 24-én színre került nagysikerű Agatha Christie-krimi, Az egérfogó. Ez a színdarab köztudottan színháztörténeti kuriózum. Egy londoni színház több mint húsz éven át játszotta, már idegenforgalmi nevezetesség lett, amelyet bárhol bemutattak, a közönség felfokozott kíváncsisággal fogadta. Így volt ez Kolozsvárott is. A Stúdió Színpad Az egérfogó bemutatásával ismét űrt próbált betölteni, és sikerült is neki. A közönség mindig szívesen nézett bűnügyi-krimi vígjátékokat, és ez a műfaj ritkaság volt a kolozsvári színpadokon, ezért is volt sikerre „ítélve” a stúdiós bemutató. „A Stúdió Színpad előadása elfogadható. Mi több, a bemutató nézőtéri hangulatából következtetve, sikeres. Dehel Gábor minden eredetieskedés nélküli rendezése megteremtette azt a bizonyos krimi légkört, amelyben a sejtelmes hangok és fények az izgalmat, az angol életforma ironikus jelenetei pedig a szükséges lazítást szolgálják. A feszültség kellő tempóban közeleg, majd alaposan felfokozódik, a megoldásra elkövetkezik a felszabadult nevetés is.” (Krizsán Zoltán, Igazság, 1977. május 26.) A bemutató szereplői közül a kritikus kiemelte Nagy Éva és Leitner Emil rutinját, dicsérte Rozsnyai Júlia egységes és stílusos alakítását. De a többi szereplő (Mészáros István, Tálas András, Valea Teréz, Papp Mihály, Dankó János és Kovács Pali Ferenc) alakítása is jó volt.
Szintén sikeres volt Dehel Gábor következő rendezése, a Stúdió Színpad formabontó bemutatója, Heltai Jenő: A néma levente című színdarabja, amelyet 1977. december 13-án mutattak be, és amelyben énekelt a néma levente! Ezt a remek vígjátékot jó évtizeddel korábban (1961) a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is nagy sikerrel játszották. Dehel Gábor a darabválasztás kapcsán ezúttal is ráérzett a kellő alkalomra. Ezzel a bemutatóval méltóképpen folytatták a hajdani sikerelőadások sorozatát, amelyek közt ott volt a Furfangos özvegy, illetve a Volpone. A főbb szerepeket Nagy Éva, Dankó János, Leitner Emil, Boda Árpád és Kovács Pali Ferenc alakította, továbbá a többi szerepekben majdnem az összes akkori stúdiós szóhoz jutott: Seres Ágnes, Topai Éva, Bartha Enikő, Bajkó Gabriella, Rusz Antal, György László, Papp Mihály, Tálas András, Székely Melinda, Rozsnyai Júlia, Szabó Attila István, illetve Simon Gyula. A dalok zenéjét Fegyveresi István, Bíró János, Ruha András, Szakács Miklós szerezte és játszotta.
Az 1977-es évet a Stúdió Színpad Leitner Emil (stúdiós tag) rendezésében év végi humoros kabaréval zárta (Jégbehűtött szerencse), amelyben a társulat minden tagja részt vett.
A Dehel Gábor fémjelezte stúdiós korszak 1978 decemberében zárult egy Kányádi Sándor-versműsorral, melynek a címe Harmat a csillagon volt, Dehel Gábor rendezésében. Ezzel is méltóképpen folytatták a kortárs költők bemutatását, a Stúdió Színpad által képviselt hagyományt. Ebben a műsorban is a teljes társulat fellépett.
A fentebb tárgyalt korszakra jellemzővé vált, hogy a korábbi nagysikerű időszakból a régi társulat tagjainak többsége szétszéledt. Mint ahogy műkedvelő együtteseknél ez lenni szokott, általában három-négy évenként cserélődött a tagság. De mindig megmaradt egy „magnyi” csoport, s a régiekhez újabb tagok csatlakoztak, akik megpróbálták továbbvinni az elődök, a régi együttes hírnevét. Ez félig-meddig sikerült is.
Pozitívumként kiemelhetjük azt is, hogy a fenti évek kitartó munkája nyomán, a kolozsvári napilapban a heti színházi műsorhirdetésben állandó jelleggel a Stúdió Színpad is jelen volt. A Stúdió Színpad rendszeres heti előadásaival színesítette a város színházi életét, már ameddig lehetett.
„Végjátékok”
Az 1979-es évben már egy újabb kolozsvári színművész, Köllő Béla nevével találkozunk, aki a Stúdió Színpad új vezetője lett. A következő bemutatót február 2-án mutatták be, még pedig Kopányi György: Mennyet járt ifiúr című kétrészes zenés vígjátékát a Stúdió egyik legrégebbi tagjának, Kovács Pali Ferenc rendezésében. A verseket Kelemen Enikő és Székely Zoltán írta, a zeneszerző Boér Károly volt. Ennek a bemutatónak a kuriózuma, hogy az akkori bemutató szereplői között ott találjuk Kiss Attila nevét, akit manapság Kiss B. Attila néven tisztelhetünk kiváló operaénekesként. Fellépett még Kelemen Enikő, Vitályos Edit, Jakab Magda, Halmágyi Eszter, Bíró János, Seres Ági, Székely Melinda, Pap Mihály és Mihály Zoltán is.
Június 19-én Niccolò Machiavelli Mandragóra című művének a zenés változatát mutatták be Köllő Béla rendezésében. Ennek a zenéjét Bíró János, Szakács Miklós és Ruha András írta közösen. A népes szereplőgárdából már csak négy „ősrégi” tagot lehetett látni – D. Boda Árpádot, Kovács Pali Ferencet, Leitner Emilt és Rusz Antalt. Mellettük még 11 újonnan érkezett, vagy kevéske múlttal rendelkező fellépő volt. Ez a tény is bizonyítja, hogy időnként mennyire cserélődnek, lekopnak a műkedvelő színpadokon a tagok.
A másik észrevétel ezzel az időszakkal és a későbbi évekkel kapcsolatban is, hogy a Stúdió Színpad műsorválasztása, a bemutatók, inkább kezdtek a könnyebb műfajok felé igazodni: zenés vígjátékok, megzenésített színdarabok és a kabaré műfaj irányába. Ez talán az éppen soros stúdiós vezető habitusából is fakadhatott, de arra is gyanakszunk, hogy kezdték jobban szorongatni a hatóságok a nemzetiségi, a magyar nyelvű műkedvelők – így a Stúdió Színpad – műsorválasztását is. Ne feledjük, 1978-ban, 1979-ben és főleg az 1980-as években az átkos rendszer kemény nacionalista korszakát éltük.
A Köllő Béla nevéhez fűződő „mini korszakban” még színre került I. L. Caragiale: Leonida naccsás úr és reakció nevezetű darabja 1979-ben, amely kimondottan a Megéneklünk Románia műkedvelők országos versenyére készült. A darabot Köllő Béla rendezte.
Egy újabb könnyed bemutató is volt még ebben az évben, szintén Köllő Béla rendezésében: Goldoni Csetepaté című sokszereplős komédiája zenével és tánccal – az eredeti címe Chioggiai csetepaté volt. Ez a bemutató sikerre volt ítélve, már a szerző miatt is. Mint tudjuk, Carlo Goldoni a komédia megújítója volt, jelenlegi ismereteink szerint 120 színművet írt, és megalkotta a polgári vígjátékot, mint műfajt. Komédiáit mindenhol sikerrel játszották, így a kolozsvári Stúdió Színpad előadásában is. Ebben az előadásban a zenét a már jól összeszokott trió, Ruha János, Bíró János és Szakács Miklós szolgáltatta. A koreográfiát Molnár Gyula, az Állami Magyar Opera művésze tanította be.
A következő esztendőben, 1980-ban, még két bemutató és rendezés fűződik Köllő Bélához. Egy újabb kabaré, egy jelenkori kolozsvári szerzőtől: Ki vele! címmel, Mazsolák Sinkó Zoltán írásaiból. A stúdiósok mellett az előadás létrehozásában közreműködtek meghívott profik is – ez is hagyománnyá vált –; színpadkép: Valovics László, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tervezője, koreográfia: Fodor Zoltán, az Állami Magyar Opera balettmestere, zenekíséret: Diczi László Zoltán, az Opera koncertmestere.
A másik kiemelendő és dicséretes bemutatójuk egy pódiumműsor volt 1980 tavaszán, Kenyér és vers címmel Farkas Árpád verseiből. Erről így emlékezett meg a szerző 1980. április 15-én „Ma vendég voltam, szívvel is gondolkozó, elmével is érző fiatalok cselekvő gyülekezetének. Tartson meg az Isten minket jókedvben, s ha őnéki nem lenne ráérése, tartsuk meg mi magunkat! Tovább nézve egy estén – látván az egész népközösség nappalaim. Köszönettel.” (Nánó Csaba, Szabadság, 1999. március 1.)
Köllő Béla ezzel a bemutatóval továbbvitte a korábban megkezdett stúdiós hagyományt. „Figyelemreméltó az a következetesség is, amellyel a stúdiósok a kortárs költők műveinek szentelt szavalóesteket (…) megtartják. (…) Legutóbb Farkas Árpád verseiből válogatott össze egy előadásra valót a csoport egyik tagja, Basa Annamária. (…) A válogatás arra érzett rá, ami időszerű. Az előadás egyszerű eszközökkel, de igényesen ugyanezt hangsúlyozta tovább. Köllő Béla, az Állami Magyar Színház művésze, aki jó ideje foglalkozik már a csoporttal (ő az előadás rendezője is), ezúttal a pódiumművészet eszköztelenségével inkább csak az élő beszéd vibrálására bízza a költői üzenet tolmácsolását. (…) Az előadók legnagyobb része ezúttal a szép beszédből is jól vizsgázott. (…) A bemutatónak külön érdekességét az a tény szolgálta, hogy a jelenlevő szerzőt Kányádi Sándor mutatta be a közönségnek. (…) A Stúdió Színpad újabb tanújelét adta annak, hogy a műkedvelésnek is lehet és van hívatás jellege.” (Dézsi István, Utunk, 1980. június 6.) A pódiumműsor előadóit is érdemes megjegyezni: Basa Annamária, Diósadi Boda Árpád, Horváth Ilonka, Kiss Attila, Kovács Pali Ferenc, Leitner Emil, Nagy Kati, Seres Ágnes, Székely Melinda, illetve Sebesi Karen Attila, aki zongorán is kísért.
Érdekesség, hogy az 1981-es évben Farkas Árpád neve alatt még egy bemutatót tartanak Belém dobban e hangulat címmel, amely egy zenés, vidám műsor jelenetekkel, tánccal és dalokkal egybekötve, Leitner Emil rendezésében.
Az 1981-es év zárásaként újabb kabaréműsort mutattak be Nevess velünk BUÉK – 981 címmel. Ennek a bemutatónak is Leitner Emil volt a rendezője. Fontos tény, hogy ezzel az előadással zárult Köllő Béla színművésznek a stúdiós tevékenysége.
A következő években Kozma Lajosnak, a Kolozsvári Magyar Színház színművészének a nevével találkozunk két darab rendezésénél: Méhes György: Salamon, a bölcs című darabjánál, és a Stúdió Színpad Kabaréhajója elnevezésű előadásnál (közösen Leitner Emillel). Ez utóbbi bemutatója 1983–84 szilveszterén volt, majd több teltházas előadás következett a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A díszlet koncepciója és nagyrészt kivitelezése Ruha János nevéhez fűződik. A zenei anyagot Bíró János, Szakács Miklós, Benyő Krisztina, Ruha Éva és Ruha János szolgáltatta.
A Stúdió Színpaddal kapcsolatos emlékezés és emlékeztetés folyamatában az eddig ismertetett és bemutatott részek után egyszer csak elérkezünk az együttes sajnálatos, nem kívánatos végkifejlete felé, amit az alcímben tömören megfogalmaztam: „Végjátékok.”
Azaz szép lassan az utolsó előadások és próbálkozások következtek. 1979-ben még úgy nézett ki, tovább virul a társulat hírneve, de az 1980-as évtől kezdve, és a továbbiakban is már egyre ritkábbak a visszhangos új bemutatók. Az előadások száma is kezdett megcsappanni, és a darabválasztás nehézségei is jelentkeztek, „köszönhetően” az akkori kommunista hatalom kultúrpolitikájának, illetve a nemzetiségi, magyar kultúra mindinkább háttérbe szorításának és elhallgattatásának. Mementóként említem: 1980-ban Kolozsvárott a magyar tannyelvű 3-as számú Matematika–Fizika Líceumot meg akarták szüntetni, később 1985-ben bekövetkezett a magyar és német nyelven sugárzott marosvásárhelyi területi rádió, valamint a bukaresti tévé magyar adásának megszüntetése.
Ezekben az években a Stúdió Színpad irányításában, vezetésében gyakrabban cserélődtek a művészeti vezetők. Köllő Béla és Kozma Lajos is 3-3 évig volt vezető, az utánuk következő László Zoltán, fiatal színművész még rövidebb ideig. Gyakori rendezőként egy régi tag, Leitner Emil nevével találkoztunk.
Ezekből a „végjátékos időkből” meg kell említenünk A legszebb éneket kerestem című pódiumműsort, amelyben megzenésített versek hangoztak el a Karperec együttes előadásában, Benyő Krisztina, Ruha János, Szakács Miklós, Bíró János szereplésével, valamint az Ajánlás című műsort, melyet Áprily Lajos verseiből és műfordításaiból állítottak össze. Ez is pódiumelőadás volt zenével és koreográfiával, melyet Leitner Emil rendezett, a fellépők a Stúdió tagjai voltak. Még két színdarabot is találunk ezekből az időkből: I. L. Caragiale: Chirita Jászvásáron, illetve Méhes György: Piros alma című műveit. (Mindkét darabot Leitner Emil rendezte.)
Talán utolsóként említhetjük László Zoltán rendezésben Oscar Wilde: A canterville-i kísértet című zenés vígjátékát. Tudomásom szerint 1986 őszén kezdték el „piszkálni” a Stúdió Színpadot: ebben az évben a stúdiósok elkezdték legújabb kabaréjuk próbáit, de ezt már nem engedték meg bemutatni. A Kolozsvári Municípiumi Művelődési Ház Stúdió Színpada – legjobb tudásunk szerint – 1987-ben megszűnt. Ezt a nagy múltú nevezetes együttest elhallgattatták!
Egy ilyen összegző, megemlékező összeállítás bizonyosan hiányos, és lehetnek benne tévedések is, amelyeket utólag korrigálni lehet. És bevallom, hogy szubjektív volt a megközelítése ennek az emlékeztetőnek, mivel a jelen írás szerzője maga is hét éven át aktív tagként a nevezetes Stúdió Színpad tagja volt.
Huszonöt év alatt a társulat tucatnyi országos díjat nyert. A vezetők, irányítók mindannyian kiváló színművészek voltak: Bisztrai Mária és Horváth Béla alapítók, továbbá Bereczky Júlia, Köllő Béla, Kozma Lajos és László Zoltán, akik hosszabb-rövidebb ideig tevékenykedtek nagy lelkesedéssel, türelemmel a Stúdió Színpad sikereiért.
Tudomásom szerint 49 bemutató volt, amelyekből mindenképp ki kell emelnem a versműsorokat: ezekből 10 volt, 7 alkalommal kabarét, illetve vidám műsort mutattak be.
Szinte lehetetlen megmondani pontosan, hogy valójában hányan voltak részesei ezeknek a bemutatóknak, előadásoknak. A bemutatók plakátjai alapján és az eljutatott információk szerint a színpadon szereplők száma 166 fő volt – a hibahatár úgy 5-10 fő lehetett. De nem feledkezhetünk meg a 9 díszlettervezőről, a 29 zenészről és a 3 koreográfusról sem, akik szintén kivették részüket a sikerekben.
Egy másik figyelemreméltó dolog, hogy a Stúdió Színpad akaratlanul is hozzájárult a hazai színházak színészutánpótlásához. A rendre cserélődő tagságból sokan felvételiztek sikerrel a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. 21 olyan személyről tudunk, aki később elismert színművésszé vált, és akit a mindenkori tagság büszkén emlegetett: Szilágyi Enikő, Csiky Ibolya, Kovács (Killár) Katalin, Rajhona Ádám, Flórián Antal, Kiss Ildikó, Keresztes Sándor, Simon András, Györi András, Georgescu Mária, Nemes Péter, Rozsnyai Júlia, Vajda Zsuzsa, Veress László, Bartha Enikő, Costea (Miklós) Tamara, Panek Kati, Kiss B. Attila, Márton Erzsébet, Dálnoki Zsóka, Jancsó Miklós. És ne feledjük, hogy a Stúdió Színpadán lépett fel első műsoraival Banner Zoltán előadóművész, aki nemzetközi hírű lett versműsoraival.
Sajnos az idők múltával a volt művészeti vezetők és a színészek közül is már sokan eltávoztak az égi színpadra. Emléküket nagy tisztelettel őrizzük!
