Kós Károly Nagyszebenben

Kós Károly nevével első ízben Sepsiszentgyörgyön Mikós kisdiákként találkoztam, amikor 1946 őszén megláttam a Székely Nemzeti Múzeum gyönyörű, a népmesék elvarázsolt kastélyára emlékeztetető épületét. Több év múlva kolozsvári egyetemi hallgatóként megismertem a Monostor úti, szintén Kós tervei alapján épült református kakasos templomot, majd 1960-ban láttam a budapesti alkotásait is.

Kós Károly építész, író (1883–1977)
Kós Károly építész, író (1883–1977)

Szépirodalmi műveit szintén Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen ismertem meg. Később olvastam Varró Jánosnak a Kós Károly, a szépíró című monográfiáját. Az egyetemi szemináriumokon legrészletesebben a Budai Nagy Antal históriája című Kós-elbeszélést, illetve annak a drámai változatát elemeztük, mint a magyar–román barátság egyik jelképét. Harmadéves egyetemi hallgató voltam, amikor Kós Az országépítő című regényéről és annak drámai változatáról szemináriumi dolgozatot írtam.

1954-ben az egyetem Diákszövetsége író-olvasó találkozóra hívta Kós Károlyt, Nagy István írót és Létay Lajos költőt. Az egyetem Aulájában tűt sem lehetett leejteni, Nagy István és Létay Lajos szemelvényeket olvastak fel műveikből, Kós Károly pedig arról beszélt, hogy két egyetemi hallgató lány miként igyekezett meggyőzni őt, hogy jöjjön el a találkozóra. Nagyon szerény ember volt, nem szívesen ment író-olvasó találkozókra, valószínűleg azért, mert neki az alkotó munka, s főleg az épülettervezés mindennél fontosabb volt. Akkor még nem is sejtettem, hogy tanári pályám színhelye Nagyszeben lesz, ahol Kós Károly gyermekkorának a legszebb éveit töltötte.


Nagyszebeni képeslap 1918-ból (forrás: digital-library.ulbsibiu.ro)

Varró János fent említett monográfiája 1973-ban jelent meg. Ennek a könyvnek fontos szerepe volt abban, hogy kutatni kezdtem a műépítész nagyszebeni gyermekkorának dokumentumait. Kós Károly szépirodalmi művei az 1970-es évek tanterveiben szerepeltek, de a nyolcvanas években, az „osztályharc kiéleződésének” korában kiselejtezték az iskolai könyvtárakból, s nem jelentek meg többé a tantervekben sem. Kóst ugyanis azzal vádolták, hogy fajgyűlölő volt, s hogy rokonszenvezett a Horthy-rendszerrel. Az 1989-es rendszerváltás után Kós Károly könyvei újból visszakerültek a közkönyvtárakba, s a líceumi tanterv is lehetővé tette, hogy megfeleló óraszámban taníthassuk szépirodalmi alkotásait. Miután Varró János monográfiájából megtudtam, hogy a Kós család a Reispargasse, magyarul a Rizskása (ma Avram Iancu) utcában lakott, tanítványaimat minden tanévben elvittem oda, és többször osztályképet is készítettünk a ház bejáratánál.

Kós Károly édesapja, Kosch Karl szászrégeni szász családból származott. Néhány évig a nagyszebeni Jogakadémiára járt, de nem szerzett diplomát, hanem postatisztviselő lett Kolozsváron. Első felesége korán meghalt, második felesége, Kós Károly édesanyja francia–osztrák család sarja. Erről a családról írja Varró János az említett monográfiában, hogy „A szikla egyesülése volt a fűszállal, az élet küzdelmeit vállaló, saját útját járó kemény férfi frigye a dédelgetett, érzékeny lelkialkatú századvégi polgárlánnyal. Ebből a nem mindennapi vérkeveredésből született Kós Károly Temesvárt, 1883. december 16-án, a család második gyermekeként.” Az édesapa akkor a temesvári Táv­író műszaki osztályán dolgozott. Az ott eltöltött három év a gyermek számára az öntudatlan kisgyermekkor ideje.

1886-ban az édesapát áthelyezték Nagyszebenbe főtávírdásznak, aki 130 évvel ezelőtt ide költöztette családját is. Közben a gazdag szász rokonok kiforgatták az apai örökségből, s ennek hatására Kosch Karlról Kós Károlyra magyarosította nevét. Végérvényesen szakított a szász rokonokkal, gyermekeit magyar iskolákban taníttatta, otthon magyar újságokat és folyóiratokat olvastak. Amint már korábban említettem, a Kós család Nagyszebenben, a Felsővárosban lakott a Reispargasse 9. szám alatt, hátul, a régi várfalba épített emeleten. Az egyik szobájuk hatszögletű toronyszoba volt, öles falakkal, kis helyiségeknek is beillő ablakmélyedésekkel. Szülei számára ez a város is idegen maradt, akárcsak Temesvár. A monográfiából megtudjuk, hogy szűkösen éltek a szerény tisztviselő fizetésből, az édesapát nagyon lefoglalta a távirdai munka, egész nap dolgozott a hivatalban, s csak este tartózkodott családja körében. Hallgatag és zárkózott ember volt, amikor este hazakerült, annak örvendett, hogy nem zavarták, s csendben lapozgatta magyar újságait, folyóiratait és könyveit. Az édesanya is nagyon el volt foglalva a háztartással, s kevés ideje maradt a gyermekek nevelésére. Ilyen körülmények között a gyermekek önállóan, egymás gondjaira bízva nőttek fel. Mindezeket az információkat bizonyára Kós Károly mesélte el a monográfia szerzőjének. „Kós Károly tudata – írja Varró János – Szeben ódon falai között kezd nyiladozni, szeme talán itt szokta meg, lelke itt itta be a középkori építészet nemes vonalait, amelyek később oly fontos szerepet játszanak sajátos építőstílusának kialakításában.”

Kilátás a Hazugok hídjától a Tanácstorony felé 1904-ben (forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény)
Kilátás a Hazugok hídjától a Tanácstorony felé 1904-ben
(forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény)

Nagyszeben jelentette az első gyermekkori csatangolásokat, az első játszótársakat, a családon kívüli világot. Abban az időben olyan csendes kisváros volt Szeben, hogy a kisgyermekek reggel elmentek otthonról játszani, s csak dél felé tértek haza. „Mennyi élmény egy kisgyerek számára: megfeketedett öreg várfalak és modern paloták, előkelő patríciusok és a vásárokra beözönlő bundás parasztok, szorgalmas iparosok és fontoskodó hivatalnokok, románok, szászok, magyarok. Micsoda tarka kaleidoszkópja a régi erdélyi városi életnek, amelyet a gyermek lelke egész életreszóló élményként raktároz el” – olvashatjuk Varró János monográfiájában. Ugyanakkor Szeben jelentette a gondtalan gyermekkor végét s az iskolát is.

Amikor 1889 szeptemberében a szülei iskolába adták, még nem töltötte be hatodik életévét, de roppant élénkeszű fiúcska volt. „Ám, mintha csak a sors azt akarta volna, hogy a leendő művészt minél sűrűbben kösse szülőföldjéhez a gyermekkori élmények eltéphetetlen szálaival, nyiladozó értelmét nem rekesztette be egyetlen város falai közé. Folyton továbbvitte új tájak, új emberek felé, fokozatosan tágította szemhatárát, míg csak bele nem fért az egész Erdély” – írja Varró.

Kós harmadik elemista volt a magyar iskolában, amikor édesapját újból áthelyezték, kilenc év alatt immár harmadszor: útjuk ezúttal visszakanyarodott Kolozsvárra. „A Szebeni-havasok égbenyúló vonulatai lassan elmaradnak a távolodó vonat mögött, s a Gyulai-havasok lila hátterére festve nemsokára feltűnik előttük a kolozsvári Szent Mihály-templom fehéren ragyogó toronykolosszusa” – írja Varró János.

Kós Károly fontosabb szépirodalmi műveit, regényeit, elbeszéléseit és drámáit már egyetemi hallgató koromban olvastam, ílyen például a Gálok című terjedelmesebb elbeszélés, amely több kiadásban is megjelent, például A Kalotaszegi Krónikában, és A Havas című kötetben. Az utóbbinak az előszavát Varró János írta. A Gálok elbeszélést az első világháború után alkotta, majd Kidőlt a kereszt címmel átdolgozta.

Számunkra azért fontos ez az elbeszélés, mert a Szeben című fejezetben a szerző leírja, hogy mit jelentett számára Nagyszeben. Tanulságos az, amit idézek a műből: „Van egy képem, egyszerű, színes litográfia, amilyent százat és százat láthatsz mindenfelé, de kivált régi házakban, ahol régi emberek laknak, és olyan furcsán öreg, hűvös szaga van mindennek, és félhomályosak a csipkefirhangos ablakú szobák. A képen egy utca, csendes német városka utcája, kétoldalt magas, kiugró fedelű vagy kettős tetejű házak vagy hegyes oromfalú házak, hol a ház fedelében szobák vannak, és emberek élnek. A házak keskenyek, soványak, szűk mellűek, az utca macskakővel kirakva, és a piros vagy zöldes, vagy barnás fedelek közül lekacag a bodros, fehér felleges kék égboltozat. És csend van az utcában, ódon, öreg csend.

Az utca végén öreg anyóka ballag, vállán rojtos, szürke kendő, fehér, bodros főkötő a fején, karján kosár: szinte hallom, hogy csoszog posztópapucsában a hangtalan utcán. A napsoron az ablakok zsalugáterei gondosan becsukva, az árnyéksoron minden ablak nyitva, cserepes virágok sorban a könyöklődeszkán. Boltajtóban ül a varga, kezében a kalapács, de nem dolgozik, csak néz ki az utcára. Egy boltozatos kapu alól halovány arcú szőke leányka lép ki éppen...

Eszembe jut erről a képről, kivált, ha néha csendes, meleg délutánon pillantok rá, eszembe jut egy város, különös, bohókás házakkal, kövezett, szűk utcákkal, a házfedelek fölé boruló kék égboltozattal, melyen fehér, bodros fellegek úsznak lustán, és eszembe jut a csend, a nagy, végtelen csend, mely annál nagyobb, hogy egy kis zaj, egy-egy hang nagy ritkán megzavarja. És eszembe jutnak az emberek is, akik ott valaha éltek réges-régen.

Valamikor jól-jól ismertem Nagyszebent. A régit, aki volt.


A nagyszebeni Hermann tér (ma Piața Unirii) 1910-ben
(forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór Cége)

És mindig csak így emlékszem reá: vasárnapi, lusta nyári csendben. Az Alsóváros utcái, mindenik más és más szagú, az egyik cserszagú, a másik gyantaszagú, émelygős faggyúszagú a harmadik, és van, amelyik kátrányszagú… Felnőtt ember sehol, csak néhány mezítlábas szőke gyermek kergetőzik az utcán. A kőgrádics, aki a Felsővárosba viszen fel, erősen kitaposva középen, ki tudja, hány nemzedék járta és koptatta már azokat. A piacon a szász templom fekete fala repedezett, és a tornya: mint az égboltozatba fúródó láncsa. És keresem a lábam alatt a kövek közül kibújó füvet. A nap pedig lángolóan süt.

Aztán ott a ház: Reispargasse Nr. 9. Ebéd utáni álmos, lomha meleg, és néptelen a város, mint minden öreg város ilyenkor, a havasok felől lebben néha egy kis friss szellőcske. A nagy ódon udvarokból, a vén házakból néhol kicseng az utcára a gyermekkacagás. Öreg emeletes ház, belső udvari része már várfal… Most lakás a bástya, és a fal hosszában ház épült hozzá. Az ablakból messze vidékre lát a szem a város fölött, el majdnem Vízaknáig.”

Azért idéztem ilyen részletesen a Kós-­szöveget, mert kitűnően jellemzi városunkat, s az a ház, amelyet bemutat, a család nagyszebeni otthona volt 1887-től 1892-ig.

Valószínűleg ezután is többször visszatért kedves városába, sok kiránduláson vett részt a Szebeni-havasokban. Erre utal egyik kitűnő útleírása, amelyben nem elégedett meg a csodás szépségű táj leírásával, hanem beleszőtt egy román regét a szép Frumoasza meg a két csobán tragikus kimenetelű szerelmének történetét. Az élmény keletkezésének idejét és színhelyét az útirajz bevezetőjében írta meg: „Hárman voltunk: a vezető, apám meg én, akik 1901. augusztus 19-én ebéd után a dusi csendőr- és vámkirendeltség kapuján kilovagoltunk. Célunk a Piatra Alba-i határállomás volt. Hallgatva ültünk kis, mokány lovainkon, amelyek csendesen kapaszkodtak fel az erdős hágón. A tájkép mindinkább szélesedett, bővült, ami nem is csoda, mert körülbelül 1700–1800 méter magasságban jártunk a tenger színe főlött. A keskeny csapás végtelen fenyvesek között vezetett, melyek bólongattak, sóhajtoztak és nyögtek az itt uralkodó örökös szél nyomása alatt… Az erdő olyan végtelen, olyan sötét, olyan szomorú volt, a fák úgy jajgattak, úgy hajladoztak, mintha egy soha meg nem szűnő sóhajban, egy végtelen szemrehányásban fordulnának az egek urához, panaszkodva ellenünk, kik évszázados nyugalmukat zavarjuk meg. Nem félelmes volt ez a végtelen erdő, hanem ünnepélyes!”

Az 1989. decemberi, romániai rendszerváltás után a nagyszebeniek is megismerhették Kós Károly építőművészetét. Guttman Szabolcs és Guttman Márta közreműködésével a Néprajzi Múzeumban kiállítást rendeztek, amelyen Kós Károlynak sok híres épülettervét láthatta a közönség.

Kós Károly emlékét méltó módon ünnepeltük 2007-ben, Nagyszebenben, amikor városunk Európa Kulturális Fővárosa volt. A Híd–Szebeni Magyarok Egyesülete Serfőző Levente vezetésével sokat tett Kós Károly emlékének ápolásáért és művészetének megismertetéséért. Az általa szervezett első Ars Hungarica kulturális fesztivál magyar hetének egyik fontos eseménye volt a Kós Károly emlékének szentelt két nap, 2007. augusztus 25-e és 26-a. Ekkor nyílt meg a Kós Károly-kiállítás és ekkor volt a Nemzetközi Kós Károly Konferencia is. Megszervezésében fontos szerepet vállalt a Kós Károly Egyesülés, az Erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesület, Serfőző Levente, Guttmann Szabolcs és Dubák Eszter miskolci építész. A konferenciát Guttmann Szabolcs, Nagyszeben akkori főépítésze kezdeményezte még 2005-ben. Erről a kiállításról és konferenciáról részletesen beszámolt a 18-dik évfolyam 3. és 4. számában a Budapesten megjelenő Országépítő című folyóirat.

A kétnapos ülésszak városnézéssel kezdődött, amelyen Gutmann Szabolcs bemutatta az utóbbi évek szebeni városfejlesztésének eredményeit. A konferencia leghíresebb előadója Makovecz Imre műépítész volt, aki a magyarországi szerves építészet társadalmi körülményeiről beszélt, hangsúlyozva az egymásrautaltság fontosságát, majd bemutatták a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai Millennium templom építését megörökítő filmet. Gerle János építész ismertette a Kós Károly-kiállítás anyagát, majd Keserű Katalin Kós kortársáról és barátjáról, Toroczkai Wigand Ede építőművészetéről értekezett. Szabó Bálint a kolozsvári Bretfűn álló Kós-ház felújítási munkálatait mutatta be, Lukas Galusek krakkói építész néhány közép-európai műépítész életművének párhuzamosságáról értekezett. Herczeg Ágnes az erdélyi fürdőépítő kalákák történetét idézte fel, Beöthy Mária Kós Károly budapesti állatkerti épületeit mutatta be az elmúlt években végzett felújítások eredményeivel együtt.


Kós Károly és családjának síremléke a Házsongárdi temetőben (forrás: Wikipédia)

A konferencia résztvevői megcsodálhatták az egykori bástyából kialakított Thalia Koncerttermet, amelynek felújítása és bővítése Gutmann Szabolcs tervei szerint valósult meg. Az egykori Német Színház 1948-ban leégett, a rendszerváltás előtt az Independența Gépgyár Munkásklubja és filmszínháza volt itt. Ebben a felújított épületben nyitotta meg Makovecz Imre a Kós Károly életművét bemutató kiállítást, a hatalmas tárlat többi része a város több helyszínén, így a várfal gyilokjáróján, a Városháza kiállítótermében, és a CEC Bank központi épületének az előcsarnokában volt látható, utóbbit maga a bank igazgatója méltatta. A látogatók Kós Károly grafikáit ábrázoló képeslapokat kaptak ajándékba.

A rendezvény második napján emléktáblát avattunk az Avram Iancu utca 9. számú ház utcai falán. Az eseményen Makovecz Imre műépítész is jelen volt, a magyar, román és német nyelvű emléktábla alá Guttmann Szabolcs és Ertsey Attilla helyezték el a jelenlévők közös koszorúját, Kós Károly munkásságát és főleg életének szebeni vonatkozásait magam méltattam. Az Országépítő című folyóiratban Ertsey Attila a következőket írja a szebeni Kós lakásról: „Kós önéletrajzában úgy említi ezt a lakást, mint a sztánai Varjúvár térszervezésére öntudatlanul ható emléket. A szebeni házban a szülői háló a sokszögű, kerekformához közelítő bástyában volt, mellette a várfalra ültetett négyzetes nappali szoba, s mintha ez a kettő ismétlődne a sztánai házban.”

A következő napon a konferencia résztvevői Kolozsvárra és Sztánára kirándultak, ahol meglátogatták a Kós Károly által tervezett épületeket, valamint a Makovecz Imre tervei alapján akkor épülő Donát úti, 2008-ban felavatott református templomot.

2013-ban a szebeni magyarok a Híd–Szebeni Magyarok Egyesülete és a Polgári Magyar Művelődési Egyesület közreműködésével méltóképpen ünnepelték meg Kós Károly születésének 130. évfordulóját.

A szebeni Nagypiac 11. szám alatt lévő Magyar Házban 2015-ben megnyílt a Kós Károly-terem, amelynek megvalósításáért sokat tett a Polgári Magyar Művelődési Egyesület elnöke, Szombatfalvi Török Ferenc és Guttmann Szabolcs műépítész. Ennek a teremnek minden dokumentumát Gál András ajándékozta a szebeni magyaroknak, Erdélyben ez a leggazdagabb gyűjteménye Kós épületterveinek és grafikájának. Reméljük, hogy Nagyszeben magyarsága hűségesen őrzi, ápolja és népszerűsíti Kós Károly gazdag életművét.

„Kik közel álltak hozzá, jól emlékeznek még különös szépségű arcára, melyen az élettel vívott minden küzdelem egy-egy barázdát hagyott emlékül, élénk csillogású acélszürke szemére, erős állára, borzas bajuszára, hangjának sajátos színére, ruhadarabjaira, egész testi valójára. Számomra oly jelenvaló mind a mai napig, mintha el sem távozott volna” – írta Kós Károlyról Varró János.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?