Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Balogh András festői világa

A szépség mindenütt ott van,
nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg”
(Auguste Rodin)

 

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. Nem véletlen az, hogy a mérnök az irodalomban, az orvos a költészetben vagy a festészetben találja meg azt a lelki egyensúlyt, amire valamennyien vágyunk. Kepes György írja A világ új képe című könyvében: „Az ember megszelídítette a világot, és fokozatosan saját emberi léptékébe foglalta. Az erdők és hegyek félelmetes állatszörnyektől és démonoktól benépesített helyek voltak, melyeket a bölcs ember messze elkerült. Később ismerős, barátságos világ részévé váltak, sőt békés menedékké a megpróbáltatások között”. Ám az irodalom, költészet, festészet nemcsak menedéket nyújt, hanem lehetőséget ad az önkifejezésre, önmegvalósításra is. Pótcselekvés esetében az önkifejezés ily módon való megvalósítása különösen az orvosok körében nagyon elterjedt. Példaértékű erre Balogh András festészete, aki orvosi hivatása mellett a festészettel kötelezte el magát. Festészetében a szülőföld iránt érzett szeretete, a bánáti táj, majd a későbbiekben Kolozsvár és környéke elevenednek meg. Minden festményéről a természet iránti szeretet sugárzik. Gyermekkorának emlékei, a Partos Pusztai békét, nyugalmat sugárzó sík táj végig kíséri egész életét. Ez a szeretet készteti alkotásra, ennek jegyében születnek képei az akvarell, a pasztell, vagy olaj műfajában.

Balogh András egy Temes megyei csöndes kis faluban, Partoson született 1922. október 14-én, a Berzeva partján, a szerb határ közelében, Balogh András és Csontos Veronika fiaként. A kis település mindössze néhány házat számlál alig ezer lakossal. Elemi iskoláit itt végezte, majd Temesvárra került, és Piarista Líceumba járt 1939 és 1943 között. Ebben az iskolában a piarista rend szellemében nevelték a diákokat. A piarista rend a római katolikus egyházon belül működik, jelmondata a Pietas et Litterae, azaz Lelkiség és Műveltség. A piaristák papok és közösségben élő szerzetesek is. Életüket a gyermekek nevelésének és oktatásának szentelik. A négyszáz éves piarista rend a szegények melletti elkötelezettséget tartja hivatásának. A rend alapítója Kalazanci Szent József. Valójában innen kerülnek ki a papnövendékek, de a diákokat nem kötelezik arra, hogy a papi hivatást válasszák. Itt érettségizett Balogh András 1943 májusában, amikor is a 91 sikeres kandidátus közül a 19. lett a Piarista Líceumban Temesváron. Értesítőjéből kiderül, hogy már ekkor felfigyeltek kitűnő rajzkészségére. 1929-ben, amikor húga alig két hónapos volt, édesapjuk kiment Kanadába, hogy családját anyagilag jobban segíthesse. A tőle rendszeresen kapott pénzekből földet vásároltak, melyek értékesítéséből később édesanyja támogatta a Temesváron líceumba került fiát. A két gyermeket édesanyja nevelte, így a gyermekek nagyon kötődtek édesanyjukhoz, és természetesen egymáshoz. Az apa a családot a későbbiekben sem tudta kivinni, és hazajönni sem tudott a betegségei, valamint a második világháború miatt. Ez a kivándorlás sok nehézséget okozott kezdetben a pályáján. Az érettségi után 1945-ban a háború árnyékában átkelt a szerb határon, felkerült Budapestre, majd átjött Kolozsvárra, ahol beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, de hamarosan rájött, hogy nem ez lesz élete hivatása, így később beiratkozott a Bolyai Tudományegyetem Orvostudományi Karára Marosvásárhelyen. Itt 1949-ben megszerezte az orvosi diplomát a higiénia szakon. Bevett gyakorlat szerint a legjobb végzős diákot visszatartották tanársegédként. Ő is részesült ebben a megtiszteltetésben, de néhány hónap után megszűnt tevékenysége az egyetemen. 1950 áprilisa és 1951 októbere között katonaorvosként szolgált Medgidián, a távoli. Mi váltotta ki ezt a nagy változást? Talán meglátták az új öltönyben, amit édesapja küldött ajándékba Kanadából az érettségi alkalmával, és kitudódott nyugati rokonsága? Úgy, tűnik igen! Erős akarattal, kitartással, sikeres vizsgák után Kolozsvárra került a katonakórházba, ahol megszerezte a belgyógyász és pneumofitziológiai szakosítást. Innen ment nyugdíjba 1986-ban. Nyugdíjas éveit szeretett családja körében töltötte, minden idejét unokáinak és a festészetnek szentelve 2001-ben bekövetkezett haláláig.

Az íráskészségéről és érzékeny lelkivilágáról tanúskodik az az ötven levél, amit 1952 és 1954 között címzett szíve választottjának, Móc Anikónak. A kórház igazgatósága ellenezte a házasságot, mivel választottja gazdag családból származott, így nem felelt meg a kor elvárásainak. Kitartó, egyenes egyénisége itt is megnyilvánult, mert 1954. november 14-én feleségül vette Móc Anikót, akitől egy lánya született: Petronella – ma főorvos Kolozsváron a Prof. Dr. Ion Chiricuță Onkológiai Intézetben a Sugárterápia Osztályon. 

A festészethez szükséges alapismereteket a Népművészeti Iskolában sajátította el, majd a későbbiekben autodidakta módon folytatta. Eleinte rajzolt, majd az akvarell, pasztell, olaj festészet terén szerzett jártasságot. Mindenekelőtt a grafika területén gyarapította ismereteit, tudatában volt annak, hogy minden festmény alapja a jó rajz. „A vonal rendkívül sok lehetőséget rejt magában – írja Nagy Pál a Képzőművészet Iskolája című könyvében. A szénrajzban sok lehetőség van. Voltaképpen átmenetet képez a rajz és a festészet között. Festészete hazai talajból táplálkozik. Az ember kevés képén van jelen, de minden az emberre vall. A képek színvilága, életöröme egyfajta időtlen nyugalmat áraszt. A sajátosan felfokozott színekben erő van, ugyanakkor rendkívül sok finomság. Tájábrázolásain festői nyelve szabad, kötetlen. A sokszínű táj alázatos közeledésre készteti. A tiszta színek, dekoratívabb formák grafikus vonalvezetést eredményeznek. „Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahova való. De úgy, hogy ott maradhasson” – írja Rippl Rónai József. Művészi térszemléletének alapja a rálátás. Képei híven tükrözik természetjárásaiból származó élményeit. Képei nagy részén érzékelteti a sík táj költőiségét.  

Érdekes kísérletnek lehetünk tanúi, amikor kazalba szedett kukoricakóróinak három változatát tekintjük meg. Nem érdektelen az, hogy milyen sorrendben készültek ezek a képek, hiszen rajtuk nyomon követhető alkotójuk mesterségbeli fejlődése. Egyértelmű, hogy elsőként a tusrajz készült el, ahol egy sötét vonalhálóval szemlélteti a kazalba szedett kukoricakórók tömegét, a pasztellnél már sokkal rajzosabb, kidolgozottabb a képsík, a színek is sokkal finomabbak, végül pedig az olajképnél egy már szublimált, merészebb és biztosabb vonalvezetéssel találkozunk, ami már sokkal kifejezőbb. Már ezen a három képen nyomon követhető a mesterségbeli fejlődés. Az olajképen látszik, hogy a festéket nagyvonalúan spaklival tette fel, a színek élesen elhatárolódnak egymástól. Valójában itt is folthatásokra épít, ahogyan képei nagy részén. A színeket egymástól jól elhatárolódott színsíkokba teszi fel a vászonra. A kazalba rakott kukoricakóró egy jól meghatározott munka eredménye, egyfajta jelkép, az elvégzett munka szimbóluma.

A fűzfák motívumát több változatban is megfestette az akvarell és az olaj műfajában. A Bánáti tél című akvarellfestményén valahol a tél végén vagyunk, amikor az olvadó hó szürkés-fehér színe mellett a levegőt betöltő nedvességet, nyirkosságot is érezni. Előtérben a magasba törő, égbekiáltó csupasz fák ágai a pusztában, háttérben pedig kirajzolódnak a bokrok. Először tusrajzba készítette el 1979-ben, majd rá tíz évre akvarellben is. Az olajban fogalmazott képsíkon is már a tél végét érzékelteti. Az előtérben lévő fák itt sötét tónusúak, csupasz ágaikkal égbekiáltó szörnyetegeket sugalmaznak. Érzékelni az olvadó hóból képződött tócsákat, amelyekbe tükröződnek a közeli bokrok rajzolatai. Az itt-ott felvillanó sárga foltok adnak a képnek egy kis melegséget. Csendélet kék vázával című festményét másodszor festette meg. Az első változat elveszett, és nem került meg egy Romániai Orvosok Téli Szalonja kiállítás alkalmával a Szépművészeti Múzeumban. Egy alkotó mindig nehezen válik meg egy munkájától, akár eladja, akár elajándékozza őket. Megfesti másodjára is, de ez már nem lett olyan sikeres, a színek kissé sötétebbre sikerültek, ami nem lehet véletlen, hiszen egyfajta szomorúsággal festette az elkönyvelt veszteség miatt. Az elveszett kép színei valahogy világosabbak voltak. Bánáti táj című képén a lankás partosi Pusztai táj kel életre, finom színekkel, aprólékosan kidolgozott égbottal, a fátyolfelhőkön átütő kékes-szürke színnel. A mosó asszonyok című képén ismert motívumot dolgoz fel, egyéni módon. Háttérben az alig kezdődő ősz színeiben pompázó fákkal, mocsaras parttal, szénabuglyákkal, előtérben a pataknál mosó asszonyok fehér fejkendővel, fehér ruhával, ami kiemeli a két alakot a síkból.

Az évek során gyakran szerepelt festményeivel a Romániai Orvosok Téli Szalonja címet viselő éves értékfelmérő kiállításain a Szépművészeti Múzeum termeiben. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (IMF) rektorátusa, valamint a Szindikátus által kiadott, a Romániai Szocialista Köztársaság Orvosainak Téli Szalonja címet viselő kiadványban 1977-től már képviseli magát egy festménnyel. A Korunk Galéria 1982-ben rendezett egy csoportos kiállítást a képzőművészetet gyakorló orvosok munkáiból, ahol – Petronella nevű lányával együtt – kiállítóként volt jelen. A Korunk Galéria története 1973 és 1986 között című kiadványban egymás mellett olvashatjuk nevüket. Ezután már több alkalommal szerepelt együtt apa és leánya a Téli Szalon éves értékfelmérő kiállításain. Ezt követően az 1980-ban rendezett Téli Szalonon részt vett Őszi tájkép című festményével (olaj, vászonra). 1986-ban a szokásos Téli Szalonon is megjelent, ahol Az elmúlt tél című olajfestménnyel, lánya pedig három sikeres szénrajzzal képviseltette magát: Portré I., Portré II. és Parasztember. Leánya a későbbiekben több alkalommal is részt vett a Téli Szalon rendezvényein. Már itt is érezni Balogh András elhivatottságát a téli táj ábrázolásában. Számos olaj- és akvarellképe születik, amelyekben a téli táj szépségeinek adózik. A téli tájképekben az időtlen csend, az örökkévalóság után való vágy sejtetik ars poétikáját.  

1988-ban négy festményét állították ki a Téli Szalonon, melyeknek címei: Ősz, Tél, Virágok és Tájkép (olaj, kartonra). 1989-ben ismét leányával közösen látogattak el a Téli Szalonra, három festménnyel: Ősz, Tél, Ősz a hegyekben. Balogh Adrás 1993-ban három olajképpel szerepelt a Téli Szalonon: Ősz, Tél, Bánáti táj (olaj, kartonra). 1994-ben öt festményét tekinthették meg az érdeklődők: Ősz, Csendélet, A delta, Hegyi táj és Tájkép (olaj, kartonra). 

Balogh András érzelemteli, őszinte, gondosan megmunkált akvarell,- pasztell- és olajképei valós díszei leánya otthonának. Mert e képek nagy része leánya tulajdonában áll, aki maga is a grafika bűvöletében él. Otthona falait apja képei díszítik és teszik barátságossá, ereklyeként őrzi ezeket az alkotásokat.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán.