– 1986-ban kezdtem a pályámat a bodrogkeresztúri (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Faluházban. Több mint 30 év elteltével belegondolva, máig sem értem, hogy volt bátorságom 21 éves fejjel elvállalni egy, éppen akkor újonnan épített intézmény vezetését. Akkortájt nem sokat gondolkodtam ezen, állást ajánlottak, szolgálati lakással, belevágtam. Nagyon jó iskola volt, hiszen a közművelődés minden területével kellett foglalkoznom, a székek cipelésétől a rendezvényszervezésen át a kisebb kulturális csoportok menedzseléséig. Az azóta eltelt 30 évben foglalkoztam múzeumvezetéssel, kiállítások rendezésével, szerveztem népfőiskolát, vezettem megyei kulturális szolgáltató intézményt. Jelenleg a Sárospataki Képtár igazgatója vagyok. Számtalan nyomdai kiadványt gondoztam, ma is részt veszek a Zempléni Múzsa folyóirat kiadásában.
Bordás István
– Magyarországon a kommunista rendszerben is volt népművelő képzés a főiskolán. Miben különbözik az akkori és a mostani népművelő munkája?
– A kommunista diktatúra végnapjai idején a központi hatalomnak már nem volt ereje közvetlenül befolyásolni a települési közművelődési munkát. A terepen dolgozó népművelőknek elsősorban a helyi hatalmasságokra kellett figyelniük. Sok helyen azonban ez sem volt túl zavaró. Leginkább a lakosság, a közönség igényei voltak a mérvadóak. Ha a napi munkában nem foglalkoztunk közvetlen politizálással, nem nagyon szóltak bele abba, hogy mi történik egy-egy kultúrházban. Nyilvánvaló, hogy ez helyenként változó volt, hiszen egy nagyvárosban a politikai befolyás másképp csapódott le, mit azon a helyen ahol én dolgoztam.
Akkoriban a kultúraközvetítés körülményei is másak voltak. A televízión kívül nemigen volt konkurenciája a helyi közművelődésnek. Az internetről még nem is hallottunk. Nyilvánvaló, hogy az emberek igényei nem voltak ilyen sokrétűek, mint manapság.
A mai népművelő számára sokkal nagyobb kihívást jelent az érdeklődés felkeltése, vagy annak kipuhatolása, hogy milyen kultúrigény van egy-egy településen. A körülöttünk lévő világ sokkal „zajosabb” lett, nehéz átlépni az érdeklődés küszöbén. Másfajta programokra van szükség, amelyeket másféle módon és eszközökkel kell népszerűsíteni. Ha úgy tetszik, egy mai népművelőnek sokkal tájékozottabbnak kell lennie, ezt nemcsak a világról való tájékozottságra értem, hanem arra is, hogy ismernie kell például a gazdálkodás, vagy éppen a marketing modern módszertanát is.
Ugyanakkor a világ sokkal színesebb lett. Ezt nemcsak a lehetséges programok sokszínűségére értem, hanem például arra is, hogy a munka módszertana több alternatív lehetőséget is felvet egy-egy program vagy folyamat megszervezésekor.
Egy dolog azonban nem változott: ha valaki sikeresen akarja végezni ezt a munkát, nap mint nap figyelnie kell a közösségére, közönségére. Folyamatosan új és új ötleteket kell kipróbálnia.
Kárpát-medencei találkozás. Magyar Kulturális Szervezetek 7. Konferenciája Kecskeméten 2017 márciusában
– Tavaly a Magyar Népművelők Egyesületének (MNE) az elnöke lettél. Szólnál néhány szót az Egyesület történetéről?
– A Magyar Népművelők Egyesülete 1979-ben alakult. Akkoriban azon kevés társadalmi szervezetek közé tartozott, amelynek működését engedélyezte a kommunista hatalom. Az adott politikai körülmények között mindig is a népművelők szakmai érdekképviseletét tartotta szem előtt. A ’80-as évek tevékenységéről viszonylag kevés feldolgozott információnk van, azonban azt tudjuk, hogy az Egyesület mindvégig progresszív erőt képviselt az adott politikai körülmények között. A letűnt szocializmus éveiben többek között ennek volt köszönhető, hogy a magyar közművelődési rendszer művelődési házai amolyan ellenzéki bázisfélék lettek. A ’80-as évek végén rengeteg ellenzéki csoportosulás működése köthető ezekhez az intézményekhez.
A ’90-es évek közepétől az MNE-ben hangsúly a szakmai érdekképviselet irányába tolódott el. Az utóbbi években az Egyesület kezdeményezései inkább a szakmai tájékozódás megkönnyítését célozták. Rendezvényei egyszerre igyekeznek szolgálni az innovációt, illetve a kapcsolattartás fórumai is egyben.
– AZ MNE milyen kapcsolatokat épített ki a Kárpát-medence különböző történelmi régióiban működő kulturális intézményekkel? Milyen jövőbeni elképzelések vannak Erdély irányában?
– Az MNE változó intenzitású, elsősorban a személyes ismeretségeken alapuló kapcsolatokat alakított ki a határon túli magyar szervezetekkel. Ennek legfontosabb rétege az a megyei tagszervezetekhez kötődő, határ menti együttműködés, amely természetszerűleg alakult ki az egyes államhatár mentén található megyék között. Országos szervezeti szintű szisztematikus kapcsolatépítés csupán az utóbbi néhány évre visszamenőleg követhető nyomon. Ez elsősorban a Kecskeméten minden évben megrendezett Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek találkozójához köthető. A hetedik éve tartó találkozósorozat áttörést azonban nem hozott. Az Egyesületben mostanra érett meg a szándék arra, hogy a határon túli magyar területeken dolgozó kulturális ernyőszervezetekkel rendszeresebb együttműködést alakítson ki.
Bordás István és Bak Lajos, a kecskeméti Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központ igazgatója
Természetszerűen adódott, hogy legelőször ezt a folyamatot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel való együttműködésben teljesítsük ki. Hiszen az EMKE a Kárpát-medencében működő legnagyobb magyar kulturális szervezet. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy személy szerint ezzel a szervezettel van a legsokrétűbb kapcsolatom. Az EMKE legutóbbi közgyűlésén megállapodtunk Széman Péter elnök úrral, hogy egy éven belül egy átfogó együttműködési megállapodást dolgozunk ki a hosszú távú közös munka kereteinek meghatározására.
– Az EMKE tiszteletbeli tagja vagy, valamint aktív részese voltál és vagy az utóbbi időben a romániai magyar házak közötti kapcsolatépítő folyamatoknak. A Kovászna Megyei Művelődési Központ régiós kulturális stratégiájának a kidolgozásában is részt vettél. MNE- elnöki munkádban milyen mértékben tudod majd hasznosítani az eddig szerzett erdélyi művelődésszervezői tapasztalataidat?
– 1995 óta folyamatos kapcsolatot tartok fenn az erdélyi közművelődés különböző szervezeteivel. Ez a folyamat még az EMKE égisze alatt a Romániai Magyar Népfőiskolák és Közösségfejlesztők Társasága alakulásakor (1994) kezdődött, amely intézmény később Romániai Magyar Népfőiskolai Társaságként kapott jogi státust. Az eltelt több mint 20 évben változó intenzitással mindig részt vettem valamilyen magyar-magyar együttműködést megmozgató programban. Az utóbbi tíz évben ez a közös munkálkodás napi szintű intenzív kapcsolattá alakult. A Magyar Házakkal való közös munka, amelyet az Észak-Magyarországi EMKE képviselete keretei között folytatok kollégáimmal, sem intenzitásában, sem szakmai tartalmában nem kevesebb, mint az itthoni intézményekkel működő kapcsolattartás.
Abban, hogy az EMKE és az MNE kapcsolatait magasabb szintre emeljük és szisztematikusan tervezzük, nagyban segíti, hogy az előbb említett közös munka során jól megismertem az erdélyi magyar közművelődés mindennapjait, az egyes Magyar Házak munkájának körülményeit. Számomra például rendkívül fontos az az ismeret, amely a szórványban történő művelődésszervezés sajátos körülményei között zajlik. Szintén fontos tapasztalás volt az a kitartás és hihetetlen innovációs kedv, amely képessé teszi az erdélyi magyar közművelődés szakembereit a magyar kultúra mindennapi ápolására, a közösségek megtartására. Személyes tapasztalatom, hogyha ezt a magyarországi művelődésszervezőknek megmutatjuk, egészen más megközelítésben látják a magyar-magyar kulturális kapcsolatok mindennapjait és jövőjét. S talán a saját munkájukat is.
– Miben látod ennek a kulturális kapcsolatnak a lehetőségeit és gondjait?
– A kommunizmus évtizedeiben mindannyian magyarok maradtunk, ez nagy eredmény. Néhány kelet-európai nép sajnos nem volt ennyire szerencsés. Ugyanakkor kiesett a közös emlékezetből jó néhány évtized. Itt nemcsak arra gondolok, hogy 30 év erdélyi magyar kultúrájáról alig van információja a magyarországi értelmiségnek, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázadok erdélyi történelmét is igyekeztek elfeledtetni a magyarországi köztudattal. Rengeteg tévhit, félinformáció él ma is még a képzettebb magyar értelmiségiek körében is Erdéllyel kapcsolatban. Sokszor találkozom a pátosszal vegyes lesajnáló érzelmi hozzáállással, amely akadályozza a tisztánlátást az itt élők múltját és jelenét illetően. Azt hiszem, hogy ha mind az erdélyiek, mind a magyarországiak jobban megismerik egymás mindennapi kulturális életét, napi gondjait és lehetőségeit, helyreállhat az az egységes gondolkodás, amely általában jellemezheti a magyar kultúrát a Kárpát-medencében. Ez természetesen nem csupán Erdélyre, hanem a trianoni döntéssel elszakított minden magyar lakta területre is igaz lehet. Ha Magyarországról tekintek erre a folyamatra, ez valamiféle lelki megújulást, a történelmi megbékélés lehetőségét is magában hordozza.
A 2016 novemberében lezajlott, Sárospatak bemutatkozik elnevezésű program résztvevői
A veszélyeket illetően: túllépve az előbb említett cukormázas pátoszon, díszmagyarkodáson, legokosabb, ha megkérdezzük azokat, akik e közeledési folyamatban kulcsszerepet játszanak, magukat a kultúraközvetítőket. A legutóbbi kecskeméti találkozón, egy műhelybeszélgetés keretében volt erre mód. Függetlenül attól, hogy a kollégák mely határon túli területről érkeztek, mindannyian egybehangzóan a napi politikai érdekeknek való kiszolgáltatottságot említették. Azt, hogy az elmúlt több mint 25 évben mind az anyaországi, mind pedig az utódállamok politikai elitje nem hosszú távú stratégia mentén, hanem a napi aktuálpolitikai érdekek alapján döntöttek olyan kérdésekben, amelyek a határon túli magyarságot érintették.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás