Sóki Béla

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém”
(Ady Endre)

Ez a méltánytalanul elhanyagolt kistérség magányosan áll két ország határmezsgyéjén, távol az európai körforgástól. Mégis, e történelmi viharokat többször megélt, kisemmizett vidék jeles szülötteinek is ott a helyük a magyar művelődéstörténetben. Szellemóriásai hatással voltak a nemzet előrehaladására, hagyatékuk gazdag, örökségük máig kötelez. Ismerősen hangzik Érmellék Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc vagy Ady Endre kapcsán, de feltáratlan még az a történelmi és kulturális sokszínűség, amit kiválóságai révén örökül hagyott. A legtöbb hírességnek csak szülőhelye e tájék, életük, munkásságuk már máshova sodorta őket. Ebben az összeállításban – a teljesség igénye nélkül – időrendi sorrendben emlékezünk meg azokról, akik történelmünk, az irodalom, a tudományos világ, illetve egyházaink és a közélet jeles képviselői voltak, és nemcsak születésük vagy haláluk, hanem egész életpályájuk is a bihari Érmellékhez köti őket.

Dajka János (Érkeserű, 1580 – Gyulafehérvár, 1633. május 18.)

A későbbi hitbuzgó református püspök 1607. augusztus 15-én iratkozott be a wittenbergi egyetemre, 1608-tól Marburgban, 1609-től pedig Heidelbergben tanult. Hazatérve nagyváradi lelkész volt (1611), innen hívta Bethlen Gábor Gyulafehérvárra (1615) udvari papjának. 1618. november 18-tól haláláig az erdélyi református egyház püspökeként nagy befolyással volt a fejedelem művelődéspolitikájára. Egyházi munkái közül legnevezetesebb az Öreg Graduál néven ismert református énekeskönyv.

Dobos/Tofaeus Mihály (Székelyhíd, 1624. szeptember 29. – Gyulafehérvár, 1684. október 23.)

A református lelkész már sáros­pataki diákkorában Tofaeusnak (Dobos – héber nyelven) nevezte magát, „de Szekelyhida” jelzővel. Iskoláit Magyarországon befejezve, külföldi akadémiákon folytatta. Leydenben 1649-ben a De actuali Dei providentia című dolgozatával disputált az isteni gondviselésről, és júliusban elnyerte a Szentírás magyarázásának doktori címét. Tanulmányai után a nagyváradi kollégium rektorprofesszora lett. 1650. szeptember 4-én a tasnádi zsinaton Négyrendbeli disputacio különböző theologiai témák felett címen értekezett. 1656-tól Diószegen, majd 1658. április 28-tól Szatmáron szolgált. 1664 tavaszán I. Apafi Mihály fejedelem udvari papnak nevezte ki. 1679. június 4-től az erdélyi református egyházak püspöke lett. Prédikációit Bornemisza Anna fejedelemasszony utasítására jegyezték le, majd 1683-ban Kolozsváron A szent zsoltárok resolutiója címen nyomtatták ki.

Paskó Kristóf (Székelyhíd, 1634 – Sárospatak, 1685)

A barokk kor históriás énekszerzője, portai követ. Szemtanúja volt az 1660-as váradi ostromnak. Fiatalon került a fejedelmi udvarba, és I. Apafi Mihály követeként többször megfordult Konstantinápolyban. 1676-ban belekeveredett a fejedelem elleni összeesküvésbe. Apafi börtönbe záratta, ezért a törökhöz menekült, de ott is letartóztatták. Thököly közbenjárására szabadult, s csak titokban térhetett vissza Sárospatakra. Legismertebb munkája az 1658–60. évi tatárdúlásról írt műve, ami értékes történeti kútfő is egyben. Teljes címe: Nemes és régentén híres Erdélyországnak keserves és szomorú Pusztításáról írt Siralom.

Diószegi Kis István (Bihardiószeg, 1635 – Bihardiószeg, 1698. június 22.)

Református püspök és egyházi író. 1657-től rektor volt Berettyóújfaluban, majd 1660-tól kántor Debrecenben. 1663-ban a városi tanács anyagi támogatásával külföldi akadémiákon tanult. 1665. július 27-én Amszterdamban teológiai doktori fokozatot szerzett. 1666 júliusától Debrecenben lett iskolarektor, majd 1668 júniusában pappá szentelték. 1668 és 1693 között Diószegen volt lelkipásztor, közben 1677-től esperessé, 1689-től egyházkerületi főjegyzővé választották meg. 1693. október 2-án a tiszántúli kerület püspöke lett. Sikeres egyházi íróként tartották számon, aki 1679-ig 900 prédikációt vetett papírra.

Radics Antal (Érkeserű, 1726. november 12. – Cseklész, 1773. szeptember 15.)

Jezsuita áldozópap és tanár, a bölcsészet doktora. A nagyszombati egyetemen előbb matematikát, Budán bölcsészetet, majd egyház- és világtörténelmet tanított. 1769-ben cseklészi plébános lett. Jelentős tankönyvszerzőként fizika, filozófia és logika tankönyveket írt, valamint bevezetést a természetfilozófia és a metafizika tudományába. Egyházi írásai jelentek meg Loyolai Szent Ignác rendalapító életéről, valamint Szűz Mária szentséges fogantatásáról.

Böszörményi Vonza Pál (Székelyhíd, 1757. november 1. – Debrecen, 1825. február 2.)

Fiatal ügyvédként korán lett Bihar megye tiszti ügyésze. Gróf Teleki Sámuel ajánlatára 1787-ben Debrecen már főjegyzőjévé választotta, sőt 1796-ban az országgyűlésre követnek küldte. Főjegyzői hivatalát 13 évig töltötte be, ekkor tanácsossá választották. 1806-ban elhagyta tanácsosi hivatalát, s a Heves megyei Várkonyba költözött felesége birtokára. 1822-ben visszahívták, haláláig Debrecen főbírája volt. Díszes fürdőt építtetett a Nagyerdőben, ivóvízhálózati tervet készíttetett, és az elhanyagolt temetők rendbetételét is szorgalmazta. Az irodalomban néhány népies irányzatú német munka magyar átdolgozásával vált ismertté.

Szentjóbi Szabó László (Ottomány, 1767. június 22. – Kufstein, 1795. október 6.)

Kiváló költő, a Martinovics-per egyik elítéltje volt. Költészete átmenet a hazai rokokó és az éppen csírázó irodalmi népiesség között. 1794-ben került a magyar jakobinus mozgalomba. A kivégzéstől királyi kegyelem mentette meg, Batsányi Jánossal és Verseghy Ferenccel együtt Kufsteinben raboskodott. Verseinek első gyűjteménye 1791-ben Pesten jelent meg. Az énekköltészeti hagyomány folytatójaként indult, szövegei dallamra íródtak, de már megindult önállósodásuk. Versei hozzájárultak ahhoz, hogy a nehézkes, feszes verselés könnyed, hangulatos lírává korszerűsödjék.

Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804. november 28. – Debrecen, 1847. július 23.)

A tehetséges tudós orvostudományi tanulmányait Pesten és Bécsben folytatta, de foglalkozott a természettudományokkal is. 1837-ben orvostudorrá avatták, majd Debrecenben orvosi gyakorlatot folytatott. A gyakorlat felé fordulás az ő idején vált erőteljessé a debreceni kollégiumban. Elindította a növénygyűjtést, több ezer mintával gyarapította az ásványgyűjteményt. 1839-ben átvette az állat-, növény- és ásványtan, valamint a kémia tanítását, majd 1841-től a fizikai szertárőri tisztséget is elvállalta. Természettudományi cikkeket és tankönyveket publikált. 1844. december 4-én a Magyar Tudományos Akadémia levelezőtagjává választották.

Fényes Elek (Csokaly, 1807. július 7. – Újpest, 1876. július 23.)

Fényes Elek

Fényes Elek

A neves statisztikus, tudós első nagy műve Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és a geographiai tekintetben címen 1836 és 1840 között jelent meg. 1838–1839-ben ő szerkesztette az első hazai gazdasági lapot. A MTA 1837-ben levelező tagjává választotta. 1842-ben alelnökévé vált a Nemzeti Körnek, majd a Pesti Körnek. Vörösmarty mellett alelnöke volt az Ellenzéki Körnek. Az 1843-ban megjelent Magyarország statisztikája című munkája akadémiai nagydíjat nyert. 1848. március 15-én tagja a Közcsendi Bizottmánynak. A Batthyány-kormány minisztériumi osztálytanácsossá nevezte ki, s rábízta az Országos Statisztikai Hivatal megszervezését. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett. 1851-ben kiadta négykötetes földrajzi munkáját, Magyarország statisztikai geographiai szótárát. 1857-ben az Első Magyar Általános Biztosító Társaság életbiztosítási ügyosztályának főnöke lett. 1858-ban az Akadémia rendes tagjává választották.

Kiss Pál (Bihardiószeg, 1809 – Tiszafüred, 1867. május 27.)

Kiss Pál

Kiss Pál

A szabadságharc vitéz tábornoka, 1828-ban lépett katonai pályára. Kezdettől csatlakozott a magyarok függetlenségi törekvéseihez és önvédelmi harcához. 1848. szeptember 6-án őrnaggyá léptették elő, majd kinevezték a legendássá vált „vörös sapkás” 9. honvédzászlóalj parancsnokává. Előmenetelét rátermettségének és hadvezetői képességének köszönhette. Csapatával első vonalban vett részt az isaszegi, a váci, a nagysallói csatákban, illetve Komárom felszabadításában. Kossuth egyik levelében így írt róla: „Az pedig tudva van, hogy Kiss Pali egyik legderekabb katonája az országnak”. Pétervárad várparancsnokaként megszervezte a vár védelmét. 1849. december 15-én kötél általi halálbüntetésre ítélték, de a császár megkegyelmezett neki. A szabadságharc alatt a legmagasabb katonai rangot elért magyarországi görögként, az ő családjuk fenntartásába tartozott a diószegi görögök temploma, amelyben az Irinyi fiúkat ortodoxnak keresztelték. Az 1850-es évektől egyéni sorsa Tiszafüredhez kötötte.

 

Pongrácz Ödön gróf (Nedec, 1813. május 11. – Nagyvárad, 1891. december 26.)

Pongrácz Ödön

Pongrácz Ödön

A Pongrácz család a 19. század közepén jelent meg Érmelléken. Nagykágyán templomot és családi sírboltot építettek, kibővítették a kastélyt. Katonai pályafutását 1829-ben kezdte, majd századosként 1844-ben kérte áthelyezését a magyar nemesi testőrséghez. 1853-ban vonult vissza ezredesként. Ideje nagy részét a nagykágyai birtok felvirágoztatásának szentelte. 1877-től a Pápai Nagy Szent Gergely Rend nagykeresztese volt, megbecsülésnek örvendett. Állattenyésztéssel, szőlészettel és borászattal is foglalkozott. Halála után fia, gróf Pongrácz Vilmos (Nagykágya, 1859. szeptember 24. – Csehtelek, 1900. május 14.) cs. és kir. kamarás, tartalékos honvéd huszárhadnagy örökölte a birtokot, aki 1895-ben hozzálátott a kastély bővítéséhez. Az angolparkban található díszes sírkápolna építését 1891-ben fejezték be, amely római katolikus templomként is szolgál.

Irinyi János (Albis, 1817. május 17. – Vértes, 1895. december 17.)

A zajtalanul gyúló foszforos gyufa feltalálójaként tartják számon (1836. december 18.), de komoly eredményei voltak a kémia újszerű szemléletének terjesztésében is. Gyermekkorától kezdve fogékony volt a kísérletezés iránt. Egy demokratikus magyar nemzetállam megszületésének lehetőségét Bécs falai között ismerte fel. 1837-ben gyakornok volt Berlinben, 1838-ban itt írta meg első tudományos értekezését.

Irinyi János keresztelési bizonyítványa

Irinyi János keresztelési bizonyítványa

Munkájában a kémia elméleti kérdéseivel, a savelmélettel foglalkozott. 1839-ben hazatérve belevetette magát a magyar tudományos életbe. A szikes talajok javításának első kutatója volt. 1849-ben Kossuth bízta meg a nagyváradi lőpor- és ágyúgyár vezetésével. Hazafiként a forradalom kezdetén – saját bevallása szerint – ő fogalmazta meg a híres 12 pontot, amit vidékről küldött fel öccsének.

Irinyi József (Albis, 1822. március 13. – Pest, 1859. február 20.) a márciusi ifjak meghatározó személyisége, korának elismert publicistája volt, aki a szabadságharc leverése után bátyjával együtt raboskodott. Érdekes, hogy mindkét fiút ortodoxnak keresztelték a diószegi görög kereskedők templomában, bár később reformátusok lettek.

Stubenberg József-Fülöp gróf (Székelyhíd, 1865. május 27. – Bécs, 1932. november 11.)

Stubenberg József-Fülöp

Stubenberg József-Fülöp

A Stubenberg család osztrák származású, s bár anyanyelvüket megőrizték, később már magyarnak tartották magukat. Székelyhíd, Érolaszi, Keresztúr, Albis, Kiskereki és Érmihályfalva határában elterülő több mint 12 ezer holdas birtokukat a gróf ükapja 1830-ban kapta meg. 1896-tól cs. és k. kamarás, a magyar főrendiház tagja örökös jogon, és a cs. és k. I. számú dragonyos ezred tartalékos hadnagya. 1904. október 5-én házasságot kötött Gudenus Paula bárónővel, csillagkeresztes hölggyel. Mindketten a munkának éltek, fejlesztették a gazdaságot és segítették a környék szegényeit. Az első világháború idején a grófné sebesültkórházat létesített, amelynek vezetését ő maga vállalta. József-Fülöp a lengyelországi harctérről súlyos betegen került haza, de így is tovább irányította a gazdaságot. Albis határában 1000, Székelyhíd környékén 400 holdas vadaskertet létesített. Köztiszteletben álló, jótékony földesúr volt, az Érmelléki Takarékpénztár díszelnöke, kegyura a katolikus egyháznak és patrónusa a római katolikus iskolának. A grófi kastélyt 1906-ban bővíttette ki. Halála után idősebb fia, József-Farkas vette át az uradalom irányítását.

Fráter Lóránd (Érsemjén, 1872. június 17. – Budapest, 1930. március 12.)

Fráter Lóránt

Fráter Lóránt

A nótáskapitányról a Nagyvárad című napilap 1930-as évfolyamában a következőket olvashatjuk: „1906-ban mutatkozott be Budapest közönsége előtt (…) Nagyváradon is többször megfordult, 1922-ben a Szigligeti színházban tartott nótaestet. Nagyváradi útját megelőzően az ismert operaénekesnővel, Kőszegi Terézzel fellépett az Egyesült Államok nagyobb városaiban (…) Egy időben székelyhídi képviselő is volt. A parlamentben frappáns közbeszólásairól volt híres.” Fiatalon huszárkapitányként szolgált, de 1906-tól kilépett a hadseregből, és csak a zenének élt. Országszerte hangversenyezett, nagy sikerrel adta elő saját szerzeményeit. Később külföldi hangversenyeken, hegedűvel a kézben gyűjtötte össze a pénzt szülőfalujának a Kazinczy-szoborra. Legnépszerűbb nótái: Tele van a város akácfavirággal; Száz szál gyertya; Ott, ahol a Maros vize; Ütött-kopott a hegedűm; Azt beszélik a faluban; Odavan a virágos nyár. Daljátéka: Akácfavirág.

Andrássy Ernő (Szalacs, 1894. április 10. – Érmihályfalva, 1968. május 1.)

Andrássy Ernő

Andrássy Ernő

A legendás hírű orvos Érmellék igazi, utolsó polihisztora volt. Budapesti és müncheni tanulmányai után először az érmihályfalvi hadikórházban (1918), majd a debreceni Bábaképző Intézetben dolgozott. 1919 áprilisában tért haza, kinevezték körorvosnak Érmihályfalván, ahol 1926-ban megnyitotta magánrendelőjét. Négyágyas szülőotthont rendezett be saját lakásán, majd 1941-ben megnyitotta a vidék első szülőotthonát. 1920 és 1940 között a Magyar Párt járási elnöke volt. Mint a Római Katolikus Egyházközség világi elnöke Pro Deo et Ecclesia pápai kitüntetésben részesült. Gyógynövényekről és a népi gyógymódokról írt munkáját kéziratos formában terjesztették. Szenvedélyes természetbúvárként bejárta az Ér nádasait, európai hírű tojásgyűjteménye volt. A Román Akadémia felkérésére megírta az Érmellék Régészeti Repertóriumát. Az ottományi kultúra régészeti hagyatékának első leírójaként tiszteljük. Tudományos és közéleti pályáját derékba törte az 1956-os forradalom romániai retorziója. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtását követő romániai megtorlás során az ún. érmihályfalvi csoport tagjaként 36 társával együtt 1958-ban letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Nagyvárad, Pitești, Dés és Szamosújvár embertelen börtöneiben raboskodott, 1964 áprilisában közkegyelmi rendelettel szavadult.

Sass Kálmán (Gálospetri, 1904. április 17.–Szamosújvár, 1958. december 2.)

Sass Kálmán

Sass Kálmán

A tragikus sorsú református lelkész az „Érmellék messiása volt. Államellenes fegyveres összeesküvés, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítás, a kommunista államrend elleni szervezkedés, a magyar ellenforradalommal való szolidaritás, röpcédulák készítése és románellenesség koholt vádjai alapján elítélt mártírt máig nem rehabilitálták. 1936-ban hívták meg Érmihályfalvára lelkésznek. Megírta a helyi oktatás történetét (Iskoláink története, 1938), majd egy hitépítő füzetet jelentetett meg. Gyülekezeti lapot is indított Üzenet címmel. 1937 tavaszán a csendőrség „a társadalmi rend elleni izgatás” vádjával feljelentette. 1939 decemberében kiutasították az országból. Egy évig Budapesten a Fasori gyülekezetben szolgált, 1940 őszén térhetett haza. 1943-ban közölte Az érmelléki reformátusság nyomában című írását a szórványosodásról. 1940 és 1944 között magyar politikusok, katonatisztek, értelmiségiek keresték fel barantói birtokán. Menedéket nyújtott többek között a partizánként küzdő Maléter Pálnak is. 1957. február 5-én letartóztatták, majd kíméletlen vallatások után 1958. október 6-án dr. Hollós István tanárral együtt halálra ítélték. Kettőjüket 1958. december 2-án végezték ki Szamosújváron.

Számadó Seligo Ernő (Budapest, 1907. december 11. – Érkeserű, 1983. március 30.)

Számadó Ernő

Számadó Ernő

Érkeserű „mesebácsija”, „Érmellék költője”, aki nemcsak a falut járva regélt, hanem írásaiban az egész Érmelléket megörökítette. Tájleíró versei muzsikálnak, plasztikusak, impresszionista hatásúak. Májusfa című első kötetét 1932-ben adták ki. A két világháború között írásait a Népszava, a Napkelet, a Tolnai Világlapja és a Színházi Élet közölte. Kötetei: Újsütet kenyér (1932); Arccal borulok a földre (1934); Új versek (1940); Miénk a holnap! (1941); És mégis győzünk! (1942). A második világháború forgatagában egy vándorszínész-társulattal érkezett Érmellékre. Megszerette e tájat, szerettei körében újra magára talált. Az ’50-es években már országszerte ismert költő volt, versei az Előre, a Fáklya, az Utunk, a Szatmári Hírlap, a Művelődés, a Pionír, a Napsugár hasábjain jelentek meg. A Csodálatos miskapipa című mesekötetét Bukarestben adták ki. 1958 júniusában Érmihályfalván tartóztatták le államellenes összeesküvés vádjával. A Sass Kálmán-féle csoport hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani büntetést kapott, amit 25 évre csökkentettek. Hat és fél év után közkegyelmi rendelettel szabadult. Több néprajzi és természetrajzi tanulmány (Pásztorművészet, Régi érmelléki halászat, Búcsú a darvaktól) szerzője. Halála után megjelent kötetei: Segíts meg, emberségem (Gábor Ferenccel és Máté Imrével közös verseskötet, 1984), Fenyőfa a lápon (versek, Gavrucza Tibor akvarelljeivel, 2006).

Bélteky László (Székelyhíd, 1909. április 2. – Budapest, 1995. április 12.)

„Elnézem ezt a bűvös tájat, / hol szőlődombok kéklenek / s ahol az Ér nádas vizében / láttam a legszebb kék eget. / S ahogy nézem káprázó szemmel – / a táj lelke már bennem ég – / kimondom halkan: ez magyar táj, / magyar mező és magyar ég!” (Magyar táj) Egy tehetséges tollforgató vallomása ez szülőföldjéről. Újságírói pályáját az Ellenzék tudósítójaként kezdte, 1932-től az Erdélyi Lapok belső munkatársa volt, 1934-től az Erdélyi Néplapnál dolgozott. Első verse az Erdélyi Helikonban látott napvilágot, majd az Új arcvonal (Kolozsvár, 1932) és a Tíz tűz (Nagyvárad, 1933) című antológia közölte írásait. 1941-ben a Szigligeti Társaság jelentette meg a Jelszó nélkül című verseskötetét, amely az érmelléki bolyongások és a növekvő értelemellenesség leverő hangulatából egy népi-paraszti világ vágyálma felé keres kiutat. 1942-től a nagyváradi Esti Lap felelős szerkesztője, majd 1943-től 1944 márciusáig Budapesten a Magyar Nemzet munkatársa volt. Újságírói ténykedését 1945 után is folytatta, rádiókomédiáit 1957–58-ban a Magyar Rádió mutatta be.

Balaskó Vilmos (Szalacs, 1914. szeptember 19. – Máramarossziget, 2004. január 20.)

Balaskó Vilmos

Balaskó Vilmos

„Ez az érmelléki föld évszázadokon keresztül nem dobott fel magából egyetlen tanult embert sem. Ezen a földön, mint szalmatűz perzselt végig egy-egy felkelés, a Dózsáé, vagy Rákóczié s az 1848-as nagy szabadságharc hulláma. Ezért aztán nagy lett a földi istenek bosszúja.” A poklok poklát megjárt református lelkész szavai ezek, aki az 1956 utáni erdélyi megtorlások ártatlan áldozata volt. Pappá szentelése után, 1937 és 1940 között Érkeserűben volt segédlelkész. 1946-ban Sass Kálmán hívta meg az érmihályfalvi koedukációs gimnázium igazgatójának. 1949-től Érolasziban volt lelkipásztor, 1953-ban Asszonyvásárán szolgált. 1958. május 21-én letartóztatták az érmihályfalvi csoporttal együtt, harmadrendű vádlottként halálra ítélték, ám testvére, Balaskó Nándor (Szalacs, 1918. augusztus 30. – Tauberbischofsheim, 1996. július 30.) szobrászművész közbenjárására 25 év börtönre ítélték. 1964-ben közkegyelemmel szabadult. Az 1983–84-ben kelt, 2016-ban kötetben is megjelent emlékezéseiben (Élet a föld alatt) falujáról, szokásokról, szolgálatáról, a Sass Kálmán-perről és börtönélményeiről egyaránt beszámolt: „Nem, nem lehet itt élni másként, nem lehet itt felfelé nőni, csak az édes anyaföldbe kapaszkodva erősen, csak lefelé, a mélybe gyökeret ereszteni, onnan semmiképpen ki nem szakadni.”

Csiha Kálmán (Érsemjén, 1927. szeptember 17. – Marosvásárhely, 2007. november 7.)

Csiha Kálmán

Csiha Kálmán

Lelkészi képesítést 1954-ben Kolozsváron, az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetben nyert. Aradra nevezték ki segédlelkésznek, ahol megszervezte az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. 1957 decemberében koholt vádak alapján letartóztatták, és egy koncepciós perben tízévi börtönre ítélték. Kiszabadulása (1964) utáni szolgálati helyei: Gógánváralja és Marosvásárhely, ahol 20 évet szolgált. 1975-ben teológiai doktorátust szerzett. Öt önálló gyülekezetet szervezett. 1990. május 4-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Kiemelkedő szerepe volt a kommunista diktatúra alatt elsorvasztott református egyház és iskoláinak újjászervezésében. A Magyar Református Világszövetség elnökeként több kontinensen szolgált. Emlékezési közül legismertebb a Fény a rácsokon című, 1996-ban megjelent könyve. E börtönnapló az elítéltként töltött évek (1957–1964) szenvedéseinek méltóságteljes leírása. Korának egyik legfelkészültebb bibliamagyarázója volt, 1990 után 24 könyvet és 57 jelentős tanulmányt publikált.