Az Észak-Magyarországi EMKE-képviselet első évtizede

2010. március 12-én, Sárospatakon a Makovecz Imre tervezte A Művelődés Háza és Könyvtára belső folyosóján ünnepélyes keretek között népes közönség előtt hullt le a lepel arról az emléktábláról, amely hirdeti, hogy az épület nemcsak a helybéli közösség kulturális intézménye, hanem az EMKE Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja is. 2020-ban a világjárvány miatt nem sikerült a tízéves jubileumon ünnepélyes rendezvény keretében emlékezni, ezért a sárospataki intézmény egy évfordulós kötet kiadását tervezi, amelyben az EMKE és Sárospatak több évtizeden átívelő kulturális kapcsolatairól jelennek meg írások. Az alábbiakban közöljük Bordás István sárospataki művelődésszervezőnek a kötetbe szánt, rövidített emlékező írását. Bordás István, aki az EMKE tiszteletbeli tagja, a Bodrog-parti város és az EMKE közötti három évtizedes kulturális eseményfolyamnak nemcsak aktív részese, hanem hídépítője is.

Kolozsvár belvárosában van egy utca, amit az itt lakó magyarok Petőfi utcának hívnak. Amúgy a hivatalos román elnevezés Avram Iancu. Ha valaki kicsit is ismeri az 1848–49-es forradalom és szabadságharc erdélyi történetét, ennél nagyobb paradoxont el sem tud képzelni. A magyar szabadságharc jelképes nemzeti költőjéről elnevezett utcát egy olyan személy nevére átírni, aki éppen a szabadságharc ellen fogott fegyvert, magyar szemszögből nehezen felfogható történelmi ellentmondás. Persze ne legyenek illúzióink, a Kárpát-medence vérzivataros évszázadai tele vannak ilyen felfoghatatlan ellentétekkel. Nemcsak Kolozsváron, hanem máshol is.

Egy magyarországi magyar nehezen tudja elképzelni annak a kolozsvári nemzettársának az érzéseit, aki a Petőfi utcán lakik, de a borítékra, amit postán kíván elküldeni, a feladó címeként Avram Iancu nevét kell felírnia. Sokaknak, akik az anyaországból látogatnak Kolozsvárra, a román szemszögből nemzeti hősként tisztelt mócot ábrázoló szoborról ez fel sem rémlik.

Innen, a határokon belüli Magyarországról sokféleképpen lehet szemlélni a trianoni döntéssel elszakított területeket és az ott élő magyarságot. Vannak „hivatalos” verziók és persze van sokféle személyes hozzáállás is. Nem vitás, hogy a közgondolkodás és a hivatalos politika sokszor eltérő megközelítéseket tartalmazhat. Lássuk be, hogy a politikai verziók mind telis-tele vannak az aktuális érdekrendszerek előítéleteivel. Jobbik esetben a magyar állam és az utódállamok közötti érdekharcának, vagy érdekegyeztetésének előterében jelennek meg. Rosszabb esetben – és ez sajnos gyakori – az az itthoni aktuálpolitika kiszolgálása, annak alárendeléseként működik. Így volt ez a két világháború közötti revíziós törekvések lázában. Nem volt másképpen azonban a kommunizmus alatti „elhallgatás évtizedeiben”, ahol mindent a szovjet birodalom központi eszméjének üvegén át kellett szemlélni. Sajnos, lássuk be, az elmúlt harminc év többé-kevésbé demokratikus rendszerének vizsgálata sem hoz olyan eredményt, amely azt mutatná, hogy a hazai politika önnön érdekein túllépve képes szemlélni a határon túli magyarok szükségleteit. Úgy vélem, hogy mindezzel nem mondok újat senkinek, aki egy kicsit is érdeklődik az elmúlt évszázad politika története, vagy a jelenkorunk közéleti eseményei iránt.

Számomra ennél sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy a hétköznapi ember hogyan tekint a határon túli, közelebbről az erdélyi magyar közösségekre. Mi változott az elmúlt három évtizedben, ha változott valami egyáltalán. A hétköznap emberével e kérdésről beszélgetve néha az az érzésem, hogy nem sok minden. Legfontosabb megállapítás az lehet, hogy honfitársaim nagy része rendkívül keveset tud az erdélyi magyar közösségek történelméről, kultúrájáról, jelenlegi állapotáról, vagy a napi élethelyzeteiről. Főleg pedig arról tud keveset, hogy mi minden változott Erdély-szerte az elmúlt harminc évben. Ha számba veszem az eltelt évek ezzel kapcsolatos beszélgetéseiben elhangzottakat, az erről alkotott kép nem túl szívderítő. Olyan, amely az információk, a tudás hiányára utalnak, és telis-tele vannak téveszmékkel, jó vagy rossz előítéletekkel. A skála rendkívül széles. A könnyes, pátoszos, érzelgős „egy nemzet vagyunk” gondolattól kezdve, a borgőzösen hőbörgős revíziós gondolatokig terjednek az egyik skálán. De megjelenik a teljes érdektelenség is, lerománozva határon túli nemzettársainkat. Természetesen vannak reális ismereteken alapuló megközelítések is. Sajnos, ez utóbbiak a ritkábbak. Sokak számára Erdély még mindig Székelyfölddel azonos. A történelmi és a mai politikai értelemben vett Erdély közötti különbség kevesek számára világos. A szórvány fogalmát sokan leegyszerűsítik: olyan települések összességeként gondolnak rá, ahol egyszerűen csak kevesebb magyar él. A történelmileg szórványban élő dél‑erdélyi magyarok helyzetének különbsége a pár évtizede szórványsorsra jutott magyar közösségek állapota közötti lényeges különbségek nem világosak sokunk számára. Ennek fényében nehezen érthetők olyan kérdések, mint a székely autonómia, a kisebbségi magyar oktatás vagy a magyar közösségek kulturális helyzete, tevékenysége, teljesítményei. Tisztában vagyok azzal, hogy a közgondolkodást erősen áthatja a napi politikai kommunikáció szükségszerű egyszerűsítése, ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy az ismeretek hiánya és az érzelmekkel túlfűtött nemzeti „hőzöngés” rövid és hosszú távon csakis árthat mind a magyarországi ilyen irányú közgondolkodásnak, mind pedig a határon túli magyar közösségek józan stratégiaalkotásának. Példaként csupán annyit említek, sokszoros tapasztalatom: a székely autonómiát „kiáltó” itthoni honfitársaimnak fogalmuk sincs arról, hogy mi érdekében ágálnak.

A türelmetlen olvasó már bizonyosan felteszi azt a kérdést, hogy mi köze mindennek a tízéves sárospataki EMKE képviselethez. Bátran állíthatom, nagyon is sok. E kis kötet lapjain sok helyen lehet majd olvasni, hogy mikor milyen események, történések valósultak meg a magyar-magyar kulturális kapcsolatok e kis szeletében az elmúlt három évtizedben, de leginkább az EMKE-képviselet 2010-es avatása óta. Kollégáim és barátaim számba veszik ezeket az eseményeket éppúgy, mint a kapcsolatok kialakulásának sokszor szívmelengető történetét. Arról azonban kevés szó esik, hogy mivégre történt mindez. E kapcsolatok, programok szervezői – vagyis mi – miért vállaltuk ezt a munkát. Hisz itt nem állami szervezetek előre megadott feladatairól és bőséges finanszírozásáról volt, van szó. Minden egyes program a mi ötletünk, a mi szabad elhatározásunkból született. Pénzügyi támogatás pályázatokból került, ha került egyáltalán. Az esetek jelentős részében külön díjazás nem is járt ezért a munkáért. Elegáns lenne azt írni, hogy az EMKE képviseleti pont megalapítása kimunkált küldetéssel és szakmai programmal történt. Ha ragaszkodunk a szikár tényekhez, ez nem így volt. De önmagamnak ellentmondva: mégis volt valami stratégiai elképzelés, hiszen az elindítók tudták, érezték mit kell tenniük. Ha úgy tetszik, a küldetés a fejünkben az értékrendünkben jelent meg, a programot pedig az élet írta. Leegyszerűsítve: kultúrát viszünk át a határon. Magyar kultúrát innen, Észak-Magyarországról Erdélybe. Magyar kultúrát Erdélyből Észak‑Magyarországra, és néha kilépve a régióból, az ország más részeibe is. Megmutatni magunkat és megismerni titeket. Szembesülni a magyar kultúra sokszínűségével, értékével. Mi, akik részt veszünk ebben, pontosan jól tudjuk, hogy a kultúra oly sok mindent integrál magába, hogy ez a legkiválóbb hordozója és forrása mások megismerésének.

Az elmúlt tíz évben ötvennél több eseményen több ezer ember vett részt. Az együttműködő partnerek száma meghaladja a százat. A felhasznált pénzügyi forrásokat számolgatni azért nincs értelme, mert a ténylegesen elköltött forintok és lejek értékét jóval meghaladóan, más erőforrásokat is bevontunk a megvalósításba. A rendelkezésre álló épületek és technika használata. Az ilyen-olyan szervezetek nevében elszámolt sok-sok kilométernyi utazási költség, a több ezer órányi élő munka jóval nagyobb értékként esik latba a számvetéskor. És természetesen talán a legfontosabb a kialakult szakmai-emberi kapcsolatok, a bizalom értéke, amely sohasem számszerűsíthető.

Klasszikus hálózatépítés volt ez, amelynek csomópontjaiban egy-egy előadás, kiállítás, fesztiválrészvétel található. Hálózat, amely Vajdahunyadtól Nagybányáig, Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig terjed. Mindez a magyar kultúra éltetése, újraépítése, bemutatása érdekében. Magasztosan pedig átvitt értelemben annak érdekében, hogy megismerjük egymást. Azért, hogy mi, kultúraközvetítők minél hitelesebb nemzeti képet mutassunk azon magyar közösségeknek, amiket szolgálunk. Valódi képet az ittenieknek Erdélyről, és az itt élő kultúrát az ottaniaknak. Reményeink szerint mindez egyaránt szerepet játszik az egyéni tudás építésében éppen úgy, mint a közös tudatában. Értéket ad, segít tájékozódni, megismerni mindazt, amit nemzettársaink értéknek tartanak. Gondolhatnánk, hogy elvileg ez könnyű, hisz mindannyian magyarok vagyunk, de a korábbi példákból láthatjuk, hogy ez nem is annyira egyszerű. Hisz kimaradt közös történetünkből sok-sok év. Újra közös történeteket kell építeni egyénileg külön-külön, és persze a közösségeknek is. Az elmúlt tíz év nem számokban kifejezhető legfőbb hozadéka talán az, hogy van már közös története a sárospataki Művelődés Házának és az ­EMKE-nek, vagy a sárospataki Képtárnak és a Nagybányai Teleki Magyar Háznak. A sort persze lehetne még folytatni.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy most már vannak közös történeteim nekem is számos erdélyi kollégával, baráttal. Olyanok, amelyek meghatározzák nem csupán az erdélyi magyar kultúráról való gondolkodásomat, hanem az egész magyarságról vallott nézeteimet is. Sejtem már, hogy miért más magyarnak lenni Nagybányán vagy Kolozsváron, mint nekem itt Sárospatakon. Ez pedig szélesebb megvilágításba helyez sok mindent, amit gondolok nemzetről, hazáról és az eziránt érzett felelősségről.

Tisztában vagyok azzal, hogy mindaz, ami az elmúlt tíz évben zajlott az EMKE Észak-Magyarországi Képviselete keretei között, csupán csepp a tengerben. Abban a tengerben, ami azt a munkát jelképezi, amely végén újra értéken alapuló egységes magyar kultúra jelenik meg a Kárpát-medencében. Azt a munkát, amelynek eredményeképpen egy magyar polgár el tudja képzelni egy kolozsvári honfitársa azon érzéseit, amik a boríték címzése közben jár a fejében.

Nem sok e csepp tudom, de vállalható.