Kolozsváron jártam, és egy kedves színházszerető házaspártól nagy csomag régi műsorfüzetet nyaláboltam fel, amit eljuttattam a Szabédi László Emlékházba. Ott fogadják – amíg még van helyük – a régi kéziratokat, könyveket. Nem zárkóztak el a mi rakományunktól sem. Először azt gondoltam, lesz pár darab, amit magamhoz veszek, de annál sokkal több volt. Nem tudtam volna tárolni sehol. Amennyit bírtam belőlük, lefotóztam, hogy majd ollózok belőlük… és beleragadtam az emlékekbe… De rég volt, Istenem! Miközben csak a tegnap történt!
Ültem és ittam Saszet Géza szavait a színházról, az irodalomról, és büszke voltam, hogy bejáratos vagyok a könyvtárba, ahol dramaturgként tartózkodott. Mennyezetig tömve régi iratokkal a polcok… Versek, irodalom terén is felnéztem rá, emlékszem az örömére, amit a Bizonyság című verseskötete kiadása jelentett számára. Meg is volt, meg is van, mégsem találom. Pedig milyen jó lenne idézni belőle most!
vígjátékának műsorfüzete
Ellenben olvasom a műsorfüzeteket, van köztük marosvásárhelyi, nagyváradi, szatmári, sepsiszentgyörgyi és természetesen sok kolozsvári előadásról. És mennyire gazdagok! Akkor fel sem tűnt, dúskáltunk a hosszabb lélegzetvételű cikkeket, bemutatásokat tartalmazó műsorfüzetekben. Sokszor ott lehetett leírni azt, ami az előadásokból kimaradt, vagy nem biztos, hogy a színpadon nyilvánvaló volt… Egy-egy előadás, bemutató kapcsán nem csak az adott darabról, szerzőről, de az új tagokról vagy éppen ünneplésre méltó színészekről, előadásaikról is képeket közöltek – valóságos kis kincsesbánya mindegyik.
Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.
Ha belegondolok, akkor élte-játszotta-rendezte fénykorát, amikor én kamaszként, majd felnőtt fiatalként majdnem minden előadást láthattam. Tulajdonképpen ezeken nőtt fel az én korosztályom.
Lefotóztam Saszet Géza cikkét s a képeket, amelyek Márton Jánosról, az előadásokról szólnak, a színésztársait, akiket bámultunk. Jó emlékezni. Ami ma érték a szememben: humora, jó ízléssel, szeretettel komponált szövege, amivel kalapot emel Márton János művészete előtt, visszaidézi azokat a boldogan nyomorúságos időket, mikor még sokkal több mindennek tudott örülni az ember. Persze, fiatal volt, persze, előtte volt az élet – amikor olyan természetes minden, ami körülvesz… Pedig micsoda meghurcoltatásokon kellett keresztülmennie Saszet Gézának is! De erről nem beszélt az ember, csak suttogva, csak titokban, inkább örült annak, amit megtehetett. Mint például Márton Jánosról írni, vagy egy verseskötetet kiadatni…
Saszet Géza filozófiai író, költő, dramaturg idén töltötte volna a 90. életévét. Érhatvanban született 1929. március 8-án, Nagyváradon halt meg 2013. április 26-án. Márton János színműíró, színész, rendező, író 98 éves lenne nemsokára. Ő Zetelakán született 1921. június 4-én és Kolozsváron hunyt el 1998. május 31-én.
Márton János
Aki sokáig beszélget Márton Jánossal, hamarosan köddé válhatnak földrajzi fogalmai, mert a földgolyó köldöke nem ott vagyon, ahová az írástudók helyezték, sem Mekkában, mely felé az igaz hívők arcra borulva imádkoznak, hanem Zetelakán. Így a világ két részből áll. Nevezetesen Zetelakából, melynek kapcsolt részei még Farkaslaka, ahol Tamási Áron született, Székelyudvarhely meg az egész Hargita. Ide tartozik még Kolozsvár is. Ezt a móringot ő szerezte meg Zetelakának pusztán azzal, hogy ideköltözött. Pontosabban fogalmazva: feljött jogból szigorlatozni, és felcsapott színésznek. Ami Zetelakán és a színészeten kívül esik, az a világ többi része. Így aztán abban sincs semmi csodálatraméltó, ha ő Kolozsváron is Zetelakán van, csak éppen nem ahajt, hanem ehejt. Amikor megkérdeztem: ha nyugdíjba megy, visszaköltözik-e Zetelakára? – azt mondta: Kolozsvárt egyenesen azért találták ki, hogy az ember próféta lehessen a saját hazájában. És ennek én vagyok az élő tanúja, mert az egyik székelyföldi turnén, Zetelakán jártunkban a kisbíró így hirdette meg az előadást: „Emberek! Ma este itt játszik a kolozsvári színház Márton János főszínésszel, oszt mindenki jöjjön el, nehogy szégyenben maradjunk!” Anekdotákba kívánkozó történetek veszik körül, melyek csak annyiban különböznek egy anekdotától, hogy igazak. Fejébe vette, hogy szülőfalujában állandó képzőművészeti tárlatot rendez mai festők műveiből. Székely furfanggal rimánkodta, koldulta, követelte ki, ingyen, képzőművész ismerőseitől, sőt ismeretlenektől is hozzá képeket és szobrokat, míg arra ébredt, hogy Nagy Imre, Mohi Sándor, Benczédi Sándor művei ott porosodnak a néptanács valamelyik elhagyatott helységében. Szinte egymagának kellett az egész tárlatra való anyagot a kultúrház falára kiaggatnia. Az elnök pedig zsebre vágta a példamutató kezdeményezésért kijáró dicséretet. Azt hiszem, ez egyike az első falumúzeumoknak az országban – modern képekkel. Bárki megtekintheti. A színpadon kívül annyira egyszerű, visszavonult életet él, hogy az már rejtőzködés. Büszkén mesélte el, hogy sikerült egyszer soron kívül, „protekciósan” csirkét kapnia, mert az elárusító összetéveszthette egy orvossal. Az az elárusító biztosan soha nem járt színházban, és nem tudhatta, hogy azzal az emberrel áll szemközt, aki még kezdő színészként, Szentgyörgyi István után elsőként játszotta el Tiborc szerepét ugyanabban a kopott szűrben, melyben a mai napig sem szabad más szerepet játszani, és azzal a szűrrel a nagy színész-apostol előd nehéz hitvallását is magára öltötte szerepkörével együtt.
Hogy én is igazságtalan legyek hozzá, nem fogom szerepei sorát idézni a Vörösmarty halhatatlan Csongor és Tündéjében játszott Balgától (erre a szerepre szerződtette Szentimrei Jenő a színházhoz) Svejkig, vagy Zajtai uramig A peleskei nótáriusban, félek, nyert ügynek kívánnék fogadatlan prókátora lenni. Hadd mondjam el mégis, hogy édesanyját szerette volna valamiképpen megengesztelni azért a csalódásért, hogy prókátornak szánt fia csak színész lett, s annak – csak a falu meg ne tudja – a leghitványa, mert örökké rongyos ruhákban jelenik meg a színpadon, s amikor a Tiborc szerepében meglátta, majdnem elsírta magát, milyen nyomorban tengődik elbitangolt gyermeke. Csak akkor engesztelődött meg, amikor a peleskei nótárius szép magyaros dolmányában megnézhette: „Most már jól van fiam! Látom, mégiscsak vitted valamire!”
Nem csak szerepek légiója áll mögötte, hanem az örökös kifejezési vágy a szolgálat legnemesebb értelmében. Harmincöt éve fogalmazza meg itt Kolozsvár-Zetelakán a színészet legszebb hitvallását szerepeiben, rendezés közben és írásaiban is. Miért hallgatnánk el, hogy elsőként vállalkozott rá, hogy megjelenésre váró kötetbe gyűjtse a színészet körébe vágó anekdotakincset. Azt hiszem, ars poétikáját Jászai Mari fogalmazta meg, Szigeti József szavaival: mindig a legutolsó sorban ülő, vagy álló embernek játsszál Akkor talán a legelső sorban ülők is megértenek. Ehhez viszont az kelletik, hogy a nézőtér a legutolsó sorig megteljen. És mindig, mindenütt megtelik, amikor Márton János játszik, vagy rendez.
Van még egy csodálatos tulajdonsága: furcsa módon ért hozzá, hogy maga körül mindenkit szóra bírjon, úgy, amint játék közben szóra bírja az emberi sorsokat, indulatokat és érzéseket, szóra bírja a közönség lelkét, hogy pompázzék és illatozzék, mély gyökerekkel szívja magába az anyaföld éltető nedvét. Azt hiszem, a legmodernebb fogalmak között is csak az mozgatja meg alkotó képzeletét, ami az anyaföld szolgálatában áll. Nekem is szerencsém adódott elbeszélgetni vele.
A vége az lett, hogy szóra bírt engem is.
Saszet Géza
(Tomcsa Sándor Műtét című három felvonásos vígjátéka műsorfüzetéből, Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1982/1983-as évad.)*
Külön köszönetem Bartha Katalin Ágnesnek, aki elkalauzolt, Dr. Széman Péternek, aki befogadta, a Kékedy-Nagy házaspárnak, aki nem hagyta elveszni ezt az értékes színháztörténeti anyagot. Nem utolsósorban Lovász Rózsának, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nyugalmazott ügyelőjének, ő ismertetett össze a színházi emlékeket őrző batyu tulajdonosaival.
