Régi népdalok Aranyosszékről

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. (A szerkesztőség)

Vannak tájak, melyekről a köztudatban valahogy az a nézet alakult ki, hogy ott a népdal (sőt általában a folklór) már visszahozhatatlanul elenyészett. Mi tagadás, Aranyosszék is ezek közé tartozik. Megvizsgálva azonban, vajon miféle tapasztalat indokolja e vidék esetében az ilyenfajta vélekedést, kiderül, hogy legfennebb az a meglehetősen bizonytalan elképzelés szolgál alapul, amely szerint a néphagyomány kizárólag a fontos közlekedési útvonalaktól és ipari központoktól távol eső, a civilizáció fejlődésében elmaradott falvakban őrződhetett meg. Kutatók megfigyeléseire ugyanis már nemigen lehetne hivatkozni, hiszen itt tulajdonképpen csak a múlt (19. – szerk. megj.) század végén és a jelen század elején munkálkodtak folklórgyűjtők. A népköltészeti adatok följegyzői közül Jankó János és Mailand Oszkár nevét kell megemlítenünk. Népzenét Vikár Béla és Bartók Béla gyűjtött (előbbi nyolc sinfalvi, utóbbi pedig kilenc torockói dallamot; ezek azonban kéziratban maradtak). Az utóbbi két évtizedben mindössze néhány önkéntes gyűjtő szórványos próbálkozásairól tudunk.

Ismereteink roppant hézagait látva 1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről. Eszerint a hagyományőrzés ereje ugyan nem olyan nagy, mint mondjuk a moldovai csángóknál vagy a Mezőségen, és különleges, csak Aranyosszékre jellemző dallamokat sem találunk, mégis tévedés lenne azt állítani, hogy ezen a vidéken már nincs népdal. Bizony szép számmal akadnak itt még régi stílusú dalok is (köztük nem egy tiszta ötfokú), az általánosan elterjedt újabbak mellett. Meglepetésnek számít az eddig főként a Mezőségről, Marosszékről és Udvarhelyről ismert ún. „jaj-nóta” dallamtípusának itteni előfordulása (l. alább a 2., 4. és 6. példát). Ezenkívül a közeli Marosludas és Nagyenyed környékének néhány sajátos dallama is felbukkant (10. példa). A Bajka Sándorról szóló újabb keletű balladát alaposabb tanulmányozás céljából mintegy tizenöt változatban jegyeztem le. Sokat mond az a tény, hogy e változatok többségét régi stílusú dallamokkal lehetett hallani (ezek egyike a 8. példa).

Az imént mondottakat hadd szemléltessék a következő régi dalok.

(Az adatközlők neve, életkora és a gyűjtés időpontja:

1-2. Szőcs József, 75 éves, 1963. II.

3. özv. Apáczai Andrásné Székely Gizella,

48 éves. 1963. II.

4. Fodor Károly, 37 éves, 1963, II.

5-6., 8-9. Német Samu, 69 éves, 1964. XI.

7. Gáll Gyula, 38 éves, 1964. VI.

10. Varga István, 79 éves, 1964. VI.)

NB. Az aranyosgerendi dalokat Szenik Ilona társaságában gyűjtöttem.

2. Széles árok, keskeny palló,

Mert én igazán szerettem,

Igazán szeretni nem jó.

A szerelem tönkreteszen.

 

2. Látod, babám, hogy nyergelek,

Azt hitted, hogy el sem megyek.

Úgy elmegyek én a szemed elől,

Mint a harmat a nap elől.

 

 

2. Kicsi tulok, nagy a szarva,

Nem fér be az istállóba,

Ica te, sohasem felejtlek el.

A szarvából le kell vágni,

A babámtól el kell válni,

Ica te, sohasem felejtlek el.

 

 

2. Édesanyám, hol van az az édes tej,

Amelyikkel katonának nevelt fel?

Adta volna a tejét a macskának,

Hogy ne nőttem volna fel katonának.

 

 

 

2. Egye meg a súly a fenét,

Mért nem ette meg a legényt!

Hej ta ra ra…

Mert a legény leánycsaló,

Mind akasztófára való.

Ej ta ra ra…

 

 

2. Szeress, szeress, csak nézd meg, kit,

Mert a szerelem megvakít.

Engemet is megvakított,

örök bánatba taszított.

 

 

2. – Adjon Isten, keresztanyám, jó estét!

– Adjon Isten, keresztfiam, szerencsét!

– Ne kívánja, keresztanyám, szerencsém,

Még ma éjjel kendbe vágom a fejszém.

 

3. Újtordában most faragják azt a fát,

Amelyikre Bajka Sándort akasztják.

Fújja a szél fehér ingét, gatyáját,

Összeveri ráncos szárú csizmáját.

 

 

2. – Kocsmárosné, csalfa kocsmárosné,

Hát ez a szép paripa a kié?

– Jó bort iszik annak a gazdája,

Most jött ide, nincs egy fél órája.

 

3. – Kocsmárosné, küldje ki a betyárt,

Vagy jöjjön ki, vagy lőjje meg magát!

Ki se megyek, meg se lövöm magam,

Aki betyár, vigye el a lovam!

 


Képfelirat

 

2. Úgy elmegyek, meglátjátok,

Soha hírem se halljátok.

Mikor híremet halljátok,

Levelemet olvassátok.

 

3. Ha te elmégy, én is el,

Tőled nem maradok el.

Nehezen esik a járás,

Tőled, babám, a megválás.

 

(Művelődés, 1971. július, XXIV. évfolyam, 6. szám, 1971. június, 20–22. oldal)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?