Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hétköznapok-ünnepnapok Mezőkeszüben 1946 és 1965 között (2.)

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. (A szerkesztőség)


A mezőkeszüi református templom. Nagy Tamás grafikája, 2012

A kultúra

Abban az időben falun egész másak voltak a kulturális szokások, mint városon, hiszen még éltek a hagyományok. Voltak olyan hivatalos ünnepek, amikor az iskolásoknak kötelező volt hazafias verseket szavalni, énekelni. Amint jeleztem, Koródi tanító sok előadást szervezett, de a későbbi tanítók is rendeztek színdarabokat.

Mivel az 1950-es években egy ideig nem volt szabad nyilvános helyen kártyázni, ezért vasárnap délutánonként a férfiak egy része a román iskola mellett egy családnál, a csűrben kártyázott. Ilyenkor, a ház előtt az utcán egy csoport férfi körbeállva beszélgetett. Ha valaki idegen jött a faluba, azonnal jelezték, a kártyát elrejtették, és iszogattak, majd később folytatták.

Mozikaraván ritkán jött a faluba. Az 1950-es évek vége felé már kezdtek többször jönni. Volt idő, amikor szekérrel hozták Mócsról az áramfejlesztő gépet, valamint a vetítőgépet. Az előadásra csak késő estére gyűltek össze. A férfiak a figyelmeztetés ellenére is cigarettáztak. A faluba csak 1963-ban hoztak mozigépet, amelyet ifj. Juhos János helyi asztalos-kőművesmester üzemeltetett. Táncmulatság minden vasárnap volt. Az egészséges ifjú vágyakozott a táncba, mert a tánc, a zene hozzátartozott az élethez. Mivel a falunak nem volt cigány bandája, ezért többnyire a palatkai cigányok húzták a talpalávalót. Őket a fiatalok közül egy úgynevezett kezes pár fogadta meg tíz vasárnapra. Olyankor a banda már délben megérkezett a faluba. Egy lányos háznál ebédeltek, ahová elkísérte a bandát a két kezes. Kora délután kezdődött a tánc a művelődési otthonban, amely éppen a templommal szemben állt. Mivel minden vasárnap délután három órakor volt istentisztelet, ezért a presbiterek megegyeztek a legényekkel, hogy amíg az istentisztelet tart, a zene pihen. Ekkor a zenészek uzsonnáztak. Erre az alkalomra szintén egy leány hozta a harapnivalót. A legények gondoskodtak a borról.

Volt, amikor nyáron a faluban egy csűrben táncoltak. A mulatságban a románok is részt vettek, mivel nekik nem volt külön táncuk. Más faluból csak ritkán jöttek legények. Kora tavasztól különösen vasárnap délutánonként a legények egy része futballozott, és volt olyan nyári délután, hogy valamelyik szomszédfalu futballistái eljöttek egy barátságos mérkőzésre. Ilyenkor a másfalusiak is ottmaradtak a táncmulatságon. Volt egy egyszerű pálya a Dinnyésföldön, a Felszegben, és alkalmanként az Alszegben a Réten is játszottak.

Nyári vasárnapokon, ha nem volt zene, a fiatalok a Nagyúton sétáltak. Vasárnap délutánonként a fiatalok igyekeztek a faluban lenni. Ha egy-egy lány valamilyen okból nem jelent meg a faluban, érdeklődtek: mi van vele? Vasárnap délutánonként a fiatalok szabadon, kézen fogva sétáltak. A lányoknak este naphaladtára otthon kellett lenniük.


Vetett ágy egy keszüi tisztaszobában

Az a fiú, aki egy lánynak udvarolt, vasárnap délután alig nézett reá, másokkal sétált. A lányt, akinek – ahogy mondták – „szeretője” (kiszemeltje – szerk. megj.) volt, csak este, sötétedés után látogatta meg. Ilyen alkalmak voltak a kedd, a csütörtök, a szombat és a vasárnap esték, tehát egy héten kétszer-háromszor, főleg este ment a leányhoz udvarolni. Nappal csak akkor ment a fiú a lányhoz, ha már komoly volt a kapcsolatuk. Mindenkiről mindenkinek tudnia kellett. Nyáron a nagyleány, akinek volt választottja, bokrétát készített a fiúnak. A fiú másnap a kalapjában hordta a virágot. Volt, amikor a lány zsebkendőt díszített, varrt. A lányok ekkor még hosszú, fonott hajjal jártak, amelyet szalaggal díszítettek. A hajukat csak esküvő után, kontyoláskor kötötték fel.

Az iskola udvarán, vagy a folyósón többen is sakkoztak. Mivel én már hétéves koromban jól sakkoztam, már kiálltam a nagyobbakkal is játszani.

Az ötvenes évek közepén kapott a művelődési otthon egy telepes rádiót. Mivel villany nem volt, a készülék akkumulátorral és elemekkel működött. Egy-egy nyári vasárnap délután kitették a rádiót az iskola udvarára, és az emberek ott hallgatták a híreket. Szintén ebben az időben többen próbálkoztak fülkagylós rádiót beszerezni. Ez egy nagyon egyszerű készülék volt, kristálydetektor kellett hozzá és antennadrótok. Csak a kolozsvári adást lehetett fogni, és csak akkor lehetett hallani, ha a fülünkhöz tettük. Ennek a rádiónak egyik mestere Tóbiás J. József harangozó volt. Néha ő jött be hozzánk és mondott egy-egy hírt. Apámnak nem volt ilyen rádiója. Az 1960-as években már kezdték gyártani a táskarádiókat. Egy ilyen rádió ára közel 1000 lej volt. Ez az összeg másfél havi átlagfizetésnek felelt meg. Édesapám 1961-ben vett egy táskarádiót, de sokszor az volt a baj, hogy nem kaptunk hozzá elemet, mivel a készülék két 4,5 voltos elemmel üzemelt.


Mezőkeszüi vőfélyek

Az 1950-es évek elején még sokan járatták a Falvak dolgozó népe című újságot. A későbbiek során a kolozsvári Igazság című tartományi lapot rendelték meg egypáran. Volt, amikor aznap elhozták az újságot, máskor két-háromnaponta. Így volt ez a levelekkel is. Kolozsvárról elküldték a postát Mócsra. Egy időben volt egy mócsi postás, aki többször elfelejtett átjönni Keszübe. Miután leváltották, egy gyekei férfi vette át a postát. Ő is akkor jött, amikor nem felejtett el elmenni Gyekéből Mócsra tíz kilométert, igaz neki volt lószekere. Utána eljött Keszübe, letette Dózsa Mihálynál a csomagot. Ha a férfi nem volt otthon, a gyermekei vették át a postát. Ha estére hazaérkezett a munkából, már nem indult el. Ezért mi, amikor már nagyobbak voltunk, és ha láttuk, hogy eljött a postás, elmentünk Dózsa Mihályhoz, kibontottuk az összekötött csomagot és kivettük a mi postánkat. Édesapámnak abban az időben szinte naponta jöttek hivatalos levelek.

 

Az egyház, a templom

Az egyház mindig fontos szerepet töltött be a falu életében. A templomot tisztelték. Amikor elhaladtak előtte, a férfiak megemelték kalapjukat. Ugyancsak kalapot emeltek, ha megszólalt a harang. A templomra és annak rendeltetésére vigyáztak. A torony nélküli templomot a 15. században kezdték építeni.

A nyugati fal mellett olyan támfal látszik, ami bizonyára a torony fala lett volna. Mivel a templomot a reformáció előtt kezdték építeni, a templom belső falaira freskókat, szentképeket festettek. Ezeket sajnos, a reformáció hatására bemeszelték. Amikor 1952 nyarán javítást végeztek a templomon, több ilyen szentkép, illetve az apostolok arcképei kerültek elő, sajnos, elég gyenge állapotban.

A templom déli és nyugati oldalán két értékes faragott reneszánsz stílusú kapu áll. A déli bejárati ajtó, amelyen indás fűzér és angyalfej látható, 1521-ben készült. Latin nyelvű felirata: „Hanc Postem fecerunt fabricari Anthonius Veres, Thomas Novai 1521” (Ezt a kaput Veres Antal és Novai Tamás készítették, 1521). Mindkét családnév ma is használatos Keszüben. Ez az ajtó is be volt meszelve, majd 1952-ben megtisztították. Balogh Jolán művészettörténész szerint is Erdély egyik legkorábbi reneszánsz kőfaragványa. A nyugati kapu 1535-ben készült, szintén faragott kőből.


Török-Csingó Adorján lelkipásztor angyalfiát ad át a keszüi templomban 2015 karácsonyán

A templom mennyezete kazettás. A képek itt is kopottak, mintázatuk nehezen kivehető. A templom falusi viszonylatban közepes mérete ellenére is tágasnak tűnik, ugyanakkor meleg belsőt áraszt. A hajlék leltárához tartozott egy középkori kő keresztelőmedence is. Az épülettől mintegy száz méterre a papi telek udvarán áll egy 18. században épült, zsindellyel fedett harangláb, vastag gerendákból ácsolva. A két harang közül a 160 kilós nagyobbikat 1922-ben, a kisebbik, 60 kilóst 1904-ben öntötték.

Abban az időben, amíg édesapám szolgált, eleinte idős Tóbiás J. József, majd ennek 1954-ben bekövetkezett halála után fia Tóbiás J. József, aki akkor már családos volt, vette át a harangozást és az egyházfiságot. Jóska sokszor jókedvében azt mondta mindenkinek, hogy okleveles harangozó. Jól tudott hegedülni. Mivel balkezes volt, a hegedűn a húrokat átcserélte. Különösen nyári estéken, a nádfedeles háza előtt ülve, kezébe vette a hegedűt és nótázott. Közel volt a nádfedeles harangozói lak, ezért a zenét tisztán hallottuk. Több alkalommal is beállt a palatkai bandával hegedülni mulatságokon. Rendszeresen, pontosan végezte a harangozást. Elég hosszasan harangoztak. Vasárnap délelőtt pont tíz órakor kezdte, negyedórát húzta a nagy harangot, majd negyedóra múlva húzta a kicsit. Háromnegyed tizenegykor összehúzta a harangokat.

Az idősek már tíz óra körül gyülekeztek a templom előtt. Délelőttönként 80– 100-an voltak a templomban, délután ennél is többen, mert ekkor mindenki ott sétált a templom előtti téren. Nyár időben a fiatal anyák is jöttek a gyermekeikkel a karjukon, ilyenkor kinyitották a nyugati ajtót, és ők ott álltak, hallgatták az igehirdetést.

Érdekes volt az ülésrend. A déli bejárattól balra két padsor húzódik. Az első sorokban a konfirmált leányok ültek, majd utánuk az asszonyok. A férfiak a bejárattól jobbra ültek, közvetlenül a bejárat mellett az idősek, a szentély alatti részben a fiatalabb férfiak. A konfirmált legények a kiskarban az orgona mellett, a szemben levő nagykarban a gyermekek ültek. A kijövetel is meghatározott rend szerint történt. Kijövetelkor az utolsóként távozók: a férfiak és különösen a presbiterek megálltak a templom előtt, kezet fogtak a lelkésszel, majd néhány szót váltottak. Istentisztelet után Novai András, aki hosszú ideig volt gondnok, a harangozóval bejöttek és megszámolták a perselypénzt. Ezt én is nagyon szerettem. Abban az időben sokan csak banikat tettek a perselybe, így hosszabb ideig elhúzódott a számolás.

Régi rend szerint, hétfőn, szerdán és péntek reggel a kicsi haranggal harangoztak. Szombat este rendesen vasárnapi szokás szerint harangoztak.

A temetések alkalmával hosszabban, egy-egy fél órát húzták a harangokat. Erről egy másik fejezetben írok. Nagyhéten, úrvacsoraosztás előtt mindennap reggel és este harangoztak. Úrvacsorát csak azok vettek, akik ott voltak legalább egy bűnbánati istentiszteleten. Így akik szombat este eljöttek a templomba, azok vasárnap szintén ott voltak. A pünkösdi nagyhét érdekes volt, mert reggel kapálóba menet az emberek a szerszámokat is hozták, amelyeket nekitámasztottak a templom falának. Amikor sár volt, a falábbal jövők a templom előtt levették falábaikat, és a falnak támasztották.


Festett láda Keszüből

Nyáron, ha nagyidő volt, félreverték a harangokat. Ilyenkor mindig egy-két legény segített. Hét-nyolc éves koromban a kisharangot már én is húztam. A harangozó nagy sakkozó is volt. Gyakran játszottunk. A harangláb tornyában volt egy pad, ahol egy nyári vasárnap délután, harangozás közben is sakkoztunk. Annyira belemerültünk a játékba, hogy azon a délután nem jutottunk el a templomba.

A nagy ünnepek, mint a karácsony, a húsvét és a pünkösd háromnaposak voltak, napi két istentisztelettel. Első napján délelőtt mindig volt úrvacsoraosztás. Az Úrasztalát mindig egy család terítette meg, aki adományozott egy négykilós kenyeret, és négy-öt liter bort. Ezt a harangozó egyházfi hozta el a családtól ünnep reggelén. Édesapám istentisztelet előtt felvágta a kenyeret, a harangozó és a gondnok megterítették az Úrasztalát. Volt, amikor az idősek, a betegek is kértek úrvacsorát, ezt vagy ünnep reggelén, vagy az ünnep folyamán vitték el. Ilyenkor a gondnok és egy presbiter is elkísérte a lelkészt.

 

A keresztelés

A háború után egy ideig az asszonyok otthon szültek. A faluban is volt egy bábaasszony, Mányi néni. Az akkor használatos anyakönyvekben volt egy rovat, amelybe be kellett írni a szülésznő vagy bábaasszony nevét. A gyermeket párnapos korukban keresztelték. Ekkor a bábaasszony és a keresztanya hozta a gyermeket. A hat hétben a rokonok ebéddel kedveskedtek az édesanyának, a távoli rokonok, barátok fánkot vittek. Ebben az időszakban a fiatal édesanyának nem volt szabad nehéz munkát végeznie, mint amilyen vízhúzás-hordás volt a kútról. Az 1960-as évek elején már kezdtek kisebb keresztelőket rendezni. Ekkor már vasárnap délután a templomban kereszteltek, és egypár vendéget hívtak, akiket kaláccsal és borral kínáltak. A keresztszülők nagy ünnepeken ajándékot vettek a keresztgyermeknek. A háború után még sok családnál volt legalább három-három gyermek. A kisgyermeket egyszerű bölcsőben nevelték. A későbbiekben már csak két gyermeket vállaltak, majd elkezdődött az egykézés. Az ifjú asszonyt menyecskének mondták, míg az első gyermek iskolába ment. Az anyakönyveket tanulmányozva nemcsak Keszüben, hanem más falvakon is láttam, hogy az első gyermek a házasság megkötése után kilenc-tíz hónapra jött világra. A fiatal lányok Keszüben ritkán estek meg. Ilyenkor a gondnok és egy presbiter előtt, az irodán bűnvallást tettek vagy, ahogy mondták, eklézsiát követtek. Az ifjak 15-16 éves korukban konfirmáltak, mert azt tartották, hogy a lány ezután mehet férjhez.

 

Az esküvő, a lakodalom

Esküvőt általában tavasszal, vagy kora nyáron tartottak. Az a mondás járta, hogy az ifjú menyecskének a férj házánál kell kapálnia, hogy megérdemelje ott is a kenyeret. A háború utáni években a vőlegény házánál tartották a mulatságot, ott terítettek. Az ifjú legény csak katonaság után kezdett komolyan udvarolni. Ezért a fiatal leány konfirmálás után igyekezett ügyeskedni, főzött, varrt, varrottasokat készített. Otthon az anyja már szőtte a pokrócokat, lepedőket. Volt ahol a leány szülei már előre vettek bútort a mócsi vásáron. Volt, aki varrógépet is kapott stafírungként. Emlékszem, egy alkalommal a fiatal menyecske a Felszegből, esküvő után vitte le a hozományt, sokan megálltak az utcán és nézték, mi mindent visz hozományként.


Keszüi énekesek a Táncháztalálkozón 2015-ben

A komoly udvarlás nem tartott sokáig. A fiatalok és a családok is jól ismerték egymást. A keszüiek általában maguk közül választottak társat. Ahogy egyik előző fejezetben is írtam, csak nagyon kevés idegen leány, vagy fiú jött Keszübe abban az időben, illetve ment innen más faluba. Ez 1965-ig tartott. Ezután már egyre többen mentek munkát keresni más vidékre, illetve iskolába, és így az ismerkedési kör is bővült.

Esküvő előtt, amikor kezdett komolyra fordulni a kapcsolat, a fiú az apjával és még egy-két közeli rokonnal elment leánykérőbe. Abban az időben még azt tartották, hogy a gazdagabb fiú, gazdag leányt vegyen el. A gazdag fiú nem vett el szegény lányt. Mivel a kollektív, vagyis a mezőgazdasági termelőszövetkezet csak 1961-ben alakult meg, addig minden családnak volt pár hektár földje. A leánykérésnél már megtárgyalták a szülők, hogy mit adnak hozományként a fiataloknak. Az egyházi esküvő előtt kötelező volt a polgári esküvő.

Keszüben abban az időben még nem tartottak eljegyzést. Családi körben, ahogy mondták, jegyváltást tartottak. Sokáig még aranygyűrűt is alig vásároltak. A polgári esküvő előtt orvosi vizsgálatra kellett menni, ekkor mondták, hogy mennek „vérvenni”. A polgári esküvő a mócsi községházán, ahogy akkoriban nevezték: a néptanácsnál volt, román nyelven. Sok leány alig tudott románul, a vőlegény fordított neki.

Az egyházi esküvőt általában vasárnap délután tartották. Ilyenkor már hetekkel azelőtt beszédtéma volt az esemény. Előtte egy héttel vőfélyek jártak a faluba hívogatni. Ilyenkor a kosarukba egypár tojást tettek. Aki elfogadta a meghívást, az esküvő előtti napokban egy tyúkot, lisztet, cukrot vitt ajándékba. Nehéz volt összeszedni mindent. Sátrakat abban az időben nem készítettek. Nyáridőben volt, aki a csűrben állított fel asztalokat. A lakodalmi ebédet általában a vőlegény házánál tartották. Vasárnap délben már megjelentek a palatkai cigányok. A menyasszony fehér ruhában fátyollal jelent meg a templomban. A vőlegénynek eleinte posztó ruhája volt.

Az esküvőnek megvolt a maga ceremóniája. Templomozás után a menyasszony hazament. A vőlegény szekérrel ment utána. Ekkor már különböző mókák, humoros dolgok történtek, elzárták az utat. Ezt borral vagy pálinkával lehetett megváltani. Később azt mondták nincs meg a menyasszony, vigyen inkább a vőlegény egy idős özvegyasszonyt magának. Közben a vőfélyek rigmusos verseket mondtak. A vacsoránál a ház közepén, a főhelyen ült a fiatal pár. Csak egy tányért tettek, és az evőeszközeiket összekötötték. A vendégek egy hosszú asztalnál, a férjek a feleségeikkel szemben ültek. A vacsorára mindenki vitt magával süteményt. A háború utáni időben az asztalnál sokáig pálinkát és kenyeret fogyasztottak. A vacsora húslevesből, sültből, majd töltött káposztából állt. Éjféltájban jött a menyasszonyi tánc és az ajándékozás. Az 1950-es években még sokan ígértek kotlót csirkékkel, malacot, bárányt, mások egy pár tányért, edényeket vittek.

Később jött a kontyolás. A menyasszony az esküvő utáni vasárnap még beült a lányok padjába a templomban, majd a következő vasárnaptól elfoglalta helyét az asszonyok között. Az ifjak eleinte a fiú házánál laktak, később építettek házat. Az ifjak abban az időben még nem mentek nászútra. Esküvő után jöttek a munkásnapok. Abban az időben még szokás volt, hogy a nagyobb, megnősült vagy férjhez ment gyermekek elmennek a háztól, a szülőkre a legkisebb gyermek vigyázott.

A fiatalok közül kevesen éltek vadházasságban vagy eskü nélkül. Voltak, akik a szülők akarata nélkül „lopták” el a leányt. Ilyenkor a szülők tették magukat, hogy haragusznak, majd pár nap múlva azt mondták a fiataloknak nem bánjuk, de esküdjetek meg. A falu és a társadalom változása kezdte elhozni az 1960-as években azt a divatot, hogy idegen vidékről származó fiatallal kössenek házasságot.

Az ifjú menyecskének bizonyítania kellett. Bizony, dolgozott és igyekezett mindent az após és az anyós kedve szerint végezni. Később jött a gyermeknevelési időszak. Míg az 1950-es évek elején még két-három gyermeket vállaltak, addig az 1960-as évek elején már kezdett divatba jönni az egyke. Az ifjak a nagymunkák idején a leány szüleinek is segédkeztek. A keszüiek ebben az időben még nem jártak el munkatelepekre. Ehhez hozzájárult, hogy a faluban kevés a földtelen szegény.

A keszüi ember sokáig megőrizte a család fontosságának tudatát. A második világháború után öt asszony maradt özvegyen, de közülük csak egy ment újra férjhez.

 

A temetés

Az élethez hozzátartozik az elmúlás, a temetés. A Művelődés folyóirat mellékleteként, 2010-ben megjelent egy tanulmánykötet (Keszeg Vilmos–Szabó Zsolt szerk.: Mezőség. Történelem, örökség, társadalom. Művelődés, Kolozsvár, 2010. – szerk. megj.) a mezőségi népszokásokról, ebben a gyűjteményben részletesen írtam a 20. század derekán lezajlott keszüi temetési szokásokról.

Minden faluban vannak kijelölt temetők. A régi időkben a templomok köré temetkeztek. Ez így volt Keszüben is. Ha a templom melletti kertben, vagy a templom körül valahol egy mélyebb gödröt ástak, emberi csontok kerültek elő. Az idő múlásával ez a temető bizonyára betelt, és mellette építkeztek.


Nemzedékek a 2015. évi táncháztalálkozó színpadán

Gyermekkoromban a templomtól északra, a szőlős kertek mellett volt a régi temető. Sajnos, abban az időben még nem ápolták úgy a sírokat, mint ma. A sír mellé ritkán tettek sírkövet, amire felírták a halott adatait. Inkább egyszerű akácfa fejfákat tettek, amelyek idővel kikorhadtak. Az öregek a kertjük végében meghagytak egykét akácfát, hogy majd abból készítsenek lodbát. Amikor valaki meghalt, az akácfát kivágták, és a belőle faragott lodbákat a koporsó fölé tették a sírba. A sírok körül gyümölcsfák nőttek, majd a fű hosszú évtizedek után belepte a sírokat.

Az 1950-es évek elejére ez a templom közelében levő temető betelt, és ennek nyomán a templommal szembeni úgynevezett Paperdeje nevű részen kezdték ásni a sírokat. Ez sem ment könnyen. Sokan ragaszkodtak, hogy a régi temetőben, vagy a szőlőben temessék el. Novai Józsi nevű atyafi az ötvenes évek vége felé egy leragasztott levelet adott át apámnak azzal a meghagyással, hogy csak halála után nyissák fel. Apám eleget tett a kérésnek, és amikor Novai Józsi meghalt, felbontották a levelet, amelyben az volt meghagyva, hogy a saját szőlőjébe temessék az elhunytat.

Amikor meghalt valaki és felöltöztették, szóltak a harangozónak, majd a lelkésznek, akikkel megbeszélték, hogy mikor lesz a temetés. Ugyanakkor szóltak a román harangozónak is, így ők is harangoztak. Ha férfi halt meg, háromszor húzták meg a nagyharangot, majd összehúzták mind a két harangot. Ha nő halt meg, a kicsi harang adta tudtul, hogy halott van. Utána reggel, délben és este harangoztak egy-egy félórát. A temetést harmadnapon tartották. Ilyenkor a ház egyik szobájában volt a ravatal. A halottat koporsó nélkül tették fel a nyújtópadra. Ha pitvaros ház volt, azt ki kellett üresíteni. Még nagyobb gond volt a téli temetés. Első nap kimentek a temetőbe, megnézték a sírhelyet. A sírokat kalákában falurendjén ásta négy férfi. Erről az egyházfi tartott nyilvántartást. Abban az időben volt, aki Mócsról hozott, mások egy helyi asztalossal, Lőrincz Ferenccel készíttettek koporsót. Közben az asszonyok főztek a sírásóknak. Második este utolsó vacsorát tartottak, ahova 30–40 férfit hívtak meg. Ekkor húslevest tálaltak, de előtte rövid istentiszteletet tartottak.

A temetés reggelén a lelkész, a kántor és a gondnok együtt mentek a halottas házhoz, ahol imádkozás és éneklés után tették a halottat a koporsóba. A temetés nyáron délután három, télen egy órakor kezdődött. Amikor a gyűlőt húzták, elindult a pap, a kántor és a kurátor. Nagy távolságok nem voltak. A legtávolabbi helyre is negyedóra alatt el lehetett jutni. A temetési prédikáció után a menet elindult a temető felé. Az volt a szokás, hogy a halottal elhaladtak a templom előtt. Ha a Felszegben volt a halott, akkor lefelé jöttek, és az Alszegből egy mellékutcán mentek a temető felé. Ha temetés az Alszegben volt, akkor felfelé mentek, és a Lapos útján balra térve haladtak a temető felé. Miután elhantolták a halottat, következett a halotti tor, amelyet a halottas háznál tartottak. Általában egytálételt főztek. Amíg lehetett borjút vágni, addig borjúgulyást készítettek. Az 1950-es évek közepétől tilos volt borjút vágni, úgyhogy juhgulyást készítettek. Hosszú asztalsort állítottak fel. Miután leültek, imádkoztak, majd egy „fennjáró” egy üveg pálinkával és egy pohárral végigjárta a sort. Ezt tette egy másik férfi az ő során. Mindenki ivott egy pohárral, esetleg végigmentek másodszor is. A torozás alatt csendesen beszélgettek, felemlítették a halottal kapcsolatos emlékeket. Temetés után az asszonyok, a közeliek feketében jártak, gyászoltak. Szülőt, testvért egy évig is gyászoltak, ezalatt nem jártak mulatságba. Ha távolabbi rokon halt meg, akkor hat hetet gyászoltak. Temetés után a közeli rokonok még gyakran kimentek a temetőbe.

Ha fiatal legény halt meg, vőlegénynek öltöztették, ha leány, őt menyasszonynak.

Rendkívüli temetés kevés volt ebben az időben. Egy idős férfi 1950-ben felakasztotta magát. 1952 nyarán a villám agyonütött egy 18 éves leányt. Egyik júliusi reggelen, amikor dörgött, villámlott, elindult a Sósba-hegyen levő legelőre, hogy fejje meg a csordában levő bivalyt. A villám agyonsújtotta mind a leányt, mind a bivalyt. Nagy temetése volt. Az 1950-es években még gyakori volt a gyermekhalálozás. Ezért igyekeztek az újszülöttet megkeresztelni, ha netán meghal, legyen megkeresztelve. A családkönyveket tanulmányozva láttam, hogy egy családnak két János nevű fia volt bejegyezve. Amikor utánanéztem, rájöttem, hogy az első gyermek még egész kicsi korában halt meg. Volt olyan család, mint Horváth János Dénesé, aki három gyermeket veszített el. Ez a tragédia nagyon kihatott a család életére. Egy leányuk maradt életben.

A románoknak a templomuk mellett volt temetőjük.

A szombatosok egy ideig a reformátusok mellé temetkeztek, majd az ő részükre is kimértek egy temetőrészt.

Utolsó nagyobb temetés a vizsgált időszakban Juhos János asztalos-kőműves mesteré volt. 1965 tavaszán még nekifogott a templom nagyjavításának, de betegsége egypár hónap alatt végzett vele. A templomjavítást fia, János fejezte be, azon esztendő őszén.

 

A falusi udvar

A keszüi ember önellátásra volt berendezkedve. A földművelés és az állattartás mellett szükség volt a ház felszerelésére, bútorzatra, ruházatra. Mivel a múlt század közepe táján szinte minden család kendert termesztett, a vászon nagy részét maguk állították elő. Mivel juhtenyésztéssel is foglalkoztak, a juhgyapját megfonták, megszőtték. Ebből készítették a posztó ruhát. A bárány bundájából sapkát, a juh bőréből az 1960-as években már bundakabátot, vagy ahogy nevezték: kozsokot készítettek. Ujjatlan bundalájbit is készítettek, amelyet mejjrevalónak neveztek. A faluban két-három szűcsnek állandóan volt munkája.


Ifis kántálás a templomban 2016 karácsonyán

Finom szövetruhákat abban az időben a falusiak még nem használtak. Az üzletben is alig lehetett kapni szövetet. Egy idő után gyenge szürke vászonfélét, ahogy mondták, cájgot lehetett vásárolni, amiből nyári nadrágot készítettek. Már a mócsi vásárban is kezdtek nadrágokat, olcsóbb ruhát árulni az 1960-as években. Volt, aki a vásárban vette meg a lábbelit. Bőrcsizmát is lehetett kapni, ezt főleg a konfirmáltak, a felnőttek viselték. A szegényebb emberek még az 1950-es évek elején is bocskorban jártak. Nyári időben már kezdtek könnyű teniszcipőt, majd szandált használni.

A lakások általában két, ritkább esetben három helyiségből, szobából állottak, egyszerű berendezéssel. A gerendákba szegeket vertek, ezekre akasztották a csuprokat, tányérokat. Az ötvenes években még nagyon sok cseréptányért lehetett látni. A szoba padlója agyagos volt, gyakran újra kellett tapasztani. Az első szobában két ágy áll, elég magas lábakkal. Az ágyban szalmazsák, kendervászonlepedő, gyapjúpokróc, varrottas párnák. Ha volt kisgyermek, akkor a bölcső is a bútorzathoz tartozott. Kettő, esetleg három kis ablaka volt a lakásnak. Azt mondták, azért kell kisebb méretű ablak, hogy a szoba melegebb legyen. Az ajtóval szembeni fal mellett állt a rakott csempekályha, némelyik lerrel ellátva. A szoba bal felén az ablak alatt volt egy hosszú kanapé, amelynek ládájában ruhákat tartottak. Volt egykét polc, amelyekre edényeket, fűszert helyeztek. A kanapé előtt állt az asztal négy székkel. A petróleumlámpát az asztal fölé helyezték. Étkezéskor a gazda a belső sarokban ült. Evés előtt a család együtt imádkozott. Ott beszélték meg a napi teendőket. Különösen télen a szoba multifunkcionális volt. Itt főztek, pihentek, télen kézzel kukoricát fejtettek, az asszonyok fontak, a gyermekek egy sarokba szorulva tanultak. Kora tavasszal a kotló csirkéivel is a szobában volt. Könyv abban az időben csak pár családnál volt. De a Biblia és az énekeskönyv szinte sehonnan sem hiányzott.

A házban volt egy úgynevezett szépszoba. Ott állt egy-két vetett ágy, rajtuk varrottas párnák és szőttes pokrócok. Ebbe a szobába csak ritka vendégeket vezettek be. Nyáron hűvös volt a szobában, ritkán szellőztettek. Az 1960-as években, amikor városon már kezdtek bútorokat cserélni, falun is megjelentek a használt bútorok, amiket a városiak kivittek a vásárba. Fürdőszobák nem léteztek, egy-egy mosdótál ott volt a szobában.

Télen jobbára egy szobában fűtöttek, ott főztek, ott aludtak. Ha volt idős szülő, az is ott aludt és a család a gyermekekkel. Késő télen, február végén, március elején a szobába állították fel a szövőszéket. A nem nagyméretű ablakokba virágot tettek, főleg muskátlit.

A nádfedeles házakban is összehúzódott a család. Ezek a házak is agyagosak voltak. Keszüben deszkapadlót csak az 1960-as években kezdtek készíteni.

A tornácban mindenféle apróságot tartottak, különösen télen. Nyáron a tornácon is aludtak, főleg a gazda és a felesége. A nagylányok nyáron is a házban aludtak.

A ház mellé vagy vele szemben épült a nyári konyha. Ez feltétlenül ott állt minden telken. Különösen nyáridőben minden „mocskos” munkát itt végeztek. Itt állt a sütőkemence is. A kenyeret abban az időben otthon sütötték. Sokan kukoricalisztből málét is sütöttek a kenyérsütés alkalmával. A háziasszony este három-négy kenyérre való lisztet szitált, majd kovászolt. Kora reggel már dagasztott. Mikor a dagasztás lejárt, a tésztát kelni hagyták, letakarták meleg ruhával. Ekkor kezdődött a hevítés, jó félóra után pedig pereceket vagy ahogy mondták, langallót készítettek. Ezek a perecek jó negyedóra alatt megsültek, frissen nagyon finomak voltak. A jó házi kenyér nyáron is elállt egy hétig, télen ennél hosszabb ideig. A nyári konyha előtt volt egy kerek kőasztal. Sok helyen a konyha mellett egy ágas fát is állítottak, a vékony ágakra edényeket akasztottak. Nagyon sok helyen vaslábasban főztek. A töltött káposztát cserépedényben főzték és az öregek fakanállal ették. Nyáron sietni kellett a főzéssel, hogy délre meglegyen az ebéd, mert ki kellett vinni a mezőre a munkásoknak. Estére megint főtt ételt készítettek. A ház közelében volt egy gabonás, benne hombárok búzával, liszttel. A házak mellett volt egy-egy kis zöldségeskert, ahol igyekeztek megtermelni a legfontosabb konyhakerti növényeket. Piacra nem igen termeltek.


Keszüiek és az Eszterlánc zenekar

Az udvar alsó felében állt az istálló, amelyben négy-öt marhát tartottak. A falusi ember korán kelt. Nagyon vigyáztak az állatokra. Este későn is kimentek a viharlámpával hogy megnézzék a barmokat. A gazda kora reggel megint felkelt megnézte az állatokat és megetette. Hogy jobban vigyázzanak az állatokra, egy-egy öreg férfi télen-nyáron kint aludt az istállóban. Az udvar tele volt szárnyasokkal. A tyúkok abban az időben a gyenge kerítéseket átrepülték, és az utcán kaparásztak. Szintén az udvaron állt a kukoricakas. Az udvarra vigyáztak, mert nyáron és ősszel odahordták a szalmát, a szénát, a téli tüzelőt. Még az ágakat is elégették főleg hevítés alkalmával. Az udvaron még ott állt a tyúk- és a disznóól, valamint a gémeskút, és sok helyen volt eperfa, egy-egy gyümölcsfa. A juhok részére is volt egy elkerített terület, télen ők is fedett helyiségben aludtak.

A szarvasmarhákra nagy gondot fordítottak, hiszen az ökrökkel szántottak-vetettek, szénát, fát fuvaroztak, a teheneket pedig fejték. A felesleges tejet gyűjtőközpontba vitték.

Az 1950-es években kezdtek új istállókat építeni. Lassan lebontották a régi nádfedeles istállókat, és már égetett agyagcseréppel fedtek. Az új istállók nagyobbak voltak, mint a régiek. Középen szénásszint alakítottak ki, a csűr hátsó részében tartották a szekeret. Mivel tél elején az udvar még tele volt szénával, a disznókat a telken kívül perzselték, hogy a tűzveszélyt elhárítsák. Az udvarok sárosak voltak, betonjárdák még nem léteztek. A háború után még nem volt gumicsizma sem. Az udvaron még volt két-három szekér ágfa. Mindig csak annyit vágtak fel télen, ami egykét napra elég volt.

 

Az öltözet

Falun mindig a helyi szokásoknak megfelelően öltözködtek. Az újszülöttet az első napokban fehér gyolcsba tekerték, majd bölcsőben ringatták. Amikor már kezdett járni, hosszú ingecskét, pendelyt adtak mind a fiúra, mind a leányra. A nagyobb fiúkra posztóruhát adtak. Már a kisfiúk is kalappal jártak, nyáron szalmakalappal, a lányok kendőt hordtak. Hidegben egy-két gyapjúszvettert is feladtak rájuk. A nadrágot harisnyának nevezték. Így öltöztek a nagyobbak is, esetleg posztólájbit vagy bunda mejjrevalót használtak. Az alsónadrág vastag házivászonból készült. Szintén házivászon alsóruhát, ahogy mondták pendelyt viseltek a nők. Melltartót abban az időben még nem viseltek. A derekukon mindig volt kötény, amit magasan a mellük alatt kötöttek meg. A lányok hosszú hajjal jártak, és abba szalagot kötöttek. Fejükön varrottas kendőt hordtak. Nyáron vékonyabb parkét anyagból készítettek ruhát, vékony mellényt. Télen bundás mejjrevalót viseltek, több rendet vettek magukra, és két kendőt is feltettek a fejükre. Amikor a faluban jártak, vagy templomba mentek gyapjú hárászkendőt is viseltek, ami a hátukat is melegítette.


„Megterítve áll előttünk a szeretet asztala.” Úrvacsoraosztás 2017-ben

A módosabbak már az 1960-as években bundakabátot varrattak. A gyermekek, ahogy melegedett az idő, mezítláb jártak még iskolába is, majd olcsó teniszcipőben jártak. Az új téliruhát, kabátot, új csizmát, lábbelit csak karácsonykor vették fel először. Az 1950-es évek vége felé egy fiatalember, aki Kolozsváron dolgozott, hazajött karácsonyra új, konfekciós nagykabátban. Még a templomba is úgy jött az ünnepen, hogy az új kabáton az árcédulát is rajta hagyta. A férfiak nyáron kalaposan, télen báránybőr sapkával, kucsmával jártak.

 

A közösségi élet

Keszüben sokáig tartott a magángazdálkodás. A módosabb gazdák, amikor tehették, földet vásároltak. Már nagyon közeledett a közös gazdaság erőszakos létrehozása, de voltak, akik még 1958-59-ben is nem hivatalosan földet vásároltak. A kvótarendszer elég sok terhet rótt a gazdákra. Nyáridőben különösen csépléskor nagyon sok búzát kellett beadjanak az államnak. Akinek nem volt elég terménye, a végrehajtó a gazda házánál azt szedett össze, amit talált.

A kollektívgazdaság, hivatalos nevén a Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (MTSZ) elődje, a mezőgazdasági társulás 1958 őszén alakult. A társulásba nem kellett az egész földterületet beadni. Kezdetben ennek a szervezetnek az elnöke Horváth István (Pali) volt, aki a könyvelést is végezte. Nyaranként, mint középiskolás diák, már segítettem a könyvelésnél, az adatok kiszámolásánál

Már az 1950-es évek elején a megye nagyobb községeiben úgynevezett gép és traktorállomásokat alakítottak. Kolozs megyében ebben az időben mintegy kilenc-tíz ilyen központ volt. Eleinte Bonchidáról irányítottak a mezőkre lánctalpas, majd segédmotoros traktorokat. Ezeknek nem volt akkumulátoruk, hanem egy mágneses motorocska indította be a nagy motort. Amikor nyáron az 1960-as években öt-hat ilyen traktort beindítottak, volt ott zaj. Ebben az időben többen mentek traktoros iskolákba, és egy félévi képzés után már a faluban végezték a szántást-vetést.

A társulás után 1961 őszén megalakult az MTSZ, amelybe kénytelen-kelletlen néhány családon kívül mindenki beiratkozott. Nagy propaganda előzte meg a téesz megalakulását. Ebben az időben pártaktivistákat küldtek ki Kolozsvárról, de sok gazda csak hosszas rábeszélés után iratkozott be. Édesapámat is felkérték a hatóságok, hogy támogassa az ügyet, hogy minél többen lépjenek be a közösbe. Apám mindig megfontoltan vélekedett az aktuális politikai helyzetről. A téeszbe már a teljes földterületet be kellett adni, az istállókból elhajtották az ökröket, a lovakat, elvitték a szekereket, az ekéket. Amikor a kollektív megalakult, már a faluban, a Dinnyésföldön is megnyitottak egy kisebb gépállomást. A közös gazdaság megalakulása után az első feladat az volt, hogy összeszedjék az állatokat. Akinek több juha volt, azokból is elvittek. Otthon csak egy tehenet, tíz juhot, egy-két disznót lehetett megtartani. Még arra is ügyeltek, hogy kinek mennyi szárnyas állata van. Sokan belebetegedtek, hogy az annyira féltett gazdaságuk tönkrement. Az első elnök Horváth István (Hosszú) volt, aki azelőtt szabósággal foglakozott. Ekkor az értelmesebbek, akik tudtak írni-olvasni, már kezdetben csoportfelelősök, brigádosok lettek. A könyvelést kezdetben itt is Horváth István (Pali) és később Tóbiás István (Jósika Pista) végezte. Az első irodát a román iskola épületében helyezték el. 1962. április végén Bukarestben tartották a téeszelnökök első országos konferenciáját, amelyen közel 11 000 elnök vett részt. Azokban a napokban én is Bukarestben voltam egy iskolás tornászversenyen. Láttam, hogy a sok népviseletbe öltözött földműves, most már közösben dolgozó, mennyire figyelte a fővárost. Keszüt a konferencián Horváth István (Hosszú) képviselte.

Ugyancsak ez év tavaszán a magyarfodorházi származású Benkő Lajos agrármérnök került a faluba. Előzőleg Mócson volt agrármérnök. Mivel abban az időben a közös gazdaságnak még nem volt szolgálati lakása, a hatóságok nyomására Benkő Lajost a papi lak keleti részében levő két szobában helyezték el. Természetesen nem fizetett házbért az egyháznak. Ott lakott a családja is. Felesége, Irén asszony óvónői állást kapott. Abban az időben egy két éves kisfiúk volt. Ezért a mi családunknak össze kellett szorulni, de senki nem ellenkezhetett a pártvezetőség döntésével. A mérnök családja 1964 nyaráig lakott a papi lakban. Közben a falu közepén levő téren székházat és mérnöki lakást építettek. A több mint két esztendő alatt elég jó volt a viszony a mérnöki családdal. A Benkő család igyekezett a feladatát elvégezni, minket nem zavart különösen. 1989 decembere után Benkő mérnök Kolozsvárra költözött és a Tóközi Református Egyházközség presbitere, majd gondnoka lett.

A közös gazdaság megalakulása után az egyház földjeit is elvették. Azonban egy eldugott helyen még kb. két hektárt meghagytak, amelyet két évig még lehetett használni, s ezen az egyház búzát termelt.

A közös gazdaságban is azok voltak a hangadók, akik nem adtak be földet, mert nem is volt nekik, tehát akik szegények voltak. Azt gondolták, hogy nekik itt minden szabad. Természetesen, ha a tömeg előtt, vagy hivatalos ünnepen kellett volna felszólalniuk, erre már nem volt tehetségük. Egy ilyen állami ünnepen, amikor felment a színpadra, a helyi párttitkár csak ennyit mondott: „Üdvözlöm a megjelentek megjelenését”. Ezután szétnézett a teremben, és amikor meglátta apámat, ennyit mondott „Tiszteletes úr, jöjjön fel és tartson egy köszöntőt”.

Az addig csendes falu mintha megváltozott volna. Sokan felindultak azon, hogy az udvarukról elvitték az értékes állatokat és mezőgazdasági eszközeiket, hogy kiürült az istállójuk, a szeretett és megdolgozott földjüket pedig most mások bitorolják. Kialakult a vezetőség, ahova a párt emberei kerültek be. Kialakult egy új csoport, akik fontosnak érezték magukat: az elnök, az irodai személyzet, a raktáros, a pénztáros, a brigádosok csoportja. Egyesek már ekkor kezdték hangoztatni, hogy „én többet nem kapálok, nem aratok, csak sétálok”. Voltak, akik szekereket hajtottak, mások lovászok lettek. Az első években még alig volt traktor, jobbára ökrökkel dolgoztak. 1962 nyarán a téesz egy brassói gyártmányú Steagul roșu (Vörös zászló) teherautót vásárolt. Mivel abban az időben csak földút vezetett a faluba, sáros időben nem tudott bejönni az autó. Ezért a mócsi hegy tetején az országút mentén egy román embernél csűrt béreltek. Esős időben itt ürítették ki a kosit vagy itt rakták meg, és utána mentek Keszübe.

Az előbb említett Benkő mérnök szerette a kirándulásokat. Eleinte csak Kolozsvárra, futballmeccsekre, nyári vasárnapokon a kolozsi fürdőre vitte a keszüieket. 1963 nyarán már nemcsak Marosvásárhelyre, hanem távolabb, a Békás-szorosba és a vízi erőmű gyűjtő tavához, valamint Szovátára is elvitt. Nem volt könnyű a teherautó rakterén, fapadon utazni, de kedves emlékek maradtak ebből az időből.

A téeszben az első években nem volt munkaerőhiány, mert az emberek ekkor, 1963-65-ben még nem mentek máshova, például gyárakba dolgozni. A lányok közül néhányan telente elmentek Kolozsvárra szolgálni, de egyelőre nem jelentkeztek gyári munkára. Egy módos ember azt mondta, azért küldte el a leányát szolgálni, hogy tanulja a házi rendet.


Szenteste az ifisekkel a keszüi parókián 2016-ban. Képek: Mezőkeszüi Református Egyházközség

A közösben, az első években mindenki nagy kedvvel végezte munkáját. A falu alsó felében, a Réten elkezdték istállót építeni a barmoknak és szárnyas állatoknak. A patak közelében kertészettel is foglalkoztak. A paprikát, a paradicsomot, a padlizsánt nyár végén a kolozsvári piacra vitték eladni. Miután a keszüi és romángyéresi gazdaságokat egyesítették, a keszüiek még több munkát vállaltak. Mivel az országút mentén laktak, a gyéresi férfiak már az 1960-as évek elején elmentek ipari munkára. Így a keszüiek két határ földjét dolgozták, és ez a jövedelmüket is gyarapította.

A keszüi határ mindig rendezett volt. Minden évben megvoltak azok a határrészek, ahova búzát és kukoricát vetettek. Az 1950-es évek elejétől már nagyobb mértékben termeltek dohányt és cukorrépát, mert ezeket jól fizették. Ezenkívül jelentős területet foglalt el a napraforgó és a kenderültetvény. A kaszálókat is gondozták.

 

Az egészségügyi ellátás

Keszünek az volt a szerencséje, hogy Mócs alig három kilométerre helyezkedik el, ahol már volt kórház, és ahol több orvos is szolgált. Keszüben külön orvosi rendelő nem létezett, a papi lak egyik szobájába alkalmanként kijött egy-egy egészségügyi asszisztens, ritkábban orvos, amikor oltásokat végeztek. Ha valaki beteg volt, Mócsra vitték. A súlyos beteget szekéren vitték, olyankor sokan kiálltak a kapuba és érdeklődtek, ki a beteg. Sokszor azt is beszélték, hogy vajon visszajön-e még?

Falusi házaknál a higiénia abban az időben még sok kívánnivalót hagyott maga után. A nagy sár miatt sok volt a por. Mivel minden háznál volt istálló, ezért sok volt a légy, ami különösen nyári időben sok fertőzés hordozója volt. Az istálló mellett, az udvar vagy a kert végében volt egy egyszerű deszkából készült illemhely, amit árnyékszéknek is mondtak.

A testi tisztálkodás alapfokú volt. Nagyon sokan az udvaron az itatóvályúból vettek vizet és mosakodtak. Nyáridőben este szintén a kút mellett egy-két csésze vizet öntöttek a lábukra. Voltak, akik félrevonultak, és a csűrben, fateknőben tisztálkodtak. Télen nehezebb volt tisztálkodni, mert a házban csak egy helyiséget használtak. Egyik télen apám egészségügyi előadásokat tartott. Február közepe lehetett, és egy jó középkorú férfi azt mondta, november óta háromszor mosott lábat. Abban az időben még kevesen vásároltak finom szappanokat. Tavasszal minden háznál zsiradékból, csontból, marószóda hozzáadásával főztek mosószappant. A nagylányok az 1960-as években már kezdtek illatos mosdószereket használni.

A nagymosás elég nehéz munka volt. Az asszonyok előző napon hamulúgos vízzel nagy üstben, kint a szabadban áztattak. A kiáztatott ruhát a kút mellett sulykolóval kiverték. Ez nyáron jó volt, de télen, hideg vízben sulykolni nehéz, fáradságos munka volt. A kimosott fehérneműek otthon az udvaron, nyáron hamar száradtak, de télen több napig is szárították.

Egy időben próbáltak a helyi üzletbe orvosságot is hozni. Szakavatott gyógyszerész híján rövid idő után belátták, hogy ez nem jár sikerrel. Apámék otthon mindig tartottak fejfájás elleni pirulát és különböző lázcsillapítókat. De ha a betegség súlyosabb volt, akkor ők is azt mondták: menjenek orvoshoz.

 

(Folytatjuk)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték. 

erdélyi krónika

Immár több mint egy éve, hogy elindult Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika. Visszatekintve az elmúlt 12 hónapra, elmondható, hogy a kezdeményezés nem volt eredménytelen.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.

Olvasótábor Szálkán

Még a térképen is alig… A faluban magában már inkább, hisz volt már itt ilyesmi. Mint ahogyan másutt is előfordult, több helyszín esetében, a visszatérés. Az elmúlt 45 év adott erre alkalmat. Még kimondani is emelkedettség: közel fél évszázad, legkevesebb két nemzedék lelkisége benne, s a példa, az elköteleződés, a játék és az emberélmény közelségei.