Gyulafehérvár magyar múltja és jelene – az oktatás szemszögéből

Gyulafehérvár napjainkban – a dél-erdélyi magyarság szempontjából – már-már mélyszórványnak számít. Évszázadokon át jöttek-mentek jó meg rossz, nyugodtabb és küzdelmesebb időszakok, de a legborúsabb időkben is mindig volt egy fáklya, mely a szellem fényét ontotta, irányt mutatott a kor helytállóinak, az emberi szellem utánpótlásának. Ezt a fáklyát iskolának nevezték – lett légyen az bármely történelmi felekezetű, mely neveltjeivel és nevelőivel egyetemben – tudatosan avagy tudat alatt – a magyar jelenlétet, a nemzeti önazonosságot képviselte, biztosította.

Ma ez az iskola Erdély múlt századi, több mint száz iskolát alapító püspökének, Gróf Majláth Gusztáv Károlynak a nevét viseli. Megannyi iskolaelődje, akárcsak mindahányuk körül örvénylő és parancsoló erejű történelmünk, számos esetben hozott borús időket, számos esetben lépett fel az újraalapítás kényszerével, illetve igényével, akár a jezsuita nevelés csaknem kétszáz éves időszakát felváltó – II. József korában kiteljesedő – állami oktatásra történő áttérésről, akár a későbbi korok nemzeti jegyeket hangsúlyozó iskolázásáról volt szó. Vagy akár a katolikus főgimnázium megalakulásáról, majd a két világháború közötti – magyar nyelvű oktatást rendkívülien érintő – időszak bátorságot igénylő megpróbáltatásairól…

Jelenünkhöz közelebb eső történelmi változások sem hoztak számunkra mindig kedvező megoldásokat: a felekezeti oktatás törvény általi megszüntetése, a helyébe létrehozott egyházi iskolatípus (kántoriskola) érettségijének el nem ismerése, a „numerus clausus” – mind-mind a többrendbeli újraszervezést kényszerítette ki az iskolaügy fölött bábáskodó és vigyázó egyházi elöljárók, főpapok, paptanárok, tanárok részéről.

Napjainkban sincs ez másként… Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést követel azért, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül az óvodától az elemi és gimnáziumi szintig, valamint a katolikus teológiai líceumi (kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével… s azért is, hogy ne csak a gyulafehérvári magyar oktatás múltjáról és jelenéről értekezhessünk, hanem mindenképpen annak jövőjéről is!

A dél-erdélyi magyar nemzetiségű lakosság számbeli alakulása

Az I. világháborút követően került Erdély egész területe Romániához. Ennek jogi alapot az 1918. december 1-jén megtartott gyulafehérvári román nemzetgyűlés képezett, amely a Gyulafehérvári Nyilatkozatban mondta ki Erdély Romániával történő egyesülését. A történelmi Erdély területén kívül a jelenkori értelemben vett, a Partium és Bánság egy részét is magába foglaló „tágabb” Erdély, az 1920. június 4-én megkötött – trianoni – békeszerződés útján került Romániához.

A Gyulafehérvári Nyilatkozat széles körű jogokat ígért az „együttélő népeknek”. Az 1923-ban kiadott alkotmány egységes nemzetállamként határozta meg Romániát, ekként nem szavatolta a Nyilatkozatba foglalt nemzeti kisebbségi jogokat.

Az ezt követő két évtized alatt jelentős változások álltak be az etnikai összetételben. A korabeli adatok alapján ekkor Erdélyben 1 662 000 magyar élt, ami a teljes lakosság 32 százalékát jelentette. 1918 és 1922 között ennek a magyar lakosságszámnak a 12 százaléka (197 000 lélek) hagyta el Romániát.¹ A második világháború kitöréséig pedig további 169 000 – elsősorban az arisztokraták, értelmiségiek, de jelentős számban földművesek is; nagytöbbségük Magyarországra költözött, ám sokan Amerikában találtak új hazára.

Az 1921-es romániai földreform kedvezőtlenül érintett minden földtulajdonnal rendelkezőt, de ez főként az erdélyi magyarságra volt végzetes hatással, ugyanis gazdaságilag elsősorban a magyar földbirtokosokat károsította, de a történelmi magyar egyházakat is megfosztotta földtulajdonaitól, melynek egyenes következménye lett a felekezeti oktatás fenntartásának ellehetetlenítése.

A román nyelv kizárólagos használatát szorgalmazták a hivatalos ügyintézés minden területén. A magyar nyelvű oktatás gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, több mint ezer magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. A még megmaradt magyar tannyelvű iskolák, valamint a román tannyelvű iskolák magyar tagozatainak/osztályainak száma évről-évre csökkent. Az 1925-ös keltezésű, magánoktatást szabályozó törvény előírása szerint – a román nyelven kívül – a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kellett tanítani az iskolákban. A középiskolát végzetteknek az érettségit román nyelven kellett letenniük – teljesen ismeretlen román tanári bizottság előtt. Az eredmény: a vizsgázók többségének elbukása az érettségi vizsgákon a gyenge román nyelvismeret miatt. A magyar nyelvű közép- és felsőoktatás szinte kizárólag csak magánúton vált lehetségessé.

Az 1930-as népszámlálás szerint 1 480 712 fő vallotta magát magyarnak Erdélyben, mely lélekszámnak körülbelül a fele a keleti megyékben – Székelyföldön –, negyedrésze Erdély belső területein, másik negyede pedig a Magyarországhoz közeli határ mentén élt. A dél-erdélyi Alsó-Fehér vármegyében a magyarság ekkor már nem érte el a 20 százalékos szintet sem.

Az erdélyi magyarság nyelvi, gazdasági, társadalmi és kulturális megszorításai közepette is keresni kezdte társadalmi-politikai-gazdasági és nemzetiségi érvényesülésének, kulturális önazonossága alakításának lehetőségeit, amennyire ezt a kor viszonyai között tehette.

A II. világháború elején, a második bécsi döntést (1940. augusztus 30.) követően Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, mintegy 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakossal. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt. Mindkét országrészben visszaállítják a vármegye rendszert, Észak-Erdélyben 12, Dél- Erdélyben 13 vármegyével. Az elvándorlás, de elsősorban a két országrész közötti területi elosztás miatt az észak-erdélyi részen hét abszolút és egy relatív magyar többségű vármegye alakult ki. A háború okozta nehézségek, Erdély kettéosztottsága, valamint az emiatt is fellángoló nacionalizmus további ellenségeskedésben nyilvánult meg az együttélő etnikumok esetében. Míg a magyar fennhatóság alá került északi részen ezúttal a román lakosság került nehéz helyzetbe (oktatás, sajtó korlátozása, magyar nyelv kötelezővé tétele stb.), addig Dél-Erdélyben a magyarságot sújtották hasonló korlátozó intézkedések.

Az erdélyi magyarság száma ez idő alatt 1 743 800-ról 1 481 900-ra zuhant. Ezt a több mint 260 000-es hiányt részben a háborúban elesettek és a hadifogságban elpusztultak, a deportáltak, a harcok és megtorlások polgári áldozatai, az eltűntek, valamint az Erdélyt végleg elhagyók adják. E hiányból különböző források alapján csupán a menekültek és expatriáltak, illetőleg az elhurcoltak számára lehet következtetni, amely a fentiek alapján összesen 200 ezer főt tett ki.²

A második konflagrációt követő kommunista időszak, valamint a ’89-es változások utáni népszámlálás adatai – 1956, 1966, 1977, 1992 és 2002 – tükrözte demográfiai változások lesújtó képet mutatnak. Az 1910-ben számlált erdélyi összlakosság mintegy 5,2 millióról 7,2 millióra emelkedett (mely 1,4-szeres gyarapodást jelent), ám a magyar közösség lélekszáma gyakorlatilag nem változott, sőt – 1,65 millióról, 1,42 millióra esett vissza. Az etnikai arányokat tekintve a románság 53,78 százalékról 74,69 százalékra emelkedett, a magyarság 31,64%-ról 19,60%-ra, a németek pedig 10,75%-ról 1% alá estek. Az 1989-es rendszerváltás utáni népszámlálások adatai pedig általános népességcsökkenést mutatnak, mely arányaiban fokozottabb a magyarság esetében.

A legutolsó – 2011-es esztendei – népszámlálás adatai Fehér megyére és Gyulafehérvárra nézve a következő helyzetet mutatták:

A város környéke

Gyulafehérvárt északkeletről északon át északnyugatig a Maros jobb partján az erősen tagolt Erdélyi-érchegység 300-1500 méter magas hegyei veszik körül, melyeket szakadékok, menedékes lejtők, csupasz sziklák, barlangok, szűk szorosok, hegyi tavak, meseerdők, vízesések, természeti ritkaságok tesznek rendkívül változatossá. A fehérváriak kedvenc kirándulóhelye a 780 méter magas Mammut-tető.

A várostól északkeletre, kelet-nyugat irányba húzódik a Billak-hegy, amelynek déli és délnyugati lejtője szőlőtermelésre igen alkalmas. A közelben van az 1259 méter magas Pilis-hegy, ahonnan elénk tárul a Maros völgye és a távolabbi Fogarasi-, Szebeni-hegységek, az 1230 méter magas Csáklyakőről pedig tiszta időben néha még a távoli Hargitát is lehet látni. Az 1083 méter magas, gúla alakú Kecskekő ormán állott valamikor a Kecskésvár, amihez Tündér Ilona és Árgirus királyfi regéje fűződik. A tatárjárás után, 1272-ben királyi várat építettek ide, amely 1469-ben Csupor Miklós erdélyi vajdáé volt, s amelyet II. Ulászló bontatott le 1515-ben, mivel közben rablók tanyájává vált.

A Marosba torkolló Ompoly völgye sem szűkölködik látnivalókban: itt vannak Szentmihálykő várának romjai, a fenesi cseppkőbarlang, a Kisompoly – völgyében a Denevér-barlanggal. Az Ompoly bal oldalán helyezkednek el a Magyarigeni-havasok; itt is van barlang, a Boszorkányok-lyuka. Igenpataka fölött 921 méter magasságban, majdnem 4 hektárt elfoglalva terül el a Jézer-tó, kristálytiszta vizével. A Havasgáldi-szorosban láthatunk havasi gyopárt, a Kárpátokban itt a tengerszinthez legközelebb. Nem messze találjuk a csáklyai patak táplálta Római fürdőket, valamint a Remetei-szorost, ahol a bejáratnál 600 méter magas sziklafalak emelkednek, s ahol „elfogy” az út is, csak gyalogosan lehet tovább menni a szűk sziklaszorosban.

A Maros bal partján dimbes-dombos vidék terül el, ebben az irányban találjuk a szászok földjét, több faluval, ahol valamikor szászok laktak, de elvándorlásukat követően, helyükbe mások települtek. A templomok sajnos üresen állnak, omladozó létük még hirdeti, hogy nem is olyan régen volt még a toronyban harang, s nem is szólt hiába.

Szomorú történelmi emlékeket ébreszt bennünk, magyarokban ez a vidék. Erdélyben itt, a Hegyalja magyarsága szenvedte el kétszer is a legnagyobb etnikai jellegű atrocitásokat. Először 1784-ben a Horia-féle felkeléskor, másodszor a 1848–49-es forradalom idején. Ezeknek eredménye, hogy Alvincen már alig van magyar, a református templomot nem használják. A Martinuzzi-kastély, amelynek az 1960 évek végén még fedele volt, most romokban hever. A Maros másik oldalán Borberek. A gyönyörű gótikus református templom az 1960-as évek végén még állott. A torony megvan ugyan, de hívek nincsenek. Sárdon református templom is van, egy magyar családdal a faluban. Magyarigenben híres a barokk református templom – mellette Bod Péter sírjával, a katolikus templomkertben pedig 187 magyar honfi tömegsírja – obeliszkkel; ma hívek, kéttucatnyian ha vannak. Boroskrakkóban a református templom üresen áll. Borosbenedek református temploma romokban, a torony még áll, tető nélkül. Szentimrén a Hunyadi János által épített templom még áll, hívek nincsenek. A magyarorbói templom romokban. A Hunyadi János által építtetett tövisi református templomba egyre kevesebb hívő jár. A ferences zárdát kijavíttatta a katolikus érsekség, a templom aránylag jó állapotban, de egyre kevesebb hívővel itt is. A Gyulafehérvár környéki várromoknak sokasága (Borberek fölött Zebernik vára, amelyet Bethlen Gábor az anabaptistáknak ajándékozott, Tótfalud fölött Szentmihálykő vára, a Kecskekövön Kecskés vára, Diódon Diód vára, amelynek építését Hunyadi Jánosnak tulajdonítják, a Kemény család alsógáldi várkastélya) dicső múltról beszél.

Gyulafehérvár. Rövid földrajzi és történeti áttekintés

Gyulafehérvár Erdély délnyugati részén fekszik, a Maros középső folyásánál, annak a jobb partján, 224 méterrel a tengerszint fölött, az Ompoly folyó torkolatánál, annak a jobb partján, közel a Sebes és a Küküllő folyók torkolatához, az Erdélyi-érchegység lábánál, 46,05º északi szélesség és 23,35º keleti hosszúság metszésénél. Mérsékelt kontinentális, csapadékban szegény éghajlatára enyhe tél és a közeli erdőknek és hegyeknek köszönhetően kellemes nyár jellemző. A téli középhőmérséklet januárban -3,3 Cº, a nyári pedig júliusban 20,5 Cº.

Gyulafehérvár előnyös földrajzi fekvése már a legrégibb idők óta megfelelő telephelyet kínált a mindenkorok emberének. Vonzó volt az Ompoly és a Maros közelsége, valamint a Maros második teraszának tövéből fakadó számtalan bővizű forrása. Már a vaskorban földvár állt a mai vár helyén, ahová a rómaiak később castrumot építettek.

Kr. után az I. században dákok lakták a várost. A leggazdagabb régészeti források azonban a rómaiak idejéből származnak, akik Kr. u. 106-tól 271-ig, tehát 165 évig uralták a város területét. Ez idő alatt, Apulum néven, a rómaiak által kiépített provincia legfontosabb városává nőtt, innen indultak az utak minden irányba. A régészeti ásatások két város létét mutatták ki kb. két kilométerre egymástól. A két várost az Ompoly folyó választotta el, amely abban az időben és a középkorban is itt folyt el a vár alatt, és Portusnál ömlött a Marosba. A két város létrejötte a meghódított területek védelmét biztosító 12. Gemina légió letelepítésével és a castrum (vár) építésével magyarázható. A két város párhuzamosan fejlődött. Egy adott korban „municípiumi” rangot kapott mind a kettő.

A mai Portus területén épült civil város gazdasági tevékenységet folytatott, Municipium Aurelia Apulense-nek hívták, később a Colonia Aurelia Apulensis nevet viselte, téglalap alakú falkerítés vette körül.

A másik város a római castrum körül alakult ki Municipium Septimium Apulense néven. Később a Colonia Nova Apulensis nevet kapta. Inkább katonai jellegű város volt, székhelye Dacia provincia kormányzójának, az adminisztrációnak, a katonai vezetőségnek. Ebben a városban vízvezetékeket, középületeket, utakat, közfürdőket építettek. A rómaiak Dacia provinciájukból való kivonulása után (Kr. u. 271) egyetlen, itt átvonuló vándor népnek, kárpoknak (3. század), szarmatáknak (3. század), gótoknak, vizigótoknak (Kr. u. 271–380), hunoknak (Kr. u. 380–453), gepidáknak (Kr.u. 453–567), avaroknak (6. század), szlávoknak, bolgároknak (7–8. század) sem sikerült hosszabb időre elfoglalni a volt római castrumot.

Erdélyt – mint különálló országrészt – már a magyar államalapítástól kezdve Gyulafehérvárról kormányozták, ugyanis ide tevődött az erdélyi vajda székhelye.

Az erdélyi püspökséget Szent István alapította 1009-ben. Ettől kezdve 1542-ig a várost az erdélyi egyházmegye püspökei igazgatták egyházilag és politikailag, a nagykiterjedésű erdélyi egyházmegyével együtt. Az erdélyi püspök az ország leggazdagabb főpapjainak egyike volt, a püspökség pedig kezdettől fogva a Kalocsai érsekséghez tartozott.

A gyulafehérvári püspökség megalapításával kezdetét veszi az első székesegyház építése a 11. században. A háromhajós bazilika csakhamar kicsinek bizonyult, s ennek következtében a 12. század közepe felé egy nagyobb, szintén háromhajós bazilika építését kezdték el, román stílusban. A 8–9. századi iratok – az időközben Fehér vármegye székhelyévé is vált – Gyulafehérvárt városként (civitas), míg Kolozsvárt vagy Nagyszebent faluként (villae) említik. 1241-ben a tatárok teljesen elpusztítják, 1277-ben pedig Alárdi János (a vízaknai szász bíró fia) bosszúhadjáratában felégette. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor fejedelem idején élte. 1291-ben III. András itt tartott országygyűlést.

1442. március 22-én Gyulafehérvár határában csapott össze Hunyadi János hada Mezid bég 15 ezres seregével, de a túlerő ellenére, mégis a magyar sereg győzött.

A várost a 16. század elején a Magyar király megerősíti, majd 1542-ben ide költözik Budáról Izabella királyné és fia, János Zsigmond. A püspöki palota ekkortájt nyer átalakítást, hogy megfelelhessen a Keleti Magyar Királyság székhelyének. Izabella parancsára itt – Gyulafehérváron – gyilkoltatta meg katonáival Balassa Menyhért a lázadó Bebek Ferenc, Kendy Ferenc és Antal nemeseket, majd maga Izabella királyné is itt halt meg 1559. szeptember 15-én. János Zsigmond fejedelem (az utolsó szabadon választott magyar király II. János néven) is itt fejezi be földi pályafutását 1571. március 14-én. Hamvaik a Szent István által alapított székesegyházban pihennek.

Az erdélyi (többségben protestáns – református, unitárius és lutheránus) rendek 1571. május 25-én Báthory István római katolikus főurat választották meg Erdély fejedelmének, aki az 1576. január 16-án, Medgyesen tartott országgyűlésen bejelentette, hogy a lengyelek királyukká választották, ezért javasolta, hogy válasszák meg helyette Báthory Kristófot. Báthory Kristóf halálát követően került a fejedelemség élére Báthory Zsigmond, aki több alkalommal is lemondott, sok bajt okozva a városnak és az ország népének.

Báthory András feletti győzelmét követően, 1599. november 1-jén Vitéz Mihály vajda diadalmenetben vonult be Gyulafehérvárra, ahol félév múltán, az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta. 1602-ben, június 29-én Mihály vajda itt – a gyulafehérvári csatában – győzte le Basta György és Székely Mózes hadait. A várost kifosztották, felgyújtották: először Basta, aztán a tatár (majd később – 1661-ben – a törökök). Székely Mózes 1603-ban felszabadította a fővárost, majd ezt követően megválasztották Erdély fejedelmének. Az 1602 és 1603-ból fennmaradt gyulafehérvári magyar nyelvű jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy a város lakóinak többsége, a tanácsosok, élükön a bíróval, magyar nemzetiségűek voltak.

Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) alapította a város református kollégiumát, amelyet 1658-ban a harcok elől Nagyenyedre költöztettek (a mai Bethlen Gábor Kollégium). Uralkodása alatt megszilárdult Erdély helyzete, gazdasága és kulturális élete egyaránt lendületesen fejlődött. Méltán nevezik ezt az időszakot „Erdély aranykorának”. Átalakításokat végeztetett a váron, megépíttetve 1615 és 1627 között a ma is álló délkeleti és délnyugati bástyákat. Bethlen fejedelem 1629. november 15-én halt meg, hamvai szintén a székesegyházban nyugszanak.

Gyulafehérváron választották fejedelemmé 1642. március 4-én I. Rákóczi Györgyöt, aki itt is halt meg 1648. október 11-én. Kilenc év múltán II. Rákóczi György lengyel hadjárata idején a tatár seregek borították lángba a várost, majd ugyanitt következett be 1657. október 25-én a fejedelem lemondása.

1690-től Erdély a Habsburg Birodalom részeként önálló Gubernium, azaz Kormányzóság lett. Közjogi és vallási helyzetét az I. Lipót által kibocsátott Diploma Leopoldinum szabályozta. Ez az impériumváltás az erdélyi katolicizmust előnyös helyzetbe hozta. Hagyományaikhoz híven, de birodalmi érdekből is a katolikus Habsburg uralkodók a katolikus egyházat pártolták. Uralmuk idején megindult az egyházmegye restaurációja, természetesen az idők változásának megfelelően az erőszakos térítések vagy a más vallású lakosság elűzésének kizárásával. Ebben az egyházmegyés papság mellett jelentős szerepet játszottak a 18. század folyamán a jezsuiták és a ferencesek.

1704. július 8-án Gyulafehérváron választották a rendek Erdély fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet. Megszüntetésétől több mint másfél évszázad elteltével – újra működhetett a reformáció alatt megszüntetett római katolikus püspökség, majd visszatérhetett erdélyi székhelyére a püspök – Mártonffy György személyében, aki 1713-ban lett Erdély püspöke.

A vár további építését tették szükségessé a sorozatos harcok, melyeket a helybéliek a törökökkel folytattak.

Az új vár építéséhez a felméréseket Giovanni Morando Visconti már 1711-ben megkezdte. Ugyanő készítette el a terveket a Vauban-stílusú várhoz, melynek alapkövét 1714. november 4-én rakták le katonai, civil és egyházi hatalmasságok jelenlétében. A vár építésén mintegy 20 000 ember dolgozott. Az Ompoly folyóból kivezetett – a vár alatt elfolyó – malomárok medrét szabályozták, mivel az táplálta az itt elterülő, alacsonyabban fekvő mocsaras helyet, ahova a vár déli, nyugati és északi részén lévő várost le kellett költöztetni a munkálatok megkezdése előtt. A várépítéssel egy időben a város nevét is megváltoztatták Gyulafehérvárról (Alba Iulia) Károlyfehérvárra (Alba Carolina). Az új vár 1738-ra készült el. 1848–49-ben innen irányították a magyarok ellen harcoló császári csapatokat.

Az „első nagy világégés” után, 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlése itt határozta el a Romániához való csatlakozást. Az egyesülést a valamikori tiszti kaszinó épületében mondták ki. 1921 és 1922 között építették fel az ortodox székesegyházat, itt koronázták román királlyá 1922. október 15-én I. Ferdinándot.

GMGK – önálló magyar iskola. Történelmi visszapillantás a gyulafehérvári iskolázásra

A gyulafehérvári római katolikus főgimnázium elődjét a székeskáptalan által létrehozott káptalani iskolában kell keresnünk, hiszen Gyulafehérvárt, a szentistváni alapítású római katolikus püspöki székhelyen mindig volt iskola a középkor századain keresztül.

A magyar politikai élet súlyponteltolódása a 16. század utolsó harmadára Erdélyt tette a magyar szellemi élet központjává. E korszakban Erdély az európai eszmeáramlatok térhódításának is engedett, a gyulafehérvári fejedelmek udvara pedig a reneszánsz és a kultúra udvara lett.

Báthory Kristóf erdélyi fejedelem (1576–81) idején Erdélyben is letelepedtek a jezsuiták (1579. október 1-jén tízen érkeztek). Ettől az időponttól számíthatjuk a gyulafehérvári katolikus oktatás reneszánszát. Gyulafehérvárra egy jezsuita került, a törékeny, beteges testű, de erős lelkű magyar jezsuita: Leleszi János, a jezsuita iskolázás megteremtője. A 17. századvégen már létezett a fiúnevelő intézet is, melyre hivatkozás 1694-ből van. Ugyanebben az időben a gimnázium ügye is határozott léptekkel haladt előre.

A 18. században a gyulafehérvári iskolát érintő legelső biztos adat 1716-ból származik, amikor Pecz Lőrinc igazgató állt az iskola élén. 1749-ben – ezúttal Mária Teréziához (1740–1780) – kénytelen folyamodni Meltzl Zsigmond igazgató, hogy a jezsuiták visszakaphassák hajdani – a várépítés idején kisajátított – javaikat. Ez a folyamodvány sikerrel jár, és Meltzl Zsigmond igazgató buzgósága folytán épült fel 1753-ban az új gimnáziumépület, amely közel 100 évig – az 1848– 49-es szabadságharc idejéig – szolgálta az oktatás ügyét.

A jezsuita szerzetesrend eltörlése alkalmával (1773) a gyulafehérvári iskola közel állott a megszűnéshez. Mária Terézia engedett a káptalan és a város kérésének, és meghagyta a gimnáziumot is és a szemináriumot is Gyulafehérvárott, hogy a vidék ne maradjon katolikus nevelés nélkül. A jezsuiták is Fehérváron maradtak – a rend beszüntetése után is –, s világi papi ruhában tanítottak tovább.

Kétszáz évvel a létrehozása után, az 1783-as év májusában II. József meglátogatta és3 megvizsgálta az iskolát, ám a fiúnevelő intézetet nem igazán nyerhette meg a tetszését, mert két évre rá (1785. szeptember 20.) el is törölte az ország többi konviktusaival együtt. Ugyancsak megszűntette a szemináriumokat és „minden néven nevezendő bentlakást”.

1792 őszén Batthyány Ignác püspök berendezte a mostani papnevelőt és a kisszeminárium visszakapta a régi szállását. A tanulók számaránya meglehetős hullámzást mutatott, úgyszintén az életkor tekintetében is szélsőséges volt a megoszlás: 15-22 évesek is járnak ugyanazon osztályba. A tanulók nemzetiségi megoszlása tekintetében magyarok, németek (szászok) és románok vegyesen fordultak elő, amely a tájegység népességi összetételével könnyen magyarázható. Vallási megoszlás szempontjából a 19. században kezdtek egyre többen lenni görögkeletiek, míg protestánsok csak szórványosan jelentek meg a gyulafehérvári iskolában, ők a nagyenyedi református kollégiumban tanultak.

A gimnázium igazgatója (praefectus) a helybeli kanonok-plébános volt egészen 1848-ig. Ismét fejedelmi vendégeket fogadott az iskola, amikor 1817-ben Ferenc király és neje meglátogatta a gimnáziumot és a finevelő-intézetet. Püspöki rendeletre 1842-től a magyar nyelvet rendes tárggyá teszik. A régi rendszerű gimnáziumot a szabadságharc idején, 1848. október 21-én bezárták, s az intézet épülete az 1849. június 24-i várostrom alkalmával lángok martalékává lett és romba dőlt. Ötévi szünetelés után – Haynald Lajos püspök közbenjárásával és támogatásával rendbe hozva – az iskola 1853-ban újra megnyílt, nyolc osztállyal és 12 tanárral. Az elnyomatás éveiben a német tanítási nyelv mellett is több tárgyat magyarul tanítottak s a hazafias szellemet ápolták. Ugyancsak Haynald püspök kezdeményezésére, az intézetben több évtizeden át (1857–1886) tanították rendkívüli tárgyként a román nyelvet, s a tanári kar olyan értelmű felterjesztést tett, hogy kötelező tárygyá kell tenni.

A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, s a helyén emelt palotában működött az iskola – 1922-től Majláth Főgimnázium néven – mindaddig, amíg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elkonfiskálta a katolikus főgimnáziumot, mely Alma Matere volt Erdély egész területéről itt tanult több ezer diáknak, s amelyben a Római Katolikus Kisszeminárium néven a kántoriskola is működött.

1953-ban a Teológiai Intézet keretén belül – Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával – létrejött a Kántoriskola, mely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig.

Márton Áron püspököt – 1955. március 24-én bekövetkezett szabadulásakor – az iskola tanulói kitörő örömmel fogadták. A püspök folyamodványban követelt a bukaresti kommunista vezetéstől – személyesen dr. Petru Grozától – épületet a kántoriskolának, a Majláth Főgimnázium egykori bentlakását, a katolikus egyház jogos tulajdonát. Ez a levél válasz nélkül maradt. Csupán 2002-ben sikerült újra birtokba venni – szörnyen lelakott, romos állapotban – a ’89-es változásoknak köszönhetően.

1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, s ugyanez évben megváltozott a neve Római Katolikus Líceumi Szemináriumra. Ezt a nevet viselte egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum megnevezést.⁶

A „kiegészült” iskola

Gyulafehérváron 2007 előtt az 1–8. osztályos gyerekek a Vasile Goldiş Általános Iskola magyar tagozatán tanulhattak magyarul. Amiatt, hogy nem volt meg a minimum létszám ahhoz, hogy külön osztályok működhessenek, a magyar osztályokat összevonták, az alsó tagozaton mind a négy osztályban szimultán oktatás folyt, a felső tagozaton 5–6. és 7–8. osztály működött összevontan… Természetesen, mindez negatívan befolyásolta az oktatás minőségét.

Az önálló magyar oktatást Gyulafehérváron csupán a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (kedvenc rövidítésünkkel: GMGK) képviselte. Az európai csatlakozás azonban az oktatásban is új követelményrendszerrel lépett fel, mely – a fejkvótarendszer révén – szabályozó hatással van az iskolák jogi személyiségére is. Indokolttá vált a GMGK humán erőforrásának fejlesztése – mind a gyerekek/tanulók, mind a pedagógusok létszámát illetően.

Az előbbiek értelmében kezdődött el ez a fejlesztési folyamat az óvodai szint létrehozásával (az óvárosban található tágas, érsekségi tulajdont képező épületben, mely néhány év alatt majdnem teljesen felújítódott – pályázati forrásokból). 2007-ben líceumunk struktúrájává vált az óvoda, az 1989-es változások után – a magyar szülők kérésére létrehozott – Karitász magánóvodának az átvételével, melynek létszáma a kezdeti tizenegynéhány gyerekről 33-ra emelkedett (ez két óvónő alkalmazását tette lehetővé), elérve négy év alatt a 45-ös létszámot. Közben óvodánk hosszított programúvá vált (2008-tól kezdődően), lehetővé téve három óvónő és egy dada alkalmazását, akik magyarul tanítják, nevelik az óvodába beíratott gyerekeket.

A 2007/2008-as tanévtől kezdődően a GMGK igazgatósága kérvényezte a Fehér megyei tanfelügyelőségen az elemi I. osztály indítását, ugyanis ezt indokolttá tette óvodánk 10 iskola-előkészítős gyermekcsoportja. Erre a kérésre a megyei tanfelügyelőség jóváhagyta nemcsak az elemi (1–4.), de a gimnáziumi (5–8.) tagozatok indítását azáltal, hogy engedélyezte a Vasile Goldiş Általános Iskola „vérszegény” – alig harminc-egynéhány tanulót számláló – tagozatának áthelyezését a GMGK-ba. Így a 2007/2008-as tanévtől az addig csupán magyar tagozatként létezett elemi és gimnáziumi szintek a GMGK Líceum részévé váltak.

Ezáltal, a magyarul tanulni óhajtó gyerekek új iskolában, a Római Katolikus Érsekség tulajdonát képező, korszerűen felújított Fogarassy-épületben, történelmi környezetben (a várban), nagyon jó feltételek között kezdhették meg a tanévet.

Jelentős mértékben hozzájárult a magyar oktatás fennmaradásához a dévai Szent Ferenc Alapítvány, ugyanis a gyulafehérvári házának a létrehozásával a gyereklétszám évről évre növekedett, így a gyulafehérvári és a környékbeli gyerekeknek lehetőség adódott az anyanyelven való továbbtanuláshoz, a minőségi oktatáshoz.

A 2012/2013-as tanévtől általánosan bevezetésre került az óvodai oktatás utáni előkészítő osztály. Ennek következtében az egyik óvó-tanítói képesítésű óvónő átvette ennek az osztálynak az irányítását, míg a megcsappant, 26-os létszámú óvodai csoportokat két óvónő koordinálja.

Intézményünkben, a 2013/2014-es tanévben huszonhat óvodásnak, tizenegy előkészítő osztályosnak, huszonkilenc 1–4. osztályos kisdiáknak, harmincnyolc 5–8.-as gimnazista diáknak és hetven 9–12.-es vokacionális teológiai líceumi tanulónak biztosítottunk anyanyelvi nevelést.

Ebből huszonegy 1–8. osztályos gyerek az iskola kisbuszával ingázik naponta a környező falvakból (Alvinc, Vajasd, Magyarigen), huszonhárom gyerek pedig a Szent Ferenc Alapítvány gyermekházában lakik. Ez utóbbi teljes ellátást – szállást, étkeztetést, ruházatot, tanszereket, egészségügyi ellátást – biztosít.

Az óvodás gyerekeknek hosszított programot, valamint az alsó tagozatos tanulók számára délutáni tanulási foglalkozást is biztosítunk (school after school), étkeztetéssel, tanítói felügyelettel, melynek anyagi fedezetét túlnyomórészt pályázatokból fedezzük.

Extracurriculáris tevékenységek kapcsán szükséges megemlíteni az elemista tanulókból verbuválódott Csűrdöngölő népi együttes létrejöttét, mely hatékonyan hozzájárul a magyar identitástudat kialakításához, erősítéséhez a szórványban.

A 9–12. osztályos tanulók a líceum kollégiumában laknak, mely az előbbitől teljesen külön épületben foglal helyet.

Rövid, hétéves „együtt-létezésünk” alatt, szakmai szempontból nagyon jó eredményeket értünk el, pl. tantárgyversenyeken: országos magyar tantárgy versenyen helyezés, országos vallás tantárgyversenyen 1–2–3. helyezések, külföldi, illetve magyarországi vetélkedőkön (Lakitelek) díjak, szavalóversenyeken, szórványszínjátszó találkozón, 8. osztály végi nemzeti teszten, az érettségin. Ugyanakkor ausztriai, szlovákiai és magyarországi tanulmányutakon vehettek részt tanulóink az ACES-program révén.

A GMGK-ban megvalósuló minőségi anyanyelvi oktatás következménye, hogy tanulólétszámunk évről évre nő.

Egyáltalán nem örvendünk annak, hogy az új tanügyi rendelkezések értelmében számos vidéki kisiskola megszűnik, összevonódik nagyobb központokkal… Ezen esetekben – ha már másként nem menthető itt Dél-Erdélyben a magyar szó – szeretnénk, ha tudnának rólunk, mint a magyar anyanyelvű tanulási lehetőségnek egy olyan bástyájáról, mely segítséget nyújt, s szívesen fogadja – felekezetre való tekintet nélkül – azokat, akik nem adják fel oly könnyen nemzeti identitásunk legfőbb kincsét: a magyar anyanyelvet.

A GMGK Kisszeminárium

A Kisszeminárium – mely megnevezés a Római Katolikus Teológiai Líceum 9–12. osztályát jelenti – a mindenkori gyulafehérvári középiskolai szintnek megfelelő oktatási intézmény jogutódjának tudja magát.

1989 decemberét követően Románia társadalmi-politikai-adminisztratív életében demokratikus változások következtek be, melyek tanügyi szinten is éreztették hatásukat. 1990-től kezdődően visszamenőleg is elismerték a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola érettségi diplomáit, az iskola bekerült az állami fenntartású oktatási hálózatba – Szemináriumi Líceum néven. Ennek következtében az állam fenntartja az iskolát, finanszírozza a didaktikai, a kiegészítő és nondidaktikai adminisztratív alkalmazottjainak bérét, valamint kifizeti a szolgáltatásokat is (villany, gáz, víz). A bentlakó diákoknak csak az ellátást kell részlegesen fizetnie, ugyanis jelentős részét a költségeknek az érsekség állja.

A líceum legfőbb, államilag is meghatározott rendeltetése, hogy a főegyházmegye és a többi magyar nyelvű egyházmegye kisszemináriuma legyen, ahová elsősorban azon fiúknak a jelentkezését várják, akik sikerrel elvégzik/elvégezték a 8. osztályt, magaviseletük 10-es, és folyó év szeptember 15-ig nem töltik be a 18. életévüket. Előszeretettel fogadják azon fiúk jelentkezését, akik papi hivatást éreznek lelkükben, kántori oklevelet óhajtanak szerezni, vagy „egyszerűen” katolikus iskolában szeretnének továbbtanulni.

A kántorképzés opcionális – jó hallással és énekhanggal, valamint zenei tehetséggel rendelkezők jelentkezhetnek erre; a felkészítés a főegyházmegyei Liturgikus és Egyházzenei Bizottság irányításával történik – hétvégeken, vizsgáztatás pedig a 12. osztály végén. Szintén opcionálisan – intenzív nyelvtanulási lehetőséget (angol, német) is biztosít a líceum azoknak, akik vállalják (szabadidejük rovására).

A statisztikai adatok azt mutatják, hogy rendszerint fele-fele arányban állítják a felvételizők, hogy papi hivatást éreznek, mely arány 8-10 diákot jelent. Ez a szám alapjaiban változik, átrendeződik a 4 év alatt. Megfigyelések szerint a papi hivatások mutatója – sajnos – csökkenőben van Erdély-szerte, tehát a GMGK-ban is.

A Kisszeminárium adminisztrálását illetően jelenleg civil teológus tanár (de a közelmúltban paptanár) tölti (töltötte) be az igazgatói funkciót, a spirituális (az iskola lelkésze, a lelkiélet fő szervezője) és prefektusi (a kisszeminárium belső rendjét biztosító) szolgálatokat pedig papok látják el. A profán tantárgyakat szakképzett világi tanárok tanítják.

1990 után minden egyházmegye törekedett a maga kisszemináriumát is megalapítani, így a többi – tágabb értelemben vett erdélyi – magyar egyházmegyékből ritkábban érkeznek diákok. Ezáltal megszűnt a diák-humánerőforrás etnikai tarkasága.

1995 augusztusában elkészült a külföldi segítségen emelt új iskolaépület, melyben sportterem, öt tanterem, könyvtárhelység, tizennyolc háló, négy mosdó, két tusoló tíz tussal és egy prefektusi lakosztály, valamint egy tanári és igazgatói szoba van. Az építkezések Bálint Lajos érsek úr idejében kezdődtek el, és dr. Jakubinyi György Miklós érsek úr szentelte fel 1995-ben, Szent Mihály napján. A szentelési ünnepségen jelen voltak a szomszéd magyar egyházmegyék püspökei, illetve az ő képviselőik.

1999 nyarától az iskolában hangszerterem is van, amelyben 12 fülhallgatóval fölszerelt szintetizátoron együtt gyakorolhatnak a kántorjelöltek.

A kilencvenes évek közepétől rendszeresen megjelenik a Szikra című diáklap, amelyben az iskola diákjai és tanárai közlik írásaikat. A lapot a diákok szerkesztik és tördelik, az iskola szerkesztőségében. Újabban, 2009-től a folyóirat megnevezést változtatott, az „áthallásos” Szikráról a Szikla címre. A folyóirat szerkesztői közösségének köszönhető a 2002–2012-es időszakra visszatekintő évkönyv szerkesztése és kiadása Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel, mely értékes és gazdag történelmi, helytörténeti, irodalmi, levéltári és iskola-értesítői anyagot tartalmaz.

A kisszeminárium Dsida Jenő Irodalmi Kör-e rendszeresen tartja periodikus összejöveteleit, szervezi a szavalóversenyeket és más, irodalmi jellegű tevékenységeket, melyek megfelelő lehetőséget biztosítanak a jó írás- és fogalmazási készséggel rendelkező tanulóknak.

A könyvtár mintegy 15 000 kötetnek ad helyet, mely egyrészt a néhai kántor iskola öröksége, másrész az 1998-ban a holland Communicantes Alapítványtól pályázattal nyert 5000 gulden értékre, valamint az időnként kisebb összegekre vásárolt könyvek, a bel- és külföldi adományokból származó példányok gyűjteménye.

Az 1995/96-os iskolai évben az oktatás négy osztálylétszámmal, körülbelül egyszáz diákkal, 15 tanárral valósult meg. Az állam által megkövetett profil a „szemináriumi líceum” volt, amely lényegében – módosított curriculummal – filológia, kibővítve a heti két hittanórával, amelyek keretében alapvető hittant, liturgikát, egyháztörténelmet és erkölcstant tanultak a diákok – a magyarországi piarista gimnáziumokban használatos tankönyvekből.

A tanügyi törvények szerint 1999-től a hittan választható profilként szerepelt az érettségi vizsgán, az iskola azonban kötelezővé tette a diákoknak, hogy azt válasszák is. Utóbb, 2010-től törölték ezt a lehetőséget.

1997-ben elkészült – adakozásból – az iskola tőszomszédságában lévő épület, hogy a kisszeminárium tanárainak lakásul szolgáljon. Ugyanebben az évben szentelték föl a harmadik épületet, a kápolnát, melynek magasföldszinti nagytermében naponta szentmise van, de alkalomadtán más megnyilvánulásoknak, koncerteknek ad helyet. A kápolna védőszentje Borromeo Szent Károly püspök, akinek napján ünnepi búcsús szentmisén vesznek részt a diákok.

Az iskola kulturális életére jellemző a Mikulás-ünnepség, melynek keretében a diákok már reggel tréfás felirattal fényképeket ragasztanak a folyosók falaira, délután pedig komédiás előadást tartanak a kisebb diákoknak és a tanároknak, valamint a farsangi kabaré, amit farsangvasárnapon adnak elő a tanároknak, szülőknek, diákoknak. Amióta a GMGK kiegészült az alacsonyabb oktatási szintekkel, a farsangi előadással a szereplők kiszállnak Vajasdra is, ahol a falu magyarságának mutatják be műsorszámaikat.

2012 óta rendszerint megrendezésre kerül a 11. osztályosok részéről a Csillag születik verseny, mely a tehetséges tanulóknak alkalmat nyújt a kibontakozásra, fejlődésre.

Az iskola fiúkórusa minden évben felújítja repertoárját, hogy naprakész legyen akár egy hirtelen jövő felkérésre is. Kóruselőadásaikkal – mely inkább egyházi jellegű darabokból áll – ellátogatnak Magyarországra is, testvériskolai kapcsolatok ápolása, vagy kórustalálkozókon való részvétel céljából.

Testvériskolai kapcsolatokat tart fenn az iskola különösen a magyarországi oktatási egységekkel: a székesfehérvári Szent István Ciszterci Gimnáziummal, a miskolci Szent Imre Római Katolikus Iskolával, a szolnoki Római Katolikus Iskolával.

A kisszemináriumi diákok minden iskolai évben két hosszabb lelkigyakorlaton vesznek részt a karácsonyi és a húsvéti ünnepkört megelőzően. Ezek az alkalmak rendkívül fontosak a fiúk spirituális nevelését illetően, az imádságos Istenre figyelés, a szemlélődő magatartás gyakorlása, az önfegyelem erősítése tekintetében. Ezeket a lelkigyakorlatokat pasztorációban aktívan résztvevő lelkészek moderálják.

Az iskola cserkészmozgalma mind gimnáziumi, mind líceumi szinten megvalósul, jelentősen hozzájárulva a nevelési folyamat megvalósításához.

A bentlakó tanulók minden iskolai év végén, a vakációra történő elutazás előtt, előkészítik az ősszel elfoglalandó szobáikat (meszelés, berendezés, nagytakarítás), csupán ezután távoznak.

Összegzés

2011-ben új tanügyi törvény látott napvilágot, melynek gyakorlati megvalósítása jelenleg is folyamatban van. Ennek megfelelően az iskolai oktatás Romániában „három pillérű”: állami, magán és felekezeti.

Törvény szerint mindegyik oktatási forma részesül a fejkvóta-támogatásban, az előbb felsoroltak közül biztos(abb) finanszírozást az állami iskola élvez. Magán vagy felekezeti formában szervezett tanintézmények fenntartásához biztos és folyamatos anyagi források szükségesek, melyeket – esetünkben – az egyházak nem tudnak biztosítani. Marad tehát a felekezeti jellegű, ún. vokacionális teológiai líceum típusa, mely állami fenntartású, de a megfelelő egyháznak is van bizonyos koordináló joga/szerepe a tanügyminisztériummal megkötött protokollum alapján (mely pillanatnyilag főként a hittanárok kinevezésében, valamint a tanított teológiai tárgyak meghatározásában konkretizálódik).

A magyar szórványiskolák léte – az egyre csökkenő gyereklétszám, a vegyes házasságokba „csomagolt” etnikai asszimiláció, a magyar nemzeti azonosságtudat gyengülése/elvesztése miatt – egyre inkább kérdéses, bizonytalan, annak ellenére, hogy törvény van rá: amennyiben egy helységben egyetlen nemzeti kisebbségi iskola működik, létét biztosítani kell. Tudatában kell lennünk annak, hogy a gyulafehérvári szórványkollégiumi jellegű kisszeminárium a hozzá tartozó struktúrákkal együtt hogyha megszűnik létezni, akkor örökre megszűnt… Ezért is rendkívül fontos az oktatási-nevelési feladat teljesítése mellett a szórványmagyarság nemzeti identitástudatának erősítése, a magyar nyelven történő iskolázás „szellemileg gazdagító” jellegének megismertetése, hiszen sok magyar szülő életfelfogásához tartozik a felszínes és átgondolatlan jelszó, mellyel minduntalan találkozunk és megvívjuk a magunk harcát: „jobban érvényesül a gyermek, ha többségi iskolába jár”.

***

A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Kisszeminárium) Erdély egyik legdélebbi – ha kevés tanulóval is, de még működő – iskolája végvárhelyzetben van. A mélyszórvány elvárása a segítő odafigyelés, melyre ezután hangsúlyozottabban szükség lesz, egyébként – már a közeljövőben – a magyar jelenlét e fellegvára csak történelmi emlék maradhat…

 

Felhasznált fontosabb forrásmunkák:

A gyulafehérvári Római Katolikus Főgimnázium Értesítője – 1896–1897; 1900–1901.

Alsó-fehérmegye nagy képes naptára 1913. évre. Kiadja Papp György 1913.

Az alsó-fehérmegyei történelmi, régészeti és természettudományi társulat évkönyvei 1888–1910 Kolozsvár.

ÁVÉD Jákó, Gyulafehérvári kalauz, Gyulafehérvár, Papp György könyvnyomdája, 1908.

Bagossy Bertalan, Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene, Dicsőszentmárton, 1925.

BERCIU, I. – POPA, Al. - URSU, Horia, Cetatea Alba Iulia, Editura Meridiane Bucureşti, 1968.

BITAY Árpád, Az Alba Iulia-i R. Kat. Székesegyház és Környéke, Püspöki Lyceumi, 1936.

ENTZ Géza, A gyulafehérvári székesegyház, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.

GÁL László, Adatok a jelentősebb erdélyi egyházmegyei gimnáziumok Ratio- és Norma-korabeli helyzetéről. Keresztény Szó, XIX. évfolyam 10, 2008. október. 26-28.

GÁL László, Az erdélyi egyházi és iskolai helyzet II. József uralkodásának idején – a kordokumentumok tükrében, Studia Theologica Transsylvaniensia, 11 (2008). 133-151.

KIRÁLY Pál, Gyulafehérvár története, Kolozsvár, 1892.

KOVÁCS András, Gyulafehérvár – Szent Mihály Székesegyház, Utilitas Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997.

KÖPECZI Béla, Erdély története I-II-III. kötet. Akadémiai kiadó, Budapest, 1988.

MAGYARI András, A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében, Kriterion, Bukarest, 1984.

MARTON József, Az Erdélyi (Gyulafehérvári) Egyházmegye története, Gloria nyomda, Kolozsvár, 1993.

MÁTÉ Pál, Gyulafehérvár a két világháború között, Szakdolgozat, Gyulafehérvár, 1995.

 

Jegyzetek

1 Vö. Ernő, Raffay. A vajdaságoktól a birodalomig – Az újkori Románia története. Szeged: JATE Kiadó (1989)

2 Varga E. Árpád: Erdély magyar népessége 1870–1995 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd69-95.htm

3 II. József személyesen járt Gyulafehérvárt 1783 és 1786-ban.

4 CSÍKY Miklós, A gyulafehérvári római katolikus főgimnázium története, (Kézirat), 12.

5 BITAY Árpád: Gyulafehérvár Erdély művelődéstörténetében. Kolozsvár 1926. 10-11.

6 A névcserét az tette szükségessé, hogy a líceumi szemináriumi jelleg ötéves képzést feltételezett, míg az itt folyó tanítás négyéves (9–12. osztályos).

 

(A felhasznált képek a szerző felvételei)