A szovjet birodalom felbomlásának előestéjén, 1989 végén Kijevben élő néhány értelmiségi, köztük a kárpátaljai magyar kezdeményezések hatására lázas szervezőmunkába kezdett egy kijevi magyar közösség létrehozása érdekében. Mivel abban az időben a több száz főt számláló, magyar gyökerekkel és identitással rendelkező kisebbség tagjai között a már akkor is nagyvárosnak számító Kijevben nemhogy formális kapcsolat, de még egyszerű ismeretség sem igen létezett, kézenfekvőnek tűnt egy olyan intézmény kiválasztása az első összejövetelek megszervezéséhez, amelyik leginkább jelképezte sorsközösségünk mibenlétét. Ez az intézmény Magyarország Kijevi Főkonzulátusa volt.
A helyszín kiválasztása természetesen nem egészen spontán módon történt, jelentős szerepet játszott ebben az akkori főkonzul, Páldi András hozzáállása, aki messzemenően támogatta törekvéseinket. Kedvezett a helyzetnek, hogy az egyik főszervező, Rudnik Ibolya a konzulátus munkatársa volt, munkájából eredően sokunkat ismert, s így már az első összejövetelekre meglehetősen nagy számban jelentkeztek az egyesület leendő tagjai.
Mai szemmel nézve kicsit naiv elképzelésekkel induló szervezkedésünk végül meghozta gyümölcsét: 1989. december 17-én a Kijevi Pecserszki Lavrában megalakult a Magyarok Kijevi Egyesülete (MKE). Az alakuló ülésen elfogadott alapszabály megalkotásakor voltak olyan elképzelések is, hogy legyen az egyesület a korábban alapított KMKSZ kijevi alapszervezete, de a többség végül is az önállóság mellett döntött. Az MKE első tisztségviselői: elnök – Vígh János, alelnök – Vass Tibor, titkárok – Birta Mihály és Rudnik Ibolya. Az alapszabályt tíz nap múlva már be is jegyezték, és jellemző az akkori bizonytalan (vagy kedvező?) politikai helyzetre, hogy ebben a hivatal minden fenntartás nélkül tudomásul vette azon álláspontunkat, s hogy „az Egyesület támogatja egy magyar nemzeti autonóm körzet létrehozásának tervét Kárpátalja területén”.
Ma már szinte hihetetlen, de a kezdetekkor Kijevben hetente 40–50 fős összejöveteleket szerveztünk. Figyelembe véve a tagság intellektuális lehetőségeit, ez nemcsak a kijevi magyarok, hanem mások számára is jelentős belső forrásokat nyitott. Kihasználva az adottságokat és az újonnan alakult kapcsolatokra építve a szervezet egyik kezdeményezője, majd házigazdája volt az 1991-ben létrejött Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség alakuló ülésének, amely a kijevi Bratislava szállóban zajlott le három magyar szervezet részvételével.
A nemzeti öntudat felerősödése az 1980–90-es éveinek fordulóján olyan igényeket eredményezett, amelyek a nemzeti kultúra és hagyományok védelme mellett az anyanyelv megőrzésének szükségességét is feltételezték. A kárpátaljai tömbmagyarság helyzetétől eltérően a mi esetünkben a kisebbség fogalma nem feltétlenül csak a másságot jelenti: egyrészt a versenyben maradáshoz teljesíteni kell mindazt, amit a többségi nemzet képviselői is tudnak, másrészt bizonyítanunk kell, hogy olyan kultúra hordozói vagyunk, amelyet ők nem, vagy csak felületesen ismernek. Tehát a másság többletet is kell, hogy jelentsen, és ez a „több” elsősorban az anyanyelv tudása, megőrzése, használata, valamint az az ismeretanyag, amit csak rajta keresztül lehet megszerezni.
Nagyon sok más kisebbséggel ellentétben a mi összejöveteleinken illik magyarul beszélni. Ezért már tevékenységünk kezdetén beindult a magyar nyelvű oktatás a kijevi vasárnapi iskola keretein belül, ahol majdnem húsz éve több tantárgyból is zajlanak foglalkozások. Az iskolát nagy odaadással, szaktudással és eredménnyel irányító Pókhán Katalin tanárt sokéves önfeláldozó munkájáért az anyaország magas állami kitüntetéssel jutalmazta.
Az első évek önmeghatározó útkeresése és szervezeti építkezése gyümölcsöző társadalmi kapcsolatrendszert eredményezett az egyesületnek mind Ukrajnában, mind az anyaországban és más országokban működő magyar szervezetek körében. Hathatós érdekvédelmi tevékenységének köszönhetően a Magyarok Kijevi Egyesülete meghatározója a kijevi magyar szórvány szinte egész társadalmi életének. Az egyesület keretein belül alakult és fejti ki tevékenységét több magyar szakmai szervezet és intézmény. Ezekhez tartozik a már említett vasárnapi iskola évi 10–15 hallgatóval, a hivatalosan is bejegyzett kijevi magyar református gyülekezet, a kijevi Liszt Ferenc Zenei Társaság, a kijevi Magyar Tudósok Társasága.
Az MKE alapszabályban megfogalmazott tevékenységének célja a magyar nyelv, kultúra és a nemzeti hagyományok művelése az Ukrajnában élő magyarság nemzeti öntudatának megőrzése érdekében. Az egyesület tudatában lévén saját korlátai által megszabott lehetőségeinek, tevékenységének három fő irányában próbálta meg konkrét feladatokká alakítani a célokat.
Az első feladatkör a szűkebb közösség érdekképviseletével, illetve a nemzeti kisebbségi létből fakadó igények kielégítésével függ össze. Ide tartozik a közösségi élet megszervezése a működtetéséhez szükséges feltételek biztosításával. Ebben a témakörben a megoldandó feladatok bonyolultsága és eredményessége többek között a közösség nagyságától, intellektuális szintjétől és az ezzel járó igényeitől, a tagság anyagi helyzetétől, a feladatok megoldásában való részvételi hajlandóságától függ.
A második csoportba a szélesebb értelemben vett magyar kisebbség (vö. ukrajnai magyarság) érdekében kifejtett tevékenységi kör sorolható. Ez azokra az egyéni és kollektív megnyilvánulásokra vonatkozik, melyek elősegíthetik a másutt, elsősorban Kárpátalján keletkezett kisebbségi problémák megoldását.
A harmadik csoportba tartozó tevékenységi kör a magyar kultúra, a hagyományok, a nyelv ukrajnai megismertetésével, népszerűsítésével kapcsolatos, amit elsősorban rendezvények szervezésével célszerű folytatni. Ez a kategorizálás természetesen nem zárja ki, sőt feltételezi az átfedéseket. Például egy jól megszervezett és kivitelezett rendezvény mind a három célcsoport érdekeit szolgálhatja.
A szovjet éra utolsó éveinek oldottabb légköre már nem zárta ki a különböző társadalmi csoportok létrejöttének lehetőségét. Ezekben a közös értékeket vallók már legitim összejöveteleken is megvitathatták a társadalom különböző szegmenseiben zajló folyamatok eseményeit. Az egyesület alapítói hasonló elképzelések mentén látták a kijevi magyar közösség szervezését. A kitűzött cél megvalósítását könnyítette az a tény, hogy az itteni szórványt túlnyomórészt Kárpátaljáról elszármazott, tehát egyforma kötődésű, részben magasan képzett értelmiségiek alkották, akik általában érzékenyebben reagálnak az önazonossággal kapcsolatos fejleményekre. Ez már az első összejöveteleken érzékelhető volt, miután több jele mutatkozott a kezdeményezés sikeres folytatásának. A nagy számban megjelent résztvevők között ott volt az ukrán tudományos élet, művészet, sport több ismert, magyar származású képviselője. Példaként csak néhány nevet szeretnék említeni: Szopkó László közgazdász, Jenkovszky László fizikus, Baran Sándor vegyész, Rontó Miklós matematikus, Szikura József botanikus, Almási Sándor orvos, Cipola Gizella operaénekes, Vígh János építész, Magyar Árpád grafikus, Szabó József labdarúgó, Lukács Béla és Vidnyánszky István történészek, Szilvási Tibor festő, Bosicki György jogász, Megela Iván irodalomtörténész, Petneházy Gyula vállalkozó. A hivatalos bejegyzést követően, a nyilvántartás kezdetleges formában történő vezetése ellenére, a taglétszám nagyon gyorsan száz fölé emelkedett. Mivel meglehetősen sok szakma képviseltette magát, és a fentebb említett feladatvállalási hajlandóság is rendkívül magasnak bizonyult, az egyesület berkeiben a tagság igényeinek megfelelően nagyon gyorsan megszülettek a szervezet arculatát kialakító és a tevékenységének irányát meghatározó elképzelések.
A közösség, illetve a tagok identitásának megőrzése szempontjából elsődlegesen két feladat megoldását tartottuk fontosnak. Az egyik a személyes kapcsolattartás feltételeinek biztosítása közösségi szinten, a másik az anyanyelvi oktatás megszervezése.
Az összetartozás érzetének fenntartása szempontjából kézenfekvő megoldásnak látszott egy közösségi ház létrehozása, amihez sajnos, egyrészt hiányoztak a megfelelő anyagi feltételek, másrészt pedig már akkor sem igen számíthattunk az állami, illetve városi szervek kisebbségek iránti jóindulatára. S ezért, furcsamód, a többségében katolikusok és reformátusok alkotta közösség helyiségproblémáját egy időre a pravoszláv egyház központjának számító Kijevi Lavra múzeumi részén sikerült megoldanunk. Itt zajlottak elsősorban a heti rendszerességgel szervezett közösségi összejövetelek, amelyek hozzájárultak az egyesületi élet kialakulásához és a szervezeti építkezés alapjainak lerakásához. Az oktatás megszervezését kicsit később sikerült biztosítanunk az egyik első ukrajnai oktatási magánintézménnyel kötött szerződésnek köszönhetően. Ezt a főiskolát úgy hívták, hogy KROK, és az általuk bérelt helyiségekben jegyeztük be, ott kezdte el működését Kijevben talán először egy magyar nyelven oktató intézmény, melynek első tanárai Tompa Tibor és Lukács Béla voltak. A továbbiakban az egyesület székhelye Páldi András nagykövet jóvoltából ideiglenesen a magyar nagykövetségre került, amely sajnos, az épület sajátos jogi helyzetéből eredően nemigen volt alkalmas egy ilyen intézmény működtetéséhez. Viszont itt kezdett kialakulni a szervezet tékája, amelynek könyvállományát a következő években meglehetősen gazdaggá bővíteni.
A kiépült szervezeti struktúra és a tagok többségének identitásbeli érzékenysége lehetővé tette olyan kezdeményezés elindítását, amely az ukrajnai, többek között a kárpátaljai magyarság kisebbségi problémáinak megoldására irányuló tevékenység kezdetét jelentette. Annál is inkább, mivel hasonló elképzelések az ukrajnai másik két magyar érdekvédelmi szervezet berkeiben is megfogalmazódtak. Az előzetes egyeztetések alapján, melynek koordinátora Tóth Mihály, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség akkori alelnöke volt, a kazahsztáni, valamint az észtországi magyarok képviselőinek részvételével sikerült összehívni az ukrajnai magyar érdekvédelmi szervezetek első köztársasági szintű fórumát, így 1991. október 5-én a kijevi Bratislava szállóban megalakult Ukrajna máig egyetlen magyar országos szervezete – az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség.
Olyan társadalmi szervezet számára, amely távol az anyaországtól, idegen környezetben, a szórványban élő nemzeti közösség szószólójaként vállalja feladatát és fejti ki tevékenységét, helyzetéből adódóan az általa közvetített kulturális értékek befogadására könnyebben, politikamentesen képes ráhangolni a többségi nemzet képviselőit. S ezért a harmadik célcsoportba sorolt feladatok eredményes megoldásához olyan rendezvények és események szükségesek, amelyek egyrészt képesek mozgósítani a kisebbségi közösséget, másrészt a többség számára is elfogadhatók, sőt méltányolandók. Kijevben ilyen eseménynek tűnt 1996-ban a magyar honfoglalás 1100. évfordulója. Pontosabban, a honfoglaló törzsek vonulásával kapcsolatos, írott forrásokból származó legendák kijevi vonatkozásai. Az óorosz krónikák szerzője, a 11–12. században élt lavrai szerzetes, Nesztor a 892. évszámnál említi a magyarok kijevi megjelenését, sőt helyileg is meghatározza azt, amikor így ír: „Az ugorok a ma Magyar hegynek nevezett Kijevi hegy alatt vonultak, és a Dnyeper partján ütöttek tábort” (Hodinka Antal fordítása). Amit akkor Magyar hegynek neveztek, azt a nép ma is így hívja, és a Kijevi Lavra közvetlen szomszédságában található.
Az említett idézet adta az ötletet az egyesület tagjainak, hogy a honfoglalási megemlékezésekkel összhangban meg kellene próbálkozni egy kijevi magyar emlékjel felállításával. Tudni kell, hogy a hegy vagy domb Kijev történelmileg egyik legjelentősebb helyén áll, ahol többek között az elsőnek tartott kijevi fejedelem, Aszkold sírja is található. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert végül is a történelmi gyökereit kereső ukrán nemzet egyik szentélyében sikerült emléket állítani egy számukra érdektelen eseménynek. Az ötlettől a megvalósításig azonban meglehetősen hosszú, bonyodalmas út vezetett. Kezdve a koncepció kidolgozásával, tervezéssel és egyeztetéssel, az anyagi háttér megteremtésén és a kivitelezésen át, egészen a hivatalos avatásig. A szerzői érdem elsősorban Vígh Jánost, az egyesület akkori elnökét illeti, aki ismert ukrajnai építész és szakmai körökben is befolyásos ember lévén, sokat tett annak érdekében, hogy a szép elképzelés megvalósulhasson. A koncepció kidolgozásában jelentős szerepe van Magyar Árpádnak, aki az emlékjel központi elemének, a rézkorong keleti (hát)oldalának felületét alakította. A művészi munkában részt vett még Jurij Bogalika, ismert kijevi szobrász is. A finanszírozással, kivitelezéssel és az avatási ünnepség megszervezésével kapcsolatos koordinációs feladatokat Tóth Mihály és Vass Tibor vállalták. A megvalósítás anyagi hátterét az Illyés Gyula Közalapítványtól pályázati úton kapott összegből és magyar vállalatok kijevi képviseleteinek segítségével, közadakozásból sikerült biztosítani. Az 1997. december 13-i avatási ünnepségre – igazi kijevi télben – eljött a város főpolgármestere, Alexander Omelcsenko, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Törzsök Erika, és ott voltak a nagykövettel az élen a Kijevi Magyar Nagykövetség munkatársai, valamint megjelent számos ukrajnai és magyarországi közéleti személyiség is. Az emlékmű nemcsak idegenforgalmi szempontból lehet érdekessége a városnak, ami önmagában is utalás történelmi múltunkra, hanem a magyar–ukrán kapcsolattartásban is fontos szerepet tölt be, hiszen a Kijevbe érkező magyar politikusok szinte mindegyike meglátogatja.
Az átmeneti szálláshelyek változtatásával járó gondok arra késztették az egyesület vezetőségét, hogy komolyan foglalkozzék egy állandó lakhely megszerzésével. Ebben az időben a közösségi élet megszervezése már nemcsak a különböző összejövetelekre és a vasárnapi iskolában folyó oktatásra korlátozódott. Alakulóban volt a később hivatalosan is bejegyzett kijevi magyar református gyülekezet, megtörténtek az első lépések a kijevi Liszt Ferenc Zenei Társaság létrehozásához, igény mutatkozott a szakmai, illetve érdeklődési alapon szerveződő összejövetelekre, ami később a kijevi Magyar Tudósok Társaságának megalakulását eredményezte, de az állandó költözködést leginkább az állományában bővülő, gazdagodó könyvtár szenvedte meg. A könyvelési és szervezési munkák szintén feltételezték az állandó iroda létét. 1997 szeptemberében Vígh János egyesületi elnök felajánlotta, hogy alakítsunk ki egy közösségi házat az általa bérelt, de alkotó műhelyként alig használt belvárosi, 133 négyzetméter alapterületű ingatlan helyiségeiben, az egyik lakóház erre a célra engedélyezett tetőtéri szintjén. Az ajánlatra alig fél év alatt, részben pályázati úton nyert pénzen sikerült kialakítani egy minden igénynek megfelelő közösségi otthont, melyet 1998. június 1-jén, Kijevi Magyar Ház néven magyar és ukrán közéleti személyiségek részvételével hivatalosan megnyitottunk.
Ha elvonatkoztatjuk magunkat az „otthon” mindennapi értelemben vett fogalmától és érzékeljük ennek a szónak a gyakorlati jelentőségén túli értelmét, akkor megérthetjük, mit jelentett ez a ház a távoli szórványban élő kijevi magyaroknak, milyen közösségformáló erővel hatott azokra, akik vonzáskörébe kerültek. A Kijevi Magyar Ház a köztudatban szinte külön életet kezdett el élni, függetlenül a benne helyet kapó szervezetektől és intézményektől. Akik nem tudják, még gyakran ma is, évekkel a kilakoltatás után, Magyar Háznak nevezik az egyesületet. Nem volt ez a szó szoros értelmében vett külön ház, mindössze egy átlagos kijevi belvárosi lakóház nehezen megközelíthető tetőtéri részében elrejtett, összejövetelekre alkalmas helyiség, de nekünk ez jelentette az OTTHONT. Az évek során nemcsak az egyesület tagjai számára nyújtott menedéket, de nagyon sok ember érezte összetartó hatását. Sokan megpróbáltak anyagilag is hozzájárulni a bővítéséhez, fenntartásához, berendezésének alakításához. Könyvekkel, festményekkel, kiállítási tárgyakkal gazdagodott ebben az időben a közösség. A magyar nagykövetség és külképviseletek munkatársai is gyakran megfordultak a házban, ukrajnai küldetésük végeztével pedig szinte kötelességüknek tartották, hogy valamilyen bútordarabbal vagy egyéb berendezési tárggyal növeljék a szobák kényelmét. Tiszteletét tette a Kijevi Magyar Házban több ismert anyaországi közéleti személyiség is, mint például Dávid Ibolya igazságügyi miniszter, Vízi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós, Eperjes Károly és Gáspár Sándor színművészek.
A ház működési szabályzata kolostori szigorral határozta meg a különböző intézmények működési feltételeit, és szabályozta a megtartott összejövetelek, rendezvények lebonyolítási módját. A „kolostorfőnök”, vagy ahogy ő magát nevezte: házgondnok az egyesület titkára, Birta Mihály volt, aki állandó jelleggel biztosította a nyitva tartást. A városi tulajdonban levő ingatlant hivatalosan az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség bérelte az önkormányzattól. Birta Mihály mindenre kiterjedő figyelemmel, hozzáértéssel és buzgalommal végezte az ügyvitelt, szervezte a rendezvényeket és intézte a ház ügyes-bajos dolgait. Havi rendszerességgel tartotta itt Pocsay Vincze tiszteletes a református gyülekezet összejöveteleit. Pókhán Katalin tanár heti négy-öt alkalommal a vasárnapi iskola diákjait oktatta. Működtek a szakmai szervezetek, a nőegylet és az ifjúsági részleg. Saját szerkesztésben az egyesület két kiadványt is megjelentetett, igaz mindkettő rövid életűnek bizonyult. Az egyik a Visszhang, a másik a tudós társaság szakmai lapja (ez idő tájt Jenkovszky László professzor vezetésével már működött a Kijevi Magyar Tudósok Társasága). Az érdeklődők rendelkezésére állt a könyvtár is, melyet szintén Birta Mihály rendszerezett és vezetett. Számítógépekkel, fénymásolókkal és fax-szal ellátott külön irodahelyiséget rendeztünk be a hivatalos ügyintézés részére. A szervezeti ügyvitel mellett itt működött a Magyar Igazolványok kiadásával foglalkozó Kijevi Információs Iroda, melyet Varenicáné Lőrincz Judit vezetett. Az egyesület működése szempontjából kulcsfontosságúvá vált a Kijevi Magyar Ház léte, ami megalapozta a szervezet tevékenységének eredményességét az elkövetkezendő években, és hozzájárult a közösségi tudat megszilárdulásához.
A kijevi honfoglalási emlékjel felállítása után a Magyarok Kijevi Egyesülete fontolóra vette olyan személyhez köthető, történelmi esemény megörökítését, amely egyformán jó megítélésben részesülhet mind a többség, mind a kisebbség szemszögéből. Nem véletlenül esett a választás Liszt Ferencre. A világhírű magyar zeneszerző életében fontos szerepet játszott Kijev. Többször lépett fel itt a város zeneszerető közönsége előtt, gyakran jótékonysági célból szervezett koncerttel. 1847-ben hasonló hangverseny alkalmával ismerkedett meg későbbi nagy szerelmével és élettársával, Karolina Vitgenstein hercegnővel, kapcsolatuk nagy hatással volt a művész további pályafutására és magánéletére. Egyik zongorahangversenyének színhelyén, az ún. Kontraktova Háznak (a tőzsde épülete) a homlokzatán, kijevi fellépésének 150. évfordulójára – bár kicsit megkésve – 1998. október 22-én, a művész születésnapján a Magyarok Kijevi Egyesülete Liszt Ferenc bronz domborművet helyezett el. Az alkotás szintén Jurij Bagolika és Vígh János alkotása. Az avatási ünnepet Francz József, a kijevi Liszt Ferenc Zenei Társaság elnöke nyitotta meg, jelen volt a város főpolgármesterének helyettese, a magyar nagykövet, valamint a budapesti Liszt Ferenc Társaság főtitkára. A kijevi magyar közösség ezen a napon azóta évente megemlékezik a nagy magyar zeneszerzőről a hagyományossá váló ukrajnai magyar napok részeként.
A múltba vesző történelmi magyar-ukrán kapcsolatrendszer nem túl sok lehetőséget kínál a magyar vonatkozású kijevi események mai megörökítésére. Ezért minden felhasználható információ értékes lehet a későbbi korok számára, amit nekünk, Kijevben élő magyaroknak kötelességünk megőrizni és továbbadni. A második világháború tragikus eseményeivel kapcsolatos információk mindenképpen ebbe a kategóriájába sorolhatók. A magyar katonai alakulatok kijevi jelenléte köztudott tény, viszont ennek a vitatott korszaknak az egyénekre lebontott vetületei, illetve a mögötte meghúzódó emberi sorsok mindenképpen érdeklődésre tarthatnak számot. Az egyesületből többen is foglalkoztak ennek a témakörnek a feldolgozásával. A leginkább figyelemreméltó eredményt ezen a téren Magyar Árpád mondhatja magáénak, aki felkutatta, és 2004-ben ukrán nyelven megjelentette Fettich Nándor 1941–42-ben írt kijevi naplóját. Kijevben több katonai temetkezési hely is létezett, az egyikről, amely történetesen a már említett Magyar Dombon volt, a napló fényképekkel kiegészített adatokat közöl.
Egy másik értékes magyar vonatkozású háborús információ véletlenül került az egyesület birtokába. 1999-ben Jevhen Bisztrickij, a Vidrodzsennya Alapítvány elnöke Tóth Mihály közvetítésével levélben fordult a Magyarok Kijevi Egyesületéhez, amelyben kérte, hogy látogatnánk meg a napokban felújított székházukban, ugyanis magyar vonatkozású érdekes információt tartalmazó anyagot szeretne átadni nekünk. Ez a találkozó az akkori magyar nagykövet részvételével meg is történt. Vendéglátónk egy magyar szöveget tartalmazó kartonlapot mutatott be, erre az üzenetre a tulajdonukba került kétszintes épület felújításakor az egyik szarufa alá rejtve egy tokban találtak rá. A feljegyzés 1948. február 10-én keltezett, belőle megtudjuk, hogy ez, a kijevi közhasználatban Kornyijcsuk házként szereplő épület „20 fő Magyar hadifogoly Becsületes munkája”. Az építők névsora annak idején megjelent a Kárpáti Igaz Szóban is, de sajnos, senki nem jelentkezett bővebb információkért.
A közös múlttal rendelkező önállósuló államok fokozottan igénylik a létüket igazoló történelmi hátteret. Ez az igény 1991 óta egyik meghatározó elemévé vált az Ukrajnában végbemenő folyamatoknak, és nem pusztán ukrán–orosz viszonylatban. A korszerű ukrán állami eszme gyakran hivatkozik a tiszavirág életű 1939. évi Volosin-féle köztársaságra, mint a jelenlegi ukrán állam egyik előzményére. Ám nemcsak a 20-ik század gyorsan változó politikai eseményei által kikényszerített határmódosítások kárpátaljai lecsapódásai és a vitatott történelmi fordulatok eredményeként kialakult társadalmi átrendeződések, hanem a ma már gyümölcsöző együttműködés korszakának tűnő Árpád-kori kapcsolatok tanulmányozásának igénye is feltételezi egy olyan szakmai alapon szervezett intézmény meglétét, amely lehetőséget biztosíthat a közös magyar–ukrán történelmi múlt politikamentes feltárásához. Ez az elképzelés adta az ötletet ahhoz, hogy 2004 tavaszán Tóth Mihály javaslatára hozzálássunk Kijevben egy magyar–ukrán történész vegyes bizottság felállításához, amelyhez a legjobb eszköznek egy történelmi konferencia összehívását tartottuk. Társadalmi szervezetként természetesen csak a tervezett rendezvény technikai szervezését vállalhattuk, a szakmai rész megvalósításába sikerült bevonni mind magyar, mind ukrán részről a Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetét. A magyarországi intézményt igazgató-helyettese, Pók Attila, az ukrajnait Vidnyánszky István professzor képviselte. Kijevi találkozásukat követően, miután minden szakmai kérdést sikerült egyeztetni, úgy tűnt, hogy decemberben sikerül megrendezni a konferenciát, ám a kijevi narancsos forradalom miatt csak 2005 áprilisában szervezhettük meg. A rendezvényt magas szakmai színvonalon sikerült lebonyolítani tartalmas előadásokkal tűzdelve, melyek a több mint ezer éves kapcsolatrendszert magába foglaló korszakot mutatták be. A konferencián az eredeti terveknek megfelelően megalakult a magyar–ukrán történész vegyes bizottság, melynek társelnökei Fodor István, illetve Vidnyánszky István lettek. Az ülésszakon elhangzott előadások anyagai a Magyar–ukrán közös múlt és jelen című kétnyelvű kiadványban jelentek meg.
A Magyarok Kijevi Egyesülete az évek hosszú során az alapszabályában lefektetett célokkal és feladatokkal összhangban képviselte a kijevi magyar közösség érdekeit, vállalva közvetítői szerepét mind az anyaországban történő továbbképzés, munkavállalás, kapcsolatépítés, mind az ukrajnai magyar érdekek érvényesítése terén. Helyzetéből adódóan felvállalta a kárpátaljai magyar szervezetek kollektív és egyéni képviseletét az országos állami szerveknél, koordinálta és segítette a belső-ukrajnai szórványmagyarság szervezeteinek tevékenységét, megpróbálta közkincsé tenni ukrán közegben a magyar értékeket, híveket toborozni a magyar eszmének saját környezetében. Nemzeti hagyományaival, nyelvével, kultúrájával felvértezve több-kevesebb sikerrel alakította a kijevi közvélemény gondolkodásmódját a magyarság európai civilizációban betöltött történelmi szerepéről és helyéről. E törekvések megvalósításához értelemszerűen szükség volt nemcsak a világraszóló magyar sikerek és történelmi személyiségek felmutatására, de olyan nemzetközileg elismert, ma élő személyekre is, akikre méltán lehet büszke a magyarság. Az egyik ilyen nagy egyéniség, a futball-legenda Puskás Ferenc volt, akivel annak idején volt szerencséje találkoznia a kijevi magyar közösség tagjainak.
A Kijevbe látogató magyar politikusok, pártállástól függetlenül, úgy alakítják programjukat, hogy találkozhassanak az itt élő nemzetrész tagjaival. Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László is szakított időt a kijevi magyarokkal való találkozásra, valamennyien érdeklődést mutattak a közösség kialakulásának körülményei és tevékenysége iránt. Külön említést érdemelnek Szili Katalin kijevi látogatásai, aki hivatalban levő házelnökként kétszer is találkozott velünk, és gyakorlati lépésekkel igazolta, hogy kész felvállalni megoldatlan gondjainkat.
Nemzeti és vallási ünnepeink kezdettől fogva végigkísérték az egyesület tevékenységét. Belső rendezvényekről lévén szó, ezek a találkozások elsősorban a nemzeti identitás megtartását és az anyanyelv-gyakorlás lehetőségének biztosítását szolgálják. Az ilyen alkalmakra a tagságon kívül a magyar külképviseletek munkatársai, valamint a Kijevbe látogató magyar vendégeink is eljönnek. Az évek során sok ilyen rendezvényünk volt, amelyeknek immár egyik hagyományos eleme a kijevi magyar honfoglalási emlékmű koszorúzása. E rendezvényekkel meglehetősen nagy tiszteletet vívtunk ki magunknak az ukrán értelmiség nemzetileg elkötelezett részénél, mivel ők is követendőnek tartják a mi példánkat. Ebben az értelemben pedig nemcsak közösségünk belső igényeinek kielégítését szolgáljuk, hanem kulturális értékeink közvetítését is szorgalmazzuk. Lehet, hogy a politikai verseny könyörtelen világában naiv felfogásnak tűnhet, de vélhetően van rá esély, hogy egykor Ukrajnában is értéknek számít majd a nemzeti kisebbségek sokszínű kulturális örökségének megjelenítése. A Magyarok Kijevi Egyesülete mindenesetre ezt a célt akarja szolgálni.
Némi megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy a magyarországi pályázati forrásokból biztosított feltételek jelentős mértékben segítik tevékenységünket. Néhány évvel ezelőtt Horváth Sándornak, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztőjének támadt az ötlete, hogy mivel a Magyarok Kijevi Egyesülete amúgy is koordinálja a hágón túli magyar szervezetek tevékenységét, kézenfekvőnek látszik egy komolyabb kulturális rendezvény megszervezése néhány belső-ukrajnai helyszínen. Elsősorban irodalmi-népzenei témák szerepeltek az elképzelésben, de mivel egy kijevi képzőművészeti kiállítás megszervezésének lehetősége is adott volt, bővítettünk a programot. Így indult útjára 2005-ben a Kijevben azóta évente megtartott Ukrajnai Magyar Napok elnevezésű rendezvénysorozat. Ennek azonban előzménye is volt, tudniillik 2002-ben, az Illyés-centenárium évében az egyesület és az Ukrán Írószövetség közös szervezésében kárpátaljai magyar írók, költők mutatták be műveiket. Ez az irodalmi, zenei műsor akkor még az Illyés Gyula Kijevi Irodalmi Napok címet viselte. Az elmúlt években nemcsak Kijevben, hanem az ország más régióiban is mind irodalmi, mind népzenei vagy képzőművészeti vonalon sikerült bemutatni az ukrán közönségnek a kárpátaljai magyar kulturális élet szinte teljes palettáját, de a programban a Kárpát-medencéből érkező más magyar alkotók is részt vesznek. Érdekes színfoltja az utóbbi évek rendezvényeinek az október 17-ére eső Nemzetközi Finnugor Nap, amelyen rajtunk kívül az észt és a finn, valamint az Oroszország területén élő különböző finnugor népcsoportok is bemutatkoznak.
A Magyarok Kijevi Egyesülete már alakulásakor kinyilvánította, hogy tevékenységével nemcsak a kijevi szórványmagyarság nemzeti érdekeit képviseli, hanem az otthon, Kárpátalján maradt, illetve az onnan Ukrajna más vidékeire elszármazott magyarok sorsa iránt is felelősséget érez; abban érdekelt, hogy megőrizzék magyarságukat, használják anyanyelvünket, büszkék legyenek történelmünkre és őrizzék hagyományainkat. Ez a cél ösztönözte a szervezet vezetőit arra, hogy ETELKÖZ névvel díjat alapítson, mellyel „az Ukrajnában élő magyar nemzeti kisebbség fennmaradása, identitásának megőrzése, nyelve, kultúrája, hagyományai továbbélésének érdekében kifejtett kimagasló egyéni, illetve kollektív teljesítményt kíván honorálni”. Az egyesület eddigi díjazottai: Birta Mihály, Bíró Andor és Tóth Mihály.
A Magyarok Kijevi Egyesülete megalakulásának társadalmi hátterét a felbomló szovjet állami szerkezet romjain tétovázó állampolgárok megújulásra váró csoportjai adták. A mostani társadalmi változások viszont védekezési reflexeket váltanak ki e csoportoknál, mintegy visszamenőleg igazolva korábbi döntésünk helyességét. Akkor reménykedve néztünk a jövőbe, nem gondolva arra, hogy évek múlva nemzetiségi létünk veszélyeztetettségének árnyékában valódi tartalmat kaphatnak majd érdekvédelmi céljaink. Az egyesület tevékenységi kerete a célkitűzések szabta elvárások függvényében az évek során bővült, a szervezet által vállalt feladatok többségükben megvalósultak.
A folytatást az egyesületi tagság felelőssége biztosítja. Ez annak ellenére is igaz, hogy megfosztották a közösségi otthonától, hogy az ukrán hatalom nem támogatja megfelelően a tevékenységét, hogy bizonytalanok a gazdasági kilátások, erősödik az ukrán társadalomban a mássággal szembeni intolerancia. Ezek a kihívások összetartó erőként kell, hogy hassanak. Még akkor is lesznek megoldásra váró feladatok, ha valami csoda folytán az ukrán állam civilizáltan rendezné kapcsolatait a területén élő kisebbségekkel.
Annak idején a kijevi magyar közösség a város vonzó hatásának köszönhetően megfelelő utánpótlással rendelkezett az ide érkező, itt letelepedő diákok, illetve szakemberek révén. Később a határok átjárhatóságával az anyaország elszívó hatása lényegesen megváltoztatta ezt a helyzetet, miután a kijevi magyar közösség soraiból többen kivándoroltak. Ennek ellenére az egyesület taglétszáma – bár ingadozott az évek során – állandónak mondható. Remélhetően sikerül megőrizni nemzeti identitásunkat, terjeszteni kultúránkat, őrizni hagyományainkat, megtartani anyanyelvünket, méltónak maradni magyarságunkhoz.
