Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az irodalom helyei: Bob Dylan Nobel-díjára

Mit tesz hozzá Bob Dylan életművéhez az irodalmi Nobel-díj? És mit tesz hozzá az irodalmi Nobel-díj filozófiájához Bob Dylan díja? Egyesek azt is kérdezhetik, kérdezik is: mit vesz el belőle?




Bob Dylan koncertje a londoni Finsbury Parkban 2011-ben. Francisco Antunes felvétele

Azzal kezdeném, hogy nem féltem a Nobel-díjat Bob Dylantől, és Bob Dylant sem a Nobel-díjtól. Nem tudnak ártani egymásnak. Bob Dylant az amerikai kultúrában eddig is olyan szereplőként tartották számon, akinek az életműve, mondanivalója beleszövődött mindabba, ami művészet, politika, nyilvánosság közös részhalmazaként elgondolható. A Cambridge University Press egyik sorozatában Dylan olyan meghatározó személyiségekkel kerül közös szellemi térbe, mint Abraham Lincoln, Thomas Jefferson, John F. Kennedy, Malcolm X, illetve Alfred Hitchcock. A 2009-es kötet (The Cambridge Companion to Bob Dylan) egyaránt vizsgálja Dylan anglo-amerikai hagyományhoz való viszonyát, dalszövegírói munkásságát, előadói karrierjét, vallásos és politikai témákhoz való kapcsolódását. Dalainak szövegéről szólva mindig is kiemelték a nívós, költői jelleget, és korai, hatvanas évekbeli mâvei szorosan összekapcsolódtak a korszak protesztmozgalmaival, amelyekben az irodalmi beatnemzedék fontos szerepet játszott. Dalszövegei, önéletrajza, illetve Tarantula című, hatvanas években írt kísérleti kötete alkotják munkásságának nyomtatásban is megjelent részét. A Nobel-díj-bizottság bejelentése azonban arra utalt, hogy ezúttal nem csupán a nyomtatott életművet vette számításba, hanem mindazt a hatást, amit Bob Dylan tágabb értelemben a világra (és benne az irodalomra is) gyakorolt: az indoklás szerint Dylan egy újfajta költői kifejezésmódot hozott létre az amerikai dalszerzői hagyományokon belül. Azt kevesen vitatják, hogy Bob Dylan dalszerzőként egyéni, kezdeményező, teljes nemzedékekre nagy hatást gyakorló alkotó – a fő kérdés innentől kezdve a dalszerzés és az irodalom viszonyára vonatkozik. Erre még érdemes az alábbiakban visszatérni.




Joan Baezzel az 1963-as „washingtoni menetelésen” (forrás: wikipédia)

Visszakereshető egyébként (Gordon Ball egyetemi professzor ezzel kapcsolatos szövegeiben), hogy Dylant nagy valószínűséggel 1996 óta jelölik irodalmi Nobel-díjra, egyik első jelölője pedig a beatnemzedék központi figurája, Allen Ginsberg volt. A jelölés végül két évtized alatt érett díjjá. Ebbe a jelölésbe és a díjazás tényébe némiképp belehallhatjuk tehát, hogy a díj a teljes beat generációnak szól, mindannak, ami az amerikai ötvenes-hatvanas években, aztán annak meghosszabbításaként zajlott. Ginsberg maga azon költők közé tartozott, akik nem csupán megírták, hanem szuggesztív módon elő is adták saját munkáikat. Hobo (Földes László) Ginsberggel közösen készített albumán, az Üvöltésen már 1987-ben hallható volt magyar közegben is az, ahogyan egy akkor már világhírű költő saját verseit/dalait énekli harmóniumkísérettel. Bob Dylan díja tehát annak végiggondolására is jó alkalom, hogy milyen irányban alakult a költészet a beatnemzedék ötvenes évekbeli fellépésétől kezdődően.

Ha a Nobel-díj-bizottság felől nézzük Bob Dylan díjazásának kérdését, kommunikációs szempontból egy tudatos stratégiával, illetve ennek lehetséges kockázataival kell számolnunk. Ezt a dilemmát a bizottság bejelentése óta a sajtó máris körbejárta. A minden bizonnyal tudatos stratégia (ami a döntéshozók számára a kockázatvállalást is megérte) az irodalmi Nobel-díj sajtónyilvánosságának, hatásának növelését célozta. Azt, hogy az irodalmi Nobel-díj ne csupán szerzői életművek jelentőségének mérlegelésére teremtsen alkalmat, hanem azoknak a kérdéseknek az újragondolására is, hogy mit jelent ma az irodalom (és a költészet), milyen súllyal van jelen a nyilvánosságban, milyen lehetséges funkciói vannak. Ebben az értelemben magának a stratégiának a része az is, hogy a döntés révén vitát gerjeszt, a helyeslőket és az ellenzőket egyaránt nyilvános megszólalásra ösztönzi. Tomas Tranströmer költő Nobel-díja 2011-ben nem keltett akkora visszhangot, mint Bob Dylané – a 2016-os díj azt a késztetést hívta elő az emberekből, amelyiket „a focihoz és a politikához mindenki ért” mondattal szoktunk jellemezni. Nyilván sokkal többen gondolják, hogy „értenek Bob Dylanhez”, mint ahányan korábban azt gondolták, hogy „értenek Tomas Tranströmerhez”, a Tranströmer-kérdést ezért hajlamosak voltak a szakértők hatáskörébe utalni. A két díj közötti különbség természetesen az, hogy ezúttal a szakértők nem egyszerűen azt mondták, hogy a díjazott jelentős költő, hanem egy emlékezetes gesztussal magának a költészetnek a mibenlétére kérdeztek rá – pontosabban azt állították, hogy a költészet határai kitágíthatóak: hogy a vers nem csupán a könyvekben van, hanem a színpadon, a dalszövegben, az előadásmódban is.




Dylan a rotterdami Feyenoord-stadionban 1978-ban

(kép: Chris Hakkens, forrás: wikipédia)


A kockázatvállalás ahhoz kapcsolódott, hogy a bizottság a döntést vitatók szemében csökkentheti a díj irodalmi presztízsét – hogy mostantól fogva esetleg „akárki megkaphatja az irodalmi Nobel-díjat”. Az internetes oldalak rögtön elkezdték ontani azoknak a további dalszerzőkek a listáját, akik a következő években irodalmi Nobel-díj jelöltek lehetnek. Számomra a választás nem erről szólt – és valószínűnek tartom, hogy a bizottságnak nem célja, hogy minden évben hasonlóan radikális, irodalom határvidékét feltérképező döntéseket hozzon. A Bob Dylan-opció inkább abba a logikába illeszkedik, amelyik szerint az irodalmi Nobel-díj annak elismerése is, ahogyan egy írástudó kritikailag hozzászól a világ dolgaihoz – a kritika pedig gyakran emberjogi vagy akár politikai jellegű. Elfriede Jelinek, Herta Müller, Orhan Pamuk vagy Szvetlana Alekszijevics korábbi díjai alighanem a szerzők kockázatvállaló politikai állásfoglalásainak is szóltak. Alekszijevics esetében ráadásul a Dylan-ügyhöz hasonló, bár kisebb nyilvánosságot kapó műfaji vita zajlott arról, hogy az oknyomozó újságírás műfaja mennyiben része az irodalomnak. A díj irodalmi értékére vonatkozó aggodalom tehát voltaképpen az esztétika és politika, élet és irodalom újra és újra fellángoló vitájához kapcsolódik, és az időtlen esztétikai értékek védelmében emel szót, amikor Bob Dylan díját vitatja.

Többféleképpen lehet viszonyulni ehhez a vitához, és többféleképpen érvelni amellett, hogy Bob Dylan irodalmi Nobel-díja jó helyre került, az aggodalom tehát végső soron indokolatlan. Ezek közül csupán három lehetséges érvelést vázolnék fel a továbbiakban.

1. Vannak időtlen esztétikai értékek, de az irodalmi Nobel-díj soha nem az időtlen esztétikai értékekről szólt. Alfred Nobel végakarata szerint az irodalmi Nobel-díjat olyan személy kaphatja meg, aki az irodalom területén „ideális irányultságú”, kiváló művet alkotott (angolul: „the person who shall have produced in the field of literature the most outstanding work in an ideal direction”). Az esztétikai kiválóság mellett tehát valamiképpen az illető szerző műveinek irányultsága is fontos szerepet játszik a díj odaítélésekor. Az, hogy az idők folyamán olyan szerzők is kaptak irodalmi Nobel-díjat, mint Henri Bergson, Bertand Russell, Winston Churchill – és további történészek, filozófusok is –, arra utal, hogy az irodalom fogalmát a bizottság mindig is tágan kezelte, és nem csupán a legszűkebb értelemben vett esztétikai szempontok alapján döntött. Ebben a tágabb értelemben Bob Dylan munkássága hatását és igényességét tekintve nem marad el a többiekétől, csupán egy más, eddig nem előtérbe állított, de az irodalom gyökereitől egyébként nem idegen terepen bontakozott ki.

2. Az esztétikai értékek mindig is relatívak voltak, az „időtlen esztétikai értékek” és maguk az irodalmi műfajok is voltaképpen történeti képződmények, és korszakról korszakra változhatnak megítélésük szempontjai. Arisztotelész például egy olyan korszakban írta meg nagyhatású Poétikáját, amikor a műfajok közül a tragédia volt a legrangosabb műfaj, mai értelemben vett regény vagy líra pedig nem is létezett. De idekívánkozhat a fiatal Babits Mihály híres véleménye is, aki egy levelében a következőket írta Juhász Gyulának: „Szeretnék filippikát tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszáz éves… Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek.” Babits (az objektív, neoklasszikus költészet nevében) természetesen a lírai költészet romantikában meghonosodott változatáról beszél. De ugyanígy kései fejlemény a regény rangjának fel­ívelése az irodalmi műfajok között az eposzhoz viszonyítva.

Az irodalomtörténetileg közismert példák sorát gyarapíthatnánk, Bob Dylan Nobel-díja szempontjából csupán az lényeges itt, hogy a műfajok rangsora, megbecsültsége az idők folyamán átalakulhat – a dalszöveg akár újra visszanyerheti azt a presztízst, amelyet a trubadúrok vagy az antik dalköltők korában magáénak tudhatott.




Bob Dylan, valamint Barack és Michelle Obama egy fogadáson a Fehér Házban (kép: Pete Souza)

3. Egy olyan korszakban élünk, amikor a médiumok átalakulása miatt az irodalom szükségszerűen új csatornákon keresztül juttatható el az emberekhez a korábbi nyomtatott könyvekhez, sajtótermékekhez képest. Ennek az átalakulási folyamatnak a során maga az irodalom is átalakulhat. A kortárs költészet egyik legfontosabb fejleménye, a slam poetry például olyan műfaj, ahol a szöveg szerzője egyben a szöveg előadója is: a mű hitelessége egyszerre múlik a szövegen, az előadásmódon és az előadás körülményeihez való alkalmazkodáson. A multimédiás csatornák széleskörű hozzáférhetőségének időszakában ráadásul ez a műfaj jól alkalmazkodik a kizárólag szöveges tartalmak visszaszorulásából adódó helyzethez, a kép és a hang médiumát saját előnyére fordítva. Bob Dylan, a dalszövegíró-költő-előadó ebben a közegben nem tűnik csodabogárnak, hanem az egyik legfontosabb előfutár. A Subterranean Homesick Blues minimalista videójának alapötletét (nagyméretű fehér lapokra írt, a szövegből kiragadott szavak hullnak egymás után a földre) például évtizedek óta játsszák már újra zenekarok, költő-performerek, színházi produkciók.

Ha irodalom az, ami a szövegek ereje révén új, addig ismeretlen világokat nyit meg, átélhető élményeket nyújt, hosszú távon pedig képes pozitív változásokat előidézni az emberek mentalitásában, akkor Bob Dylan Nobel-díja jó helyre került.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető, sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.