Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kós Károly Nagyszebenben

Kós Károly nevével első ízben Sepsiszentgyörgyön Mikós kisdiákként találkoztam, amikor 1946 őszén megláttam a Székely Nemzeti Múzeum gyönyörű, a népmesék elvarázsolt kastélyára emlékeztetető épületét. Több év múlva kolozsvári egyetemi hallgatóként megismertem a Monostor úti, szintén Kós tervei alapján épült református kakasos templomot, majd 1960-ban láttam a budapesti alkotásait is.

Kós Károly építész, író (1883–1977)
Kós Károly építész, író (1883–1977)

Szépirodalmi műveit szintén Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen ismertem meg. Később olvastam Varró Jánosnak a Kós Károly, a szépíró című monográfiáját. Az egyetemi szemináriumokon legrészletesebben a Budai Nagy Antal históriája című Kós-elbeszélést, illetve annak a drámai változatát elemeztük, mint a magyar–román barátság egyik jelképét. Harmadéves egyetemi hallgató voltam, amikor Kós Az országépítő című regényéről és annak drámai változatáról szemináriumi dolgozatot írtam.

1954-ben az egyetem Diákszövetsége író-olvasó találkozóra hívta Kós Károlyt, Nagy István írót és Létay Lajos költőt. Az egyetem Aulájában tűt sem lehetett leejteni, Nagy István és Létay Lajos szemelvényeket olvastak fel műveikből, Kós Károly pedig arról beszélt, hogy két egyetemi hallgató lány miként igyekezett meggyőzni őt, hogy jöjjön el a találkozóra. Nagyon szerény ember volt, nem szívesen ment író-olvasó találkozókra, valószínűleg azért, mert neki az alkotó munka, s főleg az épülettervezés mindennél fontosabb volt. Akkor még nem is sejtettem, hogy tanári pályám színhelye Nagyszeben lesz, ahol Kós Károly gyermekkorának a legszebb éveit töltötte.


Nagyszebeni képeslap 1918-ból (forrás: digital-library.ulbsibiu.ro)

Varró János fent említett monográfiája 1973-ban jelent meg. Ennek a könyvnek fontos szerepe volt abban, hogy kutatni kezdtem a műépítész nagyszebeni gyermekkorának dokumentumait. Kós Károly szépirodalmi művei az 1970-es évek tanterveiben szerepeltek, de a nyolcvanas években, az „osztályharc kiéleződésének” korában kiselejtezték az iskolai könyvtárakból, s nem jelentek meg többé a tantervekben sem. Kóst ugyanis azzal vádolták, hogy fajgyűlölő volt, s hogy rokonszenvezett a Horthy-rendszerrel. Az 1989-es rendszerváltás után Kós Károly könyvei újból visszakerültek a közkönyvtárakba, s a líceumi tanterv is lehetővé tette, hogy megfeleló óraszámban taníthassuk szépirodalmi alkotásait. Miután Varró János monográfiájából megtudtam, hogy a Kós család a Reispargasse, magyarul a Rizskása (ma Avram Iancu) utcában lakott, tanítványaimat minden tanévben elvittem oda, és többször osztályképet is készítettünk a ház bejáratánál.

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. Első felesége korán meghalt, második felesége, Kós Károly édesanyja francia–osztrák család sarja. Erről a családról írja Varró János az említett monográfiában, hogy „A szikla egyesülése volt a fűszállal, az élet küzdelmeit vállaló, saját útját járó kemény férfi frigye a dédelgetett, érzékeny lelkialkatú századvégi polgárlánnyal. Ebből a nem mindennapi vérkeveredésből született Kós Károly Temesvárt, 1883. december 16-án, a család második gyermekeként.” Az édesapa akkor a temesvári Táv­író műszaki osztályán dolgozott. Az ott eltöltött három év a gyermek számára az öntudatlan kisgyermekkor ideje.

1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Amint már korábban említettem, a Kós család Nagyszebenben, a Felsővárosban lakott a Reispargasse 9. szám alatt, hátul, a régi várfalba épített emeleten. Az egyik szobájuk hatszögletű toronyszoba volt, öles falakkal, kis helyiségeknek is beillő ablakmélyedésekkel. Szülei számára ez a város is idegen maradt, akárcsak Temesvár. A monográfiából megtudjuk, hogy szűkösen éltek a szerény tisztviselő fizetésből, az édesapát nagyon lefoglalta a távirdai munka, egész nap dolgozott a hivatalban, s csak este tartózkodott családja körében. Hallgatag és zárkózott ember volt, amikor este hazakerült, annak örvendett, hogy nem zavarták, s csendben lapozgatta magyar újságait, folyóiratait és könyveit. Az édesanya is nagyon el volt foglalva a háztartással, s kevés ideje maradt a gyermekek nevelésére. Ilyen körülmények között a gyermekek önállóan, egymás gondjaira bízva nőttek fel. Mindezeket az információkat bizonyára Kós Károly mesélte el a monográfia szerzőjének. „Kós Károly tudata – írja Varró János – Szeben ódon falai között kezd nyiladozni, szeme talán itt szokta meg, lelke itt itta be a középkori építészet nemes vonalait, amelyek később oly fontos szerepet játszanak sajátos építőstílusának kialakításában.”

Kilátás a Hazugok hídjától a Tanácstorony felé 1904-ben (forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény)
Kilátás a Hazugok hídjától a Tanácstorony felé 1904-ben
(forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény)

Nagyszeben jelentette az első gyermekkori csatangolásokat, az első játszótársakat, a családon kívüli világot. Abban az időben olyan csendes kisváros volt Szeben, hogy a kisgyermekek reggel elmentek otthonról játszani, s csak dél felé tértek haza. „Mennyi élmény egy kisgyerek számára: megfeketedett öreg várfalak és modern paloták, előkelő patríciusok és a vásárokra beözönlő bundás parasztok, szorgalmas iparosok és fontoskodó hivatalnokok, románok, szászok, magyarok. Micsoda tarka kaleidoszkópja a régi erdélyi városi életnek, amelyet a gyermek lelke egész életreszóló élményként raktároz el” – olvashatjuk Varró János monográfiájában. Ugyanakkor Szeben jelentette a gondtalan gyermekkor végét s az iskolát is.

Amikor 1889 szeptemberében a szülei iskolába adták, még nem töltötte be hatodik életévét, de roppant élénkeszű fiúcska volt. „Ám, mintha csak a sors azt akarta volna, hogy a leendő művészt minél sűrűbben kösse szülőföldjéhez a gyermekkori élmények eltéphetetlen szálaival, nyiladozó értelmét nem rekesztette be egyetlen város falai közé. Folyton továbbvitte új tájak, új emberek felé, fokozatosan tágította szemhatárát, míg csak bele nem fért az egész Erdély” – írja Varró.

Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra. „A Szebeni-havasok égbenyúló vonulatai lassan elmaradnak a távolodó vonat mögött, s a Gyulai-havasok lila hátterére festve nemsokára feltűnik előttük a kolozsvári Szent Mihály-templom fehéren ragyogó toronykolosszusa” – írja Varró János.

Kós Károly fontosabb szépirodalmi műveit, regényeit, elbeszéléseit és drámáit már egyetemi hallgató koromban olvastam, ílyen például a Gálok című terjedelmesebb elbeszélés, amely több kiadásban is megjelent, például A Kalotaszegi Krónikában, és A Havas című kötetben. Az utóbbinak az előszavát Varró János írta. A Gálok elbeszélést az első világháború után alkotta, majd Kidőlt a kereszt címmel átdolgozta.

Számunkra azért fontos ez az elbeszélés, mert a Szeben című fejezetben a szerző leírja, hogy mit jelentett számára Nagyszeben. Tanulságos az, amit idézek a műből: „Van egy képem, egyszerű, színes litográfia, amilyent százat és százat láthatsz mindenfelé, de kivált régi házakban, ahol régi emberek laknak, és olyan furcsán öreg, hűvös szaga van mindennek, és félhomályosak a csipkefirhangos ablakú szobák. A képen egy utca, csendes német városka utcája, kétoldalt magas, kiugró fedelű vagy kettős tetejű házak vagy hegyes oromfalú házak, hol a ház fedelében szobák vannak, és emberek élnek. A házak keskenyek, soványak, szűk mellűek, az utca macskakővel kirakva, és a piros vagy zöldes, vagy barnás fedelek közül lekacag a bodros, fehér felleges kék égboltozat. És csend van az utcában, ódon, öreg csend.

Az utca végén öreg anyóka ballag, vállán rojtos, szürke kendő, fehér, bodros főkötő a fején, karján kosár: szinte hallom, hogy csoszog posztópapucsában a hangtalan utcán. A napsoron az ablakok zsalugáterei gondosan becsukva, az árnyéksoron minden ablak nyitva, cserepes virágok sorban a könyöklődeszkán. Boltajtóban ül a varga, kezében a kalapács, de nem dolgozik, csak néz ki az utcára. Egy boltozatos kapu alól halovány arcú szőke leányka lép ki éppen...

Eszembe jut erről a képről, kivált, ha néha csendes, meleg délutánon pillantok rá, eszembe jut egy város, különös, bohókás házakkal, kövezett, szűk utcákkal, a házfedelek fölé boruló kék égboltozattal, melyen fehér, bodros fellegek úsznak lustán, és eszembe jut a csend, a nagy, végtelen csend, mely annál nagyobb, hogy egy kis zaj, egy-egy hang nagy ritkán megzavarja. És eszembe jutnak az emberek is, akik ott valaha éltek réges-régen.

Valamikor jól-jól ismertem Nagyszebent. A régit, aki volt.


A nagyszebeni Hermann tér (ma Piața Unirii) 1910-ben
(forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór Cége)

És mindig csak így emlékszem reá: vasárnapi, lusta nyári csendben. Az Alsóváros utcái, mindenik más és más szagú, az egyik cserszagú, a másik gyantaszagú, émelygős faggyúszagú a harmadik, és van, amelyik kátrányszagú… Felnőtt ember sehol, csak néhány mezítlábas szőke gyermek kergetőzik az utcán. A kőgrádics, aki a Felsővárosba viszen fel, erősen kitaposva középen, ki tudja, hány nemzedék járta és koptatta már azokat. A piacon a szász templom fekete fala repedezett, és a tornya: mint az égboltozatba fúródó láncsa. És keresem a lábam alatt a kövek közül kibújó füvet. A nap pedig lángolóan süt.

Aztán ott a ház: Reispargasse Nr. 9. Ebéd utáni álmos, lomha meleg, és néptelen a város, mint minden öreg város ilyenkor, a havasok felől lebben néha egy kis friss szellőcske. A nagy ódon udvarokból, a vén házakból néhol kicseng az utcára a gyermekkacagás. Öreg emeletes ház, belső udvari része már várfal… Most lakás a bástya, és a fal hosszában ház épült hozzá. Az ablakból messze vidékre lát a szem a város fölött, el majdnem Vízaknáig.”

Azért idéztem ilyen részletesen a Kós-­szöveget, mert kitűnően jellemzi városunkat, s az a ház, amelyet bemutat, a család nagyszebeni otthona volt 1887-től 1892-ig.

Valószínűleg ezután is többször visszatért kedves városába, sok kiránduláson vett részt a Szebeni-havasokban. Erre utal egyik kitűnő útleírása, amelyben nem elégedett meg a csodás szépségű táj leírásával, hanem beleszőtt egy román regét a szép Frumoasza meg a két csobán tragikus kimenetelű szerelmének történetét. Az élmény keletkezésének idejét és színhelyét az útirajz bevezetőjében írta meg: „Hárman voltunk: a vezető, apám meg én, akik 1901. augusztus 19-én ebéd után a dusi csendőr- és vámkirendeltség kapuján kilovagoltunk. Célunk a Piatra Alba-i határállomás volt. Hallgatva ültünk kis, mokány lovainkon, amelyek csendesen kapaszkodtak fel az erdős hágón. A tájkép mindinkább szélesedett, bővült, ami nem is csoda, mert körülbelül 1700–1800 méter magasságban jártunk a tenger színe főlött. A keskeny csapás végtelen fenyvesek között vezetett, melyek bólongattak, sóhajtoztak és nyögtek az itt uralkodó örökös szél nyomása alatt… Az erdő olyan végtelen, olyan sötét, olyan szomorú volt, a fák úgy jajgattak, úgy hajladoztak, mintha egy soha meg nem szűnő sóhajban, egy végtelen szemrehányásban fordulnának az egek urához, panaszkodva ellenünk, kik évszázados nyugalmukat zavarjuk meg. Nem félelmes volt ez a végtelen erdő, hanem ünnepélyes!”

Az 1989. decemberi, romániai rendszerváltás után a nagyszebeniek is megismerhették Kós Károly építőművészetét. Guttman Szabolcs és Guttman Márta közreműködésével a Néprajzi Múzeumban kiállítást rendeztek, amelyen Kós Károlynak sok híres épülettervét láthatta a közönség.

Kós Károly emlékét méltó módon ünnepeltük 2007-ben, Nagyszebenben, amikor városunk Európa Kulturális Fővárosa volt. A Híd–Szebeni Magyarok Egyesülete Serfőző Levente vezetésével sokat tett Kós Károly emlékének ápolásáért és művészetének megismertetéséért. Az általa szervezett első Ars Hungarica kulturális fesztivál magyar hetének egyik fontos eseménye volt a Kós Károly emlékének szentelt két nap, 2007. augusztus 25-e és 26-a. Ekkor nyílt meg a Kós Károly-kiállítás és ekkor volt a Nemzetközi Kós Károly Konferencia is. Megszervezésében fontos szerepet vállalt a Kós Károly Egyesülés, az Erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesület, Serfőző Levente, Guttmann Szabolcs és Dubák Eszter miskolci építész. A konferenciát Guttmann Szabolcs, Nagyszeben akkori főépítésze kezdeményezte még 2005-ben. Erről a kiállításról és konferenciáról részletesen beszámolt a 18-dik évfolyam 3. és 4. számában a Budapesten megjelenő Országépítő című folyóirat.

A kétnapos ülésszak városnézéssel kezdődött, amelyen Gutmann Szabolcs bemutatta az utóbbi évek szebeni városfejlesztésének eredményeit. A konferencia leghíresebb előadója Makovecz Imre műépítész volt, aki a magyarországi szerves építészet társadalmi körülményeiről beszélt, hangsúlyozva az egymásrautaltság fontosságát, majd bemutatták a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai Millennium templom építését megörökítő filmet. Gerle János építész ismertette a Kós Károly-kiállítás anyagát, majd Keserű Katalin Kós kortársáról és barátjáról, Toroczkai Wigand Ede építőművészetéről értekezett. Szabó Bálint a kolozsvári Bretfűn álló Kós-ház felújítási munkálatait mutatta be, Lukas Galusek krakkói építész néhány közép-európai műépítész életművének párhuzamosságáról értekezett. Herczeg Ágnes az erdélyi fürdőépítő kalákák történetét idézte fel, Beöthy Mária Kós Károly budapesti állatkerti épületeit mutatta be az elmúlt években végzett felújítások eredményeivel együtt.


Kós Károly és családjának síremléke a Házsongárdi temetőben (forrás: Wikipédia)

A konferencia résztvevői megcsodálhatták az egykori bástyából kialakított Thalia Koncerttermet, amelynek felújítása és bővítése Gutmann Szabolcs tervei szerint valósult meg. Az egykori Német Színház 1948-ban leégett, a rendszerváltás előtt az Independența Gépgyár Munkásklubja és filmszínháza volt itt. Ebben a felújított épületben nyitotta meg Makovecz Imre a Kós Károly életművét bemutató kiállítást, a hatalmas tárlat többi része a város több helyszínén, így a várfal gyilokjáróján, a Városháza kiállítótermében, és a CEC Bank központi épületének az előcsarnokában volt látható, utóbbit maga a bank igazgatója méltatta. A látogatók Kós Károly grafikáit ábrázoló képeslapokat kaptak ajándékba.

A rendezvény második napján emléktáblát avattunk az Avram Iancu utca 9. számú ház utcai falán. Az eseményen Makovecz Imre műépítész is jelen volt, a magyar, román és német nyelvű emléktábla alá Guttmann Szabolcs és Ertsey Attilla helyezték el a jelenlévők közös koszorúját, Kós Károly munkásságát és főleg életének szebeni vonatkozásait magam méltattam. Az Országépítő című folyóiratban Ertsey Attila a következőket írja a szebeni Kós lakásról: „Kós önéletrajzában úgy említi ezt a lakást, mint a sztánai Varjúvár térszervezésére öntudatlanul ható emléket. A szebeni házban a szülői háló a sokszögű, kerekformához közelítő bástyában volt, mellette a várfalra ültetett négyzetes nappali szoba, s mintha ez a kettő ismétlődne a sztánai házban.”

A következő napon a konferencia résztvevői Kolozsvárra és Sztánára kirándultak, ahol meglátogatták a Kós Károly által tervezett épületeket, valamint a Makovecz Imre tervei alapján akkor épülő Donát úti, 2008-ban felavatott református templomot.

2013-ban a szebeni magyarok a Híd–Szebeni Magyarok Egyesülete és a Polgári Magyar Művelődési Egyesület közreműködésével méltóképpen ünnepelték meg Kós Károly születésének 130. évfordulóját.

A szebeni Nagypiac 11. szám alatt lévő Magyar Házban 2015-ben megnyílt a Kós Károly-terem, amelynek megvalósításáért sokat tett a Polgári Magyar Művelődési Egyesület elnöke, Szombatfalvi Török Ferenc és Guttmann Szabolcs műépítész. Ennek a teremnek minden dokumentumát Gál András ajándékozta a szebeni magyaroknak, Erdélyben ez a leggazdagabb gyűjteménye Kós épületterveinek és grafikájának. Reméljük, hogy Nagyszeben magyarsága hűségesen őrzi, ápolja és népszerűsíti Kós Károly gazdag életművét.

„Kik közel álltak hozzá, jól emlékeznek még különös szépségű arcára, melyen az élettel vívott minden küzdelem egy-egy barázdát hagyott emlékül, élénk csillogású acélszürke szemére, erős állára, borzas bajuszára, hangjának sajátos színére, ruhadarabjaira, egész testi valójára. Számomra oly jelenvaló mind a mai napig, mintha el sem távozott volna” – írta Kós Károlyról Varró János.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.

a reformáció genfi emlékműve

A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk.

cserei mihály

Teljes nemesi neve nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály volt. 1667. október 21-én született az Olt folyó melléki, Csíkszeredától északnyugatra eső Csíkrákoson. Cserei Mihály jegyzetei rövidek, de nagyon találóak. Nem szépirodalmi és nem tudományos igénnyel íródtak. Mégis kitűnik belőlük, hogy írójuk nem egyszerű ember lehetett már fiatal korában sem. 

viski jános

Az évforduló alkalmával érdemes felidézni Kodály erdélyi vonatkozásait és közöttük azt a fiatal kolozsvári tanítványát, akit maga szemelt ki utódjának a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanári állásába.

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

berde mária

Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.

régészet

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Bartók Béla

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

régi magyar úrihímzés

Az úrihímzés kifejezést először a Magyar Iparművészet 1918. évi 21. számában írta le Divald Kornél, a Régi magyar hímzések c. közleményében, addig a régi magyar hímzések kifejezést használták. Az Iparművészeti Múzeumban ugyanebben az esztendőben rendeztek nagyméretű kiállítást, ahol a régi magyar hímzéseket mutatták be. F. Supka Magdolna is használta az úrihímzés kifejezést doktori értekezésében (A magyar úrihímzés. Budapest, 1938. 3. o.), így ennek átvétele megtörtént. Munkájában megállapítja, hogy az úrihímzéses textíliák ornamentikája rendkívül gazdag, kifejezésmódja sokrétű, érzelmi és lelki kivetítődése mélyreható.

haller károly

Haller Károly mindössze két évig volt Kolozsvár polgármestere, de ez idő alatt olyan fontos korszerűsítési folyamatokat indított el, amelyek jelentősen felgyorsították a város modernizálódását. A következő írás Haller Károly 1885-dik évi polgármesteri tevékenységének fontosabb városfejlesztési intézkedéseit mutatja be.

Az elmúlt középkornak a vallásossága adott hathatós támaszt. Megtanította az embereket hinni, várni tudni, remélni és szilárdan bízni egy olyan láthatatlan, felfoghatatlan erőben, amelyhez a földön járó embernek alkalmazkodnia kellett.

Oravicabánya

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-h&aa

Bánffy-palota, Nemzeti kaszinó

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.