Megismerni egymást!

Beszélgetés Bordás Istvánnal, a Magyar Népművelők Egyesületének elnökével

Mióta foglalkozol közművelődés szervezéssel?

– 1986-ban kezdtem a pályámat a bodrogkeresztúri (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Faluházban. Több mint 30 év elteltével belegondolva, máig sem értem, hogy volt bátorságom 21 éves fejjel elvállalni egy, éppen akkor újonnan épített intézmény vezetését. Akkortájt nem sokat gondolkodtam ezen, állást ajánlottak, szolgálati lakással, belevágtam. Nagyon jó iskola volt, hiszen a közművelődés minden területével kellett foglalkoznom, a székek cipelésétől a rendezvényszervezésen át a kisebb kulturális csoportok menedzseléséig. Az azóta eltelt 30 évben foglalkoztam múzeumvezetéssel, kiállítások rendezésével, szerveztem népfőiskolát, vezettem megyei kulturális szolgáltató intézményt. Jelenleg a Sárospataki Képtár igazgatója vagyok. Számtalan nyomdai kiadványt gondoztam, ma is részt veszek a Zempléni Múzsa folyóirat kiadásában.


Bordás István

Magyarországon a kommunista rendszerben is volt népművelő képzés a főiskolán. Miben különbözik az akkori és a mostani népművelő munkája?

– A kommunista diktatúra végnapjai idején a központi hatalomnak már nem volt ereje közvetlenül befolyásolni a települési közművelődési munkát. A terepen dolgozó népművelőknek elsősorban a helyi hatalmasságokra kellett figyelniük. Sok helyen azonban ez sem volt túl zavaró. Leginkább a lakosság, a közönség igényei voltak a mérvadóak. Ha a napi munkában nem foglalkoztunk közvetlen politizálással, nem nagyon szóltak bele abba, hogy mi történik egy-egy kultúrházban. Nyilvánvaló, hogy ez helyenként változó volt, hiszen egy nagyvárosban a politikai befolyás másképp csapódott le, mit azon a helyen ahol én dolgoztam.

Akkoriban a kultúraközvetítés körülményei is másak voltak. A televízión kívül nemigen volt konkurenciája a helyi közművelődésnek. Az internetről még nem is hallottunk. Nyilvánvaló, hogy az emberek igényei nem voltak ilyen sokrétűek, mint manapság.

A mai népművelő számára sokkal nagyobb kihívást jelent az érdeklődés felkeltése, vagy annak kipuhatolása, hogy milyen kultúrigény van egy-egy településen. A körülöttünk lévő világ sokkal „zajosabb” lett, nehéz átlépni az érdeklődés küszöbén. Másfajta programokra van szükség, amelyeket másféle módon és eszközökkel kell népszerűsíteni. Ha úgy tetszik, egy mai népművelőnek sokkal tájékozottabbnak kell lennie, ezt nemcsak a világról való tájékozottságra értem, hanem arra is, hogy ismernie kell például a gazdálkodás, vagy éppen a marketing modern módszertanát is.

Ugyanakkor a világ sokkal színesebb lett. Ezt nemcsak a lehetséges programok sokszínűségére értem, hanem például arra is, hogy a munka módszertana több alternatív lehetőséget is felvet egy-egy program vagy folyamat megszervezésekor.

Egy dolog azonban nem változott: ha valaki sikeresen akarja végezni ezt a munkát, nap mint nap figyelnie kell a közösségére, közönségére. Folyamatosan új és új ötleteket kell kipróbálnia.


Kárpát-medencei találkozás. Magyar Kulturális Szervezetek 7. Konferenciája Kecskeméten 2017 márciusában

Tavaly a Magyar Népművelők Egyesületének (MNE) az elnöke lettél. Szólnál néhány szót az Egyesület történetéről?

– A Magyar Népművelők Egyesülete 1979-ben alakult. Akkoriban azon kevés társadalmi szervezetek közé tartozott, amelynek működését engedélyezte a kommunista hatalom. Az adott politikai körülmények között mindig is a népművelők szakmai érdekképviseletét tartotta szem előtt. A ’80-as évek tevékenységéről viszonylag kevés feldolgozott információnk van, azonban azt tudjuk, hogy az Egyesület mindvégig progresszív erőt képviselt az adott politikai körülmények között. A letűnt szocializmus éveiben többek között ennek volt köszönhető, hogy a magyar közművelődési rendszer művelődési házai amolyan ellenzéki bázisfélék lettek. A ’80-as évek végén rengeteg ellenzéki csoportosulás működése köthető ezekhez az intézményekhez.

A ’90-es évek közepétől az MNE-ben hangsúly a szakmai érdekképviselet irányába tolódott el. Az utóbbi években az Egyesület kezdeményezései inkább a szakmai tájékozódás megkönnyítését célozták. Rendezvényei egyszerre igyekeznek szolgálni az innovációt, illetve a kapcsolattartás fórumai is egyben.

AZ MNE milyen kapcsolatokat épített ki a Kárpát-medence különböző történelmi régióiban működő kulturális intézményekkel? Milyen jövőbeni elképzelések vannak Erdély irányában?

– Az MNE változó intenzitású, elsősorban a személyes ismeretségeken alapuló kapcsolatokat alakított ki a határon túli magyar szervezetekkel. Ennek legfontosabb rétege az a megyei tagszervezetekhez kötődő, határ menti együttműködés, amely természetszerűleg alakult ki az egyes államhatár mentén található megyék között. Országos szervezeti szintű szisztematikus kapcsolatépítés csupán az utóbbi néhány évre visszamenőleg követhető nyomon. Ez elsősorban a Kecskeméten minden évben megrendezett Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek találkozójához köthető. A hetedik éve tartó találkozósorozat áttörést azonban nem hozott. Az Egyesületben mostanra érett meg a szándék arra, hogy a határon túli magyar területeken dolgozó kulturális ernyőszervezetekkel rendszeresebb együttműködést alakítson ki.


Bordás István és Bak Lajos, a kecskeméti Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központ igazgatója

Természetszerűen adódott, hogy legelőször ezt a folyamatot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel való együttműködésben teljesítsük ki. Hiszen az EMKE a Kárpát-medencében működő legnagyobb magyar kulturális szervezet. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy személy szerint ezzel a szervezettel van a legsokrétűbb kapcsolatom. Az EMKE legutóbbi közgyűlésén megállapodtunk Széman Péter elnök úrral, hogy egy éven belül egy átfogó együttműködési megállapodást dolgozunk ki a hosszú távú közös munka kereteinek meghatározására.

Az EMKE tiszteletbeli tagja vagy, valamint aktív részese voltál és vagy az utóbbi időben a romániai magyar házak közötti kapcsolatépítő folyamatoknak. A Kovászna Megyei Művelődési Központ régiós kulturális stratégiájának a kidolgozásában is részt vettél. MNE- elnöki munkádban milyen mértékben tudod majd hasznosítani az eddig szerzett erdélyi művelődésszervezői tapasztalataidat?

– 1995 óta folyamatos kapcsolatot tartok fenn az erdélyi közművelődés különböző szervezeteivel. Ez a folyamat még az EMKE égisze alatt a Romániai Magyar Népfőiskolák és Közösségfejlesztők Társasága alakulásakor (1994) kezdődött, amely intézmény később Romániai Magyar Népfőiskolai Társaságként kapott jogi státust. Az eltelt több mint 20 évben változó intenzitással mindig részt vettem valamilyen magyar-magyar együttműködést megmozgató programban. Az utóbbi tíz évben ez a közös munkálkodás napi szintű intenzív kapcsolattá alakult. A Magyar Házakkal való közös munka, amelyet az Észak-Magyarországi EMKE képviselete keretei között folytatok kollégáimmal, sem intenzitásában, sem szakmai tartalmában nem kevesebb, mint az itthoni intézményekkel működő kapcsolattartás.

Abban, hogy az EMKE és az MNE kapcsolatait magasabb szintre emeljük és szisztematikusan tervezzük, nagyban segíti, hogy az előbb említett közös munka során jól megismertem az erdélyi magyar közművelődés mindennapjait, az egyes Magyar Házak munkájának körülményeit. Számomra például rendkívül fontos az az ismeret, amely a szórványban történő művelődésszervezés sajátos körülményei között zajlik. Szintén fontos tapasztalás volt az a kitartás és hihetetlen innovációs kedv, amely képessé teszi az erdélyi magyar közművelődés szakembereit a magyar kultúra mindennapi ápolására, a közösségek megtartására. Személyes tapasztalatom, hogyha ezt a magyarországi művelődésszervezőknek megmutatjuk, egészen más megközelítésben látják a magyar-magyar kulturális kapcsolatok mindennapjait és jövőjét. S talán a saját munkájukat is.

Miben látod ennek a kulturális kapcsolatnak a lehetőségeit és gondjait?

– A kommunizmus évtizedeiben mindannyian magyarok maradtunk, ez nagy eredmény. Néhány kelet-európai nép sajnos nem volt ennyire szerencsés. Ugyanakkor kiesett a közös emlékezetből jó néhány évtized. Itt nemcsak arra gondolok, hogy 30 év erdélyi magyar kultúrájáról alig van információja a magyarországi értelmiségnek, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázadok erdélyi történelmét is igyekeztek elfeledtetni a magyarországi köztudattal. Rengeteg tévhit, félinformáció él ma is még a képzettebb magyar értelmiségiek körében is Erdéllyel kapcsolatban. Sokszor találkozom a pátosszal vegyes lesajnáló érzelmi hozzáállással, amely akadályozza a tisztánlátást az itt élők múltját és jelenét illetően. Azt hiszem, hogy ha mind az erdélyiek, mind a magyarországiak jobban megismerik egymás mindennapi kulturális életét, napi gondjait és lehetőségeit, helyreállhat az az egységes gondolkodás, amely általában jellemezheti a magyar kultúrát a Kárpát-medencében. Ez természetesen nem csupán Erdélyre, hanem a trianoni döntéssel elszakított minden magyar lakta területre is igaz lehet. Ha Magyarországról tekintek erre a folyamatra, ez valamiféle lelki megújulást, a történelmi megbékélés lehetőségét is magában hordozza.


A 2016 novemberében lezajlott, Sárospatak bemutatkozik elnevezésű program résztvevői

A veszélyeket illetően: túllépve az előbb említett cukormázas pátoszon, díszmagyarkodáson, legokosabb, ha megkérdezzük azokat, akik e közeledési folyamatban kulcsszerepet játszanak, magukat a kultúraközvetítőket. A legutóbbi kecskeméti találkozón, egy műhelybeszélgetés keretében volt erre mód. Függetlenül attól, hogy a kollégák mely határon túli területről érkeztek, mindannyian egybehangzóan a napi politikai érdekeknek való kiszolgáltatottságot említették. Azt, hogy az elmúlt több mint 25 évben mind az anyaországi, mind pedig az utódállamok politikai elitje nem hosszú távú stratégia mentén, hanem a napi aktuálpolitikai érdekek alapján döntöttek olyan kérdésekben, amelyek a határon túli magyarságot érintették.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.