A tanárnő

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz.” Gergelyné Tőkés Erzsébet

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Gergelyné Tőkés Erzsébetet 1965 őszén, miközben már csak napok választották el a nagy utazástól. A fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.

Háromévi munkássága elég volt ahhoz, hogy a panitiak helyet kapjanak a szívében, és fordítva, ahogy ő maga mondta: „soha nem felejtettem el Szilágypanitot”. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint gyakori látogatásai Szilágypanitban és az egyik nemes lelkű munkája, az iskola épülete, ami nemzedékről-nemzedékre hirdeti nagy tettét.

Dolgozatunkban szeretnénk bemutatni az olvasónak Szilágypanit földrajzi adottságait, történelmi múltját – kiragadva egy-egy számunkra érdekesebb történelmi eseményt, az 1960-as évek életképét, akkori iskoláját, a tanárnő közösségformáló szerepét, a nagy találkozást.

Dolgozatunk teljes egészét átszövi a tanárnő iránt érzett hálánk, tiszteletünk. Emberileg meg sem tudja hálálni a falu közössége azt a munkát, amit együtt végeztek a közösségért Szilágyi Zoltán tiszteletes úrral. Az Úr áldása kísérje életüket sok ilyen nemes cél megvalósításáért!


A tanárnő és osztálya 1966-ban

Szilágypanit térben és időben

Szilágypanit Románia északnyugati részén, Szilágy megye szívében – közel a megyeszékhelyhez, Zilah városához – helyezkedik el. Közigazgatásilag Haraklány községhez tartozik Magyarbaksával, Diósaddal, Magyargoroszlóval és Bádonnal együtt. Szilágypanit a következő települések szomszédságában található: északon Haraklány, Bádon; délen Egrespatak; nyugaton Varsolc; délnyugaton Kis Récse, Nagy Récse; keleten Zilah és Micepatak. A település Zilahtól nyugatra, 8 kilométerre fekszik, a Haraklányt Zilahhal összekötő E81-es műútról betérve 2 kilométerre. A 2011. évi népszámláláskor a falu lakossága 963 fő volt ebből 738 magyar.

A települést két oldalról dombok és erdők övezik. A falu nyugati dombjain húzódik a Szilágypanit Tölgyes természetvédelmi rezervátum, amely a vörös tölgy (Quercus rubra) és a tavi tölgy (Quercus palustris) védelmét szolgálja.

A „Nagy-patak”1 mentén – kis vízmedrű, időszakosan változó vízhozamú csermely – jött létre a település, amelynek lakói a szájhagyomány szerint a Haraklányt és Zilahot összekötő mai E81-es nemzetközi út mentén éltek, s a tatárok elől menekülve települtek a 13. században ide egy zártabb, biztonságosabb helyre.2

Szilágypanit évszázadok során hűbérbirtok volt, amelynek birtoklásáért állandó harc folyt a hűbérurak között. Ebben a történetben a Csaholyi családnak van a legnagyobb jelentősége. A Csaholyi család Panit feletti birtokjogát még Luxemburgi Zsigmond magyar király is megerősítette. „Zsigmond király 1429. július 26-dikán Chaholyi Jánosnak, István fiának, a maga udvari hívének és Chaholyi Lászlónak minden jószágát új királyi adománnyal megerősítette jutalmul ama szolgálataikért, hogy a királlyal Bosnyákországban hadakozván, a török rabságba estek. E jószágok közül Közép-Szolnokban valának: Panit, Kene, Felső- és Oroszlán- és Magyar-Csaholy, Géres, Bajom, Csizér (Chyper), Mocsolya (Machwwaja, Paczal mellett). A nagyváradi káptalant utasították a beiktatás foganatosítására” – írta Petri Mór.3 Ugyanő megemílti, hogy „Zsigmond király ez évi jul. 26-dikán Csaholyi Jánosnak és Lászlónak adományozta Panythot is, és meghagyta a váradi káptalannak a beiktatást. 1451. márcz. 12-dikén Palóczy László országbíró meghagyja a kolozsmonostori konventnek, hogy Zewch János fiát, Andrást, vezesse Panith középszolnoki birtok felébe, mely őt Csaholyi János ellen zálogjog alapján megilleti.”4

Honnan a falu nevének eredete? Petri Mór Szilágy vármegye monográphiájában ezt olvassuk: „A szláv pán: úr, panicza: úrnő. Panit személynév. A Váradi Regestrumban Panyit fia, Leonárd (Leonardus, filius Poneczi) esküvel bizonyítja, hogy a Csizér nevű földet örökségként bírja. Panyit fiát, Györgyöt hatalmaskodással vádolja Dörsök villabeli Dörsög, a mit ennek embere hordozván a vasat be is igazol.”5 Ha megvizsgáljuk a birtoklástörténetet, tény és való, hogy a Csaholyi család nemzetségtáblázatában jelen van egy Panyit nevű földbirtokos, aki Csaholy I. János nagyapja volt.6 Arról a Csaholy Jánosról van szó, akinek a gyermekei már 1383-ban földbirtokosok voltak Szilágypanitban.7 Egy másik forrás szerint „Még ebben az évben vizsgálatot is tartottak János és László részére, Kusalyi Jakch János ellen paniti jobbágyok elhajtása tárgyában.”8

A történelem folyamán Szilágypanit hol Kraszna, hol Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott, de Szatmár vármegye része is volt. Szilágy vármegye Szolnok vármegyétől kebelezte be a helységet.

Vizsgáljuk meg lakosság lélekszámának alakulását. Az 1543-as esztendő ös - szeírását, amely szerint a Közép-Szolnok vármegyéhez tartozó „Panÿthon” Bornemissza Boldizsárnak 4 kapu jobbágya, Kőrösi Ferencznek 5, Csaholyi Farkasnak pedig 2 kapu jobbágya volt. Ez összesen 11 kapuszám, de a jobbágyokon kívül élt még a településen 3 bíró és 4 szegény. Az 1549-es összeírás szerint Kőrösi Ferencznek 8 kapu jobbágya, a Bornemissza Boldizsár özvegyének 6, Pekri Miklósnak pedig 2 volt, amelyek után adóztak. A 16 kapuszámon kívül találtak e helységben még 2 bírót, 12 szegényt és 4 új házat.9 1715-ben Szilágypanitnak 72 lakosa volt, amelyből 54 magyar és 18 román volt; 1720-ban 279 lakost tartottak számon, 234 magyart és 45 románt. 1847-ben a lakosok száma összesen 294 fő volt, amelyből 10 római katolikus, 64 görögkatolikus, 220 református. 1890-ben 508 lakosa van a településnek: 402 magyar és 106 román; ebből 2 római katolikus, 106 görögkatolikus, 398 református, 2 zsidó. A házak száma 107.10 Megfigyelhetjük, hogy az 1700-as évek elején megcsappant a népesség száma, amelynek okát a 17. századi török-tatár dúlásban kell keresnünk, amikor a Szilágy megyei falvai elnéptelenedtek.

1797-ből származik az a forrás, amely szerint „Panit községből” a hadi terhekhez a következő birtokosok járultak hozzá: „Orgován Ferencz, gr. Teleki Sámuel és Sándor; kisebb birtokosok: Guti Farkas, Kún György, gr. Bánfi László, gr. Andrási Károly, Verőczi Márton, Guti Dénes, Sándor Mózes, Fosztó Pál, Délczeg László, Antal István, ifjú Sebes Ferencz, Király Krisztina Kis Jánosné, Király Sára Borbély Mihályné; saját telkükön lakó, egyházi adómentes nemesek: Igyártó Mária Luka Andrásné és Luka Gáspár; saját telkén lakó, adózó nemes: Almási István; pap: Beke Titus ref., kántor: Szigeti Antal? (Atal) Tamás ref.”11

1805-ből származik az a névlajstrom, amelyben már fellelhető a mai szilágypaniti lakosok vezetékneveinek nagy része: „Sz.-Panit községből megeskették a következő adómentes nemeket: Szondi Kis Dániel és Pál, Almási István, Lulia Gáspár (Gasparus Lulia), Deák János és Miklós, Kis Péter János és Ardai István; adózó nemeseket: Vadas Mihály János, Gombos Ferencz, Kozma György és Péter, ifjú Kozma Péter, Bányai Péter, Fazakas Ferencz, Kozma Márton, ifjú Almási Péter, Kis-Vadas Péter, Kerekes másként Incze István, idősb Almási Péter, Vadas-János Péter, Nagy Ferencz, Kis-Vadas Márton, Gál Mihály, Illés János, Székely Mihály, idősb Bonyhai Mihály, Kozma Mihály, Bálint János, Almási Pál, Bálint György, Pál István, Dari István, László János, Orosz Mihály, Uza János, Vadas-János Ferencz, Kis-Péter György, Fazekas Tamás, Vadas… István, ifjú Fazakas János, Vadas-Jankó János, idősb Vadas Ferencz, Fazakas Péter, ifjú Fazakas Ferencz, ifjú Vadas Márton, Erdei János, Kozma Ferencz és András, Kovács György, Veres János, Kui András, Domokos András, Boros Ferencz, Fodor Sándor, Sallai János, Balázs János, Magyari Ferencz, László András, Vádas Pál, Fazakas József, Vadas Mihály, Magyari Miklós, Nagy István, ifjú Bonyhai Mihály, Kovács Péter, Székely János, Bányai János, Bonyhai János, Kovács Mihály, Vadas András és Bálint Péter.”12

A történelmi forrásokból tudjuk, hogy Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékben reformátori munkát Deretski Demeter végzett az 1530-as években Drágfi Gáspár főispán oltalma alatt. 1621-ből van feljegyzésünk arról, hogy Szilágypanitban mely hívek szerettek volna önálló református egyházközséget létrehozni; ebből azt is megtudjuk, hogy a „zilahi partiális méltónak látta kívánságukat, annak okáért ministert rendelt közéjük”.13 Meg is határozták a papi bért az alábbiak szerint: minden házas ember, akinek 5 kalangyánál több búzája terem, az másfél kalangya búzát ad, akinek 5 kalangyánál kevesebb a búzája, 40 pénzt fizet; ugyanakkor minden házas ember, akinek két vedernél több bora terem, egy „zilahi veder” bort ad, ha pedig nem, 16 dénárt fizet a bor fejében. A pap szántóföldet is kapott, amit az egyház tagjai műveltek meg. „Az özvegyasszonyok, akik kenyerüket guzsalyukkal keresik, három sing vásznat adnak. Az az özvegyasszony, aki örökséget bír s a maga erejével szántat, egész bérrel tartozik, ha pedig mással szántat, akkor csak fél bérrel. E mellett a hívek elegendő fával látták el a papot.”14


A nagy találkozás egykori tanítványokkal az új iskola előtt. Debre Dávid felvétele, 2018

A templom meszesi terméskőből és téglából épült. Legrégibb úrasztali pohara 1637-ből való. Felirata: „Váradi Balog Lászlóné Csináltatta Rácoczi Gorg. Fejedelemségében”, a talpán pedig ez áll: „Cináltata Szilagban Paniti Szenteghazban 1637.”15 Szilágypanit jelenlegi temploma, torony nélkül, az 1780-as években épült a hívek adományából, a Sebes család által felajánlott telekre. A templom mellé fa haranglábat emeltek, amely egy tűzvészben leégett, a harang pedig elolvadt. 1823-ban új tornyot építettek, valószínűleg fából. A jelenlegi, 22 méter magas torony 1868 és 1872 között készült el. A templomban, a szószék mellett található Sebes Antal feleségének, Orgoványi Júliannának a síremléke. A zsindelyfedelet 1923-ban cserélték bádogtetőre. A volt felekezeti iskolát, amely jelenleg újra az egyházközség tulajdona, az 1890-es években építették. A jelenlegi lelkészi lakás 1982-ben készült el. A Szilágypaniti Református Egyházközség jelenlegi lelkésze Szilágyi Zoltán tiszteletes úr, aki az egyház lelki munkája mellett nagy szerepet vállal a faluközösség építésben és kulturális életében.

Szilágypanit iskolájáról 1621-ből származik az első bejegyzés: „A panithiak mindjárt illendő parochiát építettek s scholát erigálának”. Azt is tudjuk, hogy a „mestert” tüzelőfával is ellátták. „Az iskolarektornak egyébiránt minden ember tizenhárom kéve búzát vagy pedig egy véka búzát [adott], aki vékával sem adhatott, húsz dénárt, bort stb., aki bort nem adhatott, huszonöt dénárt, borpénzül összesen harminczegy dénárt fizetett.”16 Az 1895–96-os iskolai évben a Sebes család által adományozott területen felépítették a felekezeti iskolát és a kétszoba-konyhás tanítói lakást. A román állam 1919-ben kisajátította Deák István lakó nélkül maradt ingatlanát, és azt állami iskolának nyilvánította, a tanítási nyelv román lett. Az 1948-as tanügyi reform alkalmával államosították a felekezeti iskolát. Külön román és külön magyar 1–4. osztályos elemi iskola működött a községben, amelyek 1959- ben egyesültek.

Szilágypanit egyik jelentős újkori nagybirtokosa Sebes László17 és Dr. Góger László18 volt, akiket a kommunizmus idején kisemmiztek birtokukból. Sebes Antal gubernátor-tanácsos példaértékű hatalmas könyvtárát a kommunisták elégették a falu közepén. A családi kúria állami tulajdonba került, jelenleg művelődési otthonként szolgál.

Dr. Góger László birtokát halála után Katona Béla örökölte, de 1937-ben az állam kisajátította. A hatalmas udvarházat és a körülötte lévő területet 1958-ban lerombolták, ebből építették fel a román ortodox templomot, a megmaradt anyagot pedig széthordták a volt szolgái. A Góger László-kúria sokkal nagyobb méretű volt, mint a Sebes-kúria, tágas udvar és díszkert, valamint gyümölcsös vette körül. Különböző egzotikus gyümölcsfák tették értékessé, mint pl. kókuszdió, fügefa stb., amiből mára már emlék is alig maradt. 19

 

Életkép Szilágypanit 1960-as éveiből

A település 1960-tól 1968-ig közigazgatásilag Kolozs tartományhoz tartozott Zilah városával együtt.20 A kommunizmus a mi kis falunkba is befurakodott, és minden formájában behálózta azt. Legjellegzetesebb megnyilvánulása a rendszer által „kizsákmányolóknak” tekintett kulákok (szorgalmasabb, tehát tehetősebb földművesek) kifosztása volt. Az addig keservesen, sok munkával összegyűjtött vagyonukat elvették, és az állam javait gazdagították vele, így az emberek földönfutóvá váltak.

A magántulajdon megszűnése következtében minden kisebb-nagyobb szilágypaniti földbirtok az állam kezébe került, a lakosokat pedig bekényszerítették a szovjet típusú társasokba, a majdani mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe, köznyelven az úgynevezett „kollektívbe”, ahol az állam tulajdonába került földeken dolgoztak. Ez a munka töltötte ki a falu lakóinak mindennapjait. A kollektívbe „beadott” földterületek fejében kapott néhány árnyi területet szorgosan megművelték a házuk telkén található kiskerttel együtt, s a termést tarisznyába elhelyezve szállították – jármű híján – gyalog, 6–7 kilométeren és a dombon át a zilahi piacra, sokszor a nagyobb gyermekeket is bevonva a fárasztó „utazásokba”.

 

Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet 1942. május 19-én született Kolozsváron Tőkés István református lelkipásztor, teológiai tanár első gyermekeként. Alapfokú tanulmányait a kolozsvári 3-as számú Gimnáziumban (ma Apáczai Csere János Elméleti Líceum) végezte, majd Kolozsváron a fizika–kémia egyetemen szerzett oklevelet 1965-ben. Hét öccse és egy húga van, akikkel együtt fáradhatatlanul munkálkodnak a közösségért. Első munkahelye a szilágypaniti általános iskola volt, majd 1968-ban visszatért Kolozsvárra. 1976-ban férjhez ment Gergely István (1939. augusztus 14., Csíkkozmás – 2008. március 13., Kolozsvár) szobrászművészhez, aki sok értékes alkotás mellett elkészítette Erdély nagyjainak portrésorozatát, ebből juttatott nagy számban a szilágypaniti iskolának is, ahol az iskola előterét díszítik. Három gyermekük született. Kolozsváron a Báthory István Elméleti Líceum tanáraként vonult nyugdíjba 1999-ben. Abban az évben létrehozta a Házsongárd Alapítványt, amelynek elnökeként ma is fáradhatatlanul küzd a magyar sírok védelméért.

 

A kollektívben vállalt munka mellett az emberek megmunkálták a kiskertjeiket, háziállatokat tartottak, mint például lovat, szarvasmarhát, sertést és háziszárnyasokat. Főleg szarvasmarhát tenyésztettek, amelynek tejét hidegben-melegben, esőben-sárban gyalog, „bádogtarisznyával”21 a hátukon, a dombon keresztül hordtak be Zilahra. Minden gazdának megvolt az ún. „családja”, amelynek a megbeszélt napokon órára beszállították a kontóstejet, tojást stb.

A fiatalabb nők házvezetői állást, szakácskodást, cselédkedést is vállaltak Zilahon, Nagybányán, Kolozsváron, Szatmáron, Aradon. A férfiak nagy része a kollektíven belül működő haraklányi szarvasmarha-tenyészet istállóinál teljesítettek szolgálatot. Hajnali négy órakor keltek, gyalog érkeztek meg a munkahelyükre, és késő estig dolgoztak, majd a hosszú, fáradságos nap után hazaindultak a családi fészkükbe.

Ebben az időszakban kezdődött országszerte a nagy városiasodás. A falvakról becsalogatták az embereket a városokba, hogy legyen, aki a gyárakban dolgozzon. Sokan a jobb jövő reményében, de egyben a téeszmunka elől is menekülve beköltöztek. A csendes, nyugodt, vidéki életet, a falu tiszta levegőjét felcserélte a város és a gyárak zaja, a tágas falusi portákat pedig a szűk, kicsi tömbházlakások. Az új gyárak kéményei gombaszerűen lepték el a városokat, a friss vidéki levegőről pedig már csak álmodozni lehetett. A városba vándoroltak elszakadtak a gyökereiktől, a közösségüktől, meggyengültek a hagyományos családi és rokoni kapcsolatok.

A környékbeli falvak lakói közül többen egyfajta mesehősként „elmentek szerencsét próbálni” városra, a szilágypanitiak azonban hűségesek maradtak a szülőfalujukhoz. Kapcsolatuk volt ugyan a várossal, de alapjában véve megmaradtak szilágypanitinak. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy erős közösségi kötelékben éltek. Nagy szerepe volt a szűkebb családi körnek, amely ekkor még a dédszülőket, nagyszülőket, szülőket, gyermekeket jelentette, akik egy udvarban, egy fedél alatt éltek. Figyelembe kell venni ugyanakkor a tágabb családi kört is – mint az unokatestvéreket, bátyákat, nénéket –, akik nélkül nem történhetett meg egy kisebb családi esemény, mint például a téli „disznótorozás”22 vagy az egyházi ünnepek. De együtt építették kalákában23 a lakóházakat, művelték a földeket is, tehát együtt volt a falu közössége jóban-rosszban. A szomszédokkal is családtagokként osztották meg örömeiket, bánataikat. Rész vállaltak egymás munkáiból, kalákáztak, vigyáztak egymás gyermekeire, ha épp szükség volt rá. Ekkor még gyakori volt ugyanis az öt-hat gyermek egy családban, helyenként akár tíz is született.

Jellegzetes ünnepnap volt a vasárnap, amikor gyermekek, felnőttek és idősek egyaránt felöltötték az ünnepi ruhát, és kötelező módon templomba mentek. Ez kifogások nélkül történt, életük része volt. Különleges látvány lehetett, amikor vasárnaponként a falu népe harangszóra24 megmozdult, és a gyönyörű népviseletben25 az Isten házába sietett. A magukra öltött vasárnapi ruha kimondottan ünnepi viselet volt.


Erzsébet-napi ajándék 1965-ből a tanárnőnek

A 14 évesek és családjaik körében egy életre szóló élményt jelentett a konfirmáció, amelyet szűkebb körben ünnepeltek meg szerény körülmények között. Erre az alkalomra a szülők sokszor Erdély nagy városaiból hozattak fehér gyolcsot, hogy az alkalomhoz illő ruha elkészüljön. A lányok büszkén viselték a konfirmáció alkalmával is a népviseletet, az 1970-es években azonban ezt már kezdte felváltani az úri, modern ruha. Ebben az időszakban Bíró Zoltán volt a lelkipásztor, aki szolgálata alatt – 1947. szeptember 1-től 1976. november 1-ig – családjával együtt beépült a faluközösség életébe.

A vasárnapok és a konfirmáció mellett a település lakói nagy izgalommal élték meg az egyházi ünnepeket, különösen a karácsonyt. Ekkor még az ünnepnek megvolt az igazi varázsa. A kalács és a tejeskávé illata is igazi ünnepi hangulatot tudott varázsolni a családokban. A kántálások26, a betlehemes játékok, az Istvánok és a Jánosok köszöntése, az ünnepi istentiszteletek tették viszont igazán bensőségessé a karácsonyt.

 

Szilágyi Zoltán tiszteletes úr 1969. augusztus 8-án született Tasnádon. A tövisháti Bogdándon nevelkedett. Három testvére van, egy öccse és két húga. Iskoláit Bogdándon, Szatmánémetiben és Sarmaságon végezte. Három és fél évet a sarmasági szénbányában dolgozott, majd 1990-ben sikeresen felvételizett a Kolozsvári Protestáns Teológiára. Már ötödévesen felkérésre kijárt szolgálni hétvégéken Szilágypanitba, majd 1995-ben az egyetem sikeres elvégzése után, mint teljes jogú lelkész kapott kinevezést a faluba. Ez év augusztusában kötött házasságot Nagy Gyöngyivel. Két fiúgyermekük van, Szilárd 22 éves, Botond 18 éves. Már 24 éve végzi fáradhatatlanul az építő munkát, mind lelki, mind anyagi, mind kulturális téren. A templom teljes felújítása után, Gergelyné Tőkés Erzsébettel iskolát építettek 1999 és 2004 között Szilágypanitban, de az államtól visszakapott romos egyházi iskola felújítását is vállalta. Az új iskola sorsa ma is szíve ügye.

 

A szórakozási lehetőségek egyike volt nyaranta a vasárnapi istentiszteletek és az ebéd utáni összeülések – például Ardai Miklós bácsi27 két szomorúfűzfája alatt –, amelyek szürkületig tartottak, majd a legények hazakísérhették a kiszemelt leányt.

A falu életében a legnagyobb szórakozási lehetőséget a báli esték jelentették. Két-három vasárnaponként szervezték meg ezeket. A bálokban kimondottan népzenére mulatott a nép. A falu zenészei – akik tudtak muzsikálni – húzták a zenét a táncolni vágyók talpa alá. Kovács István28 volt a hegedűs, Kovács Bandi29 a nagybőgős, később a fiatal kántor, Sanyi bácsi30 is csatlakozott hozzájuk. A bálos estékre a szülők elkísérték a lányaikat, ennek ellenére nem volt ritka a lányok megszöktetése. Az apa vigyázott ugyan a lányára, de megkeresték a kiskaput, és így is sok esetben megszökött a lány élete párjával. A szöktetések már 16–17 éves korban előfordultak.

Az őszi betakarítás után indultak be, és kora tavaszig tartottak a fonók.31 Az itteni tevékenység nem kimondottan a kender megfonásáról32 szólt, hanem a népi játékokról, a nagy találkozásokról és életre szóló szerelmek köttetéséről is. Nagyon kedvelt népi játék volt a szilágypaniti fonókban a „pattanj balha”33 vagy a „maszkurás”34-nak való beöltözés. Két fonóház volt ezekben az években, egy a Felszegen, egy az Alszegen, a két fonóházból pedig „maszkurá”-ba öltözve járkáltak egymáshoz „fásángosnak”. Sokszor egy-egy ilyen este után üresen maradt az orsó, nem került rá fonal, mert a hangsúly a szórakozáson, a kikapcsolódáson volt. Ezért a korábban megfont fonalat kilopták a lányok a szoknyájuk alatt, hogy legyen mit felmutatniuk az őket kérdőre vonó szülőknek. A hosszú téli napokon a rokonok és a komaasszonyok sorban megszervezték saját szűk körű fonójukat is, ahol a magukkal vitt fonalat vagy a háziasszony fonalát fonták. A háziasszony kötelessége volt a fonó asszonyok és gyermekeik megvendégelése finom töltött káposztával, füstölt oldalassal.

A lakodalom az egész falu közösségére kiterjedő esemény volt. Ebben az időszakban még nem kis családi perpatvarokat okozott a szerelmes felek vagyoni különbsége. Ezt legtöbbször a legény a lány szöktetésével oldotta meg. A lakodalmi ünnepségre már délben ünneplőbe öltöztek a meghívottak, akik elkísérték a házasulandókat a templomba, ezt követően pedig elkezdődött a közös nagy mulatság, ami másnap délig tartott. Ami az étkezési szokásokat illeti, jellegzetes ünnepi menüsor volt – húsleves, krumpli, hús, töltött káposzta –, továbbá kalács került az asztalra. Az 1970-es évek elején „frustokra”35 tokányt36 készítettek.

A gyermekek körében elterjedt foglalkozás volt a libapásztorkodás. Játékaik házi készítésű rongybabák, fából lovacskák és kisszekerek voltak.

Hősünk ebbe a mesebeli világba érkezett 1965 őszén.

 

A tanárnő és korabeli iskolatörténetek

Az 1960-as években a szilágypaniti gyermekek oktatása alkalmatlan épületben zajlott, s az iskolának felsőfokú végzetséggel rendelkező pedagógusai sem voltak. Az elsők között érkezett a tanárnő, akire a reál tantárgyak tanítása volt bízva. Kémiát, fizikát és számtant tanított. Már a helyfoglalása is olyan figyelemreméltó volt, mint a háromévi munkássága Szilágypanitban. Miközben a sok új végzős egyetemista a szüleivel jelent meg életük első nagy állomására, hogy megfelelő támogatást kapjanak, addig a tanárnő egyes-egyedül érkezett, és eltökélt szándéka volt, hogy falusi iskolát választ. A falu világa iránti szeretetét talán elődeitől – szüleitől, nagyszüleitől, dédszüleitől – örökölte, akik vidéken teljesítettek lelkészi szolgálatot, és végeztek közösségformáló, építő munkát. Így hát a mi hősünk olyan települést választott, amely annak idején Kolozs megyéhez tartozott, de még a térképen sem volt rajta. Vagyis Szilágypanitot. A tanárnő nagy izgalommal készült a nagy ismeretlenbe, amint maga is mondta: úgy érkezett Szilágypanitba, mint Kolumbusz Kristóf arra a számára ismeretlen földrészre. Egy szép őszi délelőtt szikrázó napsütésben haladt a megszáradt göröngyökön Panit utcáin, miközben Jani bácsi kovácsműhelye előtt üldögélt, és barátságos hangon így szólt hozzá: „Tanárnő, itt nem elég a félcipő, ide csizma, gumicsizma kell, de nem térdig, hanem combig érő.” Akkor még hihetetlen volt Jani bácsi37 jóslata, de ez nem sok idő múlva beteljesedett, hiszen októbertől áprilisig csak gumicsizmában lehetett közlekedni az utcákon. A tanárnő is beszerzett magának egy pár gumicsizmát, és abban teljesítette a szolgálatát. Egyik reggel azonban eltűnt csizmájának egyik fele, ami miatt nagy bajba került, hiszen nehezen lehetett újat beszerezni. Mivel nem találtak egy új használható gumicsizmát az egész faluban, Kolozsvárra, Nagyváradra és Nagybányára telefonáltak, de nem jártak sikerrel. Most akkor, mit húzzon a lábára a tanárnő? – tevődött fel a kérdés. Sok választása nem volt… Éppen elől volt a házigazda fiának, Jánosnak a negyvenkettes „ganéhordó” bakancsa, hát akkor ezzel járt iskolába, amíg sikerült az útviszonyoknak megfelelő lábbelit beszereznie. Ez az eset is nagyon jól tükrözi az akkori körülményeket, hogy még egy lábbeli beszerzése is különösebb erőpróbát jelentett, azaz nem sorakoztak a lábbelik a cipős polcokon.

Abban az időben a pedagógusok a nehéz közlekedési lehetőségek miatt – jármű és műutak hiányában – arra kényszerültek, hogy kiköltözzenek az adott településekre. Így került sor már az első napokban a mi kedves tanárnőnk falusi lakáskeresésére is, ami jellegzetes falusi történetekkel fűszereződött. Sok portára bekopogott, de nemigen akadt befogadója. Egyik háznál azonban kapott egy ajánlatot, csak épp kályha nem volt a szobában, így a gazda felajánlotta katonafiát melegítőnek, akit karácsonyra vártak haza.

Ilyen körülmények között a kedves Gombos Rózsa38 néni lett az első gazdaasszonya, aki megsajnálta és befogadta – de csak azért, mert nem cigarettázott –, amíg János fia meg nem nősül. Egy év után János39 megnősült, azután a tanárnő Sütő Jóskáékhoz költözött. Mindkét helyen nagyon kedvesek voltak hozzá. Sütő Jóska bácsi már reggel 6 órakor lábujjhegyen bement a kicsi szobába, és begyújtott a kályhába. A felesége, Zsuzsa néni is olyan kedves volt, hogy még tyúkjai is a vállán pihentek. A szállás mellett Rózsa néni és Zsuzsa néni – akik nagyon finomakat főztek – étellel is ellátták az új lakót.


A tanárnő tiszteletére avatott tábla a jelenlegi
iskola épületében. Kép: Debre Dávid

Valósághű falusi világ képe tárult a városi tanárnő elé, aki számára nem volt kérdés, hogy vödörben tárolt kútvízből és ugyanabból a csuporból fog inni, mint a házigazda és a családja. Falun akkoriban még nem volt fürdőszoba, a tisztálkodást tálban oldották meg. Az illemhely pedig kint volt a szabadban.

A tanárnőt nagyon rossz állapotban lévő iskolaépület fogadta. Elmondása szerint azonban ezt ellensúlyozta az a sok gyönyörű piros pöttyös ruhás, gyönyörű „Rózsika”40 kis melles kötényükkel és pendelyükkel, akiktől csak úgy kivirágzott az osztályterem. A látványnak népművészetileg is meghatározott jellege volt az elhagyatott, roskadozó iskolafalak között.

Mint kezdő pedagógust, az első óráján feledhetetlen élmény fogadta: amikor bement a 8. osztályba, a fiúk a padok tetején rohangáltak, hat leány összehúzódva ült a középső padsorban, Kövendi János41 és Gombos Attila42 pedig zsebbe dugott kézzel uralták az osztályt. Már az első tanítási nap után rá kellett eszmélnie, hogy itt nemcsak a tanítás, hanem a nevelés terén is sok munkája lesz. Az áldozatos munkának viszont meglett a gyümölcse.

Nagyon hamar megszerették a gyermekek. Bíztak benne. A szoros kötelék bizonyítéka a tanárnő által ma is nagy szeretettel, féltve őrzött kis ajándékok, az Erzsébet-napi köszöntők, amelyeket saját kezűleg készítettek neki a gyermekek. Ezek a névnapi köszöntések akkora gyökeret eresztettek, hogy ma sem telik el úgy egy Erzsébet-nap, hogy ne kapjon a szilágypanitiaktól köszöntést.

A régebbi időkben ott tartották az órákat a tanárok, ahol épp a diákok szerették volna – a szabadban, az osztályteremben stb. –, mindegy volt. Módszerek egész sora került elő, hogy a diákok csínytevéseire megoldást találjon. Különösen odafigyelt a csínytevő gyermekekre és sok dicsérettel, szeretettel próbálta útjukat igazítani, ahogy ő maga mondta: „valami többlettehetséggel bírnak, ezért nagy figyelemmel kell őket vezetgetni, és felszínre hozni az adottságaikat.”

Kémia–fizika laboratórium az iskolában nem volt. Ezt egy üveges szekrény helyettesítette, ahol a tanárnő elraktározhatta a kísérletekhez szükséges alapanyagokat, amelyeket Kolozsvárról, az egyetemről szerzett be. Ennek köszönhetően elkezdődhettek a gyermekek által eddig soha nem látott kísérletezések. Például foszfort égetett víz alatt. Sok városi iskola megirigyelhette volna a szilágypaniti iskolában folyt kémia- és fizikakísérletek számát és minőségét.43

A tanári nagyon kicsi helyiség volt, 4 méter hosszú és 3 méter széles. A kor viszontagságai miatt a tanítás után a tanároknak ott kellett maradniuk az iskolában, ha volt munka, ha nem. Sőt, lehallgató készüléket is elrejtettek a tanáriban, hogy ha valaki olyant mond, ami „ártana” a rendszernek, azt ellene tudják fordítani. Ugyanis Szilágypanitban is az iskola volt az egyik leginkább megfigyelt célpontja a kommunista diktatúrának, tehát megfigyelték, és a besúgórendszer is jól működött. A tanároknak minden héten Haraklányban kellett jelentkezniük politikai felkészítére. Mint egy szomorú menet indult el gyalog a tanári kar a réten keresztül esőben, sárban, fagyban. Főleg téli időszakban a gyalogos közlekedések nem voltak veszélymentesek, sokszor rájuk esteledett, így a hazafele tartók gyakran találkoztak farkasnyomokkal a hóborította ösvényeken.

Bár közel van Szilágypanit a megyeközponthoz, Zilah városához, autóbuszjárat híján a 8 kilométert gyalog tették meg a falu lakói, de sokszor a lerövidített útvonalon (6–7 km), a dombokon keresztül közelítették meg a várost. Ritkán kaptak egy-egy szekeret, tejeskocsit, amelyre felkapaszkodhattak. A tanárnő is ezt az útvonalat tette meg gyalog, ha nagy ritkán, egy évharmadban (vakációban többször utazott Magyarországra, Csehszlovákiába) egyszer haza szeretett volna látogatni a Kolozsváron élő szüleihez, testvéreihez. A tanárnő bátorságára vall, hogy első hazautazását teljes egyedül vállalta gyalog az ismeretlen dombokon keresztül, az üresen is 10 kilós bőröndjével. Már az utazása előtti nap megérkezett Zilahra, ahol éjszakára megszállt, s reggel korán az egyetlen kolozsvári járatra felszállva tette meg a közel 90 kilométeres távolságot. Hazaérve pedig nem győzte mesélni a paniti élményeit… Családtagjai ritkán látogatták meg (csak a testvérei voltak nála egyszer-kétszer), otthonától távol csak önmagára számíthatott, egyedül, befolyások nélkül hozta meg élete nagy döntéseit. Az itt elért eredmények, tapasztalatok – a tanárnő bevallása szerint – meghatározták későbbi életét, személyiségének fejlődését, alakulását.

1968 őszén visszament Kolozsvárra, mivel Szilágypanit ekkor visszakerült Szilágy megyéhez. Elhagyva Szilágypanitot, megszűnt a címzetes tanári állása is.

A szilágypaniti nyugodt, békés, mesebeli éveket igen mozgalmas évek váltották fel. A Tőkés család is célpontja volt a kommunista hatóságoknak, emiatt hősünk sajnos nem maradhatott meg sokáig egyik iskolai munkahelyén sem. Nyugdíjazásáig 36 iskolában tanított, többek között Tordán, Szászfenesen és Kolozsváron az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, majd a Báthory István Elméleti Líceumból ment nyugdíjba. Vallomása szerint ugyan nagyon sok helyen megfordult, de élete legszebb időszaka a szilágypaniti évek voltak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a máig megmaradt szeretete falunk iránt, hisz örömmel tesz eleget bármikor a meghívásoknak.

 

Szívből jövő munka, közösségformáló erő

Az 1960-as évekbeli Szilágypanit szinte egy középkori falusi állapotot sugall. A település elszigeteltségét, elzártságát történelmi múltjával lehet magyarázni. Már alapításától kezdve, mint cselédfalu szerepel a történelmi forrásokban. Meghúzódó, alázatos, szolganép volt, szelídek, szerények, jólelkűek és elégedettek, talán ebből is adódik az, hogy a 19. századig a faluból nem került ki egyetlen értelmiségi sem.

Ekkor a településen még élt az ősi hiedelemvilág, még hittek az emberek a „javas asszony” jóslataiban, a „feketemacskás” történetekben, amikor a tolvaj asszony macskává változik, hogy ellopja a szomszéd tehenéből a tejet. Zárt faluközösség volt, ahol mindenki jól érezte magát, és nem voltak nyitottak az újításra. Ugyanez az elzártság, a befelé fordulás, a megrekedés volt jelen az oktatás terén is. Bár a közeli városban lett volna lehetőség tovább tanulni, de a szülők féltették a gyermekeiket elengedni, tudva, hogy tanulmányaik elvégzése után a Kárpátokon túlra helyezik ki őket. De az is előfordult, hogy a gyermekek ellenkeztek, és nem akartak tanulni. Ebből az évszázadokon át tartó állapotból kellett kimozdítania ezt a közösséget a tanárnőnek, és rávezetnie őket arra, hogy többre érdemes a falu lakossága. Megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag csak gürcöltek, korán keltek, későn feküdtek, hogy a haraklányi istállóknál és a földeken ellássák a teendőiket, pedig annyi bölcs, értékes embert rejtett a település már akkor is! Mindezt a tanárnő rögtön felismerte, és elkezdte építő munkáját, amely nem ragad le csupán az iskolai munkánál, hanem az egész falu közösségéért próbált tenni. Három év alatt sikerült megtörnie a jeget, amely az évszázadok alatt egyre s egyre szilárdabbá vált. Vajon hogyan alakult volna e közösség sorsa, ha a kolozsvári frissen végzett tanárnő nem ide, hanem egy másik helyre kér kinevezést?

A színvonalas oktatás mellett a gyermekek körében megkezdődtek az iskolán kívüli tevékenységek, amelyek nemcsak a diákok életében voltak jelentősek, hanem az egész faluközösségre is kihatottak. A tanárnő olyan újdonságokat alkalmazott és vezetett be, amelyekről a szilágypanitiak addig nem is láttak, nem is hallottak.

Az iskola épületének minden zegzugát át kihasználta, hogy a szellemi nevelés mellett a magyar nemzet iránti hűséget és szeretetet is elültesse növendékei szívében. A romos állapotú épület vakablakában elhelyezett két polcon kapott helyet egy kis „falumúzeum”, amit a gyermekek a tanárnő vezetésével alakítottak ki, míg az üresen álló osztálytermet jellegzetes falusi szobává rendezték be, az ágyakat párnákkal vetették fel, a lányok piros rózsás ágyterítőt és párnákat varrtak, hímeztek, babákat készítették, a fiúk pedig kézzel barkácsolt lovacskát és szekeret gyártottak.

Megszervezte a 6. osztály körében az addig még sosem látott-hallott bábszínházat, amellyel a szívvel-lélekkel dolgozó kisdiákok a tanárukkal együtt nagy sikert arattak. A bábszínház paravánja is a gyermekek kétkezi munkájának eredménye volt, amelynek alapanyagát, a fűzfát a „Rét jegéről” gyűjtötték össze, majd összefonták, s kezdődhetett a bábjáték. A bábuk nagy része is közös munka eredménye volt, amit a tanárnő vezetésével készítettek el a gyermekek a kolozsvári bábszínháztól kapott ötletek alapján. Több bábelőadás megtanulásával gyönyörködtette a kis színésztársulat (a diákokból összeállt csapat) a faluközösség szívét, de más falvakban is előadták azokat.

Nagy sikert arattak a Csipkerózsika című mesedráma színpadra állításával, ami nem csoda, hiszen a tanárnőnek köszönhetően a Kolozsvári Magyar Színháztól adományba kapott ruhákba bújva adhatták elő a magas színvonalú előadást. Ezeknek nemcsak szellemi, hanem kulturális, közösségformáló jelentőségük is volt.

Elsőként vetített a tanárnő diafilmet a diákoknak, akik addig sosem láttak ilyent. Magyarországi útjai során sok diafilmet szerzett be azzal a céllal, hogy majd bemutathassa azokat a paniti diákoknak. A mesék mellett Jókai-regények sorozatát vagy épp a Háry Jánost vetítette nekik. A diafilmvetítés nagy vívmánynak számított Szilágypanitban az 1960-as években, nem egyszer történt meg, hogy a művelődési otthon falára vetítették ki az iskola ablakából, így a falu népe is bekapcsolódhatott a szórakozásba. Gyermek- és felnőtt szívet melengető események voltak ezek, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az egyik idős néni esete, aki a művelődési otthon falára vetített Piroska és a farkas című diafilm láttán meghatódottságában így fogalmazott: „egyem a kis piros szívét”! Ebből is kitűnik, hogy egy dia- vagy némafilm is meg tudta érinteni az emberek tiszta lelkét.

A Magyarországról szerzett magyar filmeket (pl. az Egri csillagokat) is sikerült bemutatnia azzal a filmvetítő géppel, amellyel Koncsoly ritkán vetített Szilágypanitban, s amely elég gyakran meghibásodott.

A tanári karnak ünnepnapokon is szolgálatot kellett teljesítenie, nem mehetett haza44, nem ünnepelhetett a szeretteivel, így például jegyszedőkként szolgáltak a falubálon. Ezeken a bálokon csodálkozott rá a hősünk arra, hogy a sok munka és a nehéz körülmények ellenére milyen jókedvvel és vidáman tud mulatni a falu népe.

A közösség élete a tanárnőt is magával ragadta: ellátogatott a téli fonókba azzal a szándékkal, hogy bevigye oda is a kultúrát, és magyar szerzők műveiből olvasott fel. Ez a kezdeményezés azonban nem járt sikerrel, mert a fonók népi játékainak nagyobb ereje volt.

Hősünk megpróbálta rávenni a szülőket arra, hogy taníttassák gyermekeiket a 8. osztály elvégzése után. Egyes esetekben a szülők ellenszegülésével vagy nincstelenségével találkozott, de gyakori volt a gyermekek ellenszegülése is, hisz nyolc osztály elvégzése után munkába álltak, s 16–17 évesen gyakran családot alapítottak. Erőfeszítése azonban nem volt teljesen hiábavaló, az áldozatos munka meghozta gyümölcsét. A tanárnő rábeszélésére három bátor lányka – Kovács Erzsébet45, Szeredai Erzsébet46 és Ardai Berta – a továbbtanulást választotta a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium óvó-tanítóképző szakán. Életre szóló szoros kapcsolat alakult ki a lánykák és a tanárnő között, aki a pontos felkészítés mellett még a felvételi vizsgára is elkísérte őket.47 Kapcsolatuk annyira mélyült, hogy a nagyenyedi éveik alatt, de később is többször meglátogatták Kolozsváron a tanárnőt és családját, ahol szeretetteljes és meleg családias fogadtatásban részesültek. A későbbi években sem hűlt ki a mély, meleg kapcsolat. Nem lehet elfelejteni egy olyan tanárnőt, aki szülői szerepet vállalva felkészítette és segítette a lányokat a nagy ismeretlenben. Azóta is második édesanyjuknak tekintik, s a nagy távolság ellenére megmaradt a szoros kapcsolat. Nagy hálával gondolnak a tanárnő bátorító, útjaikat egyengető törekvésére mind a mai napig, hisz neki köszönhetik áldott, kiteljesedett, sikeres óvónői pályafutásukat.

A három bátor lány nagyenyedi sikere után robbanásszerűen kezdtek el továbbtanulni a 8. osztály elvégzése után a szilágypanitiak. A lányok bátorsága példakép, ösztönző erő volt a diákoknak és a jövő nemzedéknek is. Így a legények közül is többen bátorkodtak szakiskolában tanulni, mint például Gombos Attila – akit Kolozsváron is taníthatott a tanárnő –, vagy Gombos Gyula48, aki a dési kőműves iskolában tanult szakmát.

Szilágypanit népe belenyugodott, elfogadta a sorsát. Azonban krisztusi indíttatásból jött egy tanárnő, aki felismerte a faluközösség rejtett értékeit, és mindent megtett annak érdekében, hogy azokat felszínre hozza. A befektetett erő munkája fordulatot hozott Szilágypanit történelmében. Az akkor elvetett sok apró magocska meghozta a gyümölcsét, mert hitt a változás lehetőségében, ami meg is valósult. Hitét és kitartó munkáját áldás koronázta, de koronázza ma is, ha iskolaépítő munkáját összességében szemléljük.

 

Építsünk jövőt, építsünk iskolát

A tanárnőnek elég volt három év ahhoz (1965–1968-ig), hogy életre szóló emlékként szívébe zárja a falu közösségét. Soha nem felejtette el Szilágypanitot, annyi mindent adott a falunak és kapott a falutól, a közösségtől, hogy ez életre szólóan nyomot hagyott a lelkében. S amikor csak lehetősége adódott, visszalátogatott falunkba.

Egy ilyen alkalommal ismerte fel újra az 1990-es évekbeli Szilágypanit hiányosságát és lehetőségeit. Látta azt, hogy felnő egy fiatal nemzedék, a természetes szaporulat is pozitív, egy élő magyar közösség lakja a települést, de nincs megfelelő állapotban lévő középülete, kultúrotthona, iskolája. Sajnos, az 1960-as évektől az 1990-es évekig nem sokat változott az iskola állapota sem. A régi iskolába már nem fért el a gyermeksereg, így egy részét átköltöztették Deák István49 családi házába, amely a kommunizmus idején került a román állam tulajdonába. Az óvodai oktatás pedig az elhagyatott bikaistállóban folyt, két bika helyén. Embertelen körülmények között tevékenykedett és növekedett fel 50 gyönyörű óvodás gyermek. Egy kézzel feltöltött ötliteres tartályból folyt a víz, előszoba nem volt, ahol a gyermekek levetkőzhettek volna.

Nem tudott belenyugodni, nem tudta elfogadni, hogy lát egy életképes falut – amely oly közel áll a szívéhez –, ahol 120-nál is több szép, okos és ügyes magyar gyermek él, de lehetetlen körülmények között tanul még az 1990-es években is. Ekkor fogalmazódott meg hősünkben a nemes cél: „Építsünk iskolát!” De kivel és miből? – tevődött fel a kérdés.

Volt, akivel és volt, amiből, mert volt hit és bizalom. Hősünk előteremtette. Minden személyes kapcsolatát megmozgatva anyagi támogatókat keresett, valamint megfelelő személyt a munkálatok kivitelezéséhez. Kilátástalan és lehetetlen helyzetekben sem adta fel, töretlenül küzdött e nemes cél megvalósításáért. Kopogtatott, zörgetett, hogy előteremtse a pénzt az iskola felépítéséhez. A kivitelezésben Szilágyi Zoltán református lelkipásztor személyében talált hűséges munkatársra, aki oroszlánrészt vállalt az építkezés lebonyolításában.

Első teendője volt a helyszínelés és a figyelemfelkeltés megteremtése, ilyen céllal meghívta Dávid Gyulát50, Kányádi Sándort51 és a Duna Televízió munkatársait. Az építkezés 1999-ben kezdődött el, amikor sikerült kiásni az alapot, 2000 tavaszán pedig megtörtént az alapkőletétel. Fáradtságot nem ismerve, sokszor autóstoppal, saját költségén jött Szilágypanitba az építkezéssel kapcsolatos ügyek rendezésére.


Balról jobbra: Gáll Dóra Gabriella, Gergely Erzsébet, Szilágyi Zoltán tiszteletes úr, Kozma Amália
Szende és Balla Emőke tanárnő a táblaavató ünnepségen

Az első pályázat Istálló vagy iskola? címmel indult útjára, utalva arra, hogy 50 óvodásnak két bika helyén egy rossz állapotban lévő istállóban kellett meglennie. Nagyon sok pályázatott írt és továbbított az Illyés52, az Apáczai, a Pro Professione és a Mocsáry közalapítványokhoz, a Határon Túli Magyarok Hivatalához, és az egyházkerülethez is. Így sikerült közel 45–50 millió forintnyi értékben összegyűjteni az iskola építéséhez szükséges alapokat. Magyarországról a pályázati bizottság felülvizsgálta az építkezésre szánt anyag minőségét. Hihetetlen volt számukra, hogy ennyi pénzből fel lehetett húzni egy ilyen épületet, hiszen Magyarországon legfeljebb csak szerkezetkészre lehetett volna ezt kivitelezni. Így épülhetett meg az új iskola 2004-re rekordidő alatt, és nagyon kevés pénzből. Volt egy megálmodó – Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet – és egy segítő, kivitelező, Szilágyi Zoltán tiszteletes úr. Az ő nagyszerű együttműködésükből felépülhetett a falu központjában egy értékes épület, amely nemzedékről nemzedékre hirdetni fogja majd a megálmodó és a kivitelezők fáradhatatlan, akadályt nem ismerő munkáját.

Már tizennégy éve áll ez a gyönyörű épület, amely összegyűjti a falu és a szomszédos falvak53 magyar gyermekeit. Ahol iskola van, ott jelen van, és jövő is lesz. Ennek a tudatában tevékenykedett hősünk.

Az új iskolaépületet be is kellett rendezni. Ehhez keresett, és talált is támogatókat hősünk Hollandiában. Sikerült korszerű bútorzattal, audiovizuális készülékekkel felszerelni a tantermeket. Az iskola könyvtárának egy része és videótára a Duna Televízió adománya. Így szép, új és modern iskola várta a diákokat 2004 szeptemberében. Az új épületet 2006. szeptember 16-án avatták fel, az eseményen jelen volt Tőkés László54 püspök, Vajna Zoltán55 és Entz Géza56, az Apáczai Közalapítvány és a Pro Professione Alapítvány képviselői is. Az alagsorban kapott helyet a két tantermes óvodai csoport, a konyha és a sportterem. Az első szinten tanulhatnak mind a mai napig az 5–8. osztályos tanulók, a padlástérben az 1–4. osztályosoknak alakítottak ki tantermeket. A 2018–2019-es tanévet 40 óvodás, 45 előkészítős–4. osztályos és 46 5–8. osztályos gyermek kezdte el.

 

A nagy találkozás pillanata

Már nagyon vártuk ezt a pillanatot. 2018. oktober 7-én kerítettünk egy ideális alkalmat, hogy minden meghívottunk el tudjon jönni. Nagy izgalmak és sok munka előzte meg, de megérte. Csodálatos volt látni, hogy 50 év távlatából milyen tisztelettel és szeretettel tudnak beszélni tanítványai a tanárnőről. Nagyon fiatalon érkezett egy zárkózott faluközösségbe, és három év alatt sikerült „megolvasztania a jeget”, amelynek köszönhetően elkezdtek tovább tanulni, másképpen gondolkodni a szilágypaniti gyermekek.

A találkozás csak erősítette tanítványaiban az iránta érzett csodálatunkat. Kimondhatatlan érzés volt számukra a tanárnővel találkozni és beszélgetni. Eseményünk istentisztelettel kezdődött a református templomban, ahol Szilágyi Zoltán tiszteletes úr alkalomhoz illő prédikációját hallgathattuk meg nyitott fülekkel és szívvel. Majd az áldást követve Ozsváth Eliza ajkáról elhangzott Reményik Sándor Templom és iskola című verse.

Az istentisztelet után a templom udvarán a régi diákok, tanítványok és ismerősök nagy érdeklődéssel és szeretettel vették körül a tanárnőt, aki örömmel mesélt nekik, és nagyon boldog volt, hogy újra láthatja őket Az egész falu népe nagyon várta már, hogy találkozhasson a régi, tiszta lelkű tanárnővel, akit mindenki nagyra tart, és hálás azért a sok önzetlen munkáért, amit Szilágypanitért tehetett.

A templomi találkozás örömét ebéddel folytattuk a szépen rendbe tett művelődési otthonban. Emlékek sokasága elevenedett meg, amit mi nagy izgalommal hallgattunk. Mesélt nekünk a tanárnő arról, hogy milyen volt a régi Szilágypanit, milyen körülmények között éltek akkor az emberek, beszélt a diákjairól, a velük való kapcsolatáról, és arról, hogy miben segítette az előmenetelüket. Nagyon megszerette falunkat, az itteni embereket, és csodálattal gondolt vissza a jókedvű bálozó fiatalokra.

A régi diákok is elmesélték a tanárnővel kapcsolatos élményeiket, vicces történeteiket. Napunkat ajándékozással, fényképkészítéssel – mindenki fülig erő szájjal mosolygott a képeken. Hétfőn visszavártuk hősünket 10 órára az iskolába. Nagy meghatódottsággal lépte át újra annak az intézménynek a küszöbét, amely az ő kitartását, falunk iránti tiszteletét, szeretetét hirdeti és hirdetni fogja nemzedékről nemzedékre. Hősünket végigkalauzoltuk a tantermekben, megismerkedhetett iskolánk jelenlegi diákjaival és tanáraival, akik nap, mint nap küzdenek azért, hogy minket tanítsanak, és jó útra vezessenek.


Ünneplő tanárok és diákok az új iskola előcsarnokában

Emberileg nem tudjuk meghálálni hősünk áldozatos munkáját, épp ezért úgy gondoltuk, hogy egy róla szóló tisztelgő tábla állításával köszönjük meg neki mindazt, amit a közösségért tett. 130 gyermek nagy csendben várta a tanárnőt az iskola épületének előterében, hogy jelenlétében leplezzük le a tiszteletére állított táblát. Dobrai Erika jelenlegi igazgatónőnk méltóságteljes beszédét követve a gyermeksereg ajkáról felcsendült a dal: „Annyi mindent kéne még elmondanom…”, amelyre lehullt a lepel. Ez a tábla a bizonyítéka annak, hogy egykor volt egy fiatal tanárnő Szilágypanitban, aki 1965-ben otthagyta a városi jólétet, és útra kelt, hogy fényt és megvilágosodást hozzon egy kicsiny faluba. Mert hallgatott a krisztusi indíttatásra: „menj el, rád ott szükség van”, mert van egy elzárkózott, befelé forduló közösség, amely annyi kincset rejt, csak még senki nem vette a bátorságot annak felszínre hozására. És akkor eljött a tanárnő, és megtört a jég 1968-ban. Évtizedek teltek el, és Szilágypanit azóta is emlegeti a TANÁRNŐ-t, így nagybetűvel, aki az itt töltött három év alatt örökre beírta magát a helyiek szívébe. Soli Deo Gloria, Istené a dicsőség.

 

Felhasznált források:

Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, III. kötet. http://mek.oszk. hu/04700/04750/html/

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. https:// adtplus.arcanum.hu/hu/

Magyar Zoltán: A Szilágyság hagyománya. Balassi kiadó. Budapest. 2007. https:// ro.wikipedia.org/wiki/

Interjúalanyaink: Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, Szilágyi Zoltán református lelkipásztor, Ozsváth Katalin tanárnő, Boda Judit tanárnő, Kozma (Mihály) Margit, Kozma Ida, Kovács Júliska, Gombos János, Gombos Vilma, Gombos (Ács) Edit, Szeredai (Kis) Erzsébet, Gombos Gyula, Püsök (Gombos) Irma, Ardai (Gombos) Rozália, Ardai (Oroszi) Berta, Szeredai (Kis) Erzsébet, Kovács Károly, Vadas (Czeller) Rozsika, Kövendi (Dombi) Rózsa, Szilágyi (Kövendi) Erzsébet, Kövendi István (Pista) egykori tanítványok.

 

Az írás készültekor, 2018-ban Ozsváth Eliza 6., Gáll Dóra Gabriella és Kozma Amália Szende 8. osztályos volt a szilágypaniti 1-es Számú Iskolában, utóbbiak ma Zilahon tanulnak tovább. Vezető tanár: Balla Emőke.

 

Jegyzetek

1 Érek-patak, amit ma a falu népe „Nagy-pataknak” ismer. Szárazság idején nincs vízhozama. A Zilah patakba torkollik.

2 Magyar Zoltán: A Szilágyság hagyománya. Balassi kiadó. Budapest. 2007. 190–191 o.

3 Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája I–VI. Budapest, 1901–1904. 256. o. http://mek.oszk.hu

4 Petri 201.

5 Petri 200.

6 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. III. Pest, 1858. 61–63. o.

7 A szilágypaniti birtoklástörténet „főszereplője” a Káta nemzetségből származó Csaholyi család. Első ismert tagja Ponith/ Panyit (1235 előtt élt), akinek fia volt Ábrahám (1277) és Jakab (1286). Ábrahám fia I. Péter, az ő fia I. János, utóbbi fia I. Sebestyén és II. János, akik már 1383-tól szerepelnek Szilágypanit birtoklástörténetében. 1383 előttről nincs írott forrásunk Szilágypanitról, csak feltételezhető, hogy Szilágypanit neve a már előbb említett Ponit/Panyit földbirtokoséhoz kapcsolódik.

8 Petri 256.

9 Petri 201–202.

10 Petri 207.

11 Petri 203.

12 Petri 204.

13 Petri 204–205.

14 Petri 204–205.

15 Petri 207.

16 Petri 206.

17 Sebes László 1889. február 13-án született, 1959. november 6-án halt meg.

18 Dr. Góger László 1853. április 13-án született, 1929. október 10-én halt meg.

19 Id. Kovács Károly emlékei alapján. 20 https://ro.wikipedia.org/wiki/ Regiunile_Republicii_Populare_ Rom%C3%A2ne

21 Bádogból készítettek egy háton hordható táskát, abba helyezték el a tejes üvegeket.

22 A karácsony előtti disznóvágás a gyermekek és a felnőttek körében egyaránt nagyon várt esemény volt. Ezt zárta le a disznótor, vagyis az esti lakoma, amelyen a tágabb család, a rokonok is részt vettek. Hűtőszekrény híján a húst sóban tárolták, és füstölve tartósították.

23 Kalákában végezték a nagyobb munkálatokat, azaz a rokonok, barátok kisegítették egymást.

24 Hallgatták a harangszót, amely eltérő időpontokban szólt, s akkor indultak a templomba. (Gombos Irma interjúalany)

25 Jellegzetes volt a kék és piros karingós vagy pöttyös női népviselet.

26 A kántáláskor énekelt énekek: Mennyből az Angyal, Krisztus Urunknak áldott születésén, Szívünk vígsággal ma bétölt.

27 Ardai Miklós 1912. december 7-én született, 2002. december 19-én halt meg.

28 Kovács István 1912. március 7-én született, 1998. augusztus 9-én halt meg.

29 Kovács András 1910-ben (hónap, nap nincs bejegyezve az anyakönyvben) született, 2000. június 21-én halt meg.

30 Vadas Sándor 1953. október 1-én született. 1976-tól végezte hűségesen kántori teendőit a Szilágypaniti Református Egyházközségben. 2018 őszén nyugdíjazták.

31 A fonók este 7 órakor kezdődtek.

32 A háziszőttes készítésének a folyamata. A kendermagot elvetették, s amikor odanőtt, kinyűtték. Ezt követően megszárították, hogy a magja és a felesleges részei leperegjenek. Ezután a Nagy-patakban kiáztatták, újra megszárították, és a tilolták. Az így nyert szálakat kézi guzsallyal vagy kerekes guzsallyal megfonták, majd megszapulták, kisárgították, s jöhetett a megszövés az „esztavátán”. Törülköző és konyhakendőket, zsákokat, szőnyeget, régebb ruhának való anyagot szőtték a kenderből font fonalszálból. (Kovács Juliska interjúalany)

33 A fiúk derékszíjukkal a lányok hátára pattintottak, s fel kellett pattanjanak egy csókra.

34 Gyakran nagy fehér lepedőt húztak magukra, arcukat bekenték lisztből és vízből készült csirizzel, amelyre libatollat ragasztottak – interjúalanyaink elmondása szerint ez nagyon félelmetes volt. De „halott” szállító ijesztgetős menet is indult.

35 Tíz óra tájt elfogyasztott étel.

36 Három fő alapanyag: sok hagyma, pirospaprika, krumpli.

37 Varga János 1914. július 7-én született Kucsón, 1976. november 19-én halt meg.

38 Gombos (Petkes) Rózsa 1912. április 4-én született, 1991. november 26-án halt meg.

39 Gombos János, a házigazda fia 1937. február 19-én született. Ma is szeretetben él kedves feleségével, Gombos Vilmával, aki 1948. október 28-án született.

40 A 7. osztályban, amelynek 1965-ben osztályfőnöke is lett, a 14 lányból öt Rózsa (Rozália, Rózsa) nevű volt. Mellettük négy fiú volt még az osztályban.

41 Kövendi János 1951. február 26-án született, 2014. március 13-án, halt meg.

42 Gombos Attila 1951. október 7-én született, 8. osztályosok voltak 1965-ben.

43 A nagyenyedi Bethlen Gábor óvó-tanítóképzőben tanuló három szilágypaniti leányka nem látott annyi kísérletet, mint otthon, Szilágypanitban.

44 Akkoriban kb. 600 lej volt a tanári fizetés. Abból fizette ki-ki a lakbért, a kosztot, és a végén szinte a semmivel maradtak, még a hazautazásra sem maradt.

45 Kovács (Petkes) Erzsébet 1952. április 14-én született, 2016. szeptember 25-én halt meg.

46 Szeredai (Oroszi) Erzsébet 1952. június 19-én született.

47 Nemcsak a reál tantárgyakból készítette fel őket, hanem román nyelvből, magyar irodalomból és történelemből is, mindezt szeretetből, amiért semmi anyagi megtérítést nem várt.

48 Gombos Gyula 1953. október 15-én született.

49 Deák István az első világháború idején százados volt. Trianon után Magyarországra menekült családjával. A kommunizmus idején elkobozták vagyonát.

50 Dávid Gyula erdélyi magyar irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító, 1928. augusztus 13-án született.

51 Kányádi Sándor a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő 1929. május 10-én született, 2018. június 20-án halt meg.

52 Az Illyés Közalapítványtól kapták meg az első támogatást, mintegy 200000 forint értékben.

53 Mivel Diósadban megszüntették az 5–8. osztályt, az ottani magyar gyermekeket iskolabusz szállítja Panitba tanulni.

54 Tőkés László 1952. április 1-én született Kolozsváron, református lelkész, az 1989-es romániai forradalom hőse, 1990-től 2009-ig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke volt.

55 Vajna Zoltán 1928. augusztus 15-én született Kolozsváron, Széchenyi-díjas gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a folyadékok mechanikája, az áramlástechnikai gépek és csőhálózatok áramlási viszonyai, illetve méretezése. 1990 és 1994 között a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának dékánja. (https://hu.wikipedia. org/wiki/Vajna_Zolt%C3%A1n) A Pro Professione Alapítvány elbíráló bizottságának tagjaként vett részt az iskolaavató ünnepségen.

56 Entz Géza 1949. május 24-én született Kolozsváron, művészettörténész, 1977-ben az ELTE BTK-n doktori címet szerzett.

(https://hu.wikipedia.org/wiki/Entz_G%C3%A9za_(m%C5%B1v%C3%A9szett%C3%B6rt%C3%A9n%C3%A9sz,_1949) A Pro Professione Alapítvány kuratóriumának elnökeként vett részt az iskolaavató ünnepségen.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás