Hogy hány ember László Bakk Anikó? Nem tudom. A címben föltett kérdésre nincs válasz. A kérdés van, az a válasz. Ha Anikó asszonyra gondolok, akkor mindjárt eszembe jut megkérdezni – nem, nem is kérdezni, inkább kijelenteni: hány ember László Bakk Anikó.
Aki ismeri őt – és ki ne ismerné? –, könnyűszerrel zavarba jöhet. Látja őt, teszem azt, a Deák Ferenc utcában a Főtér felé jönni a napos oldalon. Szép, őszi nap, nyoma sincs a szeptember végi bágyadtságnak. Anikó asszony jön, ki más, látva látjuk. Ígéretes szatyor a kezében. Nem siet, nem is andalog. Eltökélt és lendületes, tervek ragyognak az arcán. Nem egy, nem kettő, hanem felsorolhatatlanul sok. És valahogy mégsem gondterhelt ez az arc. Legalábbis csak elvétve látszik annak. Nem gondterhelt, de nem is gondtalan, legkevésbé persze gondolattalan. Sokkal inkább a szabadon elfogadott – nem találok jobb szót – feladat hullámai formálják mérhetetlenné. Olyanná, amilyennek egy emberi arcnak lennie lehet. De ez, ez a súlyos „lehet”, egyáltalán nem magától értetődő ajándék, tudjuk.
Anikó asszony folyvást megy valahová. De sohasem látom őt sietni: ő nem az idővel birkózik, ezért gondolom, sokan, hozzám hasonlóan, az irigyei. Anikó asszony egy egész városnak – beleértve a Főtéren büszkélkedő Mátyás királyt –, sőt, ennek a szomorú, de talán még nem teljesen humortalan országnak – gondoljunk bátran, nem magabízón Erdélyre –, az ország valamennyi lakójának bír feladatokat adni. Feladatokban egyszerűen kifogyhatatlan. Jön fölfelé a Deák Ferenc utcában, ezt látjuk. De aki mondjuk a Sétatéren át siet valahová, ott is Anikó asszonyt látja. Aki pedig a tüneményes Kakasos templom udvarára pillant a Monostorról aláguruló fáradt troliból, ott is Anikó asszonyra lesz figyelmes. Aki pedig messziről jött vendégeit kalauzolja az Óvárban, abban bízva, hogy Kolozsvár egyetlen királyának szülőházában a lovagteremig felosonhat velük, a lépcsőfordulón Anikó asszonnyal megy szembe. Ő a lovagteremből jön éppen, oly otthonosan, mintha királyunk személyesen őt bízta volna meg a régi ház olykor nyilván lustálkodó szellemeinek felügyeletével. Mindenütt Anikó asszony van Kolozsváron. Az elmúlt években, lassan évtizedekben ő lett bonyolult otthonosság-élményem egyik legfőbb letéteményese. És ahogy telnek velem, de hát főként ellenem az évek, azon sem csodálkoznék, ha New Yorkban, a Lexington sugárút és a 92. utca sarkán, legkedvesebb átmeneti otthonom előtt is vele futnék össze, mialatt meg feleségem égre-földre-tűzre-levegőre-vízre esküdözne, hogy ő pontosan akkor Kolozsváron találkozott vele. A várandós anyukák – Kolozsvár legszebb asszonyai, ó! – klubjába sietett éppen, hogy lehetőleg már magzati korban a közös éneklés gyönyörűségének titkaira oktassa a világra készülő romlatlan nebulókat. Anikó asszonyhoz Kolozsvár város nemzedékeinek sorát mélységesen mély prenatális érzelmek fűzik.
Hány ember László Bakk Anikó? Egyszer azt találtam mondani róla az evangélium szép szavával, hogy hasonlatos ő a kovászhoz, amely nem önmagáért van, hanem azért, hogy kenyérré legyen – nem ő, hanem a gabonaliszt. Ha a kenyér már sokak asztalán gazdagon illatozik, a kovász boldogan eltűnhet, a maga kicsinységének örvendezve várakozhat a következő bevetésre. Kevés kovász az egész tésztát megkeleszti, olvassuk, amiből persze az következik, hogy a sok tészta a kevés kovász híján reménytelenül kevés maga is, tehetetlenül vágyakozó, majdhogynem haszontalan sokaság. László Bakk Anikó, értjük meg a példázatból, nem megszámlálhatatlanul sok ember, és nem kevés ember, hanem egyetlenegy. Elég nekünk egyetlenegynek lennünk. Életre szóló feladat, teljesíthetetlen.
Szeretettel köszöntjük őt díjazása ünnepén.
(Elhangzott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület közgyűlésén, 2024. április 13-án, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)
