Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyarpéterfalvi gond(olat)ok

A karácsonyi 

Gyermekkori, ’56-os emlékeim közt kutakodva (vö. Az én ’56-om... Székelyföld, 2016/10. sz. 65–83.), a könyörtelen idő árjából – amúgy mellékesen – előbukkant még néhány, iskola- és falutörténettel, népszokással, folklórral, anyanyelv- és nemzetiségféltéssel kapcsolatba hozható emlékfoszlány, amelyek, jogos szerkesztői véleményezés szerint is, „kilógtak” az 1956-os tematikából. És amelyek egyenként, külön-külön jelentékteleneknek tűnhetnek ugyan, de így, csokorba szedve, hátha mégis felerősítik egymást, rezonálnak, hátha mégis mondanak valamit, s amelyeket, ha nem teszem, nem tettem volna szóvá, menthetetlenül elborítja őket „a múltak iszapja”.

A faluban ma is élő, létező (nem túl sok) népszokás közül a karácsonyi kántálást említeném. Két szegmentuma létezik. Az egyik a gyermekvilágra jellemző: az általános iskoláskorú fiúk (van úgy, hogy már a nagyobb óvodások is, elvétve egy-egy „fiúsabb” lány is bevegyül a kántálók közé) karácsony szombatján előre megszervezett 3-as, 4-es csoportokba verődve már a korai délebéd után járják utcasoronként a falut, bekopognak az előszobaajtón, a házigazda engedélyét kérve arra, hogy „megtisztelhessék a családot egy szép karácsonyi énekkel.” Nyilván, a válasz csak beleegyező lehet. Ha ilyen alkalomból a kántálócsoportot valamely portán bezárt kapu „várja” (nagyon ritkán ilyen is előfordul), ezzel a gesztussal az illető család „kiírja magát” a becsületes emberek sorából. A gyermekek előtt mindenképpen! De nem csak! A másik változata e vallásos mezben jelentkező népszokásnak a legények „kántáló kórusa”. Erre még visszatérünk. 


A felújított tűri magyar ház (forrás: www.szenterzsebet.hu)

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték:

„Újesztendő,

Lyukas kendő,

Kelj fel, Ferkő,

Ég az erdő!”

Abban, hogy a regölés karácsonyi kántálássá átváltozva megőrződött, annak is szerepe lehet, hogy rákényszerült magára vállalni a keresztény egyház céljaiban és törekvéseiben jelentkező új paradigmaváltás egyes elemeit (l. Messiás-születési hírhozó!), életben maradását évszázadokon át segíthették azonban sokkal evilágibb, merkantilista vágyak és óhajok is: a kilátásba helyezett ajándék, amely kezdetben kalács vagy egyéb kezdetleges népi sütemény lehetett (amint azt az alábbi humoros, már-már parodisztikus kolinda-szövegrész is elárulja:

„Hajnal, hajnal, fényes hajnal,

Most jövök a párnahajjal,

Hogy adjanak nagy kalácsot,

Hogy érjenek sok karácsonyt.

Ha nem adnak nagy kalácsot,

Ne érjenek több karácsonyt!”

Modern korunkban a kántálásért járó fizetség „aprópénzre váltódott”, amelynek „summája” aszerint változik bizonyos keretek között, hogy az adott kántálócsoport milyen rokonsági, szomszédsági, ismeretségi, stb. viszonyban áll a megénekelt gazdával. Megtörtént az is, hogy a gazda, aki kitartott a régi, kalács-ajándék mellett, a kántálóknak kiosztott kalácsszeleteket másnap reggel a külső ablakpárkányára rakva „viszontlátta”. (Élelmet eldobni vétek, tartja a közgondolkodás.)

Sötétedés előtt elindulnak kántálni külön a legények, és külön a házas férfiak egységes „basszus”-csapatai is. Repertóriumuk hagyományosan egy lehet csak: a zsoltáros könyvben is fellelhető Az Istennek szent angyala… A köd borította falu csendjében messze zeng a többszakaszos, 4/4-es ritmusú, monoton, református zsoltár-, kolindadallam. Utána a fennkölt, magasztos, verses köszöntő következik, amelyet deklamálva elmondani – úgy, ahogy illik – nem akárkinek lehetett a tiszte: „Dicsőség az Istennek, dicsőség az Istennek fent a magos egekben, jóakarat, békesség, jóakarat, békesség az emberi szívekben!

Zengjen a hála, mert földre szállt az Ég Királya, Szeretet és Igazság jő vele, kezében a Békesség fegyvere. (Sic!) Nyissatok hát előtte szívet, ti, megváltott hívek! Kívánok e háznak, minden lakójának, békés, boldog karácsonyi ünnepeket!” (Az utóbbi években, az ünnep szombatján, úgy 20 óra tájt mobilon felhívtak hazulról, és én is végighallgathattam „egy az egyben” a 60 évvel ezelőtti kántálási repertoárt. Milyen jó tudni: van valami a világon, ami nem változik!)

Ha már a kántálásról szólok, elmondhatom, hogy az alkalmi énekek között a gyermekkoromban még elhangzottak olyanok is, amelyeket – régiségük folytán – már csak a falu némely „deklasszált” személye szájából lehetett hallani, akik a kevés aprópénz reményében, nem szégyellették a gyermekekkel egy időben járni a falut, de minthogy újabbat nem tudtak, ezeket a régi énekeket fújták. (Amikor odahaza szűk körben ellenőriztem az általam is – részben – még ismert, régi kántálásszöveget, az itt következő Elindult Mária… kezdetűt, egy idősebb személy megjegyzi: „Ezzel az énekkel Dádé Andris járt kántálni utoljára!” Lefitymálva mondja, megjegyzése értékítéletként hangzik. Mondom: „Az ének nagyon értékes akkor is!” Hogyan is állunk ezzel? Az illető személy közel száz éve halott, a neve szitokszóként maradt fenn a falu emlékezetében. Gyermekkoromban tapasztaltam: ha valaki – szemtől szembe – valakire nagyon sértőt akart mondani, az előbbi, inkriminált névvel nevezte meg. Vagy, ha történetesen nőre irányult a porig alázás, azt vágták a fejéhez: „Te, Zsándár Akó!”. Amely elnevezések – nyilván – gúnynevek voltak csupán, de mivel mindenki így hívta a szóban forgó személyeket, az eredeti nevüket talán maguk a gúnynév viselői is elfeledték. Arra pedig, hogy emígy „csúfra emlegették” (Csokonai) őket életükben, de haláluk után is, nem szolgáltak rá egyébbel, hisz nem tettek senkinek semmi rosszat – idős emberek, akik ismerték őket, és akiket sok évvel ezelőtt megkérdeztem, nem emlékeztek semmilyen néven nevezhető közösségellenes cselekedetükre. Csak arra, hogy kilógtak a sorból. Másak voltak, mint az átlag. S talán a legszegényebbek is! Késői rehabilitációként írom ezeket a sorokat. Bánt, hogy az eredeti nevüket sem sikerült kinyomozni! Hiszen értéket őriztek meg, és hagytak hátra. Köszönet érte! Nyugodjanak békében!

Szóval idézzük a fennmaradt kántálásszöveget:

„Elindult Mária

Betlehem városba,

Betért egy gazdag kovácshoz,

Szállást kéregetni.

Szállást nem adának,

Mert sokan valának,

A gazdag kovácsnak

Volt egy szép báránya,

Elvezette Szűz Máriát

A barmok jászlához.

Tizenkét órakor Megszületett Jézus,

Tizenkét szép őrző angyal

Köti a bokrétát.

Ébredj, gazda, ébredj,

Éjjeles éjszakán,

Nézd meg, mi van kapud előtt,

Egy aranyalmafa.

Madarak repdesik,

Angyalok hirdetik:

Megszületett Isten fia,

Világ Megváltója.”

Még ősibb (ezért még inkább lenézett, elkerült volt már akkortájt is) a népi imák, népi siratók fordulatait is szövegében hordozó alábbi karácsonyi ének, amelyet mára már csak töredékesen tudtam felidézni. Ami tematikailag szembeszökően szokatlan, mondhatni egyedi benne, az az, hogy a születést egybekapcsolja a kereszthalállal. Katolikus „származására” utal többek között szövegének tartalmi, stiláris vonatkozásain túl az is, hogy a népdalfa tudomása szerint, akivel ellenőriztettem, tűri eredetűnek tudja. Íme tehát a két rivális, felekezeti szempontból is eltérő szomszéd falu szellemi kapcsolatának egy halvány, de a maga nemében mégis jelentőségteljes bizonyítéka. A kolinda különben a fent említett, néhai Zsándár Akó nevéhez fűződik:

„Paradicsom szegeletje,

Aranyszűnyeg leterítve,

Azon fejül rengő bőcső,

Benne fekszik az Úrjézus,

Jobb keziben aranyalma,

Bal keziben aranyvessző.

Megzundítja (megzuhintja?) a vesszejét,

Zúg az erdő, zúg a mező.

Költögeti annyát, apját,

Kejj fel anyám, kejj fel apám,

Nézd meg, mi van udvarodba,

Nézd meg, mi van udvarodba!

Ki látott még szebb termőfát,

Mint a Krisztus keresztfája?

Piros vérrel virágozik,

Szent lélekkel illatozik.”

Vajon hány évszázad távolából „zundít” a mostani olvasó lelkébe e régi kolindaszöveg? Az sem volt számomra meglepő, hogy az énekbeli furcsa hangutánzó szó egyik közeli rokonával, mondhatni: ikertestvérével, éppen Ady háborús-bibliás Apokalipszis-versében (A csodák föntjén) találkoztam:

„Csillag-zuhító angyal-trombiták

Piros hangjára addig-addig lestem,

Míg megérkeztek a káprázatok,

S csodáit küldi, pirítva a testem,

A nyolcadik angyal: a Láz.”

Ha fonetikailag vizsgálom: a kolindabeli, „éj-mélyből felzengő” szó orrhang + zöngés dentális zárhang kapcsolatát (n + d) az Ady-vers hangutánzó szavában még hátrább és mélyebben képzett gégehang váltja fel (h). A szó hangulati értéke mindkét szövegben rendkívüli nyomatékkal bír. A költő saját, egyéni, egyszemélyes, különutas Apokalüpszisét a világéval (Vö.: világháború!) összekapcsoló Ady-versben ez a hangutánzó szó jelen van mind a versfelütés-mondat szinesztéziájának alkotóelemeként, mind pedig a verszárlatban:

„A Láz és én vagyunk ma a világ,

Nem sietek, mert már el ugyse kések,

Csillag-zuhító angyal-trombiták,

Száz élettel fölérő jelenések

Visznek a csodák föntjére föl.”

A kolindaszöveg képi üzenetében a kisded által megzundított aranyvessző keltette zúgás (népdalunkban is előforduló kép: „Zúg az erdő, zúg a mező, / Vajon mi zúg benne?”) a Messiás-születés csodahírét adja tudtul országnak-világnak.

Fentebb említettem, hogy a karácsonyi mondakörhöz tartozó, a születést ünneplő, dicsőítő kolindaszöveg – szokatlan módon – látnoki, látomásos jellegű záróképében a kereszthalál vízióját is előrevetíti. A két időpont közti intervallum: egy szűk emberöltőnyi idő, pontosabban 33 év, történelmi léptékben számítva egy röpke pillanat csupán, de micsoda új csapást szabott e 33 év a történelem menetének! Borges valahol felteszi a kérdést: vajon milyen lenne a történelem a kereszt estéje nélkül?


A Magyar Királyi Állami Népiskola (ma Toma Cocişiu Gimnázium) Balázsfalván, 1910-ben. (forrás: FORTEPAN/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór Cége)

Szólanunk kell még arról is: azáltal, hogy (úgyszintén szokatlan módon) a születés színterét paradicsomi környezetbe költözteti át, a fenti tűri/magyarpéterfalvi kolinda a karácsonyi történetet, a Messiás-születés világmegváltást ígérő eseményét a teremtéshez is közelíti. Ami pedig a megénekelt „termőfa” képét illeti, nem lehet nem gondolni a paradicsomi „tudás-fára” is (amely kép az Elindult Mária... kezdetű kolindában, ott is a verszárlatban, mint aranyalmafa, ugyancsak jelen van). Lényegében a három, más-más karakterű fa („termőfa” – paradicsomi tudásfa – keresztfa) képének színtézise rendkívül tömör, szuggesztív, komplex (mondjam azt: poszt-modern?) költői képet eredményez (áttűnnek egymáson, mint egymásra vetített film-kockák). E komplex képben a transzcendens úgy válik szemléletessé, plasztikussá (megfigyelendők a benne foglalt látás, szín, illat érzékelésére utaló, szinesztéziás képelemek!), hogy eredeti szakrális jellegét is megőrzi ahhoz hasonló alliterációkkal, mint amelyeket az Ó-magyar Mária-siralom szövegében is megtapasztalhatunk:

„Ki látott még szebb termőfát,

Mint a Krisztus keresztfája,

Piros vérrel virágozik,

Szent lélekkel illatozik.”

Ki tiltja meg elképzelnem azt a valaha volt jelenetet, amint a népi vallásosságnak ez a lírai gyöngyszeme a ködbe borult sárfészek egyik házának alig kivilágított ablaka alatt a rongyos, éhes, kitaszított asszony ajkain, mint pentaton dallamú karácsonyi ének felhangzik? Néhány karácsonyi kolduskrajcár reményében! Mindkét dallam kottájának közlésével még adós marad ez az írás!

A fenti kántáló ének 11 sorára (a szóbeliség útján hagyományozódó népi szövegekre jellemző kisebb változtatásokkal) Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976) című, archaikus népi imádságokat tartalmazó gyűjteményének utolsó, V. fejezetében (Függelék. Kántáló énekek) bukkantam rá. A hozzáfűzött jegyzet arról tudósít, hogy Erdélyi Domokos Pál Pétertől kapta, aki moldvai magyarok körében, talán Egyházaskozáron jegyezte le. Erdélyi, hivatkozva Dömötör Tekla kutatásaira, e népi kolinda egyes mitikus motívumait a 3000 évvel Krisztus előtti óperzsa hold- és napisten, Mithrász kultuszával hozza összefüggésbe. Ennyit a kántáló ének régiségéről! Ötezer év! Az ember beleszédül, ha elképzeli! Ugyancsak Erdélyi hivatkozik arra, hogy a kolinda első része (az egybeeső 11 sort is beleértve) Makkai Endre és Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című könyvében (Erdélyi Tudományos Füzetek 103. sz. 43. Kolozsvár, 1939.) is megtalálható. Ideírom az Erdélyi Zsuzsanna könyvében 230. sorszámmal jelölt Paradicsom kőkertjében kezdetű népi kolindának a tűri/magyarpéterfalvi gyűjtésből származóra „hajazó” 11 sorát: „Paradicsom kőkertjében / Arany szőnyeg leterítve, / Én nem láttam szebb keresztfát, / Mint Úrjézus keresztfáját, / Mert a vér megvirágozza, / S a szentlélek illatozza. […] Azon belül egy bölcsőcske, / Abban van a világ Úr Jézusa, […] Jobb kezibe’ arany alma, / bal kezibe’ arany vessző, / Fel-felhajtja, megzúdítja…”

Az iskoláról

A balázsfalvi magyar általános iskola épületét valamikor a hetvenes évek elején lebontották, e cselekedettel „több legyet is megütve egy csapásra”. Legfontosabb „eredménye” nyilván az lett a rombolásnak, hogy a kommunista éra kezdetekor, a tanügyi reform évében (1948), a Küküllők alsó folyásának a vidéke számára létrehozott önálló magyar iskola így megszűnt létezni, a magyar osztályokat, mint tagozatot besorolták a szomszédban magasodó, egyemeletes román általános iskola intézményébe, amely épület 1920 előtt éppen a magyar tannyelvű elemi iskolának adott otthont.

A másik szempont az lehetett, hogy kellett a házhely. A néhai iskolaépület, az udvar és az aránylag tágas iskolakert helyén utána rövid időn belül négyemeletes panelházak nőttek ki a földből.

Nem elhanyagolandó a harmadik meggondolás sem: az iskolaépület – magyar építészeti stílusjegyei miatt – már régtől fogva szálka volt a városi vezetőség szemében. A széles városi főutca alsó, nyugati részének, fentről jövet a jobboldali házsorát lezáró, földszintes saroképület hajdan vidéki nemesi kúriaként fungált, erőteljesen népi reneszánsz stílusjegyekkel. Említettük: jobb egek alatt mindenképpen műemléképület státuszra tarthatott volna igényt, megmenekülve így a lebontástól. Engedtessék meg kissé részletesebben szólni róla, mivel már nem létezik! Az alaprajzában az udvar felé forduló L alakot formáló hajdani épületről elmondható: a L hosszabbik szára ablakaival kifelé, a főutcára, míg a rövidebb szára a főutcát lezáró akkori piactérre nézett. Az udvar felől az L belső szárai mentén reneszánsz oszlopsorral szegélyezett tornác futott végig (megemlítem: a bethlenszentmiklósi kastély légvonalban innen kb. 15 km). Amikor könyvemmel az iskola udvarán sorakozó farakások tetejére félrehúzódva a Romeó és Júliát olvastam, „lelki szemeim előtt” ennek az oszlopsornak a boltívei alól léptek elő Tybalt, Mercutió és társai.

A balázsfalvi magyar iskola osztálylétszámait az ötvenes évek közepetájt közel fele-fele arányban tették ki a tűri és a péterfalvi származású tanulók. E két falu adta tehát a tanulók zömét. Balázsfalva évi három-négy tanulóval, a szórvány pedig (Bénye, Búzásbocsárd, Hosszúaszó, stb.) évente összesen már csak alig két-három tanulóval járult hozzá a létszámszaporulathoz, utóbbiak aztán végleg kimaradtak. Ezt a tendenciát követte a tűri tanulóutánpótlás kezdetben fokozatos, majd végleges elapadása.

A magyarpéterfalvi református templom (Vetési László fényképe, forrás: www.hereditatum.org)
A magyarpéterfalvi református templom (Vetési László fényképe, forrás: www.hereditatum.org)

A két faluból (Magyarpéterfalva és Tűr) származó diákok hazulról hozott „civilizációs szintje” között, ha nem is létezett különbség, de ami a magyar nyelvi kompetenciát illeti, annál nagyobb, mégpedig az utóbbiak kárára. Erre még visszatérünk. Baj volt az is, hogy erre egy-két tanárunk (igaz, nem túl gyakran!) még „rá is tett néhány lapáttal”, gúny tárgyává téve a tűri gyermekek nyelvi anomáliáit, a két gyermekcsoport között fennálló rivalizálást még jobban elmérgesítve ezáltal. Nyilván, nem ez volt a fő ok, egyéb szociális, demográfiai, politikai stb. vonatkozásokkal magyarázható, hogy a hatvanas évektől mostanig a tűri tanulók létszáma fokozatosan és megállíthatatlanul gyakorlatilag a nullára csökkent. A fő ok nyilván a tűri 1–4. osztályos magyar anyanyelvi oktatás megszűnte.

Mégis, a ’60-as évek közepétől megszaporodott a – most már – magyar tagozat tanulóinak létszáma, mégpedig egyfelől annak köszönhetően, hogy a balázsfalvi árvaházban, egy könnyűszerrel kikövetkeztethető nemzetiségi politika logikája szerint, megjelennek zömével a Székelyföldről származó iskolaköteles intézeti gyermekek, akiket – román nyelvismeretük teljes hiánya következtében –, átmeneti jelleggel, amíg az új környezetben elsajátítanak valamennyi román nyelvtudást, a magyar tagozatra voltak kénytelenek beíratni. Másfelől, a balázsfalvi faipari kombinát beindulását követően betelepített székelyföldi vendégmunkás-családok is természetesen a magyar tagozatra adták gyermekeiket. Amely családok fiatalabbja, de különösen a románságba beházasodott „magánosok” aztán egy emberöltő leforgása alatt elindulnak az asszimiláció lejtőjén. Pedig beköltözésükkor még a „bună ziua”-t sem igen értették, és úgy 35–40 év elteltével, ha a volt ismerősük magyarul köszönt nekik,

már románul fogadták. A jelenségről Szőcs István is értekezik a kolozsvári Helikon lapjain: „Székely csoportok kirajzásai, vagy egyéni kitelepedések román vidékekre már a 19. században megkezdődtek, de az első világháború után tömegessé váltak. Az ember feltételezte volna, hogy ezek erősítették, az ittott már meglévő magyar szórványokat. Megdöbbentő módon azonban ennek majdnemhogy az ellenkezője történt.

Néhány példa személyes tapasztalataimból: Bukarest egyik régi kertváros jellegű negyedében, ahol az ötvenes években több mint két évig tanyáztam, a harmadik emeleten lakott egy Şuteu nevű öregedő (székely vidékről betelepedett: – B. Gy.) cipész. Amikor felkerestem egy javításra szoruló szandállal, közölte, hogy eredetileg Sütőnek hívták, de már több mint 30 éve Bukarestben él, és elfelejtett teljesen magyarul; arra kért, időnként keressem meg, és szóljak hozzá magyarul, hadd lássa, mire emlékszik még! (30 év során magyar templomba nem járt, magyar könyv, újság sem járt a kezében). (Szerző a továbbiakban „ellenpéldákat” sorol fel. Érdekes olvasmány!) (...) Aztán, ahogy lassan megismerkedtem a várossal, elhűlve tapasztaltam, hogy az ottani magyarok közül hétfalusi csángók, s váradiak, bánságiak, még kolozsváriak és brassóiak is többnyire jobban állnak magyar nyelvismeret és használat dolgában, mint a betelepült székelyek. Vajon miért?”1

Egyetlen magyarázat: szülőföldjükön tömbben élve nincsenek beoltva az elnemzetietlenedéstől védő ellenméreggel. Tud-e valaki ennél jobbat? (Egy későbbi cikkében Szőcs István a „fekete magyar-fehér magyar” elméletet taglalva valami egyéb magyarázatot is megpendít, de talán ebbe ne bonyolódjunk bele!) 

Nem egészen ismeretlen dolog, csak keveset beszélünk róla: az „elcsángósodás” nem csak Moldvára, az erdélyi magyar szórványvidékre is jellemző folyamat. Égbekiáltó mementó e tekintetben a Balázsfalva melletti nagyközség, Szancsal (régi nevén Böszörményszancsal) elárvult, valaha volt református, utóbb aztán hívek nélkül maradt, ajtótlanná, ablaktalanná vált temploma, harangjától megfosztott templomtornya. (A legújabb hír szerint már nem is áll, összedőlt, az épület egyetlen romhalmaz!) A falu Erosdi, Batori, Bolog, stb lakói már csak nevükben hordják valamikori etnikai hovatartozásuk „bélyegét”. (A hasonló sorsra jutott, de talán még össze éppen nem dőlt marosszentimrei templom, Jékely versének köszönhetően, nagyobb hírnévnek örvend.)

Egy ugyancsak kevésbé tárgyalt, népi nyelvpszichológiai jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely akkor is létezik, és kifejti asszimilációt fokozó hatását, ha igen gyakran nem beszélünk róla. A nyelvi jelenség lényegéről, más kontextusba állítva a dolgot, a moldvai magyarok vonatkozásában, tudományos apparátus felvonultatásával, Péntek János tanár úr értekezik a Moldvai Magyarság számaiban.2 Az azonos etnikumhoz tartozó, ám a magyar nyelvet más-más dialektusban beszélő magyar népcsoportok vonatkozásában bevett, elintézett, megfellebbezhetetlen „tény”: a nyelvet a „mi” (saját közösségünk) kompetenciális szintjéhez képest másként, eltéréssel, szilárd meggyőződésünk szerint: hibásan, helytelenül, fogyatékosan beszélők emberi nívójának, minőségének a megkérdőjelezése, leértékelése. Vajon a székelyföldi városainkba „visszacsángált”, a székely atyafiak által „tyár-magyarnak” titulált, és szűkebb körben csángómagyar beszédük miatt nevetség tárgyává tett moldvai atyánkfiai közül hányan lettek inkább románná a magyar beszédjük következtében őket övező gúny miatt?

Így „intézi el” a mezőségi nyelvjárást beszélő péterfalvi is a nyelvvesztés bizonyos fokán leledző tűri atyafit a románból történő tükörfordításai miatt. Aki „suralt fuszulykát” eszik (fasole frecată) törtpaszuly helyett, és – futószőlő gyanánt – „mászó szőlőt” (viţă de vie căţărătoare) telepít a tornácára. Továbbá, így válnak rosszindulatú gúny tárgyává a román nyelv hatására bekövetkező, sajátosan elnyújtott, éneklő hanglejtésük miatt, amit leírni, írásban visszaadni nem, csak utánozni lehet. Azt azonban nagyon hatásosan!


Képfelirat

Balázsfalvától délre, a Nagy-Küküllő bal partján elterülő, nagyobbrészt román ortodoxok, kisebbségben magyarok lakta Tűr az asszimiláció, a magyar nyelvvesztés eléggé előrehaladott fázisában leledzett már abban az időben is, amelyet itt felidéztünk. (Hogy ennél is „cifrább” legyen a helyzet, a magyar népesség is két felekezethez tartozik: többségükben római katolikusok, kisebb részük református.) A román eredetű kölcsönszavak „betolakodása” a nyelvbe még csak hagyján. A román nyelvi közeg hatására azonban a magyar nyelvi struktúra változtathatatlannak hitt „kötései” is kezdenek meglazulni. Így például sérül a határozók háromirányúsága: „megyek az iskolánál” – mondja a tűri gyermek. Anekdotaszámba megy, ezért mindegyre előveszik a rivális Péterfalván a tűri ember beszédének jellemzésére a következő sirató-szöveget: „Jaj, István, István! / Bíró voltál s klopetár /, Elmentél az Istennál!” (clopotar= harangozó). A román tükörfordításokról már beszéltünk. Az „ellenvers”, a tűriek részéről: a péterfalvi embert nevetséges színben feltüntető falucsúfoló is „önmagáért beszél”: „Péterfalvi »pârligárak « /Mind a téglagyárnál járnak”. (pârlit=leégett, leperzselődött, azaz: földhözragadt szegény). A „versike” már több évtizede elvesztette időszerűségét, mivel a téglagyárat évtizedekkel ezelőtt felszámolták.

A mostani helyzet: a tűri magyar elemi iskola a hatalomváltozás utáni érában még egy-két tanévet fennmaradt, utána megszűnt. Hasonló sorsra jutott, mintegy másfél évtized múlva, a balázsfalvi 1–4. osztályos elemi oktatás is, amely tagozat a 2009–2010-es tanév végeztével „zárta be kapuit”. Úgyhogy jelenleg egyedül Magyarpéterfalva (két összevont 1–4. osztállyal működő) magyar tannyelvű elemi iskolája biztosítja a tanuló utánpótlást a balázsfalvi magyar tagozat számára, ahol ugyancsak két, összevont osztály tengeti létét. A 2014-15-ös tanévben 22 5–8. osztályos tanuló közül 20 gyermek Péterfalváról járt be, egy-egy pedig tűri, illetve balázsfalvi volt. Öt magyar etnikumú szakképzett tanár foglalkozott velük, akik katedrájuk kiegészítéseképpen a román tagozaton is tanítottak (köztük a magyar katedrát „lefedő” péterfalvi református lelkész.

Őszintén szurkolunk Kémenes Lóránt tűri plébános erőfeszítéseinek sikeréhez, aki a 24. órában fogott hozzá az idegen nyelvterületre tévedt nyájának az „ősi akolba” való visszatereléséhez. Aki „villanypásztort” is alkalmaz: a balázsfalvi helyi rádióban keddenként 45–50 percig sugárzott, péntekenként megismételt magyar nyelvű, Ébredés! című rádióadást, amely az FM 92,6-os (?) frekvencián hallható, és a világhálón is hozzáférhető.

Örvendetes tény az iskolán kívüli magyar nyelvtanítás bevezetése Tűrben, mint ahogy Moldvában, Csángóföldön itt-ott szintén megtörtént. A mérhető siker egyelőre a már említett egy, magyar tagozatra iratkozott tűri általános iskolai tanuló. Csak reménykedhetünk abban, hogy ha az elkövetkező tanévekben fennmarad még a balázsfalvi magyar tagozat, talán az „egy fecskét” több is követi majd!

JEGYZETEK

1 Szőcs István: Az irodalom emlékezete - és a történelemé I. Helikon, 2014 / 15. (653). sz. 

2 Péntek János: A moldvai magyarokról és a csángó névről a nyelvföldrajz bizonyságai alapján. In: Moldvai Magyarság 2015/ 12., 2016/ 1., 2., 3. sz.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

erdélyi krónika

Immár több mint egy éve, hogy elindult Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika. Visszatekintve az elmúlt 12 hónapra, elmondható, hogy a kezdeményezés nem volt eredménytelen.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.

Olvasótábor Szálkán

Még a térképen is alig… A faluban magában már inkább, hisz volt már itt ilyesmi. Mint ahogyan másutt is előfordult, több helyszín esetében, a visszatérés. Az elmúlt 45 év adott erre alkalmat. Még kimondani is emelkedettség: közel fél évszázad, legkevesebb két nemzedék lelkisége benne, s a példa, az elköteleződés, a játék és az emberélmény közelségei.

both joco, both zsuzsanna

A 30plusz néptánctanfolyamnak indult, de már az elején többnek bizonyult annál. Hamarosan közösséggé kovácsolódott. Célközönsége a harminc fölötti korosztály, de fiatalabbak is jöhetnek. Senkit sem akarunk kizárni, de úgy gondoltuk, hogy ez az a korosztály, amely ha táncolni szeretne, nem válogathat sokféle lehetőségből. Ebben a csoportban nem tanulunk koreográfiát, nem gyúrunk színpadra, hanem csak úgy, a tánc szeretetéért, az együttlétért gyűlünk össze minden péntek este 8 órakor. 

Balázs Ferenc

A népfőiskolának sajátosan erdélyi gyökerei is vannak, ami a sajnálatosan rövid életű Balázs Ferenc egykori unitárius lelkész, író, közösségszervező 1930 és 1937 közötti, az Aranyos-menti Mészkőn kifejtett tevékenységéhez köthetők. 

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Észak-magyarországi Képviseleti Pontján működő Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely megtisztelő lehetőséget kapott kolozsvári bemutatkozásra, a Györkös Mányi Albert Emlékházba. A kör tagjai azzal a kiállítással köszöntötték a látogatókat, amelyet 2017. február 19-én, a Fejedelemasszony névnapján mutattak be a sárospataki Művelődés Házában. Az úri hímzéssel készült textíliák egyben a reformáció 500. évfordulója előtti tisztelgés jegyei is.

„A kommunizmus évtizedeiben mindannyian magyarok maradtunk, ez nagy eredmény. Néhány kelet-európai nép sajnos nem volt ennyire szerencsés. Ugyanakkor kiesett a közös emlékezetből jó néhány évtized. Itt nemcsak arra gondolok, hogy 30 év erdélyi magyar kultúrájáról alig van információja a magyarországi értelmiségnek, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázadok erdélyi történelmét is igyekeztek elfeledtetni a magyarországi köztudattal. Rengeteg tévhit, félinformáció él ma is még a képzettebb magyar értelmiségiek körében is Erdéllyel kapcsolatban.”

bodrogközi táncok

A Művelődés folyóirat olvasói is olvashattak már alap hasábjain arról az együttműködésről, amely a romániai szórvány közösségek által működtetett magyar házak és a sárospataki A Művelődés Háza és Könyvtára között az elmúlt évek alatt kialakult.

facebook

Nap mint nap számtalan fontos és kevésbé fontos döntést hozunk meg, amelyek aztán alakítják életünket és újabb döntéshelyzetek elé állítanak. Az énképünk szerves részét képezi az az elképzelés, hogy ezeket a döntéseket néhány kivételes esettől eltekintve szabadon és saját elhatározásunkból hozzuk. A digitális térben tett online „sétáinkra” is inkább tekintünk szabad barangolásként, mintsem befolyásolt lépések sorozataként. A Facebook közösségi oldal gyengéd noszogatásainak „leleplezésén” keresztül mutatom be, hogy miért gondolom illúziónak azt az egyébként identitásvédő mechanizmus mögötti gondolatot, miszerint teljesen szabadon cselekszünk az online vagy akár az offline térben is.

bábszínház

„Itt nem fontos a koncepció, viszont nagyon fontos a jó ízlés, a tiszta gondolat, a szándék, a játék: az, hogy amit meg szeretnél mutatni a gyermekeknek, az játékos legyen, de­rűs, színes… Valami olyat akartunk létrehozni, ami úgy készül, mint egy ajándék. És valahogy úgy is adjuk át, mintha ajándék lenne. Gon­dolkodtunk, hogy mi az, ami az apró gyerme­kek figyelmét megragadja: színek, formák, tér – az atmoszféra. 

Magyarzsákod

A magyarországi és erdélyi falugondnoki kapcsolat gyökerei az 1990-es évek elején keresendők, amikor Kemény Bertalan, a mindannyiunk Berci bácsija Magyarországon hallatlan sikerrel szervezte meg kidolgozott programmal a falugondnoki szolgálatot.

„Az előadásaink sikere, igazi kézzelfogható sikere az, mikor érezzük, hogy a gyermekközönség lélegzetvisszafojtva figyel, együtt rezdülve a színpadi érzelmekkel, mikor felszabadult, boldog nevetés tölti be a termet, mikor spontán felkiáltásokkal, beleszólásokkal vesznek részt a játékban, együtt játszva teljes átéléssel velünk; és a legnagyobb siker az, amikor fellázadnak cselekvésig a rossz, a gonosz ellen, az igazság, a jó védelmében. Mindez a művészetünk értéke, ereje, a játékunk „fizetsége”.

A bihari Érmellék jelenkori katonai hagyományőrzése szempontjából a 2005-ös év mérföldkőnek nevezhető. A történeti hagyományőrzés a Kárpát-medencében Pákozd után, Bihardiószeg központtal (hajdúk, kurucok, huszárok) Érmelléken fedi le a legszélesebb időskálát (honfoglaláskor is). Ez volt az a kapocs, mely mentén Diószeg és Pákozd közt testvértelepülési kapcsolat jött létre.  

Kányádi Sándor, Fodor Sándor

A Napsugár szerkesztőségének a jóvoltából nézegetem, olvasgatom a valamikori kiadványokat. Doboznyi, évfolyamokba rendezve, bekötve szépen. A legelső 1957-es. Lassan forgatom az időtállóan vastag lapokat.

Guttmann Mihály, megemlékezés

December 7-én, a 90 éves Misi bácsi köztünk elnevezésű emlékest szólamvezetőjeként, a jelenlévőket Guttman Mihály portréháttérrel közös megalkotására késztetve ennek az arcképnek az előzetes vázlatát igyekeztem megrajzolni, amennyire élményeim és emlékezeti képességem megengedték.