Béldi Józsefné portréja
Marcel Proust Az eltűnt idők nyomában című regényében így írt Odette ruhájáról: „…testének bár remek formája volt, nehéz volt észrevenni a folytonosságát (a kor divatai miatt jóllehet Odette egyike volt a legjobban öltözködő nőknek Párizsban), mivel a dereka úgy kiugrott, mintha egy képzelt hashoz idomulna, s amellett hegyes sarokban végződött, míg alatta a dupla szoknya léggömbjei dagadoztak, és így az akkori öltözködés oly külsőt kölcsönzött egy nőnek, mint-ha rosszul egybeillesztett különböző darabokból állt volna; s a fodrok, a ráncok, a mellény egymástól egészen függetlenül, rajzukban a szeszélyre vagy szövetük minősége szerint követték a test vonalait, a csokrok, a csipkehabok (…) a halcsontok mentén, tekintetbe se véve az élő testet, amely így e cifraságok szerkezetében kénye szerint vagy nagyon is közeledett, vagy nagyon is eltávolodott a tulajdon természetes szerkezetétől, s hol nagyon is szűkre szorult, hol meg csak úgy lebegett bennük.”
Természetesen a mellékelt festmény nem Swann szerelmét ábrázolja, még csak nem is egy másik hasonlóan szép párizsi nőt, s a kép szerzője sem Proust valamelyik francia festő kortársa. Egy olyan női arcképet látunk, amely a 19. század második felétől a Vargyas patak mentén álló Daniel-kastély egyik szobájának falát díszítette, és a család egyik nőtagját ábrázolta.1 A festő nem szignálta a képet, ha pedig igen, úgy a jelzés elpusztulhatott az idő folyamán, hiszen a kastély romlásával, rombolásával a kép is leírhatatlan állapotba került. Mára már a kastélyt szépen helyreállították, és a kép is új életre kelt Vinczeffy László jóvoltából. A restaurálás során tisztázni kellett a kép keletkezésének körülményeit, esetleg megtudni e régvolt, mélabús hölgy nevét, és ha mindez sikerült, kiírni végre a kép alá a festő nevét.
Az erdővidéki Daniel család számos tagja jelentős közéleti személyisége volt korának. Rangjuk és szellemi érdeklődésük e vidék egyik legszebb családi otthonán, annak berendezésén is meglátszott. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a vargyasi kastélyból a Székely Nemzeti Múzeumba került képek között Barabás Miklósnak tulajdonított festmények is voltak. Az egyik közülük – egy férfiportré – viseli a művész kézjegyét, és a kép keletkezésének időpontját is: Daniel Gábor (1824–1915) főispánt ábrázolja 1888-ban. Sokáig úgy hittem, hogy az itt látható festmény a néhai főispán feleségét, Rauber Máriát ábrázolja a kor divatjának megfelelő öltözetben, sajátos, Barabás Miklós festészetét jellemző biedermeier felfogásban.
A szürkészöld háttérből, a székre dobott ruhadarab és a vörös bársony függöny tömbje között bontakozik ki áttetsző, fehér fátyollal borított világoskék ruhában a hölgy álló alakja. Kezében összecsukott legyezőt tart. A 40–50 év körüli nő arca rózsaszínű, leheletfinom szürkével árnyalva. Szeme zöldeskék, fáradt tekintetű. A művész itt is elevenebbé próbálta tenni a szempillantást, régi fogásával: a felső szemhéjat rózsaszínnel húzta ki, megtoldva ezt a szem öldök alatti sötétebb rózsaszín árnyalattal. A száj két szélén sötétebb tónusú függőleges vonal sejteti a modell életkorát. A gesztenyebarna haj különösen szépen, könnyed spirális vonalakban omlik alá, plasztikussá téve az enyhén félrebillentett fej finom kontúrjait. Az osztatóecset használata, a mély tónusú, szfumátós felületek, amelyekből csupán a ruha és a fátyol virágos díszei vagy a mellény gombjai emelkednek ki pasztózus foltokként, mindez Barabás sajátos festés technikáját jellemzik, és ha összevetjük más női arcképével, aláírása nélkül is neki tulajdoníthatjuk a vargyasi képet.
Mint írtam, korábban, Barabás Miklós képjegyzéke alapján a modellt álló hölgyet Rauber Máriával azonosítottam,2 ám a későbbi kutatás nyomán a Daniel család leszármazottai a 19. században élt, és talán valamikor Párizsban is megfordult Béldi Józsefné, Daniel Sofiként tarják számon.
Csepei Zoltán János portréja
A Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő képtárában hosszú éveket töltöttem el ennek a számomra ismeretlen embert ábrázoló képnek a társaságában.3
Minden nap megnéztem, de legalább futólag odapillantottam a festményre, többször meséltem róla, vagyis Barabás Miklós arcképfestészetéről, miközben mindig azt éreztem – magamban sajnálva –, hogy képtelen vagyok közelebb kerülni ehhez az emberhez, akinek arcvonásait az 1848-49 évi magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel, 1850-ben örökítette meg a festő. Férfi arckép címmel adományozták a képet a múzeumnak az 1980-as évek elején, és jobb híján ezzel a címmel állítottuk ki a képtár állandó tárlatán. Ezt a semmitmondó címet viszont a múzeum – csupán néhány alkotásból álló – Barabás gyűjteményének legjobb portréja viselte.
Nem tudjuk, és valószínű már sohasem lehet tisztázni, hogy az adományozó család miként jutott a kép tulajdonába. Valamelyik néhai családtagot ábrázolja a kép, és akként őrizték mindaddig, amíg még tudták, hogy kit ábrázol. Vásárolták, vagy egy sietve elhagyott lakásban találták? Megőrzésre a családra bízták, de a volt tulajdonos többé nem jelentkezett? Habent sua… vagyis a könyveket behelyettesítve: a képeknek is megvan a maguk sorsa.
A kisméretű portré egy középkorú, sűrű fekete hajú, körszakállas és bajuszos férfit ábrázol, aki a jobb kezét a sötétszürke, kigombolt kabát nyílásába süllyesztette, bal karjával egy barna asztal lapján könyököl. A férfi magas homloka közepén függőleges mély árok húzódik, tekintete a nézőre irányul. Az élő modell után, meleg tónusú színekben megfestett arckép általában nyugalmat áraszt, de a száj lehajló vonala és a kissé réveteg tekintet mégis nyugtalanító érzetet kelt. A kép a szabadságharc bukását követő évben, a meghiúsult remények és az elveszett illúziók után készült.
Időközben az immár néhai, modellt ülő férfi neve is elveszettnek tűnt. Nemrég azonban hasonló arcvonásokra lettem figyelmes a Kieselbach galéria egyik férfi portréján, amelyet szintén Barabás Miklós festett 1855-ben. Itt az ábrázolt személy nevét is feltüntették: „Zoltán János, Kossuth Lajos pénzügyi államtitkárának portréja”.
A két arcképet összevetve úgy érzem, nem tévedek, ha a képtárunk férfi portréján is Zoltán János arcvonásait vélem felismerni.
A kép keletkezése iránt kutatva, előbukkant Barabás képjegyzékében egy 1848. évi bejegyzés, amely szerint az akkori államtitkárról a művész egy miniatűr arcképet festett.4 Ezt a munkát nem ismerjük, viszont előkerült egy kőnyomatú arckép, amelyet Barabás 1853-ban így jegyzett fel: „Zoltán János lit” (litográfia – J. M.).5 (3. kép) Úgy látom, hogy az 1855-ben készült portré a litográfia alapján készülhetett.
Zoltán Jánosról a következőket sikerült megtudnom: 1804-ben született, és Budapesten halt meg 1852-ben. 1838 és 1841 között Szabolcs vármegye másodalispánja, majd első alispánja volt (1841– 1844); 1839–1840-ben Szabolcs vármegye országgyűlési követe. A forradalom és szabadságharc idején Kossuth Lajos javaslatára a Belügyminisztérium államtitkára (1848 április–1849 augusztus) és a minisztérium vezetője (1849. január–1849 augusztus) volt.
Érdekes adalékként írom ide, hogy Széchenyi István a naplójában Zoltánról is többször megemlékezett. Először 1848. április 23-án: „Államtitkárokul Szemere (Szemere Bertalan belügyminiszter – J.M.) Kemény Dénest és Zoltánt veszi fel. Mindvalahány »bruderkáját«.” – teszi hozzá kissé gúnyosan. Később viszont többször említi az államtitkár nevét elismerő szavakkal. Csepei Zoltán Jánost – ez a teljes neve – a szabadságharc bukása után hadbíróság elé állították, majd viszszavonult apagyi birtokára (1850–1852).
Láttam a világhálón, hogy Zoltán János belügyi államtitkár egyik körlevelét a budapesti Központi Antikvárium nem rég árverezte.
Ira Aldridge két portréja
1853. április 11-én a Hölgyfutár című lap Hirharang rovatában beszámolnak a nemzetközi hírű színész, Ira Aldridge (1807–1867) Pesti sikeréről, és a hódolók ajándékáról: „Az Ira Aldrigenak átadott album még több becses emléksorokkal szaporodott… Barabás egy kétarcú főt rajzolt az albumba: az egyik arc nevet, a másik sir; a nevető arc mellé: »veled nevettem«, a másikhoz »veled sirtam« van írva.”6
Majd néhány nap múlva, április 13-án, újabb hír a színészről: „Műárusainknál Ira Aldrige arcképe már Barabás rajza szerint is kapható. A munka jelességére nézve, Barabás minden eddigi krétarajzait felülmúlja. Ennél nagyobb ajánlással nem igen szolgálhatunk.”7
Barabás az 1853. évi képjegyzékében így szerepel a litográfia: „Ira Aldridge mór színész lit.”8
A színészről készült ábrázolást Imre Zoltán színháztörténész így jellemezte: „A jól ismert magyar portréfestő, Barabás Miklós nem »afrikai szerecsenként«, hanem tökéletes úriemberként, divatos európai öltözetben, kezében könyvet tartva állította őt színpadra.”9
A munka két változatban fordul elő a köz- és a magángyűjteményekben. Az eredeti rajznak megfelelő litográfiát a londoni National Portret Galleryben őrzik, a mű muzeográfiai adatai: „Ira Frederick Aldridge by Nicolas Barabas – litograph, 1853. 17⅜ in.x 11½ (442 mm x 293 mm) paper size Purchased with help from the Friends of the National Libraries and the Pilgrim Trust, 1966 Reference Collection: NPG D7311.”10
Az eredeti rajz után készült litográfiának hat példányát őrzik, például a bécsi nemzeti könyvtár (Österreichische National Bibliothek) gyűjteményében is.11 Itthon pedig Ligeti Ernő Ira Aldridge életéről írt regényének belső címoldalán használták a rajzot, ezt ismerhette a szélesebb olvasó közönség.12
Barabás Miklós litográfiája viszont olyan változatban is előfordul, amelyen Ira Aldridge a színházi érdemeiért kapott kitüntetéseivel a mellén jelenik meg. Az érdemjeleket és azok megnevezését később rajzolták és írták rá a grafikai lapra, és így forgott a neves színész legtöbb arcképe a kortárs európai színházkedvelők körében.
2017-ben Coventryben, az Ira Aldridge halálának 150-ik évfordulójára rendezett emlékkiállításra a londoni múzeumtól kérték kölcsön Barabás eredeti litográfiáját.13
Antos János portréja
Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.”14 Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét,15 és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.
A ’48-as panteonjából az első, független magyar kormány tagjaitól kezdve az aradi vértanúk portréjáig számtalan képe ismeretes. Kevésbé ismert viszont a háromszéki, rétyi származású Antos János (1819–1897) vezérkari ezredes színes, litografált portréja, amelyet jóval a szabadságharc után készített. Megjegyzem, a művész Önéletrajzát, képjegyzékét olvasva feltűnhet, hogy háromszéki honfitársai, akik a korszak kiemelkedő személyiségeivé váltak, mindnyájan igyekeztek az arcképeiket földijükkel megörökíttetni. Barabás a képeiről vezetett jegyzőkönyvében feljegyezte, hogy Antos Jánosról 1872-ben egy olajfestményt és egy litográfiát is készített 16 Ez utóbbi a kolozsvári Művészeti Múzeumban található,17 ahova Antos dedikációja szerint az 1848-49-es Ereklye Múzeumból kerülhetett: „Az 1848-49 Kolozsvári Országos Ereklye Múzeumnak emlékül – Antos János.”
Antos János Budavár visszafoglalásánál tűnt ki tetteivel. Azt megelőzően részt vett a szenttamási, kápolnai, isaszegi és a debreceni csatákban. Alezredesként a hadügyminisztérium Táborkari osztályának főnöke volt Aradon, a világosi fegyverletételig, majd hatévi várfogságra ítélték. 1851-ben kegyelem útján szabadult. Ezután megnősült, feleségül vette Báró Radák Katát, Radákné Rhédei Klára leányát.18 Feleségéről és anyósáról is festett Barabás Miklós egy-egy szép portrét.
A vásárra induló román család
A több alkalommal megfestett kép címében szerepel, hogy vásárra induló családról van szó. De milyen vásárra? Hiszen semmilyen eladásra szánt szokásos árut, élelmet, eszközt vagy állatot nem látunk a képen.
Ezzel szemben a hegyvidéki tájban egy idős férfi (az apa) kötőféken vezeti apró lovát, amelyen a szép fiatal lánya ül, fehér fejfedős, díszes „népviseletben”, egy reá mosolygó legényhez fordulva, aki egy bimbózó ágat nyújt feléje. Erről a gesztusról gondolhatunk termékenységjelképre, de inkább azt kell figyelembe venni, hogy az erdélyi románság körében a 19. században még elevenen élt az archaikus hagyomány, amely az apokrif iratokra támaszkodva Szűz Mária jegyese, József kiválasztottságát a kizöldült vessző csodája bizonyította. Mögöttük egy kisfiú vezeti a feltehetően hozománnyal megrakott másik lovat. Messze a háttérben, a családi ház előtt az anya nézi, amint az eladó sorban lévő leányát talán épp a nevezetes găinai/gajnai leányvásárba kísérik. A jelenet másik szereplője, egy fa alatt ülő fiatal lány a következő évben megy majd a vásárba.
A kép első változatát 1844-ben készítette a művész, és műveinek jegyzékében ezt a címet adta a munkának: Vásárra induló (marzsinyár) oláh család.19 Később az olajban festett változatok, és másolatok címében az oláh kifejezés románra változott, de nagyobb baj, hogy a marzsinyár kifejezés viszont teljesen eltűnt. Pedig Barabás nem véletlenül használta ezt a kifejezést, hiszen ezzel pontosította az ábrázolt román család lakóhelyét, amelyet ma románul Mărginimea Sibiului (innen jön a 19. században használt magyar marzsinyár!), magyarul Szeben-Hegyalja, és németül Hermannstädter Randgebiet néven ismernek az erdélyiek. A földrajzi tájegység a Nagyszebentől dél-nyugatra fekvő, 18 falut magába foglaló terület, ahonnan réges-régi hagyomány volt vásárra vinni az eladó sorban levő lányokat a Gajna-hegység tisztásaira.
Barabás festményét a 19. századi magyar művészet egyik legszebb életképének tekintjük, bár a mesternek ez a műve számtalan kritikát is kapott már a kortársak részéről. Később Hoffmann Edit 1923-ban megjelent, Barabásnak szentelt szép írásában visszatér a kép hibáira: „Barabás festményének leggyöngébb része csakugyan a tájkép. A felhők túlságosan nehezen ereszkednek a havasok csúcsára s rajzukba még távlati hiba is csúszott. A havasok oly távol vannak, hogy már kékeknek látszanak és – a rájuk nehezedő felhő mégis beleütközik az előtér fájába! Az egész tájképnek nincsen mélysége, nincsen ragyogása és se földnek, se égnek nincsen meggyőző ereje.”20 Mindezt a szigorú ítéletet némileg mégiscsak lehet enyhíteni: Barabás úgyszólván már gyermekkorában gyakran megfordult Nagyszebenben és vidékén, jól ismerte az ottani tájat. Így a képen, az idillikus hangulatban vonuló marzsinyárok (Nagyszeben vidékiek) hátterébe jól felismerhetően megfestette egy folyó fehér vonalát, amint a hegyvonulat felé halad. Vélhetően az Olt folyó kanyarog ott a Vöröstoronyi-szoros felé, amelyen át korábban a festő egy új kalandra indult.
Jegyzetek
1 Székely Nemzeti Múzeum, Gyárfás Jenő Képtár Leltári szám: 1008.
2 Jánó Mihály: Egy régi arckép. In Korunk, XLVII. évf., 5. sz., 1988. május. 35–36.
3 Székely Nemzeti Múzeum, Gyárfás Jenő Képtár, leltári szám: 1918.
4 Önarckép 1985. 194.
5 Önarckép 1985. 202.
6 Hölgyfutár, 1853. április 10. 65. sz. 272.
7 Uo. április 13. 67. sz. 280.
8 Önéletrajz 1985. 202.
9 Imre Zoltán: Helyettesítés, mediatizáció és színház. Ira Aldridge 1853-as pesti vendégjátéka. http://epa.oszk.hu/02500/02518/00350/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_ 2015-4_399-434.pdf
10 https://www.npg.org.uk/collections/search/portrait/mw41254/
11http://www.bildarchivaustria.at/Pages/Themen.aspx?p_iCollectionID=50908…fikationID=11472140&p_ iSubKlassifikationID=11481411
12 Ligeti Ernő: Az idegen csillag. Ira Aldridge regényes élete. Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár, 1932.
13 https://www.chesapeakeshakespeare.com/ira/exhibit/
14 Önéletrajz 1985.142.
15 Uo. 146–147.
16 Uo. 217.
17 Leltári száma 4974. Közölve: Jánó Mihály (szerk.): Barabás 1810–1898. Katalógus a Barabás Miklós rajzaiból és festményeiből rendezett emlékkiállításhoz. Sepsiszentgyörgy, 1998. 59. Kép.
18 https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Bona-bona-tabornokok-torzst…
19 Önéletrajz 1985. 185.
20 Hoffmann Edit: Barabás Miklós. Budapest, 1923. 28.
