Érmellék híres szülöttei

„Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém”
(Ady Endre)

Ez a méltánytalanul elhanyagolt kistérség magányosan áll két ország határmezsgyéjén, távol az európai körforgástól. Mégis, e történelmi viharokat többször megélt, kisemmizett vidék jeles szülötteinek is ott a helyük a magyar művelődéstörténetben. Szellemóriásai hatással voltak a nemzet előrehaladására, hagyatékuk gazdag, örökségük máig kötelez. Ismerősen hangzik Érmellék Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc vagy Ady Endre kapcsán, de feltáratlan még az a történelmi és kulturális sokszínűség, amit kiválóságai révén örökül hagyott. A legtöbb hírességnek csak szülőhelye e tájék, életük, munkásságuk már máshova sodorta őket. Ebben az összeállításban – a teljesség igénye nélkül – időrendi sorrendben emlékezünk meg azokról, akik történelmünk, az irodalom, a tudományos világ, illetve egyházaink és a közélet jeles képviselői voltak, és nemcsak születésük vagy haláluk, hanem egész életpályájuk is a bihari Érmellékhez köti őket.

Dajka János (Érkeserű, 1580 – Gyulafehérvár, 1633. május 18.)

A későbbi hitbuzgó református püspök 1607. augusztus 15-én iratkozott be a wittenbergi egyetemre, 1608-tól Marburgban, 1609-től pedig Heidelbergben tanult. Hazatérve nagyváradi lelkész volt (1611), innen hívta Bethlen Gábor Gyulafehérvárra (1615) udvari papjának. 1618. november 18-tól haláláig az erdélyi református egyház püspökeként nagy befolyással volt a fejedelem művelődéspolitikájára. Egyházi munkái közül legnevezetesebb az Öreg Graduál néven ismert református énekeskönyv.

Dobos/Tofaeus Mihály (Székelyhíd, 1624. szeptember 29. – Gyulafehérvár, 1684. október 23.)

A református lelkész már sáros­pataki diákkorában Tofaeusnak (Dobos – héber nyelven) nevezte magát, „de Szekelyhida” jelzővel. Iskoláit Magyarországon befejezve, külföldi akadémiákon folytatta. Leydenben 1649-ben a De actuali Dei providentia című dolgozatával disputált az isteni gondviselésről, és júliusban elnyerte a Szentírás magyarázásának doktori címét. Tanulmányai után a nagyváradi kollégium rektorprofesszora lett. 1650. szeptember 4-én a tasnádi zsinaton Négyrendbeli disputacio különböző theologiai témák felett címen értekezett. 1656-tól Diószegen, majd 1658. április 28-tól Szatmáron szolgált. 1664 tavaszán I. Apafi Mihály fejedelem udvari papnak nevezte ki. 1679. június 4-től az erdélyi református egyházak püspöke lett. Prédikációit Bornemisza Anna fejedelemasszony utasítására jegyezték le, majd 1683-ban Kolozsváron A szent zsoltárok resolutiója címen nyomtatták ki.

Paskó Kristóf (Székelyhíd, 1634 – Sárospatak, 1685)

A barokk kor históriás énekszerzője, portai követ. Szemtanúja volt az 1660-as váradi ostromnak. Fiatalon került a fejedelmi udvarba, és I. Apafi Mihály követeként többször megfordult Konstantinápolyban. 1676-ban belekeveredett a fejedelem elleni összeesküvésbe. Apafi börtönbe záratta, ezért a törökhöz menekült, de ott is letartóztatták. Thököly közbenjárására szabadult, s csak titokban térhetett vissza Sárospatakra. Legismertebb munkája az 1658–60. évi tatárdúlásról írt műve, ami értékes történeti kútfő is egyben. Teljes címe: Nemes és régentén híres Erdélyországnak keserves és szomorú Pusztításáról írt Siralom.

Diószegi Kis István (Bihardiószeg, 1635 – Bihardiószeg, 1698. június 22.)

Református püspök és egyházi író. 1657-től rektor volt Berettyóújfaluban, majd 1660-tól kántor Debrecenben. 1663-ban a városi tanács anyagi támogatásával külföldi akadémiákon tanult. 1665. július 27-én Amszterdamban teológiai doktori fokozatot szerzett. 1666 júliusától Debrecenben lett iskolarektor, majd 1668 júniusában pappá szentelték. 1668 és 1693 között Diószegen volt lelkipásztor, közben 1677-től esperessé, 1689-től egyházkerületi főjegyzővé választották meg. 1693. október 2-án a tiszántúli kerület püspöke lett. Sikeres egyházi íróként tartották számon, aki 1679-ig 900 prédikációt vetett papírra.

Radics Antal (Érkeserű, 1726. november 12. – Cseklész, 1773. szeptember 15.)

Jezsuita áldozópap és tanár, a bölcsészet doktora. A nagyszombati egyetemen előbb matematikát, Budán bölcsészetet, majd egyház- és világtörténelmet tanított. 1769-ben cseklészi plébános lett. Jelentős tankönyvszerzőként fizika, filozófia és logika tankönyveket írt, valamint bevezetést a természetfilozófia és a metafizika tudományába. Egyházi írásai jelentek meg Loyolai Szent Ignác rendalapító életéről, valamint Szűz Mária szentséges fogantatásáról.

Böszörményi Vonza Pál (Székelyhíd, 1757. november 1. – Debrecen, 1825. február 2.)

Fiatal ügyvédként korán lett Bihar megye tiszti ügyésze. Gróf Teleki Sámuel ajánlatára 1787-ben Debrecen már főjegyzőjévé választotta, sőt 1796-ban az országgyűlésre követnek küldte. Főjegyzői hivatalát 13 évig töltötte be, ekkor tanácsossá választották. 1806-ban elhagyta tanácsosi hivatalát, s a Heves megyei Várkonyba költözött felesége birtokára. 1822-ben visszahívták, haláláig Debrecen főbírája volt. Díszes fürdőt építtetett a Nagyerdőben, ivóvízhálózati tervet készíttetett, és az elhanyagolt temetők rendbetételét is szorgalmazta. Az irodalomban néhány népies irányzatú német munka magyar átdolgozásával vált ismertté.

Szentjóbi Szabó László (Ottomány, 1767. június 22. – Kufstein, 1795. október 6.)

Kiváló költő, a Martinovics-per egyik elítéltje volt. Költészete átmenet a hazai rokokó és az éppen csírázó irodalmi népiesség között. 1794-ben került a magyar jakobinus mozgalomba. A kivégzéstől királyi kegyelem mentette meg, Batsányi Jánossal és Verseghy Ferenccel együtt Kufsteinben raboskodott. Verseinek első gyűjteménye 1791-ben Pesten jelent meg. Az énekköltészeti hagyomány folytatójaként indult, szövegei dallamra íródtak, de már megindult önállósodásuk. Versei hozzájárultak ahhoz, hogy a nehézkes, feszes verselés könnyed, hangulatos lírává korszerűsödjék.

Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804. november 28. – Debrecen, 1847. július 23.)

A tehetséges tudós orvostudományi tanulmányait Pesten és Bécsben folytatta, de foglalkozott a természettudományokkal is. 1837-ben orvostudorrá avatták, majd Debrecenben orvosi gyakorlatot folytatott. A gyakorlat felé fordulás az ő idején vált erőteljessé a debreceni kollégiumban. Elindította a növénygyűjtést, több ezer mintával gyarapította az ásványgyűjteményt. 1839-ben átvette az állat-, növény- és ásványtan, valamint a kémia tanítását, majd 1841-től a fizikai szertárőri tisztséget is elvállalta. Természettudományi cikkeket és tankönyveket publikált. 1844. december 4-én a Magyar Tudományos Akadémia levelezőtagjává választották.

Fényes Elek (Csokaly, 1807. július 7. – Újpest, 1876. július 23.)

A neves statisztikus, tudós első nagy műve Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és a geographiai tekintetben címen 1836 és 1840 között jelent meg. 1838–1839-ben ő szerkesztette az első hazai gazdasági lapot. A MTA 1837-ben levelező tagjává választotta. 1842-ben alelnökévé vált a Nemzeti Körnek, majd a Pesti Körnek. Vörösmarty mellett alelnöke volt az Ellenzéki Körnek. Az 1843-ban megjelent Magyarország statisztikája című munkája akadémiai nagydíjat nyert. 1848. március 15-én tagja a Közcsendi Bizottmánynak. A Batthyány-kormány minisztériumi osztálytanácsossá nevezte ki, s rábízta az Országos Statisztikai Hivatal megszervezését. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett. 1851-ben kiadta négykötetes földrajzi munkáját, Magyarország statisztikai geographiai szótárát. 1857-ben az Első Magyar Általános Biztosító Társaság életbiztosítási ügyosztályának főnöke lett. 1858-ban az Akadémia rendes tagjává választották.

Kiss Pál (Bihardiószeg, 1809 – Tiszafüred, 1867. május 27.)

A szabadságharc vitéz tábornoka, 1828-ban lépett katonai pályára. Kezdettől csatlakozott a magyarok függetlenségi törekvéseihez és önvédelmi harcához. 1848. szeptember 6-án őrnaggyá léptették elő, majd kinevezték a legendássá vált „vörös sapkás” 9. honvédzászlóalj parancsnokává. Előmenetelét rátermettségének és hadvezetői képességének köszönhette. Csapatával első vonalban vett részt az isaszegi, a váci, a nagysallói csatákban, illetve Komárom felszabadításában. Kossuth egyik levelében így írt róla: „Az pedig tudva van, hogy Kiss Pali egyik legderekabb katonája az országnak”. Pétervárad várparancsnokaként megszervezte a vár védelmét. 1849. december 15-én kötél általi halálbüntetésre ítélték, de a császár megkegyelmezett neki. A szabadságharc alatt a legmagasabb katonai rangot elért magyarországi görögként, az ő családjuk fenntartásába tartozott a diószegi görögök temploma, amelyben az Irinyi fiúkat ortodoxnak keresztelték. Az 1850-es évektől egyéni sorsa Tiszafüredhez kötötte.

Pongrácz Ödön gróf (Nedec, 1813. május 11. – Nagyvárad, 1891. december 26.)

A Pongrácz család a 19. század közepén jelent meg Érmelléken. Nagykágyán templomot és családi sírboltot építettek, kibővítették a kastélyt. Katonai pályafutását 1829-ben kezdte, majd századosként 1844-ben kérte áthelyezését a magyar nemesi testőrséghez. 1853-ban vonult vissza ezredesként. Ideje nagy részét a nagykágyai birtok felvirágoztatásának szentelte. 1877-től a Pápai Nagy Szent Gergely Rend nagykeresztese volt, megbecsülésnek örvendett. Állattenyésztéssel, szőlészettel és borászattal is foglalkozott. Halála után fia, gróf Pongrácz Vilmos (Nagykágya, 1859. szeptember 24. – Csehtelek, 1900. május 14.) cs. és kir. kamarás, tartalékos honvéd huszárhadnagy örökölte a birtokot, aki 1895-ben hozzálátott a kastély bővítéséhez. Az angolparkban található díszes sírkápolna építését 1891-ben fejezték be, amely római katolikus templomként is szolgál.

Irinyi János (Albis, 1817. május 17. – Vértes, 1895. december 17.)

A zajtalanul gyúló foszforos gyufa feltalálójaként tartják számon (1836. december 18.), de komoly eredményei voltak a kémia újszerű szemléletének terjesztésében is. Gyermekkorától kezdve fogékony volt a kísérletezés iránt. Egy demokratikus magyar nemzetállam megszületésének lehetőségét Bécs falai között ismerte fel. 1837-ben gyakornok volt Berlinben, 1838-ban itt írta meg első tudományos értekezését.

Munkájában a kémia elméleti kérdéseivel, a savelmélettel foglalkozott. 1839-ben hazatérve belevetette magát a magyar tudományos életbe. A szikes talajok javításának első kutatója volt. 1849-ben Kossuth bízta meg a nagyváradi lőpor- és ágyúgyár vezetésével. Hazafiként a forradalom kezdetén – saját bevallása szerint – ő fogalmazta meg a híres 12 pontot, amit vidékről küldött fel öccsének.

Irinyi József (Albis, 1822. március 13. – Pest, 1859. február 20.) a márciusi ifjak meghatározó személyisége, korának elismert publicistája volt, aki a szabadságharc leverése után bátyjával együtt raboskodott. Érdekes, hogy mindkét fiút ortodoxnak keresztelték a diószegi görög kereskedők templomában, bár később reformátusok lettek.

Stubenberg József-Fülöp gróf (Székelyhíd, 1865. május 27. – Bécs, 1932. november 11.)

A Stubenberg család osztrák származású, s bár anyanyelvüket megőrizték, később már magyarnak tartották magukat. Székelyhíd, Érolaszi, Keresztúr, Albis, Kiskereki és Érmihályfalva határában elterülő több mint 12 ezer holdas birtokukat a gróf ükapja 1830-ban kapta meg. 1896-tól cs. és k. kamarás, a magyar főrendiház tagja örökös jogon, és a cs. és k. I. számú dragonyos ezred tartalékos hadnagya. 1904. október 5-én házasságot kötött Gudenus Paula bárónővel, csillagkeresztes hölggyel. Mindketten a munkának éltek, fejlesztették a gazdaságot és segítették a környék szegényeit. Az első világháború idején a grófné sebesültkórházat létesített, amelynek vezetését ő maga vállalta. József-Fülöp a lengyelországi harctérről súlyos betegen került haza, de így is tovább irányította a gazdaságot. Albis határában 1000, Székelyhíd környékén 400 holdas vadaskertet létesített. Köztiszteletben álló, jótékony földesúr volt, az Érmelléki Takarékpénztár díszelnöke, kegyura a katolikus egyháznak és patrónusa a római katolikus iskolának. A grófi kastélyt 1906-ban bővíttette ki. Halála után idősebb fia, József-Farkas vette át az uradalom irányítását.

Fráter Lóránd (Érsemjén, 1872. június 17. – Budapest, 1930. március 12.)

A nótáskapitányról a Nagyvárad című napilap 1930-as évfolyamában a következőket olvashatjuk: „1906-ban mutatkozott be Budapest közönsége előtt (…) Nagyváradon is többször megfordult, 1922-ben a Szigligeti színházban tartott nótaestet. Nagyváradi útját megelőzően az ismert operaénekesnővel, Kőszegi Terézzel fellépett az Egyesült Államok nagyobb városaiban (…) Egy időben székelyhídi képviselő is volt. A parlamentben frappáns közbeszólásairól volt híres.” Fiatalon huszárkapitányként szolgált, de 1906-tól kilépett a hadseregből, és csak a zenének élt. Országszerte hangversenyezett, nagy sikerrel adta elő saját szerzeményeit. Később külföldi hangversenyeken, hegedűvel a kézben gyűjtötte össze a pénzt szülőfalujának a Kazinczy-szoborra. Legnépszerűbb nótái: Tele van a város akácfavirággal; Száz szál gyertya; Ott, ahol a Maros vize; Ütött-kopott a hegedűm; Azt beszélik a faluban; Odavan a virágos nyár. Daljátéka: Akácfavirág.

Andrássy Ernő (Szalacs, 1894. április 10. – Érmihályfalva, 1968. május 1.)

A legendás hírű orvos Érmellék igazi, utolsó polihisztora volt. Budapesti és müncheni tanulmányai után először az érmihályfalvi hadikórházban (1918), majd a debreceni Bábaképző Intézetben dolgozott. 1919 áprilisában tért haza, kinevezték körorvosnak Érmihályfalván, ahol 1926-ban megnyitotta magánrendelőjét. Négyágyas szülőotthont rendezett be saját lakásán, majd 1941-ben megnyitotta a vidék első szülőotthonát. 1920 és 1940 között a Magyar Párt járási elnöke volt. Mint a Római Katolikus Egyházközség világi elnöke Pro Deo et Ecclesia pápai kitüntetésben részesült. Gyógynövényekről és a népi gyógymódokról írt munkáját kéziratos formában terjesztették. Szenvedélyes természetbúvárként bejárta az Ér nádasait, európai hírű tojásgyűjteménye volt. A Román Akadémia felkérésére megírta az Érmellék Régészeti Repertóriumát. Az ottományi kultúra régészeti hagyatékának első leírójaként tiszteljük. Tudományos és közéleti pályáját derékba törte az 1956-os forradalom romániai retorziója. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtását követő romániai megtorlás során az ún. érmihályfalvi csoport tagjaként 36 társával együtt 1958-ban letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Nagyvárad, Pitești, Dés és Szamosújvár embertelen börtöneiben raboskodott, 1964 áprilisában közkegyelmi rendelettel szavadult.

Sass Kálmán (Gálospetri, 1904. április 17.–Szamosújvár, 1958. december 2.)

A tragikus sorsú református lelkész az „Érmellék messiása” volt. Államellenes fegyveres összeesküvés, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítás, a kommunista államrend elleni szervezkedés, a magyar ellenforradalommal való szolidaritás, röpcédulák készítése és románellenesség koholt vádjai alapján elítélt mártírt máig nem rehabilitálták. 1936-ban hívták meg Érmihályfalvára lelkésznek. Megírta a helyi oktatás történetét (Iskoláink története, 1938), majd egy hitépítő füzetet jelentetett meg. Gyülekezeti lapot is indított Üzenet címmel. 1937 tavaszán a csendőrség „a társadalmi rend elleni izgatás” vádjával feljelentette. 1939 decemberében kiutasították az országból. Egy évig Budapesten a Fasori gyülekezetben szolgált, 1940 őszén térhetett haza. 1943-ban közölte Az érmelléki reformátusság nyomában című írását a szórványosodásról. 1940 és 1944 között magyar politikusok, katonatisztek, értelmiségiek keresték fel barantói birtokán. Menedéket nyújtott többek között a partizánként küzdő Maléter Pálnak is. 1957. február 5-én letartóztatták, majd kíméletlen vallatások után 1958. október 6-án dr. Hollós István tanárral együtt halálra ítélték. Kettőjüket 1958. december 2-án végezték ki Szamosújváron.

Számadó Seligo Ernő (Budapest, 1907. december 11. – Érkeserű, 1983. március 30.)

Érkeserű „mesebácsija”, „Érmellék költője”, aki nemcsak a falut járva regélt, hanem írásaiban az egész Érmelléket megörökítette. Tájleíró versei muzsikálnak, plasztikusak, impresszionista hatásúak. Májusfa című első kötetét 1932-ben adták ki. A két világháború között írásait a Népszava, a Napkelet, a Tolnai Világlapja és a Színházi Élet közölte. Kötetei: Újsütet kenyér (1932); Arccal borulok a földre (1934); Új versek (1940); Miénk a holnap! (1941); És mégis győzünk! (1942). A második világháború forgatagában egy vándorszínész-társulattal érkezett Érmellékre. Megszerette e tájat, szerettei körében újra magára talált. Az ’50-es években már országszerte ismert költő volt, versei az Előre, a Fáklya, az Utunk, a Szatmári Hírlap, a Művelődés, a Pionír, a Napsugár hasábjain jelentek meg. A Csodálatos miskapipa című mesekötetét Bukarestben adták ki. 1958 júniusában Érmihályfalván tartóztatták le államellenes összeesküvés vádjával. A Sass Kálmán-féle csoport hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani büntetést kapott, amit 25 évre csökkentettek. Hat és fél év után közkegyelmi rendelettel szabadult. Több néprajzi és természetrajzi tanulmány (Pásztorművészet, Régi érmelléki halászat, Búcsú a darvaktól) szerzője. Halála után megjelent kötetei: Segíts meg, emberségem (Gábor Ferenccel és Máté Imrével közös verseskötet, 1984), Fenyőfa a lápon (versek, Gavrucza Tibor akvarelljeivel, 2006).

Bélteky László (Székelyhíd, 1909. április 2. – Budapest, 1995. április 12.)

„Elnézem ezt a bűvös tájat, / hol szőlődombok kéklenek / s ahol az Ér nádas vizében / láttam a legszebb kék eget. / S ahogy nézem káprázó szemmel – / a táj lelke már bennem ég – / kimondom halkan: ez magyar táj, / magyar mező és magyar ég!” (Magyar táj) Egy tehetséges tollforgató vallomása ez szülőföldjéről. Újságírói pályáját az Ellenzék tudósítójaként kezdte, 1932-től az Erdélyi Lapok belső munkatársa volt, 1934-től az Erdélyi Néplapnál dolgozott. Első verse az Erdélyi Helikonban látott napvilágot, majd az Új arcvonal (Kolozsvár, 1932) és a Tíz tűz (Nagyvárad, 1933) című antológia közölte írásait. 1941-ben a Szigligeti Társaság jelentette meg a Jelszó nélkül című verseskötetét, amely az érmelléki bolyongások és a növekvő értelemellenesség leverő hangulatából egy népi-paraszti világ vágyálma felé keres kiutat. 1942-től a nagyváradi Esti Lap felelős szerkesztője, majd 1943-től 1944 márciusáig Budapesten a Magyar Nemzet munkatársa volt. Újságírói ténykedését 1945 után is folytatta, rádiókomédiáit 1957–58-ban a Magyar Rádió mutatta be.

Balaskó Vilmos (Szalacs, 1914. szeptember 19. – Máramarossziget, 2004. január 20.)

„Ez az érmelléki föld évszázadokon keresztül nem dobott fel magából egyetlen tanult embert sem. Ezen a földön, mint szalmatűz perzselt végig egy-egy felkelés, a Dózsáé, vagy Rákóczié s az 1848-as nagy szabadságharc hulláma. Ezért aztán nagy lett a földi istenek bosszúja.” A poklok poklát megjárt református lelkész szavai ezek, aki az 1956 utáni erdélyi megtorlások ártatlan áldozata volt. Pappá szentelése után, 1937 és 1940 között Érkeserűben volt segédlelkész. 1946-ban Sass Kálmán hívta meg az érmihályfalvi koedukációs gimnázium igazgatójának. 1949-től Érolasziban volt lelkipásztor, 1953-ban Asszonyvásárán szolgált. 1958. május 21-én letartóztatták az érmihályfalvi csoporttal együtt, harmadrendű vádlottként halálra ítélték, ám testvére, Balaskó Nándor (Szalacs, 1918. augusztus 30. – Tauberbischofsheim, 1996. július 30.) szobrászművész közbenjárására 25 év börtönre ítélték. 1964-ben közkegyelemmel szabadult. Az 1983–84-ben kelt, 2016-ban kötetben is megjelent emlékezéseiben (Élet a föld alatt) falujáról, szokásokról, szolgálatáról, a Sass Kálmán-perről és börtönélményeiről egyaránt beszámolt: „Nem, nem lehet itt élni másként, nem lehet itt felfelé nőni, csak az édes anyaföldbe kapaszkodva erősen, csak lefelé, a mélybe gyökeret ereszteni, onnan semmiképpen ki nem szakadni.”

Csiha Kálmán (Érsemjén, 1927. szeptember 17. – Marosvásárhely, 2007. november 7.)

Lelkészi képesítést 1954-ben Kolozsváron, az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetben nyert. Aradra nevezték ki segédlelkésznek, ahol megszervezte az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. 1957 decemberében koholt vádak alapján letartóztatták, és egy koncepciós perben tízévi börtönre ítélték. Kiszabadulása (1964) utáni szolgálati helyei: Gógánváralja és Marosvásárhely, ahol 20 évet szolgált. 1975-ben teológiai doktorátust szerzett. Öt önálló gyülekezetet szervezett. 1990. május 4-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Kiemelkedő szerepe volt a kommunista diktatúra alatt elsorvasztott református egyház és iskoláinak újjászervezésében. A Magyar Református Világszövetség elnökeként több kontinensen szolgált. Emlékezési közül legismertebb a Fény a rácsokon című, 1996-ban megjelent könyve. E börtönnapló az elítéltként töltött évek (1957–1964) szenvedéseinek méltóságteljes leírása. Korának egyik legfelkészültebb bibliamagyarázója volt, 1990 után 24 könyvet és 57 jelentős tanulmányt publikált.