„A szépség mindenütt ott van,
nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg”
(Auguste Rodin)
Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. Nem véletlen az, hogy a mérnök az irodalomban, az orvos a költészetben vagy a festészetben találja meg azt a lelki egyensúlyt, amire valamennyien vágyunk. Kepes György írja A világ új képe című könyvében: „Az ember megszelídítette a világot, és fokozatosan saját emberi léptékébe foglalta. Az erdők és hegyek félelmetes állatszörnyektől és démonoktól benépesített helyek voltak, melyeket a bölcs ember messze elkerült. Később ismerős, barátságos világ részévé váltak, sőt békés menedékké a megpróbáltatások között”. Ám az irodalom, költészet, festészet nemcsak menedéket nyújt, hanem lehetőséget ad az önkifejezésre, önmegvalósításra is. Pótcselekvés esetében az önkifejezés ily módon való megvalósítása különösen az orvosok körében nagyon elterjedt. Példaértékű erre Balogh András festészete, aki orvosi hivatása mellett a festészettel kötelezte el magát. Festészetében a szülőföld iránt érzett szeretete, a bánáti táj, majd a későbbiekben Kolozsvár és környéke elevenednek meg. Minden festményéről a természet iránti szeretet sugárzik. Gyermekkorának emlékei, a Partos Pusztai békét, nyugalmat sugárzó sík táj végig kíséri egész életét. Ez a szeretet készteti alkotásra, ennek jegyében születnek képei az akvarell, a pasztell, vagy olaj műfajában.
Balogh András egy Temes megyei csöndes kis faluban, Partoson született 1922. október 14-én, a Berzeva partján, a szerb határ közelében, Balogh András és Csontos Veronika fiaként. A kis település mindössze néhány házat számlál alig ezer lakossal. Elemi iskoláit itt végezte, majd Temesvárra került, és Piarista Líceumba járt 1939 és 1943 között. Ebben az iskolában a piarista rend szellemében nevelték a diákokat. A piarista rend a római katolikus egyházon belül működik, jelmondata a Pietas et Litterae, azaz Lelkiség és Műveltség. A piaristák papok és közösségben élő szerzetesek is. Életüket a gyermekek nevelésének és oktatásának szentelik. A négyszáz éves piarista rend a szegények melletti elkötelezettséget tartja hivatásának. A rend alapítója Kalazanci Szent József. Valójában innen kerülnek ki a papnövendékek, de a diákokat nem kötelezik arra, hogy a papi hivatást válasszák. Itt érettségizett Balogh András 1943 májusában, amikor is a 91 sikeres kandidátus közül a 19. lett a Piarista Líceumban Temesváron. Értesítőjéből kiderül, hogy már ekkor felfigyeltek kitűnő rajzkészségére. 1929-ben, amikor húga alig két hónapos volt, édesapjuk kiment Kanadába, hogy családját anyagilag jobban segíthesse. A tőle rendszeresen kapott pénzekből földet vásároltak, melyek értékesítéséből később édesanyja támogatta a Temesváron líceumba került fiát. A két gyermeket édesanyja nevelte, így a gyermekek nagyon kötődtek édesanyjukhoz, és természetesen egymáshoz. Az apa a családot a későbbiekben sem tudta kivinni, és hazajönni sem tudott a betegségei, valamint a második világháború miatt. Ez a kivándorlás sok nehézséget okozott kezdetben a pályáján. Az érettségi után 1945-ban a háború árnyékában átkelt a szerb határon, felkerült Budapestre, majd átjött Kolozsvárra, ahol beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, de hamarosan rájött, hogy nem ez lesz élete hivatása, így később beiratkozott a Bolyai Tudományegyetem Orvostudományi Karára Marosvásárhelyen. Itt 1949-ben megszerezte az orvosi diplomát a higiénia szakon. Bevett gyakorlat szerint a legjobb végzős diákot visszatartották tanársegédként. Ő is részesült ebben a megtiszteltetésben, de néhány hónap után megszűnt tevékenysége az egyetemen. 1950 áprilisa és 1951 októbere között katonaorvosként szolgált Medgidián, a távoli. Mi váltotta ki ezt a nagy változást? Talán meglátták az új öltönyben, amit édesapja küldött ajándékba Kanadából az érettségi alkalmával, és kitudódott nyugati rokonsága? Úgy, tűnik igen! Erős akarattal, kitartással, sikeres vizsgák után Kolozsvárra került a katonakórházba, ahol megszerezte a belgyógyász és pneumofitziológiai szakosítást. Innen ment nyugdíjba 1986-ban. Nyugdíjas éveit szeretett családja körében töltötte, minden idejét unokáinak és a festészetnek szentelve 2001-ben bekövetkezett haláláig.
Az íráskészségéről és érzékeny lelkivilágáról tanúskodik az az ötven levél, amit 1952 és 1954 között címzett szíve választottjának, Móc Anikónak. A kórház igazgatósága ellenezte a házasságot, mivel választottja gazdag családból származott, így nem felelt meg a kor elvárásainak. Kitartó, egyenes egyénisége itt is megnyilvánult, mert 1954. november 14-én feleségül vette Móc Anikót, akitől egy lánya született: Petronella – ma főorvos Kolozsváron a Prof. Dr. Ion Chiricuță Onkológiai Intézetben a Sugárterápia Osztályon.
A festészethez szükséges alapismereteket a Népművészeti Iskolában sajátította el, majd a későbbiekben autodidakta módon folytatta. Eleinte rajzolt, majd az akvarell, pasztell, olaj festészet terén szerzett jártasságot. Mindenekelőtt a grafika területén gyarapította ismereteit, tudatában volt annak, hogy minden festmény alapja a jó rajz. „A vonal rendkívül sok lehetőséget rejt magában – írja Nagy Pál a Képzőművészet Iskolája című könyvében. A szénrajzban sok lehetőség van. Voltaképpen átmenetet képez a rajz és a festészet között. Festészete hazai talajból táplálkozik. Az ember kevés képén van jelen, de minden az emberre vall. A képek színvilága, életöröme egyfajta időtlen nyugalmat áraszt. A sajátosan felfokozott színekben erő van, ugyanakkor rendkívül sok finomság. Tájábrázolásain festői nyelve szabad, kötetlen. A sokszínű táj alázatos közeledésre készteti. A tiszta színek, dekoratívabb formák grafikus vonalvezetést eredményeznek. „Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahova való. De úgy, hogy ott maradhasson” – írja Rippl Rónai József. Művészi térszemléletének alapja a rálátás. Képei híven tükrözik természetjárásaiból származó élményeit. Képei nagy részén érzékelteti a sík táj költőiségét.
Érdekes kísérletnek lehetünk tanúi, amikor kazalba szedett kukoricakóróinak három változatát tekintjük meg. Nem érdektelen az, hogy milyen sorrendben készültek ezek a képek, hiszen rajtuk nyomon követhető alkotójuk mesterségbeli fejlődése. Egyértelmű, hogy elsőként a tusrajz készült el, ahol egy sötét vonalhálóval szemlélteti a kazalba szedett kukoricakórók tömegét, a pasztellnél már sokkal rajzosabb, kidolgozottabb a képsík, a színek is sokkal finomabbak, végül pedig az olajképnél egy már szublimált, merészebb és biztosabb vonalvezetéssel találkozunk, ami már sokkal kifejezőbb. Már ezen a három képen nyomon követhető a mesterségbeli fejlődés. Az olajképen látszik, hogy a festéket nagyvonalúan spaklival tette fel, a színek élesen elhatárolódnak egymástól. Valójában itt is folthatásokra épít, ahogyan képei nagy részén. A színeket egymástól jól elhatárolódott színsíkokba teszi fel a vászonra. A kazalba rakott kukoricakóró egy jól meghatározott munka eredménye, egyfajta jelkép, az elvégzett munka szimbóluma.
A fűzfák motívumát több változatban is megfestette az akvarell és az olaj műfajában. A Bánáti tél című akvarellfestményén valahol a tél végén vagyunk, amikor az olvadó hó szürkés-fehér színe mellett a levegőt betöltő nedvességet, nyirkosságot is érezni. Előtérben a magasba törő, égbekiáltó csupasz fák ágai a pusztában, háttérben pedig kirajzolódnak a bokrok. Először tusrajzba készítette el 1979-ben, majd rá tíz évre akvarellben is. Az olajban fogalmazott képsíkon is már a tél végét érzékelteti. Az előtérben lévő fák itt sötét tónusúak, csupasz ágaikkal égbekiáltó szörnyetegeket sugalmaznak. Érzékelni az olvadó hóból képződött tócsákat, amelyekbe tükröződnek a közeli bokrok rajzolatai. Az itt-ott felvillanó sárga foltok adnak a képnek egy kis melegséget. Csendélet kék vázával című festményét másodszor festette meg. Az első változat elveszett, és nem került meg egy Romániai Orvosok Téli Szalonja kiállítás alkalmával a Szépművészeti Múzeumban. Egy alkotó mindig nehezen válik meg egy munkájától, akár eladja, akár elajándékozza őket. Megfesti másodjára is, de ez már nem lett olyan sikeres, a színek kissé sötétebbre sikerültek, ami nem lehet véletlen, hiszen egyfajta szomorúsággal festette az elkönyvelt veszteség miatt. Az elveszett kép színei valahogy világosabbak voltak. Bánáti táj című képén a lankás partosi Pusztai táj kel életre, finom színekkel, aprólékosan kidolgozott égbottal, a fátyolfelhőkön átütő kékes-szürke színnel. A mosó asszonyok című képén ismert motívumot dolgoz fel, egyéni módon. Háttérben az alig kezdődő ősz színeiben pompázó fákkal, mocsaras parttal, szénabuglyákkal, előtérben a pataknál mosó asszonyok fehér fejkendővel, fehér ruhával, ami kiemeli a két alakot a síkból.
Az évek során gyakran szerepelt festményeivel a Romániai Orvosok Téli Szalonja címet viselő éves értékfelmérő kiállításain a Szépművészeti Múzeum termeiben. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (IMF) rektorátusa, valamint a Szindikátus által kiadott, a Romániai Szocialista Köztársaság Orvosainak Téli Szalonja címet viselő kiadványban 1977-től már képviseli magát egy festménnyel. A Korunk Galéria 1982-ben rendezett egy csoportos kiállítást a képzőművészetet gyakorló orvosok munkáiból, ahol – Petronella nevű lányával együtt – kiállítóként volt jelen. A Korunk Galéria története 1973 és 1986 között című kiadványban egymás mellett olvashatjuk nevüket. Ezután már több alkalommal szerepelt együtt apa és leánya a Téli Szalon éves értékfelmérő kiállításain. Ezt követően az 1980-ban rendezett Téli Szalonon részt vett Őszi tájkép című festményével (olaj, vászonra). 1986-ban a szokásos Téli Szalonon is megjelent, ahol Az elmúlt tél című olajfestménnyel, lánya pedig három sikeres szénrajzzal képviseltette magát: Portré I., Portré II. és Parasztember. Leánya a későbbiekben több alkalommal is részt vett a Téli Szalon rendezvényein. Már itt is érezni Balogh András elhivatottságát a téli táj ábrázolásában. Számos olaj- és akvarellképe születik, amelyekben a téli táj szépségeinek adózik. A téli tájképekben az időtlen csend, az örökkévalóság után való vágy sejtetik ars poétikáját.
1988-ban négy festményét állították ki a Téli Szalonon, melyeknek címei: Ősz, Tél, Virágok és Tájkép (olaj, kartonra). 1989-ben ismét leányával közösen látogattak el a Téli Szalonra, három festménnyel: Ősz, Tél, Ősz a hegyekben. Balogh Adrás 1993-ban három olajképpel szerepelt a Téli Szalonon: Ősz, Tél, Bánáti táj (olaj, kartonra). 1994-ben öt festményét tekinthették meg az érdeklődők: Ősz, Csendélet, A delta, Hegyi táj és Tájkép (olaj, kartonra).
Balogh András érzelemteli, őszinte, gondosan megmunkált akvarell,- pasztell- és olajképei valós díszei leánya otthonának. Mert e képek nagy része leánya tulajdonában áll, aki maga is a grafika bűvöletében él. Otthona falait apja képei díszítik és teszik barátságossá, ereklyeként őrzi ezeket az alkotásokat.
