Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához (2.)

Béldi Józsefné portréja

Marcel Proust Az eltűnt idők nyomában című regényében így írt Odette ruhájáról: „…testének bár remek formája volt, nehéz volt észrevenni a folytonosságát (a kor divatai miatt jóllehet Odette egyike volt a legjobban öltözködő nőknek Párizsban), mivel a dereka úgy kiugrott, mintha egy képzelt hashoz idomulna, s amellett hegyes sarokban végződött, míg alatta a dupla szoknya léggömbjei dagadoztak, és így az akkori öltözködés oly külsőt kölcsönzött egy nőnek, mint-ha rosszul egybeillesztett különböző darabokból állt volna; s a fodrok, a ráncok, a mellény egymástól egészen függetlenül, rajzukban a szeszélyre vagy szövetük minősége szerint követték a test vonalait, a csokrok, a csipkehabok (…) a halcsontok mentén, tekintetbe se véve az élő testet, amely így e cifraságok szerkezetében kénye szerint vagy nagyon is közeledett, vagy nagyon is eltávolodott a tulajdon természetes szerkezetétől, s hol nagyon is szűkre szorult, hol meg csak úgy lebegett bennük.”


Béldi Józsefné Daniel Sofi (1820–?)

Természetesen a mellékelt festmény nem Swann szerelmét ábrázolja, még csak nem is egy másik hasonlóan szép párizsi nőt, s a kép szerzője sem Proust valamelyik francia festő kortársa. Egy olyan női arcképet látunk, amely a 19. század második felétől a Vargyas patak mentén álló Daniel-kastély egyik szobájának falát díszítette, és a család egyik nőtagját ábrázolta.1 A festő nem szignálta a képet, ha pedig igen, úgy a jelzés elpusztulhatott az idő folyamán, hiszen a kastély romlásával, rombolásával a kép is leírhatatlan állapotba került. Mára már a kastélyt szépen helyreállították, és a kép is új életre kelt Vinczeffy László jóvoltából. A restaurálás során tisztázni kellett a kép keletkezésének körülményeit, esetleg megtudni e régvolt, mélabús hölgy nevét, és ha mindez sikerült, kiírni végre a kép alá a festő nevét.

Az erdővidéki Daniel család számos tagja jelentős közéleti személyisége volt korának. Rangjuk és szellemi érdeklődésük e vidék egyik legszebb családi otthonán, annak berendezésén is meglátszott. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a vargyasi kastélyból a Székely Nemzeti Múzeumba került képek között Barabás Miklósnak tulajdonított festmények is voltak. Az egyik közülük – egy férfiportré – viseli a művész kézjegyét, és a kép keletkezésének időpontját is: Daniel Gábor (1824–1915) főispánt ábrázolja 1888-ban. Sokáig úgy hittem, hogy az itt látható festmény a néhai főispán feleségét, Rauber Máriát ábrázolja a kor divatjának megfelelő öltözetben, sajátos, Barabás Miklós festészetét jellemző biedermeier felfogásban.

A szürkészöld háttérből, a székre dobott ruhadarab és a vörös bársony függöny tömbje között bontakozik ki áttetsző, fehér fátyollal borított világoskék ruhában a hölgy álló alakja. Kezében összecsukott legyezőt tart. A 40–50 év körüli nő arca rózsaszínű, leheletfinom szürkével árnyalva. Szeme zöldeskék, fáradt tekintetű. A művész itt is elevenebbé próbálta tenni a szempillantást, régi fogásával: a felső szemhéjat rózsaszínnel húzta ki, megtoldva ezt a szem öldök alatti sötétebb rózsaszín árnyalattal. A száj két szélén sötétebb tónusú függőleges vonal sejteti a modell életkorát. A gesztenyebarna haj különösen szépen, könnyed spirális vonalakban omlik alá, plasztikussá téve az enyhén félrebillentett fej finom kontúrjait. Az osztatóecset használata, a mély tónusú, szfumátós felületek, amelyekből csupán a ruha és a fátyol virágos díszei vagy a mellény gombjai emelkednek ki pasztózus foltokként, mindez Barabás sajátos festés technikáját jellemzik, és ha összevetjük más női arcképével, aláírása nélkül is neki tulajdoníthatjuk a vargyasi képet.

Mint írtam, korábban, Barabás Miklós képjegyzéke alapján a modellt álló hölgyet Rauber Máriával azonosítottam,2 ám a későbbi kutatás nyomán a Daniel család leszármazottai a 19. században élt, és talán valamikor Párizsban is megfordult Béldi Józsefné, Daniel Sofiként tarják számon.

 

Csepei Zoltán János portréja

A Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő képtárában hosszú éveket töltöttem el ennek a számomra ismeretlen embert ábrázoló képnek a társaságában.3

Minden nap megnéztem, de legalább futólag odapillantottam a festményre, többször meséltem róla, vagyis Barabás Miklós arcképfestészetéről, miközben mindig azt éreztem – magamban sajnálva –, hogy képtelen vagyok közelebb kerülni ehhez az emberhez, akinek arcvonásait az 1848-49 évi magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel, 1850-ben örökítette meg a festő. Férfi arckép címmel adományozták a képet a múzeumnak az 1980-as évek elején, és jobb híján ezzel a címmel állítottuk ki a képtár állandó tárlatán. Ezt a semmitmondó címet viszont a múzeum – csupán néhány alkotásból álló – Barabás gyűjteményének legjobb portréja viselte.


Csepei Zoltán János (1804–1852 )

Nem tudjuk, és valószínű már sohasem lehet tisztázni, hogy az adományozó család miként jutott a kép tulajdonába. Valamelyik néhai családtagot ábrázolja a kép, és akként őrizték mindaddig, amíg még tudták, hogy kit ábrázol. Vásárolták, vagy egy sietve elhagyott lakásban találták? Megőrzésre a családra bízták, de a volt tulajdonos többé nem jelentkezett? Habent sua… vagyis a könyveket behelyettesítve: a képeknek is megvan a maguk sorsa.

A kisméretű portré egy középkorú, sűrű fekete hajú, körszakállas és bajuszos férfit ábrázol, aki a jobb kezét a sötétszürke, kigombolt kabát nyílásába süllyesztette, bal karjával egy barna asztal lapján könyököl. A férfi magas homloka közepén függőleges mély árok húzódik, tekintete a nézőre irányul. Az élő modell után, meleg tónusú színekben megfestett arckép általában nyugalmat áraszt, de a száj lehajló vonala és a kissé réveteg tekintet mégis nyugtalanító érzetet kelt. A kép a szabadságharc bukását követő évben, a meghiúsult remények és az elveszett illúziók után készült.

Időközben az immár néhai, modellt ülő férfi neve is elveszettnek tűnt. Nemrég azonban hasonló arcvonásokra lettem figyelmes a Kieselbach galéria egyik férfi portréján, amelyet szintén Barabás Miklós festett 1855-ben. Itt az ábrázolt személy nevét is feltüntették: „Zoltán János, Kossuth Lajos pénzügyi államtitkárának portréja”.

A két arcképet összevetve úgy érzem, nem tévedek, ha a képtárunk férfi portréján is Zoltán János arcvonásait vélem felismerni.

A kép keletkezése iránt kutatva, előbukkant Barabás képjegyzékében egy 1848. évi bejegyzés, amely szerint az akkori államtitkárról a művész egy miniatűr arcképet festett.4 Ezt a munkát nem ismerjük, viszont előkerült egy kőnyomatú arckép, amelyet Barabás 1853-ban így jegyzett fel: „Zoltán János lit” (litográfia – J. M.).5 (3. kép) Úgy látom, hogy az 1855-ben készült portré a litográfia alapján készülhetett.

Zoltán Jánosról a következőket sikerült megtudnom: 1804-ben született, és Budapesten halt meg 1852-ben. 1838 és 1841 között Szabolcs vármegye másodalispánja, majd első alispánja volt (1841– 1844); 1839–1840-ben Szabolcs vármegye országgyűlési követe. A forradalom és szabadságharc idején Kossuth Lajos javaslatára a Belügyminisztérium államtitkára (1848 április–1849 augusztus) és a minisztérium vezetője (1849. január–1849 augusztus) volt.

Érdekes adalékként írom ide, hogy Széchenyi István a naplójában Zoltánról is többször megemlékezett. Először 1848. április 23-án: „Államtitkárokul Szemere (Szemere Bertalan belügyminiszter – J.M.) Kemény Dénest és Zoltánt veszi fel. Mindvalahány »bruderkáját«.” – teszi hozzá kissé gúnyosan. Később viszont többször említi az államtitkár nevét elismerő szavakkal. Csepei Zoltán Jánost – ez a teljes neve – a szabadságharc bukása után hadbíróság elé állították, majd viszszavonult apagyi birtokára (1850–1852).

Láttam a világhálón, hogy Zoltán János belügyi államtitkár egyik körlevelét a budapesti Központi Antikvárium nem rég árverezte.

 

Ira Aldridge két portréja

1853. április 11-én a Hölgyfutár című lap Hirharang rovatában beszámolnak a nemzetközi hírű színész, Ira Aldridge (1807–1867) Pesti sikeréről, és a hódolók ajándékáról: „Az Ira Aldrigenak átadott album még több becses emléksorokkal szaporodott… Barabás egy kétarcú főt rajzolt az albumba: az egyik arc nevet, a másik sir; a nevető arc mellé: »veled nevettem«, a másikhoz »veled sirtam« van írva.”6

Majd néhány nap múlva, április 13-án, újabb hír a színészről: „Műárusainknál Ira Aldrige arcképe már Barabás rajza szerint is kapható. A munka jelességére nézve, Barabás minden eddigi krétarajzait felülmúlja. Ennél nagyobb ajánlással nem igen szolgálhatunk.”7

Barabás az 1853. évi képjegyzékében így szerepel a litográfia: „Ira Aldridge mór színész lit.”8

A színészről készült ábrázolást Imre Zoltán színháztörténész így jellemezte: „A jól ismert magyar portréfestő, Barabás Miklós nem »afrikai szerecsenként«, hanem tökéletes úriemberként, divatos európai öltözetben, kezében könyvet tartva állította őt színpadra.”9

A munka két változatban fordul elő a köz- és a magángyűjteményekben. Az eredeti rajznak megfelelő litográfiát a londoni National Portret Galleryben őrzik, a mű muzeográfiai adatai: „Ira Frederick Aldridge by Nicolas Barabas – litograph, 1853. 17⅜ in.x 11½ (442 mm x 293 mm) paper size Purchased with help from the Friends of the National Libraries and the Pilgrim Trust, 1966 Reference Collection: NPG D7311.”10

Az eredeti rajz után készült litográfiának hat példányát őrzik, például a bécsi nemzeti könyvtár (Österreichische National Bibliothek) gyűjteményében is.11 Itthon pedig Ligeti Ernő Ira Aldridge életéről írt regényének belső címoldalán használták a rajzot, ezt ismerhette a szélesebb olvasó közönség.12

Barabás Miklós litográfiája viszont olyan változatban is előfordul, amelyen Ira Aldridge a színházi érdemeiért kapott kitüntetéseivel a mellén jelenik meg. Az érdemjeleket és azok megnevezését később rajzolták és írták rá a grafikai lapra, és így forgott a neves színész legtöbb arcképe a kortárs európai színházkedvelők körében.

2017-ben Coventryben, az Ira Aldridge halálának 150-ik évfordulójára rendezett emlékkiállításra a londoni múzeumtól kérték kölcsön Barabás eredeti litográfiáját.13

 

Antos János portréja

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.”14 Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét,15 és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.


Caption

A ’48-as panteonjából az első, független magyar kormány tagjaitól kezdve az aradi vértanúk portréjáig számtalan képe ismeretes. Kevésbé ismert viszont a háromszéki, rétyi származású Antos János (1819–1897) vezérkari ezredes színes, litografált portréja, amelyet jóval a szabadságharc után készített. Megjegyzem, a művész Önéletrajzát, képjegyzékét olvasva feltűnhet, hogy háromszéki honfitársai, akik a korszak kiemelkedő személyiségeivé váltak, mindnyájan igyekeztek az arcképeiket földijükkel megörökíttetni. Barabás a képeiről vezetett jegyzőkönyvében feljegyezte, hogy Antos Jánosról 1872-ben egy olajfestményt és egy litográfiát is készített 16 Ez utóbbi a kolozsvári Művészeti Múzeumban található,17 ahova Antos dedikációja szerint az 1848-49-es Ereklye Múzeumból kerülhetett: „Az 1848-49 Kolozsvári Országos Ereklye Múzeumnak emlékül – Antos János.”

Antos János Budavár visszafoglalásánál tűnt ki tetteivel. Azt megelőzően részt vett a szenttamási, kápolnai, isaszegi és a debreceni csatákban. Alezredesként a hadügyminisztérium Táborkari osztályának főnöke volt Aradon, a világosi fegyverletételig, majd hatévi várfogságra ítélték. 1851-ben kegyelem útján szabadult. Ezután megnősült, feleségül vette Báró Radák Katát, Radákné Rhédei Klára leányát.18 Feleségéről és anyósáról is festett Barabás Miklós egy-egy szép portrét.

 

A vásárra induló román család

A több alkalommal megfestett kép címében szerepel, hogy vásárra induló családról van szó. De milyen vásárra? Hiszen semmilyen eladásra szánt szokásos árut, élelmet, eszközt vagy állatot nem látunk a képen.

Ezzel szemben a hegyvidéki tájban egy idős férfi (az apa) kötőféken vezeti apró lovát, amelyen a szép fiatal lánya ül, fehér fejfedős, díszes „népviseletben”, egy reá mosolygó legényhez fordulva, aki egy bimbózó ágat nyújt feléje. Erről a gesztusról gondolhatunk termékenységjelképre, de inkább azt kell figyelembe venni, hogy az erdélyi románság körében a 19. században még elevenen élt az archaikus hagyomány, amely az apokrif iratokra támaszkodva Szűz Mária jegyese, József kiválasztottságát a kizöldült vessző csodája bizonyította. Mögöttük egy kisfiú vezeti a feltehetően hozománnyal megrakott másik lovat. Messze a háttérben, a családi ház előtt az anya nézi, amint az eladó sorban lévő leányát talán épp a nevezetes găinai/gajnai leányvásárba kísérik. A jelenet másik szereplője, egy fa alatt ülő fiatal lány a következő évben megy majd a vásárba.

A kép első változatát 1844-ben készítette a művész, és műveinek jegyzékében ezt a címet adta a munkának: Vásárra induló (marzsinyár) oláh család.19 Később az olajban festett változatok, és másolatok címében az oláh kifejezés románra változott, de nagyobb baj, hogy a marzsinyár kifejezés viszont teljesen eltűnt. Pedig Barabás nem véletlenül használta ezt a kifejezést, hiszen ezzel pontosította az ábrázolt román család lakóhelyét, amelyet ma románul Mărginimea Sibiului (innen jön a 19. században használt magyar marzsinyár!), magyarul Szeben-Hegyalja, és németül Hermannstädter Randgebiet néven ismernek az erdélyiek. A földrajzi tájegység a Nagyszebentől dél-nyugatra fekvő, 18 falut magába foglaló terület, ahonnan réges-régi hagyomány volt vásárra vinni az eladó sorban levő lányokat a Gajna-hegység tisztásaira.

Barabás festményét a 19. századi magyar művészet egyik legszebb életképének tekintjük, bár a mesternek ez a műve számtalan kritikát is kapott már a kortársak részéről. Később Hoffmann Edit 1923-ban megjelent, Barabásnak szentelt szép írásában visszatér a kép hibáira: „Barabás festményének leggyöngébb része csakugyan a tájkép. A felhők túlságosan nehezen ereszkednek a havasok csúcsára s rajzukba még távlati hiba is csúszott. A havasok oly távol vannak, hogy már kékeknek látszanak és – a rájuk nehezedő felhő mégis beleütközik az előtér fájába! Az egész tájképnek nincsen mélysége, nincsen ragyogása és se földnek, se égnek nincsen meggyőző ereje.”20 Mindezt a szigorú ítéletet némileg mégiscsak lehet enyhíteni: Barabás úgyszólván már gyermekkorában gyakran megfordult Nagyszebenben és vidékén, jól ismerte az ottani tájat. Így a képen, az idillikus hangulatban vonuló marzsinyárok (Nagyszeben vidékiek) hátterébe jól felismerhetően megfestette egy folyó fehér vonalát, amint a hegyvonulat felé halad. Vélhetően az Olt folyó kanyarog ott a Vöröstoronyi-szoros felé, amelyen át korábban a festő egy új kalandra indult.

 

Jegyzetek

1 Székely Nemzeti Múzeum, Gyárfás Jenő Képtár Leltári szám: 1008.

2 Jánó Mihály: Egy régi arckép. In Korunk, XLVII. évf., 5. sz., 1988. május. 35–36.

3 Székely Nemzeti Múzeum, Gyárfás Jenő Képtár, leltári szám: 1918.

4 Önarckép 1985. 194.

5 Önarckép 1985. 202.

6 Hölgyfutár, 1853. április 10. 65. sz. 272.

7 Uo. április 13. 67. sz. 280.

8 Önéletrajz 1985. 202.

9 Imre Zoltán: Helyettesítés, mediatizáció és színház. Ira Aldridge 1853-as pesti vendégjátéka. http://epa.oszk.hu/02500/02518/00350/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_ 2015-4_399-434.pdf

10 https://www.npg.org.uk/collections/search/portrait/mw41254/

11http://www.bildarchivaustria.at/Pages/Themen.aspx?p_iCollectionID=509087...fikationID=11472140&p_ iSubKlassifikationID=11481411

12 Ligeti Ernő: Az idegen csillag. Ira Aldridge regényes élete. Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár, 1932.

13 https://www.chesapeakeshakespeare.com/ira/exhibit/

14 Önéletrajz 1985.142.

15 Uo. 146–147.

16 Uo. 217.

17 Leltári száma 4974. Közölve: Jánó Mihály (szerk.): Barabás 1810–1898. Katalógus a Barabás Miklós rajzaiból és festményeiből rendezett emlékkiállításhoz. Sepsiszentgyörgy, 1998. 59. Kép.

18 https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Bona-bona-tabornokok-torzsti...

19 Önéletrajz 1985. 185.

20 Hoffmann Edit: Barabás Miklós. Budapest, 1923. 28.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.