Visky András

Szűcs Ervin művészetében egy igen jelentős – minden bizonnyal az ún. „fordulat” – a 2011 őszén bemutatott, és a kiváló Robert Woodruff rendezte Születésnap című előadásban megformált szerepével állt be.

Valami nehezen leírható és megragadható történt akkor, és ez mindenestől fogva vele ment végbe, egyszerre Szűcs Ervinnel, a színésszel, és Szűcs Ervinnel, a magánemberrel: az nevezetesen, hogy a színészi tudás, az úgynevezett – alapvetően mindenki által megtanulható és elsajátítható – színészi technika egy nemcsak kéznél levő, hanem meghaladható ismeretanyaggá vált számára, tulajdonképpen tehát eszközé. A próbafolyamat idején, megfigyelésem szerint legalábbis, annak a felismerése játszódott le benne, hogy az igazán jelentős szerepnek mérhetetlenül közel kell kerülnie a színészhez ahhoz, hogy az emberi élet komplexitását, sokféle sebzettségét és mélységeit megragadni és átélni lehessen. „Nagy mélység önmagának az ember”, mondja Augustinus a Vallomásokban – mi másról szólna a színház, ez a legerőteljesebb ember-művészet, mint ennek a mélységnek a bejárásáról és bemutatásáról. Szűcs Ervin Christiánja az emberi létezésnek azt a pontját érintette meg, amely egyszerre a legmélyebb és a legmagasabb: azt ti., hogy a lélek lemeztelenítése ugyan szédületesen nagy kockázat, de a valódi emberré válás eseménye is egyszersmind. És, ami ennél is megrázóbb: megtörténhet, hogy csak egyetlen esélyünk adódik önmagunkká lenni, ennek az elodázása és, végül, eljátszása visszafordíthatatlanná teszi önmagunk végleges fölszámolását, a pokol diadalát egyszóval.

Mondhatnák Szűcs Ervinről azt is, hogy kiválóan ismeri a mesterségét – jelen lenni, beszélni, énekelni és mozogni tud a színpadon –, de ezzel nagyon keveset mondanánk, a mesterségbeli tudás ugyanis még senkit nem avatott művésszé. Az alkotóművész magát az emberi létezést érinti meg, nem „merít belőle”, hanem leereszkedik a mélyére, és azt kérdezi meg tőlünk, kik is vagyunk mi, emberek, hogyan kerülünk ki a szeretet viharaiból, miért is részesültünk az élet egyszeri és egyedi meghívásában: a színház, ha színház, ezt kérdezi – nekünk, előttünk és velünk.

Christian szerepében és szerepével Szűcs Ervin a színészet, mondhatni, lehetetlen, és bizonyos értelemben veszélyes terébe lépett be, és ennek az elve egyszerűen csak annyi: nem játszani. Játszani, ha úgy tetszik, de csak a szívben; oda sűríteni minden emberi tapasztalatot, örömöt és megalázottságot, zavart és boldogságot, függést és szabadságot, megváltásra vágyást és tehetetlenséget. És ezzel a koncentrátummal lépni a közönség elé, de úgy, mint aki számára nincs visszaút, mert senkinek nincs, aki teljes életet akar élni.

Szűcs Ervinnek még egy munkáját említeném meg most: A Báró szerepét a Yuri Kordonsky rendezte Gorkij-előadásban. Nehezebb élni ezután az előadás után Szűcs Ervin játékát látva benne, de összehasonlíthatatlanul nehezebb volna élni nélküle. Arra tanít bennünket ugyanis, hogy igen, lehetséges nem hazudni. El lehet jutni az önmagunk elfogadásának arra a pontjára, amikor már nem beszélünk másról, csak önmagunk elvesztése köznapi tragédiájáról. Mintha az egész életünk nem volna más, mint a kicsi és mérhetetlenül kicsinyes kézműves és pillanatnyi mennyországok összeeskábálásáról, amelyekben nincs helye csak egyetlen embernek, nekünk magunknak, azután meg már nekünk sem, mert lehetetlen az embernek elfogadás, szeretet és megértés nélkül élnie.

Nagy út vezetett ezekhez a szerepekhez, amiket – a Hullámtörésben alakított Jan mellett – Szűcs Ervin legerősebb alakításainak tekinthetünk, aligha kétséges. De az út a megérkezés-stációk miatt olyannyira fontos és értékes számunkra. A mélység stáció – Szűcs Ervin most itt tart. Ezektől lép el és tovább. Megyek vele, mert akkor haladok leginkább önmagam és Isten felé, ha vele tartok.

Nagy ajándék ő nekünk, örüljünk neki, árasszuk el figyelmes szeretetünk jeleivel.

Díjához szívből gratulálok!

(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)

Szeretet-procedúrák – ez a szókapcsolat jut az eszembe, amikor Albert Csillára és beérett, aligha megkerülhető művészetére gondolok. Benne élni a szeretet színre hozása fölemelő és olykor kifejezetten fékezhetetlen folyamatában – nos, ennek lett része valahogy Albert Csilla, és ennek tesz részévé bennünket, akik a nézőivé váltunk.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam.

Ha valaki végignézi Albert Csilla szerepeinek a listáját, tulajdonképpen jó sokáig a következő felsorolást találja: Gerle, Dajka, Malacfejű Balerina, Postás, Békegalamb, Páfrány, Manó, Őrült, Tolvaj, sőt egy Heidegger nevét visszhangoztató székely egérke is felbukkan – nos, mintha nem éppen a dráma­irodalom nagy szerepei volnának ezek csakugyan. Nyomasztóan haladunk előre az időben, arra születtünk, hogy megmutatkozzunk, mert színész volnánk és papírunk is van róla, ám hosszú időn át nem történik semmi. Illetve, ami a történik, az láthatatlan marad, mert a gazdagodó és növekvő lélek őrzi a titkot. Ezzel az ellentmondással élni: szeretnénk, hogy látva lássanak, de nem vesz észre senki, amiből persze azt a következtetést is sietünk levonni, hogy bizonyára nem is szeretnek, mert a szeretet-hittel az is együtt jár, hogy valaki vagy valakik számára nélkülözhetetlenek vagyunk, amit tehát adunk, mégsem maradhat titokban.

Albert Csilla hosszú évekig a láthatatlan és észrevehetetlen színész volt. Színpadra lépett, beszélt, énekelt, táncolt, amikor meg végre helyzet állt elő, egy három arcot formáló, iszonyatos maszkot kellett viselnie, amely mögül úgy tekintett ránk, mint a bosszú rettenetes istennője, akit mindegyre vártunk, és most hogy közénk jött, ismertük fel, hogy mi magunk is tárgyai vagyunk ennek a feneketlen égi igazságtevésnek.

Ma már persze sokan ismerik, és egyre többen észreveszik Albert Csilla színészi formátumát. Azt azonban méltánytalan volna elfelejtenünk, hogy olyannyira szabálytalan pályával van dolgunk az ő esetében, hogy a laudációk nyelvi kliséi – „fényes”, „alázatos”, „munkás”, „szerény”, „berobbant”, „lenyűgöző”, „mágus”, „sztár”, „díva”, „nagyasszony” stb. – mind-mind értelmetlenek és nevetségesek is egyszersmind. Mindannyiunk számára, akik a közelében élünk és dolgozunk, egyszercsak – hangsúlyozom: teljességgel észrevétlenül! – magától értetődővé lett, hogy Albert Csilla nagy, komoly művész, akinek valamennyi színpadi megjelenése az emberi lélek olyan mélységeit tárja elénk, amit alig merünk tudomásul venni, de amint mégis magunkhoz engedjük ezt a tudást, már nem akarunk nélküle élni.

Honnan jön mindez?

Onnan – erre jutottam –, hogy Albert Csilla a színészetet az önmaga megismerése, a világról és Istenről alkotott, mindig nyitott és tökéletlen tudása eszközévé tette. Következésképpen mindegy, hogy mihez nyúlt, vagy melyik kicsi-nagy szerepet vette magára, nem mulasztotta el, hogy önmagában szálljon – igen, nem tévedés: önmagában –, ennél lényegesebb feladat nem méretett ugyanis az emberre, hogy elmerüljön önmaga végtelenségében, mindabban, ami egyetlen emberben magát az átfoghatatlant, időben behatárolhatatlant jelenti.

Nagy szavak, tudom, de aki Albert Csillát ismeri, netán barátjaként tartja számon, nagyon jól tudja, miről beszélek: Albert Csilla valóban átadja a testét – az emberi léleknek ezt az egyetlen ismert formáját! – annak a megismerésnek, amit a bevezetőben szeretet-procedúrának neveztem, és ami tele van felfedezésekkel és kockázatokkal. Azért szeretet-folyamatok, mert Albert Csilla leleplezései, igazságtevései sohasem hidegek vagy netán cinikusak, hanem gyermeki tisztaságú, humorral átszőtt meghívások a közös, jelentéssel bíró tettre.

Én magam sokat köszönhetek Albert Csillának: olyan – egyszerre kitalált és valóságos – színpadi figuráimnak adott életet, akikről sejtelmem sem volt, hogy ennyire bonyolultak, mélyek és rettenetesek tudnak lenni, amint a leírt szavak a színpad számomra mindig bejárhatatlannak tetsző terében valóra válnak. És nem csak ezt a közös „szakmázást” kell megemlítenem most: Albert Csilla különös érzékenységgel lát bele az ember lelkébe, még akkor is, amikor csak véletlenül összefutunk valahol: gyakran olyat tud mondani, ami megérinti a pillanatnyi útvesztésem valódi tartalmát, és segít kijönni belőle. Pillanatnyi, írom, de hát mindannyian tudjuk, hogy ezek a pillanatok az önelvesztés sötét örökkévalóságából valók, és szükségünk van a Másik Ember tekintetére, szavára, hangjára, megszólítására, kezének finom érintésére, hogy visszataláljunk.

Kedves Csilla, ma átveszed a munkásságodat elismerő díjat. Sajnálom, hogy nem lehetek veled, de mindenestől fogva ott vagyok mégis, hiszen a Szigetországban járva, Shakespeare tüneményes Globe Színházában üldögélve arra gondolok éppen, hogy Hamlet tanítása szerint a színész az idő egyetlen tudója, ő zökkent vissza bennünket az igazságosság, szeretet, elfogadás idő-kerék-vágásába – ez az, amit te megtaláltál, és amiben olyan sokféle alakban bennünket is részesítesz.

Szívből gratulálok, Isten áldjon és őrizzen!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)