Mit tesz hozzá Bob Dylan életművéhez az irodalmi Nobel-díj? És mit tesz hozzá az irodalmi Nobel-díj filozófiájához Bob Dylan díja? Egyesek azt is kérdezhetik, kérdezik is: mit vesz el belőle?
Azzal kezdeném, hogy nem féltem a Nobel-díjat Bob Dylantől, és Bob Dylant sem a Nobel-díjtól. Nem tudnak ártani egymásnak. Bob Dylant az amerikai kultúrában eddig is olyan szereplőként tartották számon, akinek az életműve, mondanivalója beleszövődött mindabba, ami művészet, politika, nyilvánosság közös részhalmazaként elgondolható. A Cambridge University Press egyik sorozatában Dylan olyan meghatározó személyiségekkel kerül közös szellemi térbe, mint Abraham Lincoln, Thomas Jefferson, John F. Kennedy, Malcolm X, illetve Alfred Hitchcock. A 2009-es kötet (The Cambridge Companion to Bob Dylan) egyaránt vizsgálja Dylan anglo-amerikai hagyományhoz való viszonyát, dalszövegírói munkásságát, előadói karrierjét, vallásos és politikai témákhoz való kapcsolódását. Dalainak szövegéről szólva mindig is kiemelték a nívós, költői jelleget, és korai, hatvanas évekbeli mâvei szorosan összekapcsolódtak a korszak protesztmozgalmaival, amelyekben az irodalmi beatnemzedék fontos szerepet játszott. Dalszövegei, önéletrajza, illetve Tarantula című, hatvanas években írt kísérleti kötete alkotják munkásságának nyomtatásban is megjelent részét. A Nobel-díj-bizottság bejelentése azonban arra utalt, hogy ezúttal nem csupán a nyomtatott életművet vette számításba, hanem mindazt a hatást, amit Bob Dylan tágabb értelemben a világra (és benne az irodalomra is) gyakorolt: az indoklás szerint Dylan egy újfajta költői kifejezésmódot hozott létre az amerikai dalszerzői hagyományokon belül. Azt kevesen vitatják, hogy Bob Dylan dalszerzőként egyéni, kezdeményező, teljes nemzedékekre nagy hatást gyakorló alkotó – a fő kérdés innentől kezdve a dalszerzés és az irodalom viszonyára vonatkozik. Erre még érdemes az alábbiakban visszatérni.
Visszakereshető egyébként (Gordon Ball egyetemi professzor ezzel kapcsolatos szövegeiben), hogy Dylant nagy valószínűséggel 1996 óta jelölik irodalmi Nobel-díjra, egyik első jelölője pedig a beatnemzedék központi figurája, Allen Ginsberg volt. A jelölés végül két évtized alatt érett díjjá. Ebbe a jelölésbe és a díjazás tényébe némiképp belehallhatjuk tehát, hogy a díj a teljes beat generációnak szól, mindannak, ami az amerikai ötvenes-hatvanas években, aztán annak meghosszabbításaként zajlott. Ginsberg maga azon költők közé tartozott, akik nem csupán megírták, hanem szuggesztív módon elő is adták saját munkáikat. Hobo (Földes László) Ginsberggel közösen készített albumán, az Üvöltésen már 1987-ben hallható volt magyar közegben is az, ahogyan egy akkor már világhírű költő saját verseit/dalait énekli harmóniumkísérettel. Bob Dylan díja tehát annak végiggondolására is jó alkalom, hogy milyen irányban alakult a költészet a beatnemzedék ötvenes évekbeli fellépésétől kezdődően.
Ha a Nobel-díj-bizottság felől nézzük Bob Dylan díjazásának kérdését, kommunikációs szempontból egy tudatos stratégiával, illetve ennek lehetséges kockázataival kell számolnunk. Ezt a dilemmát a bizottság bejelentése óta a sajtó máris körbejárta. A minden bizonnyal tudatos stratégia (ami a döntéshozók számára a kockázatvállalást is megérte) az irodalmi Nobel-díj sajtónyilvánosságának, hatásának növelését célozta. Azt, hogy az irodalmi Nobel-díj ne csupán szerzői életművek jelentőségének mérlegelésére teremtsen alkalmat, hanem azoknak a kérdéseknek az újragondolására is, hogy mit jelent ma az irodalom (és a költészet), milyen súllyal van jelen a nyilvánosságban, milyen lehetséges funkciói vannak. Ebben az értelemben magának a stratégiának a része az is, hogy a döntés révén vitát gerjeszt, a helyeslőket és az ellenzőket egyaránt nyilvános megszólalásra ösztönzi. Tomas Tranströmer költő Nobel-díja 2011-ben nem keltett akkora visszhangot, mint Bob Dylané – a 2016-os díj azt a késztetést hívta elő az emberekből, amelyiket „a focihoz és a politikához mindenki ért” mondattal szoktunk jellemezni. Nyilván sokkal többen gondolják, hogy „értenek Bob Dylanhez”, mint ahányan korábban azt gondolták, hogy „értenek Tomas Tranströmerhez”, a Tranströmer-kérdést ezért hajlamosak voltak a szakértők hatáskörébe utalni. A két díj közötti különbség természetesen az, hogy ezúttal a szakértők nem egyszerűen azt mondták, hogy a díjazott jelentős költő, hanem egy emlékezetes gesztussal magának a költészetnek a mibenlétére kérdeztek rá – pontosabban azt állították, hogy a költészet határai kitágíthatóak: hogy a vers nem csupán a könyvekben van, hanem a színpadon, a dalszövegben, az előadásmódban is.
(kép: Chris Hakkens, forrás: wikipédia)
A kockázatvállalás ahhoz kapcsolódott, hogy a bizottság a döntést vitatók szemében csökkentheti a díj irodalmi presztízsét – hogy mostantól fogva esetleg „akárki megkaphatja az irodalmi Nobel-díjat”. Az internetes oldalak rögtön elkezdték ontani azoknak a további dalszerzőkek a listáját, akik a következő években irodalmi Nobel-díj jelöltek lehetnek. Számomra a választás nem erről szólt – és valószínűnek tartom, hogy a bizottságnak nem célja, hogy minden évben hasonlóan radikális, irodalom határvidékét feltérképező döntéseket hozzon. A Bob Dylan-opció inkább abba a logikába illeszkedik, amelyik szerint az irodalmi Nobel-díj annak elismerése is, ahogyan egy írástudó kritikailag hozzászól a világ dolgaihoz – a kritika pedig gyakran emberjogi vagy akár politikai jellegű. Elfriede Jelinek, Herta Müller, Orhan Pamuk vagy Szvetlana Alekszijevics korábbi díjai alighanem a szerzők kockázatvállaló politikai állásfoglalásainak is szóltak. Alekszijevics esetében ráadásul a Dylan-ügyhöz hasonló, bár kisebb nyilvánosságot kapó műfaji vita zajlott arról, hogy az oknyomozó újságírás műfaja mennyiben része az irodalomnak. A díj irodalmi értékére vonatkozó aggodalom tehát voltaképpen az esztétika és politika, élet és irodalom újra és újra fellángoló vitájához kapcsolódik, és az időtlen esztétikai értékek védelmében emel szót, amikor Bob Dylan díját vitatja.
Többféleképpen lehet viszonyulni ehhez a vitához, és többféleképpen érvelni amellett, hogy Bob Dylan irodalmi Nobel-díja jó helyre került, az aggodalom tehát végső soron indokolatlan. Ezek közül csupán három lehetséges érvelést vázolnék fel a továbbiakban.
1. Vannak időtlen esztétikai értékek, de az irodalmi Nobel-díj soha nem az időtlen esztétikai értékekről szólt. Alfred Nobel végakarata szerint az irodalmi Nobel-díjat olyan személy kaphatja meg, aki az irodalom területén „ideális irányultságú”, kiváló művet alkotott (angolul: „the person who shall have produced in the field of literature the most outstanding work in an ideal direction”). Az esztétikai kiválóság mellett tehát valamiképpen az illető szerző műveinek irányultsága is fontos szerepet játszik a díj odaítélésekor. Az, hogy az idők folyamán olyan szerzők is kaptak irodalmi Nobel-díjat, mint Henri Bergson, Bertand Russell, Winston Churchill – és további történészek, filozófusok is –, arra utal, hogy az irodalom fogalmát a bizottság mindig is tágan kezelte, és nem csupán a legszűkebb értelemben vett esztétikai szempontok alapján döntött. Ebben a tágabb értelemben Bob Dylan munkássága hatását és igényességét tekintve nem marad el a többiekétől, csupán egy más, eddig nem előtérbe állított, de az irodalom gyökereitől egyébként nem idegen terepen bontakozott ki.
2. Az esztétikai értékek mindig is relatívak voltak, az „időtlen esztétikai értékek” és maguk az irodalmi műfajok is voltaképpen történeti képződmények, és korszakról korszakra változhatnak megítélésük szempontjai. Arisztotelész például egy olyan korszakban írta meg nagyhatású Poétikáját, amikor a műfajok közül a tragédia volt a legrangosabb műfaj, mai értelemben vett regény vagy líra pedig nem is létezett. De idekívánkozhat a fiatal Babits Mihály híres véleménye is, aki egy levelében a következőket írta Juhász Gyulának: „Szeretnék filippikát tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszáz éves… Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek.” Babits (az objektív, neoklasszikus költészet nevében) természetesen a lírai költészet romantikában meghonosodott változatáról beszél. De ugyanígy kései fejlemény a regény rangjának felívelése az irodalmi műfajok között az eposzhoz viszonyítva.
Az irodalomtörténetileg közismert példák sorát gyarapíthatnánk, Bob Dylan Nobel-díja szempontjából csupán az lényeges itt, hogy a műfajok rangsora, megbecsültsége az idők folyamán átalakulhat – a dalszöveg akár újra visszanyerheti azt a presztízst, amelyet a trubadúrok vagy az antik dalköltők korában magáénak tudhatott.
3. Egy olyan korszakban élünk, amikor a médiumok átalakulása miatt az irodalom szükségszerűen új csatornákon keresztül juttatható el az emberekhez a korábbi nyomtatott könyvekhez, sajtótermékekhez képest. Ennek az átalakulási folyamatnak a során maga az irodalom is átalakulhat. A kortárs költészet egyik legfontosabb fejleménye, a slam poetry például olyan műfaj, ahol a szöveg szerzője egyben a szöveg előadója is: a mű hitelessége egyszerre múlik a szövegen, az előadásmódon és az előadás körülményeihez való alkalmazkodáson. A multimédiás csatornák széleskörű hozzáférhetőségének időszakában ráadásul ez a műfaj jól alkalmazkodik a kizárólag szöveges tartalmak visszaszorulásából adódó helyzethez, a kép és a hang médiumát saját előnyére fordítva. Bob Dylan, a dalszövegíró-költő-előadó ebben a közegben nem tűnik csodabogárnak, hanem az egyik legfontosabb előfutár. A Subterranean Homesick Blues minimalista videójának alapötletét (nagyméretű fehér lapokra írt, a szövegből kiragadott szavak hullnak egymás után a földre) például évtizedek óta játsszák már újra zenekarok, költő-performerek, színházi produkciók.
Ha irodalom az, ami a szövegek ereje révén új, addig ismeretlen világokat nyit meg, átélhető élményeket nyújt, hosszú távon pedig képes pozitív változásokat előidézni az emberek mentalitásában, akkor Bob Dylan Nobel-díja jó helyre került.
