Március 8-án elhunyt Almási István (1934. december 8., Kolozsvár – 2021. március 8., Kolozsvár) népzenekutató. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, majd ugyanott a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán 1956-ban zenetanári oklevelet szerzett. A kolozsvári folklórintézet munkatársaként dolgozott, szakcikkei a Művelődés, a Korunk, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a Revista de Etnografie și Folclor lapjain jelentek meg.
Gyűjtőként Aranyosszék, az Érmellék, Homoródmente, a Kis-Küküllő mente, a Láposmente, a Maros köze, a Nyárádmente és a Szilágyság több mint száz helységében közel 5000 népi dallamot rögzített.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen és a Nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen népzenét oktatott. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi Tagozatának, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, a Magyar Kodály Társaságnak, valamint a Kriza János Néprajzi Társaságnak. Több kötet szerzője volt, munkásságáért több díjat kapott, egyebek mellett a Kodály Zoltán-emlékdíjat, a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-emlékérmét, a Kriza János Néprajzi Társaság Életmű-díját és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címét vehette át.
Alábbi írásával Almási István emléke előtt tiszteleg a Művelődés szerkesztősége.
Almási István: Áprily Lajos népdalélményei
Önvallomása szerint a költő természetlátását, sőt egész életútjának irányát Parajdon (Udvarhely megyében) szerzett gyermekkori élményei határozták meg. Ezek világos nyomokat hagytak verseiben, különösen azokban, amelyekben a sóvidéki községhez és környékéhez fűződő emlékképek jelennek meg, mint például a pisztrángban bővelkedő Kis-Küküllő, a „vadvirágszagú, titokzatos, néma” temető, a házukkal szembeni kovácsműhely, a „többtitkú” erdő és a fölötte magasodó, Rapsonné várának nevezett szikla. Életművének avatott méltatója, Győri János a varázslatos szépségű táj és Petőfi Sándor költeményei mellett a Parajdon hallott dalokat és meséket tartotta olyan ihletforrásoknak, amelyek Áprily alkotóösztönét már kisfiú korában fölébresztették. A Rapsonné váráról szóló népmonda valósággal megigézte fogékony lelkét. Fecskék, őzek, farkasok című, élemedett fővel írt könyvében a költő így gondolt vissza e monda hatására: „Ma is tisztán érzem: képzeletem legelső sugallatait Rapsonné erdejének és várának köszönhetem.”1
Milyen dalokat hallhatott Áprily Parajdon a 19. század utolsó évtizedében? Erre vonatkozólag megbízható (bár aligha kimerítő) felvilágosítást ad az a kéziratban maradt népdalgyűjtemény, amelyet 1904-ben ő maga állított össze. Abban az évben ugyanis parajdi nyaralása során alkalma nyílt válaszolni arra a pályázati felhívásra, amelyet tanára, Seprődi János tett közzé a Kolozsvári Református Kollégium értesítőjében. Ez a buzdító felszólítás eszébe juttathatta Áprilynak a parajdi játszótársaktól, szomszédoktól és ismerősöktől pár évvel korábban hallott népdalokat, s valószínűleg ilyen előzetes élmények fölelevenedése késztette a pályázaton való részvételre. A rendkívül szerény, tartózkodó természetű diák – aki a továbbiak folyamán, mint ismeretes, első verseit álnéven, kilétének szigorú titokban tartásával adta közre – népdalgyűjtését névtelenül, a „Székelyföld mindig zöld” jelige mögé rejtőzve küldte be, pedig a bírálóbizottság tagjai nagyra becsült tanárai voltak, a tehetségére hamar fölfigyelő Kovács Dezső és Seprődi János. Az 1904–1905-ös tanévről szóló kollégiumi értesítő mindenesetre már arról számolt be, hogy „a 383. sz. alatt beérkezett munka szerzője, Jékely Lajos VIII. o. tanuló dicséretet nyert”.2 A kitűzött harminc koronás jutalmat föltehetőleg azért nem ítélték oda neki, mert nem jegyezte le a szöveghez tartozó dallamokat, nem csoportosította anyagát műfajok szerint, és talán azért sem, mert gyűjtését mennyiségileg nem tartották kielégítőnek.
Vita Zsigmond Áprily Lajos, az ember és a költő című, 1972-ben megjelent könyvében a kollégiumi értesítőre hivatkozva említette ezt a pályamunkát, de nem tudván a hollétéről, úgy vélte, hogy elveszett.3 A kézirat azonban szerencsére megőrződött Seprődi János hagyatékában Kiss Árpádné Seprődi Anna gondossága folytán. Címe: Népköltési termékek a székelyföldi „Sóvidék’’-ről. A 17x20,3 cm formátumú, 44 oldalas füzetbe foglalt népköltészeti anyagot rövid tájékoztató vezeti be. Ebben a gyűjtő vázlatosan ismerteti a Sóvidéket, jellemzi az ott élő embereket, kiemeli a katonadalok sajátosságait, és megnevezi azt a barátját, akitől az énekek többségét tanulta. A gyűjteményt néhány Nagyváradon tanult népdal, illetve ballada zárja.
A kézirat a szerző számozása szerint hatvankét sóvidéki alkotást tartalmaz. Az első két szám alatt azonban tulajdonképpen négy dal szerepel, s ezt maga Áprily is észrevehette, ugyanis csillaggal elválasztotta egymástól a tartalmilag külön-külön összefüggő szövegrészeket, ezenfelül pedig az első számú adalék esetében azt is föltüntette, hogy a csillag előtti, illetőleg utáni versszakokat más-más énekestől jegyezte le. A szóban forgó két-két önálló dalt valószínűleg azért tekintette összetartozónak, mert azonos lehetett a dallamuk. Hogy a dalszövegeket éneklés alapján írta le, tanúsítják a helyükön levő indulatszók és réják (hej, ihajja, iccu te stb.), melyek egyszerű szövegdiktáláskor általában elmaradnak, de még inkább, ha ritkábban is, az egyértelmű utalások. (Például: „Ugyanaz a dallama, mint az előbbinek. A dallamban mindegyik sor ismétlődik.”) A bevezető is figyelmeztet néhány darab dallamának hasonlóságára. Jóllehet Áprily zenei képzettsége nem érte el azt a fokot, amelyen lehetővé vált volna számára a dallamok lejegyzése (kisebb korában csak rövid ideig tanult hegedülni), hozzáállása az énekszóval előadott dalok gyűjtéséhez voltaképpen korai kifejeződése volt a zene iránti kivételes érzékenységének is, mely később verseiben oly mértékben nyilvánult meg, hogy az irodalomtörténészek költészete legfontosabb jellegzetességei között tartják számon.
Gyűjteményének zöme szerelmi és katonadal, kisebb része pedig ballada, keserves, tréfás dal, csúfoló és vándordal. A műfajok ilyen megoszlásának – s kiváltképp a katonadalok jelentékeny arányának – az a magyarázata, hogy Áprily a népköltészeti adalékokat kizárólag fiataloktól, főként legényektől gyűjtötte. Bevezetőjében Fábyán Marcit említette meg, mint akitől különösen sok dalt kapott. Mellette énekesei közé tartozott az életrajzából szintúgy ismert Rácz Rózsika, a parajdi kovács lánya, gyermekkori kedves pajtása, továbbá Ambrus Győri, Kénesi Sami, Simófi Károly, Székely Ferenc és Ungvári Károly. Utóbbiak nevéhez a „székely legény” jelzőt illesztette, mintegy hangsúlyozva, hogy hagyományos környezetben élő személyekről van szó, szemben Gőcze Béla nevű adatközlőjével, akit „diák” minősítéssel különböztetett meg a többitől. Kétségkívül Seprődi János tanácsát követte, amikor legtöbb dalosa nevét föltüntette. Néhány adat esetében viszont nem nevezte meg az énekest, legfeljebb ilyenképpen célzott rá a lap szélén: „egy alsósófalvi székely legény”, vagy „kibédi nóta, egy havadtői legény énekelte”. Az egyik katonadal – föltehetőleg az adatközlő lakhelye szerint – „szovátai nóta”. A „Nagyvárad vidéki” dalok és balladák énekese: „Ágnes, cselédlány Mezőkeresztesről” (családneve nincs megadva).
A lejegyzések minden tekintetben nagyfokú gondosságról és igényességről tanúskodnak. Igyekezett érzékeltetni a nyelvjárási sajátosságokat is. Vigyázott a szövegek néprajzi hitelességére, és nem javított rajtuk akkor sem, ha az énekesek csak töredékesen tudták, vagy ha itt-ott hibáztak.
Minthogy a költő Parajdon leginkább annak a társadalmi rétegnek a tagjaival volt baráti viszonyban, amely a néphagyományok hűséges őrzőjének bizonyult, gyűjteményében – úgyszólván magától értetődően - mindössze négy irodalmi eredetű dalszöveg található, a többi a legszorosabb értelemben vett folklór területéről való. Adalékai ennélfogva tudományos szempontból fölöttébb értékesek, hiszen betekintést nyújtanak az 1900 körüli évek fiatalságának dalkincsébe, és kiegészítik azt az ismeretanyagot, amelyet Mailand Oszkár, a kitűnő néprajzkutató tárt föl nem sokkal Áprily pályamunkájának elkészülte előtt. Tudniillik Mailand 1901–1903-ban nagyarányú gyűjtéseket végzett a Székelyföldön, valamint a Kis-Küküllő–Maros közén, s ezek során több ízben járt a Sóvidéken is. Itt főleg Szováta és Parajd népköltészetét tanulmányozta. Őt is foglalkoztatta Rapsonné várának mondája. Miként 1905-ben kiadott Székelyföldi gyűjtés című kötetében írta: „Parajdon nem mulasztottam el a Rapsonnéra vonatkozó hagyományok kutatását. (...) A bűvös hatalom, mellyel a nép képzelete Rapsonné várát most is körülveszi, máig sem vesztette el hatását.”4 Művében egyébként 129 népdal és két ballada képviseli a Sóvidéket. E népdalok közül tizennégynek van változata Áprily gyűjteményében. Föltételezhető azonban, hogy a költő élő formában hallotta azokat a dalokat is (vagy legalább egy részét azoknak), amelyeket egyedül Mailand jegyzett le.
A népköltési alkotások zenei alkotóeleméről sajnos Mailand is kénytelen volt lemondani. Ilyenformán esetleg más tájakról származó párhuzamok alapján lehet sejteni, hogy Áprily a saját, és talán a Mailand anyagában levő dalokat meg balladákat milyen dallamokkal ismerhette meg. Egykorú – mennyiségileg szerény, de így is jelentős – népzenegyűjtést a Sóvidéken Vikár Béla folytatott: Szovátán nyolc, Parajdon pedig kilenc dallamot rögzített fonográfhengerre. Vikár adatai jelenthetnek közelebbi, ámbár szintén csak közvetett támpontokat az Áprilyt ért népzenei hatások kiderítéséhez. Költő esetében a zenei benyomások korántsem lehetnek mellékesek.
Irodalomtudósok feladata elemezni, hogy milyen ösztönzéseket merített Áprily Lajos a népköltészeti élményekből. Jellegzetesen 20. századi, városi költő lévén, aki úgy tudta ötvözni a görög klasszikusok, Csokonai, Petőfi, Arany, Reviczky, Vajda János, a szimbolisták, valamint az impresszionisták hatását, hogy hangjának sajátosan egyéni vonásait megtartotta, természetesen nem alkotott a népdalok modorában. Ennek ellenére például az izometrikus nyolc szótagos sorok, a páros rím és az alliteráció kedvelése alighanem elsősorban régi stílusú népdalok ismeretére vall. S ez mindenképpen hozzátartozott szellemi fölszereléséhez.
Megjelent: Almási István: „Most jöttem Erdélyből…”. Írások népzenéről és népdalkutatásról, MMA Kiadó Nonprofit Kft., 2019, 43–47. oldal.
Jegyzetek
1 Áprily 1965: 81.
2 Török István, dr. szerk.: A Kolozsvári Ev. Ref. Kollégium Értesítője az 1904–1905-ös évről. Kolozsvár. 1905. 108.
3 Vita 1972: 24.
4 Mailand 1905: XV–XVI.
Irodalom
Áprily Lajos
1965 Fecskék, őzek, farkasok. Budapest: Móra.
Mailand Oszkár
1905 Székelyföldi gyűjtés. Budapest: Athenaeum.
Vita Zsigmond
1972 Áprily Lajos. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.
