Kiindulópontok egy bábelőadáshoz
A puding próbája az evés
Melyik szöveg és miért?
A Bábszínház az egész világ sorozatot 12 részre terveztem, és íme, már csak a két utolsó rész maradt hátra, amelyekben a kezdetekről fogok írni. Arról, honnan indulhat el egy-egy bábelőadás, mi indíthat el egy olyan gondolatmenetet, ötletsort, amely addig alakul, duzzad és fejlődik, amíg kész alkotássá válik. Tapasztalataim szerint a kezdő bábosok első lépésként kiválasztanak egy bábdarabot, és azt alakítják a csapatra, a körülményekre, a helyzetre. Ez is járható út, de nem az egyetlen. Sőt, sok esetben célravezetőbb más irányból indulni, és mielőtt megtennénk az első lépést, elgondolkodni, hogy miért szeretnénk bábszínházzal kísérletezni.
Egy bábelőadás létrehozása csapatmunka, éppen ezért az első és legfontosabb maga a csapat. Kik vesznek részt a projektben, mi érdekli őket, hogyan gondolkodnak, miben tehetségesek, miért lenne jó, hasznos, esetleg fejlesztő folyamat, ha együtt báboznának? Ha alaposan végiggondoltuk, miért is fogunk bábozni, akkor érdemes már a kezdetektől bevonni a csapat összes tagját az alkotói munkába. Ha már minden résztvevő a kezdetektől a magáénak érzi a folyamatot, akkor az nem csupán feladat számára, hanem élvezet is. Iskolai színjátszó vagy bábozó csoportok előadásaiban az eljátszandó darab kiválasztása néha az egyetlen komoly akadálya a sikernek. Gondoljunk arra, hogy ha a csapatban főleg lányok vannak, és kiválasztunk egy olyan darabot, amelyben főleg férfi szereplők vannak, és szegény lányok csak azért ragasztanak bajuszt és hordanak pörgekalapot vagy csákót, mert a darab ezt írja elő, akkor valójában semmi közük nem lesz ahhoz, amit csinálnak. Nem tudnak azonosulni azzal a szereppel, amit kaptak, de hát hogyan is azonosulnának? Főleg ha a darab szövege és az ő világuk, világnézetük és gondolataik között nincs semmilyen kapcsolat vagy átjárás. Az mindenképpen lenyűgöző, ha egy szöveg szép, értékes, van mondanivalója, nagynevű, híres az írója és ráadásul tananyag is. De mindez még nem ok arra, hogy színpadra vagy bábszínpadra is kerüljön. Maradjon irodalom, és maradjon az irodalom órán, ott valóban megőrzi értékeit és hatni fog a saját eszközeivel, élvezetet fog nyújtani. Ha nem találjuk meg a személyes gondolatot, és azt a pontot, ahonnan meg tudjuk ragadni a szöveget és annak történetét úgy, hogy a mostban létezzenek (itt nem a helyzetek aktualizálását, hanem a szövegben található problémák, szereplők életképességét értem), akkor nem eleven előadást hozunk létre, hanem múzeumot. A néző kizárólag szemlélője marad az előadásnak, valós élvezetet nem nyújt sem a játszó személynek, sem a közönségnek. (Gondoljunk a már említett férfiszerepben feszengő kamaszlányra. Vagy az óvodában bábozó gyermekekre, akik azért báboznak a karácsonyi ünnepségen, hogy a történetet jobban megértsék, de ha a Józsefet játszó kisfiútól megkérdezzük, kinek mondja József a szövegét, akkor rendíthetetlenül állítja, hogy Csengének. Mert hát Csenge játssza Máriát. És mert nem világos az, hogy mi is a történet, kik is azoknak a szereplői, és hogy most József Csengével beszél-e, vagy Lacika magában mondja a szöveget ügyesen, folyékonyan, de nem tudva, hogy valójában mit is mond, kinek is mondja, hol van és miért. És ha megkérdezzük ki az a Mária, vagy hogy mi köze van az ő versikéjének a Jézuska születéséhez, akkor nem biztos, hogy egyből jön a válasz.)
A bábelőadás csapatmunka
Az előadásban valójában elmondunk valamit, ami számunkra fontos, az élőbeszédtől vagy az írástól eltérő formában. Ha különleges alkalomra készítjük a fellépést, akkor szűkül a témakör, de nem ajánlatos általában a karácsonyról, a szeretetről, az édesanyákról vagy bármilyen más témáról beszélni. Mert ha általában személytelenül közelítjük meg e témákat, akkor bármilyen gondolat sekélyes lesz, üres forma marad. Ha már van kiválasztott témánk, vagy (báb)színdarabunk, vonjuk be csapattársainkat és alapozzunk arra, hogy ők mit gondolnak erről, vagy a darabról. Ezekkel a gondolatokkal játsszunk el, ez a legtöbb, amit megtehetünk annak érdekében, hogy eleven folyamatot hozzunk létre, és eleven kapcsolatot teremtsünk a nézőinkkel. Szánjunk időt az előkészítő beszélgetésekre vagy olyan találkozásra, amikor a csapat tagjai rajzolnak, szöveget, a témához köthető tárgyakat hoznak vagy zenei ötleteket, személyes történeteket, esetleg készítenek egy bábut.
Merjünk új utakon is elindulni, például kizárólag csak a témát meghatározva (család, gyermekjátékok, évszakok, újrahasznosítás, természet, tündérvilág stb.) előbb elkészíttetni a bábokat a bábosokkal, majd kiindulni abból a közös világból, amelyet már minden résztvevő a magáénak érez, hiszen része, alkotója a kezdetektől fogva. Kiindulópont lehet maga a tér is. Az iskolának, templomnak, ovinak, közösségi háznak van egy olyan udvara, ahol egy fal, egy ajtó, két bokor és egy fa, egy homokozó, egy lépcső vagy bármilyen más, számunkra megszokott, hétköznapi térelem szerepet játszhat, átváltozhat azáltal, hogy másképp használjuk, a megszokottól eltérő helyzetek színterévé válik. Induljunk ki abból, ami van, és onnan kalandozzunk el minél messzebbre.
A bábozás gyakorlat, művelni kell. Mindent, amit kitalálunk, elképzelünk, folyamatosan ki kell próbálni, hogy működik-e. Akkor majd megtapasztaljuk, hogy a legjobb ötletek és megoldások gyakorlat közben születnek meg, játszi könnyedséggel. Ha kitűzünk egy olyan célt, és elméletben kidolgozunk egy olyan (báb)előadást, amelyhez nincsenek reális alapjaink (csapat, anyagiak, tér, technika stb.), akkor folyamatosan csak az akadályok leküzdésére fecséreljük energiáinkat, szárnyalás és jókedvű kísérletezés helyett folyamatos kellemetlen kompromisszumok, félmegoldások akadálypályáján próbálunk teljesíteni. Ez nem hozza meg a játékkedvet, azt az élvezetet, ami majd a végső alkotás legnagyobb erénye lehet. Az anyagiak soha ne akadályozzanak, gondoljunk arra, hogy a bábszínházban annál nagyobb az átváltozás csodája, minél messzebb van egy tárgy attól, amit majd jelenteni fog. Ötletességgel, fantáziával, munkával és a rászánt idővel pótolva az anyagiakat, alkotásunkat értékesebbé tesszük, mintha kizárólag pénzzel, készen megvásárolt kellékeket, bábukat, díszleteket használnánk.
Konkrét példák következnek, olyan történetek, amelyeknek szereplője voltam, akár irányító tanárként vagy rendezőként vagy játszótársként. A megemlített kísérleti előadások színészhallgatókkal készültek, de előfordult, hogy a csapat képzőművésszel, zenei vezetővel vagy szövegíróval egészült ki.
Bábszínház az egész világ, csak észre kell venni, meg kell ragadni a megfelelő pillanatot, a kedvező alkalmat, azt az ötletet, ami elindítja fantáziánkat, felcsigázza kíváncsiságunkat, feléleszti játékkedvünket, mozgósítja alkotó energiáinkat, egyszóval felébreszti a bennünk szunnyadó gyermeket.
Dömdödöm, Szegény ördög és Óda a naphoz
„Erikán már az ajtóban látszott, hogy szomorú.
– Mi baj? – kérdezte megrettenve Simf.
A kislány előbb megkerülte az asztalt, fölkapaszkodott a szemben levő székre, állát az asztal peremére támasztotta, a tekintetével szép szomorúsághurkokat gubancolt a férfi köré.
– Sírnak – mondta.
– Simf előtt egy percig sem volt kétséges, hogy kicsodák. Nyilvánvalóan a felülnézetből ábrázolt, szépen kipikkelyezett bandzsa krokodil, a bombaforma hal, az úthengerrel szétlapított farkas, a csánk nélküli, szögletes ló és persze ő: a retemetesz. Sírnak.
Bizonyára valamit elhibáztam – gondolta Simf –, megfeledkeztem valami lényegesről. – Most már az ő szeméből is áradt a szomorúság, rézsút lefelé, éppen a kislány tágra nyitott, szép virágszemébe. Jó szomorúság volt, lilásvörös, fénylett tőle az asztal.” (Lázár Ervin Remetesz)
Néhány szó, és máris Lázár Ervin világában vagyunk, amely a mi világunk is, hiszen közösen teremtettük az íróval, aki előcsalogatta képzeletünkből a fényeket, formákat, színeket, árnyékokat, gesztusokat, illatokat, hangokat. Bábokkal egyetlen meséjét, a Dömdö-dömdö-dömdödöm-öt készítettem el eddig, sok-sok évvel ezelőtt színművészetis diákokkal. A választás Dömdödöm miatt volt. Ő volt az a Lázár Ervin-szereplő, akinél úgy gondoltam, ha bábuként életre kel, nem lesz korlátozva a valós létezésétől. A bábok megszülettek úgy, ahogy akkor elképzeltük őket. Szörnyeteg Lajos például piros mimikás bábu volt, a bábos bal keze nagy busa barátságos tekintetű fejét mozgatta, a piros kesztyűs jobb keze pedig a Lajos jobb keze volt. A kézre nagy szüksége volt, mert tavasszal mutattuk be az előadást, amikor a pitypang éppen fújható volt. Innen jött az ötlet, hogy ha Lajos velünk lenne, biztosan szenvedélyesen szeretne pitypangot fújni.
A történetet teljesen üres térben adtuk elő, díszlet nélkül. Az eleven színű bábok és a mozgalmas cselekmény betöltötte a paravánt, no meg a nézőtéren ülő néző is egy térben érezte magát Dömdödömmel és barátaival.
Más alkalommal egyik diákom feltétlenül női szerepet akart játszani, a diáklányok egyike meg férfi szerepet. Ez volt a kiinduló pont akkor, amikor Tamási Áron Szegény ördögére esett a választásom. Kovács Ildikó bábszínpadra átírt változata tömör, karakteres szöveg, rengeteg jó helyzettel, humorral és játéklehetőséggel. Kesztyűs- és fakanálbábokat használtunk. A fekete-piros groteszk, elrajzolt pofájú és testű ördögök – köztük Lámenta, az ördögfeleség, aki eltorzított férfihangon szólalt meg – színben, anyaghasználatban különváltak a szegény asszony s két rafiahajú fakanálbábu lányának világától. Ők természetes színű len- és kendervászonba voltak felöltöztetve. Módus Beke – akinek groteszk figuráját még humorosabbá tette nőies hangja – nejével együtt már a prémes gallér, selyem paplan, bársony és csipkeruhák, sőt rózsaszínű hajcsavarók világából érkeztek.
Egy másik évfolyamot különlegesen érdekelt az árnyjáték. Azt is tudtam róluk, hogy néhányan jól rajzolnak. Így talált egymásra a csapat, a technika és a szöveg. Echnaton fáraó Óda a Naphoz című művét vettük elő Franyó Zoltán fordításában. Tíz részre osztva a szöveget, felfedeztük a benne rejlő helyzet- és játéklehetőségeket, lefordítottuk egy stilizált, képi világra, melyben a fény volt a főszereplő. Bábjaink eredeti ó-egyiptomi rajzokon alapuló karton síkfigurák voltak (fekete-fehér és színes árnyfigurák), valamint megvilágított tárgyak: színes selymek, faágak, kezek, fényáteresztő anyagok. Kísérőzenének is hiteles egyiptomi népzenét választottunk. A legkülönbözőbb fényforrásokat használva – gyertyákat, fáklyákat, elemlámpákat, hideg fényű fényforrásokat, halogén, színes szűrőkkel ellátott reflektorokat – keltettük életre az előadást. Így sikerült bábos nyelvre lefordítani a következő sorokat:
„A föld intéseid szerint él,
Hiszen te alkottad meg egykor,
Mihelyt felszállasz: minden éled,
Mihelyt leszállasz: minden elhal.
Te vagy, csak te: minden élet titka,
És minden csak teáltalad él.”
(Folytatjuk)
