Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Petri Mór és monográfiája

A magyar történetírás korszerűsödési folyamatában, a 19. század második felében a forráskiadványok és a nagy összefoglaló művek mellett egyre több helytörténeti munka látott nyomdafestéket. Kolozsvár már 1870-ben közzétette várostörténetét Jakab Elek tollából, a következő évtizedekben pedig sorra jelentek meg a vármegyék és a városok múltját feltáró kötetek.

E változó színvonalú művek hosszú sorából két erdélyi vármegye többkötetes monográfiája emelkedik ki. Szolnok-Doboka vármegye hétkötetes története Kádár József nevéhez fűződik, a nagy munka létrejöttében jeles történészek is közreműködtek. A Kraszna és Közép-Szolnok vármegye egyesüléséből 1876-ban létrejött Szilágy vármegye monográfiáját Petri Mór írta meg.

A kezdeményezés a fiatal vármegye törvényhatósági bizottságától indult ki, 1885-ben határozták el a munka megíratását, ám az első jelentkező hamar visszalépett. Szikszai Lajos alispán Petri Mórt, a Wesselényi Kollégium 1889-ben kinevezett tanárát kérte fel a monográfia elkészítésére, 1894-ben meg is kötötték a szerződést.




Sipos Gábor egyetemi tanár Petri Mór munkásságát méltatta

Megfelelő ember kellett a nagy feladatra. Szikszai alispán jól választott, Petri tanár urat családi hagyományai és neveltetése is predesztinálták e munka elvégzésére. Hollómezei Petrikás (később Petri) László tasnádszarvadi birtokos, volt 1848-as honvéd tizedes és Gúthy Teréz házasságából Szarvadon született 1863. július 11-én, a zilahi református Wesselényi Kollégiumban érettségizett 1881-ben, majd 1886-ig a budapesti egyetemen hallgatott magyar, latin, irodalomtörténeti és történelmi előadásokat. Tanári és bölcsészdoktori oklevele birtokában egykori iskolájában kapott magyartanári állást, Ady Endrét is tanította. 1894-ben Szilágy vármegye tanfelügyelője lett, ebben a minőségében vállalkozott a kutatómunkára és a monográfia összeállítására.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. Kisebb családok levelesládáit is átnézte, és jól használhatta Szikszai Lajos terjedelmes iratgyűjteményét, valamint a szilágyi református egyházmegye levéltárát. A megjelent kötetetek forráshivatkozásai egyébként pontosan tanúsítják szorgalmát és lehetőleg mindenre kiterjedő kutatói figyelmét.

Az első kötet kéziratát 1900-ban fejezte be, a következő évben elhagyta a nyomdát az ívrétű könyv Szilágy vármegye monographiája címen, a címlap is rögzíti a tényt, hogy a vármegye „törvényhatósági bizottságának megbízásából írta dr. Petri Mór”, a kiadás költségeit pedig a vármegye közönsége hordozta. E kötet Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék múltját mutatja be. A monográfia második kötete 1902-ben jelent meg, a szilágysági várakat és birtokosaikat tárgyalja, itt kapott helyet Zilah története is. A harmadik és a negyedik kötet Szilágy vármegye községeinek történetét foglalja össze a helységek ábécérendjében. A hatalmas munkát az 1904-ben megjelent ötödik és hatodik kötet zárja a birtokosok és a családok ábécérendben olvasható történetével.

A kortárs bírálók, egyes hibák és mulasztások említése mellett általában nagy elismeréssel szóltak a monográfiáról. Kuun Géza például 1903-ban a Századok hasábjain közölt recenziójában megállapította, hogy „rendesen több szakember szövetkezik egy megyei monographia megírására, és íme Szi­lágy vármegye tanfelügyelője egymaga írta meg megyéje monographiáját, s adott oly munkát kezünkbe, melyben a régész, a történész, a néprajzos, a családtörténet-kutató és az irodalomtörténész egyaránt megkapják azt, amit a Szilágyságról tudni óhajtanak, s azok is kellő tájékozást nyernek, kik a talaj minősége, terményei, a földművelés és az ipar álla­pota s fejlődése iránt érdeklődnek. Ez a különböző anyag a helyes feldolgozás által összhangzó egésszé egyesül, sőt gyakran lendületes, mindig érdekes olvasmányt nyújt annak, aki e munka lapjait forgatja.”

Török István, a kolozsvári református kollégium történetének szerzője az Ellenzék hasábjain méltányolta 1902-ben az első három kötetet, leszögezve, hogy eredeti forrásokon alapuló adatgazdag műről van szó, amely megbízható kiindulópontként szolgálhat majd a későbbi szerzők számára.




A Petri Mór-díjjal kitüntetett Vicsai János és Maier Elemér. Képek: Kulcsár Mária

A Szilágy-Somlyó című hetilap 1901. októberi 31-i vezércikke elégtétellel álla­pította meg, hogy „az érdemes író meg­bízatásától kezdve mind a mai na­pig folytonosan teljes odaadással működött a nagy munkának létrehozásán. Ha elgondoljuk azt, hogy emellett mint vármegyénk királyi tanfelügyelője is a legpéldásabb szorgalommal töltötte be hivatalát, aránylag rövid idei tanfelügyelői működése alatt vármegyénkben egyre-másra szervezte az új állami iskolákat, erélyes kézzel mintaszerű rendet teremtett vár­megyénk népnevelésügyében, valóban bámulattal kell adóznunk dr. Petri Mórnak, aki igazán sisyphusi munkát végzett.”

A monográfia megjelenése óta eltelt évtizedek alatt beteljesedett Török István jóslata, Petri hatalmas művéhez nyúl először mindenki, akit a Szi­lágyság múltjának egyik vagy másik részlete érdekel. Olvasói érdeklődés késztette arra a Históriaantik Könyvkiadót, hogy a hat kötetet hasonmás kiadásban 2016-ban újra megjelentesse.

A Szilágyság történetének mai kutatói Petri Mór művének folytatásaképpen állították össze a Szilágysági magyarok című kötetet 1999-ben, amely aztán sorozattá bővült a következő években.

Petri Mór életművébe a monográfia mellett tankönyvek is beletartoznak, és amit kevéssé tartunk számon, több verseskötete is megjelent. A megifjodás varázsregéje és egyéb versek című gyűjteményes kötetét 1935-ben bocsátotta közre, az 1883 és 1934 között írt költeményekről Schöpflin Aladár közölt kedves hangú ismertetést 1935-ben a Nyugat 5. számában: „Mikor verseket kezdett írni, még alig hűltek ki Arany János hamvai. Akkor kezdett zsendülni az a költői stílus, amely legmagasabb pontját Reviczky lírájában érte el: hangulatköltészet némi pesszimista színezettel, sok érzelmességgel, a külső forma eleganciájára törekedve. Petri Mór is ebben a hangnemben kezdte, s ebben maradt meg máig. A kis versek költője a lélek apró, finom rezzenéseié, az elmélázás könnyű bárányfelhőinek igyekszik állandó formát adni. Poézise a normális ember poézise: azt adja, amit önmagában a legszebbnek tart: egy szép polgári élet csendes, egyszerű kísérőzenéjét.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.

Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. 

Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. 

Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. 

Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.

Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.