Hat éve élek vele, mégsem tudtam olyan jól megfogalmazni, mint egy ismeretlen, aki azt mondta, a képei naivak, mégis nagyon kifejezők. Gyakran előfordul, hogy mások mondják ki, amit nekünk kellene.
De azt hiszem, ez a „mégis” fölösleges. Éppen azért kifejezők, mert naivak: nem a különféle elméletek hatására készültek, hanem az ősiség közelében. Mint a primitív népek művészete, ahol a civilizáció rombolása még nem végezte el áldásos munkáját.
Ez azonban ismét csak egy elmélet. Végső soron bármi lehet rossz is, jó is, bármiből is keletkezik; tehetség kérdése minden, látásmódé, azé, hogyan pillantja meg a művész, amit aztán a képre álmodik. A látásmód viszont frissesség, üdeség kérdése, vagyis éppen azé, hogy el tud-e tekinteni az ember mindattól, amit tanult. Az alkotás mindig tudás, mesterség és tehetség, ihletés feszültségében keletkezik.
Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.
A felnőttkor is gyerekkor: a „felnőtt” érzelmek is olyan ártatlanul jelennek meg, mintha a történetek nem számtalanszor ismétlődtek volna már az idők folyamán. Ez az egyszeri-tapasztalás az először-látás következménye, egy üde tekinteté, amelyet a művész képes azon ártatlanságában a papírra vetni.
Sokan szecessziósnak nevezik, egyik barátom Aubrey Beardsley-hez, Wilde illusztrátorához hasonlította. Ez a párhuzam számomra arról árulkodik, hogy szokatlan ebben a korszakban, amelyben mintha a képzőművészet végére értünk volna, és már csak a realizmus vagy a posztmodern lehetőségei léteznének. Talán innen a valóban szecessziós zsúfoltság és színpompa: menekülés a szándékos kopárságtól. Talán más út nincs már, hiszen a valóság minden irányban egyre szürreálisabb; már csak a mese maradt.
Igaz, kitapintható itt egy lélektani vonatkozás is. Noéminek nehéz, agresszióval teli gyerekkora volt, s első korszakában, mint ő maga meséli, ismerősei őszinte döbbenetére szülővárosa, Zilah református temetőjében sétált, és fekete és barna gyökereket festett, mint aki a virágokat nem is látja már. Csupán jóval később, amikor élete már elindult valamiféle kiegyensúlyozottság, egy élhető béke felé, akkor kezdte azokat a képeket-grafikákat alkotni, amelyeket ma látunk. A sűrű és szívesen használt színek, a vidámság, a mesebeli hangulat arra való, hogy elűzze a durván megtapasztalt valóságot, s ilyen értelemben a valóság egyenesen ellensége a művésznek, nem kér belőle, más világot szeretne látni, és felfedezi, hogy van egy ilyen világ, még akkor is, ha soha nem a felszínen húzódik meg. Ezért vezet minden ösvény valahová, ahová a néző nem láthat be, csak elképzelheti, hogy mi lehet ott.
A színekkel történő játszadozás, a színek kezelése amúgy nem egyhangú: nem arról van szó, hogy Eperjesi Noémi mindössze a pirossal és a narancssárgával manőverezik, azokat variálja, inkább arról, hogy miközben a feketét, a barnát, a szürkét is használja, képeinek atmoszférája mindig vidáman rejtélyes. Mint a Mátyás-képen: a sok elem, motívum, szereplő között nem könnyű megtalálni, pontosan melyik miért is került oda, s a kép nézője végül bizonyára arra jut, hogy az „objektív” okok mellett feltétlenül „szubjektíveknek” is kell szerepelniük, és talán ez az a vonás, amely ezt a művészt a legtöbb másiktól megkülönbözteti. Noha természetesen semmilyen értelemben nem vagyok szakértő, az erdélyi magyar képzőművészetben gyakran tapasztalom, hogy a festő a leghalványabb támpontot sem adja a befogadónak, olyan fákat vagy házakat nézegetek, amelyek „éppen olyanok”, mint a valóságban, és nem jövök rá, ugyan miért éppen azt az aláírást látom a képen, amelyet olvasok. Akár tetszenek viszont Eperjesi Noémi képei, akár nem, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy összetéveszthetetlenül az övéi: egyéniek és egyediek. Ecset- és színkezelése, perspektívája, beállításai egytől egyig személyesek.
Bevallom, a festményeit jobban szeretem, mint a grafikáit, noha például közös kötetünkben, a Lélekkabátban (2015) megmutatta, milyen szépen dolgozik ebben a műfajban is. Mégis úgy érzem, hogy a vásznon jobban, teljesebben ki tud bontakozni az a világ, amely rá jellemző, vagy amely benne rejtőzik, több a tere annak a világmesének, amelyből minden műve egy-egy darab, holott mindegyik teljes önmagában is.
Persze sem festményei, sem grafikái nem a semmiből születtek, és itt most nem a pszichológiai, hanem a mesterségbeli háttérre célzok. Szabó Vilmos volt az a művésztanár, akit a mai napig hálásan emleget, és aki meglátta a gyermekben a lehetőséget, alkotótáborokba vitte magával a középiskolás tanulót. A legtöbbet az encsi tábor segített rajta, ahol a szervezők nagyvonalúságának köszönhetően rézkarc és linómetszet készítéséhez szükséges eszközöket vásárolhatott, és technikai szempontból sokat fejlődhetett. Gyakorlati készségei így, egy lelkes mester odafigyelése révén alakulhattak ki, s így már könnyebben készíthette el, rajzolhatta meg mindazt, amit a világban látott, és amiből összeállt végül az a mese, amely folyamatosan készül, és amelyet most már Nagyenyeden, Bukarestben, Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és másutt is láthattak az érdeklődők.
Ez a mese ezekben a művekben íródik, rajzolódik, ezekben valósul meg: egy naiv és kifejező életműben. Örülök, hogy nemcsak beszélhetek róla, hanem élhetem is.
