A cenzúra elsősorban politikai, morális, vallási, faji, ideológiai felügyeletet jelent, ami leginkább az abszolutizmus vagy a diktatúra „fegyelmező” eszköze. Már az ókortól voltak ellenszegülői és áldozatai a cenzúrának. Szókratészt a cenzúra áldozatának nevezhetjük. A római birodalmi cezúrának legismertebb áldozata Szent Pál és Szent Péter. A náci cenzúra fellobbantotta a könyvmáglyákat. Angliában 1968-ig (!) minden színdarab kéziratát be kellett adni a hivatalos cenzornak (Lord Chamberlein) jóváhagyás végett.
A két világháború között látványos nyomokat hagyott maga után a cenzúra a romániai magyar sajtóban. A Szamos napilap felelős szerkesztője Dénes Sándor volt, a cenzor pedig felváltva más és más román nemzetiségű személy. A hatalom ekkor még nem bízott a belső cenzúrában vagy az öncenzúrában. A cenzúrázott lapszámokban, a cenzori tevékenységet nem titkolva, igen szemléletesen adták az olvasó tudomására. A kicenzúrázott írások helye üresen maradt az újság lapjain. Tele voltak a korabeli lapok számai ilyen kicenzúrázott fehér hasábokkal, a „gondolatok fehér temetőjével”, ahogy Pakocs Károly pap–költő írta.
A két világháború között a cenzúra a romániai magyar színházban is jelen volt és éberen dolgozott. Néha kegyet is gyakorolt. „A hatóságok megengedték, hogy Tatárjárásban a katonatiszti szerepeket osztrák–magyar egyenruhában játsszák.” Óvatosan merte megfogalmazni a szerkesztő, hogy „a kellemetlen kihúzások szcenikai zavarokat okoznak.”
Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.
1946. május 30-án a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) által összehívott kolozsvári értekezleten a szatmárnémeti színházat képviselő Jakabffy Dezső, Hegedűs Miklós és Varga József eredménytelenül lépett fel a szaktanács és a MNSZ hathatós együttműködéséért a szatmárnémeti magyar színjátszás védelmére. Nem csoda, mert a Magyar Népi Szövetség nem tudta eldönteni, hogy a romániai magyarok oldalán álljon vagy a baloldal eszméit szolgálja. Itt lép életbe az öncenzúra, a megfelelés tudománya. Pedig „az elnyomott gondolat sokkal ártalmasabb, mint a kivirágzott eszme”, fogalmazta meg a kortárs Pakocs Károly.
A szatmárnémeti színházi közönség támogatásával a háta mögött Jakabffy Dezső igazgató nem adta be a derekát az 1942–1948-as világot vajúdó időszakban. Nagyszerű társulattal, nagyszerű műveket, nagyszerű előadásokat kapott a közönség. Az társulat tagjainak fizetését biztosító operettelőadások mellett színpadhoz jutott: Bíró Lajos, Bródy Sándor, Fodor László, Harsányi Zsolt, Hunyady Sándor, Henrik Ibsen, Indig Ottó, Katona József, John Knittel, Madách Imre, Márai Sándor, W. Somerset Maugham, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Szergej Rahmanyinov, Eugène Scribe, George Bernard Shaw, Lev Tolsztoj, Zilahy Lajos.
Méliusz József és elvbarátai úgy látták, itt a csonkítás (pl. propagandadarabokkal feltölteni a repertoárt) nem működik, mert a közönség reakciója olyan egyértelműen visszautasító a kommunista kísérletre, hogy abból csak politikai baj lehet. Radikális döntés született, 1948-ban megszüntették a szatmárnémeti magyar színjátszást.
A kommunizmus alatt is intézményesült (Propaganda Minisztérium, Cenzúra Bizottság) a cenzúra, amely haláltáncot járt a magyar kultúra felett. A cenzúra tudta, hogy mit szabad mondani, mit szabad olvasni, mit szabad tanítani, mit szabad játszani a színházakban. A cenzúra sohasem volt szégyellős, arcátlanul beavatkozott a művészeti életbe. Eszközei: betiltás vagy csonkítás.
A cenzúra egyúttal a gondolatok börtöne volt. Áldozatai között nem csak a tényleges ellenszegülők, nem csak ellenzékiek szerepelnek. A hatalom „éber” embereinek, karrieristáinak rémképei, rémálmai, képzelgési szedték a legtöbb áldozatot.
Csíky András a 1960 és 1969 között volt Szatmári Állami Magyar Színház igazgatója. 2020-ban a cenzúrával kapcsolatban konkrétumokat már nem tud felsorolni. Így beszél az ideológiai felügyelettel kapcsolatos emlékeiről: „Amikor kineveztek igazgatónak, még nem voltam párttag, amit ma én magam is hihetetlennek tartok, de így igaz volt. A Pártba való felvételhez egy éves jelölési időszakot írtak elő. Amikor felfedezték, hogy igazgató létemre nem vagyok tag, három nap múlva átadták a tagkönyvet. A hatalom bizalmának elnyeréséért mindannyian elvállaltuk a tagságot. Arra vigyáztunk, hogy pártaktivisták helyett a kollegák soraiból kerüljön ki az intézményvezető. Csak így éreztünk biztosítva egy olyan szakmai jövőt, amelyben megvalósulhatnak művészi célkitűzéseink, törekvéseink, az az egyediség és megismételhetetlenség, ami a mi akkor társulatunk volt. Szóval a politikai aktivista vezetőtől igyekeztünk megmenteni magunkat és a színházat. A szakmán kívülről érkezett ejtőernyősök közül egyedül Baumgartner Tibor tudta igazán képviselni egy művészeti intézmény ügyeit.
Nem suttogtunk. Mégis voltak olyan helyzetek, amikor a családtagjaink előtt sem beszélhettünk. Azzal is tisztában voltunk, hogy a hatalom ismerte a lehetetlenségek hihetetlen receptúráit. Volt arra is példa, hogy emberek tűntek el nyomtalanul egyik napról a másikra. A szembeállás nem volt egyszerű játék.
Mi olyan előadások létrehozására törekedtünk, amelyekkel kiállhattunk bárhol, akár a fővárosban is. Mindent megtettünk, hogy az előadásokon ne látszódjék meg a cenzúra nyoma, a pénzhiány, a művészetre erőszakolt prostitúció lábnyoma. Abban többségünk egyetértett, hogy mit szeretnénk. Azzal is tisztában voltunk, mi lehetséges. A hatalom »éber emberei« becsületes szándékú dolgokat buktattak el. Becsületes szándékú célok megvalósításáért nem egyszer harcoltam magam is a színházért felelős személyeknél és politikai szerveknél. Ha szakmailag, művészi szempontból színvonaltalanságok miatt akadékoskodott volna a hatalom, elfogadjuk, de a hozzá nem értés ellen is meg kellett védenünk igazunkat. Nem volt óvatoskodás, annak ellenére, hogy a harc egyenlőtlen felek között zajlott. Az intelligens, jó idegzetű vezető tudta, meddig feszítheti tovább az adott konfliktust. Azt is tudnia kellett, hogy egy bizonyos határt átlépve öngólt rúghatunk. Voltak olyan esetek is, amikor keserű mosolyok között zajlottak le a csaták, mert a kimondott mondatok mögött mindkét fél egyetértett a kimondhatatlanban. Voltak megnyert és elvesztett csatáim a politikai fórumokon. Szüntelenül folyt a harc, a repertoár összeállításának elkezdésétől az utolsó előadásig.”
Kovács Ferenc (1927–2006) irodalmi titkár, műfordító, dramaturg, rendező a kezdetektől kényszernyugdíjaztatásáig (1953–1988) szolgálta a szatmárnémeti magyar színjátszás ügyét. 2003-ban adatokat és példákat idézett a cenzúra színházbeli látható és láthatatlan működéséről: „Az állami dotáció, mondhatnám elégséges volt, meg lehetett élni belőle. (…) Olyan helyzetbe nem kerültünk például, hogy a fizetéseket nem tudtuk havonta folyósítani.” 1983- ig a színház állami támogatottsága 83 százalékos volt, és 17 százalék a jegyeladásból jött össze. 1984-ben megfordult a világ. A színházi költségvetés 75 százalékát a bevételekből kellett fedezni, és 25 százalékra csökkent az állami támogatás mértéke. Az állami befektetés arányának csökkenésével a hatalmi beleszólás nem változott arányosan. A közönség elé kerülő előadások több szűrőn estek át.
A repertoárt a színház Művészeti Tanácsa állította össze az irodalmi titkár javaslatára. A tanács tagjai voltak: igazgató, rendezők, irodalmi titkár és két-három vezető színész. Az irodalmi titkár előzetesen egyeztetett a rendezőkkel, csak az után állt elő egy nagyobb repertoárjavaslattal, amiből a Művészeti Tanács kiválogatta a „megfelelőket”. Úgy az irodalmi titkár, mint a rendezők és a Művészeti Tanács esetében is működött az öncenzúra. Voltak szerzők és darabok, akik és amelyek szóbahozása maga volt a szocializmus elleni bűncselekedet. Az öncenzúra körültekintésre, mi több, lojalitásra intett. A mai napig nem kerültek vissza az akkor kitiltott szerzők a színházak játékrendjébe.
Az első társulaton kívüli külső szűrő a Megyei Kulturális Bizottság volt. Semmilyen rendezvényt hirdető falragasz vagy újsághír nem jelenhetett meg, amíg el nem nyerte a Megyei Kulturális Bizottság jóváhagyását. Hangsúlyozottan igaz volt ez a Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozatának játékrendjére és megnyilvánulásaira. Utána az Állami Kulturális és Művészeti Bizottság színházi főosztályához került a repertoárjavaslat. Csak ezután kezdődhettek el a próbák. Úgy a hivatásos művészek, mint a műkedvelők esetében is minden előadást be kell mutatni a bizottságnak a kritikai főpróbán (vizionare).
A társulatnak évente hét bérletes bemutatója volt, ebből kötelező módon kettő szovjet, kettő kortárs román, kettő magyar és egy nyugati szerző műve lehetett. A kortárs szerző művének műsorra tűzése nem mindig jelentett előnyt. „Székely János Hugenottákjának hat (!) hivatalos kritikai főpróbája volt (vizionálás), mire szerencsére a két utolsó verssor átírása után ősbemutatóként színre hozhattuk” – emlékezik vissza Kovács Ferenc, az Északi Színház magyar tagozatának rendezője. Ebben az esetben a cenzúra jelenléte láthatatlan volt a nézőtérről, nem betiltás, hanem csonkítás történt.
Az 1983–84-es évadban készítette el a magyar tagozat Kós Károly: Budai Nagy Antal című drámájának bemutatóját. Míg a Hugenották esetében csonkolt a cenzúra, itt nem volt engedmény. Ismét Kovács Ferencet idézzük: „Az ő áldozatuk (cenzúra) volt Kós Károly: Budai Nagy Antalja. Az államelnök nejének volt egy erdélyi tanácsadója, Raul Şorban, aki félig képzőművész, félig műkritikus volt. Amikor Kós Károly szervezte a Barabás Miklós Céhet, őt nem vette be a társaságba. Tanácsadóként azt állította, hogy Kós fasiszta volt! A kész előadás letiltása innen indult. Az ideológiai bizottság a darab teljes átírását kérte az akkori román történelemtudomány szempontjai szerint. (…) Házsongárd óvta a nagyszerű írót, képzőművészt és építészt ettől a megaláztatástól.” A letiltás durva beavatkozás volt a színházművészet és a magyar színjátszás ügyeibe. A cenzúra látható beavatkozásának híre elterjedt Kárpát-medence-szerte.
Volt azonban már előtte, az 1962– 1963-as évadban is egy felemás letiltás. Ez a fentieknél is cifrább ügy volt. Az áldozat Sarkadi Imre Az elveszett paradicsom című műve volt, Cseresnyés Gyula rendezésében. Kitűnő előadás volt. Ezúttal is Kovács Ferencet idézzük: „egy beijedt (magyar nemzetiségű!) ember jelentett fel – már a bemutató után. Telefonált egy »kultúraktivista« a nagybányai tartományi pártbizottságtól. Én vettem fel a kagylót. Érdekes kérdéseket tett fel:
– Mi volt szeptember 9-én?
– Egy derűs vagy borús nap – válaszoltam.
– Ne vicceljen az elvtárs! Mi volt szeptember 9-én?
– Bulgária felszabadulásának a napja.
Rátért a tárgyra:
– Mit ünnepelnek a darabban?
– Az öreg Sebők születésnapját – volt a válasz.
– És a bécsi döntés? – kérdezte.
– Az augusztus 30-án volt.
– És a horthysta csapatok mikor lépték át a határt?
– Rosszul tudja az elvtárs, az szeptember 5-én történt.
Így folyt a beszélgetés. A feljelentés eljutott a minisztériumba. Lejött a miniszterhelyettes. Kitűnően beszélt magyarul. A középiskolát a katolikus gimnáziumban végezte Kolozsváron. A kérdései ugyanazok voltak, mint amelyeket fentebb említettem. Rájött, hogy tarthatatlanok az állítások, a feljelentés azonban feljelentés volt. Intézkednie kellett. Nem tiltották le az előadást, de a bérletes előadások lejátszása után nem tűzhettük többé műsorra, pedig a kitűnő darab és nagyon jó előadás megélt volna még 20–25 bérleten kívüli estét, és még többet országos turnén.”
Bármennyire is leplezte a hatalom, az előadás körül zajló cirkuszt, az egész város tudomására jutott a cenzúra vis - szaélése. E sorok írójának Török István személyesen szólt. „Ha látni akarod az előadást, sürgősen nézd meg, mert leveszik a műsorról.” Lám, az eltiltott gondolat valóban sokkal veszélyesebb, mint a „kivirágzott eszme.”
Két korabeli tanú visszaemlékezéseiből megérthetjük a cenzúra felügyeletének beláthatatlan veszélyeit, legyen az a külsőszem számára látható vagy láthatatlan beavatkozás. Leszögezhetjük, hogy a kommunista színházi cenzúra elvárta, hogy a művészet egy eszmerendszert elfogadtató, népszerűsítő eszközzé süllyedjen.
