Az "ESziK vagy isszák?" 2017-től osztályfőnöki órákat ajánl kolozsvári és Kolozsvár környéki diákok számára.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház ESziK vagy isszák? – edukatív színházi különórák programjáról beszélget Berszán Lídia (BL) családterapeuta; Berszán István (BI) író és irodalomkutató; Dávid-Kacsó Ágnes (DKÁ) pszichológus; Kocsis Tünde (KT) rendező és drámapedagógus; László Éva (LÉ) pszichológus; illetve Deák Katalin (DK) dramaturg, a különórák programkoordinátora.
A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.
Az ESziK vagy isszák? 2017-től osztályfőnöki órákat ajánl kolozsvári és Kolozsvár környéki diákok számára. Az edukatív színházi osziórákon – szakemberek vezetésével – egy-egy színházi előadás kapcsán az oktatási minisztérium által javasolt témákkal foglalkoznak.
A projekt létrejöttéről
KT: Kati, hogyan és mikor született meg benned a gondolat, hogy a kolozsvári színház előadásaihoz szervesen kapcsolódó kísérőprogramokat valósítsatok meg?
DK: Már az egyetemen beszéltünk arról, hogy a színházi élménynek nem akkor kellene kezdődnie, amikor az előadásnak. És nem akkor kellene befejeződnie, amikor a színészek meghajolnak. Szerencsés esetben ráhangolódsz, vagy felkészítenek rá; és utána hosszú ideig nem tudod kiverni a fejedből. Azt gondolom, hogy a jó színház kérdéseket tesz fel neked. Emellett pedig azt is szeretjük hinni, hogy a színház közösséget tud teremteni. Ha ez igaz, akkor ehhez a közösségteremtéshez meg kell keresnünk az eszközöket. Nemcsak bennem, hanem a kolozsvári színház munkatársaiban is megszületett az igény a színházpedagógiai programokra. Sokat beszéltünk arról, hogy el kellene indítani valamit, ami lehetőséget nyújt a nézőknek a kérdéseik feltevésére és az együttgondolkodásra.
KT: Hogyan született meg a név: ESziK vagy isszák?
DK: 2015 őszén, amikor Kovács Kingával, a Kolozsvári Állami Magyar Színház programigazgatójával a projekt nevét kerestük, mindenképpen azt akartuk, hogy amikor kimondjuk, a néző szólaljon meg. A különórák célcsoportjába azok is beletartoznak, akik még soha vagy csak nagyon ritkán voltak színházban, akik nem tudják, hogy eszik vagy isszák ezt az egészet. Annak meg külön örülünk, hogy az ESziK szót egyben az Edukatív Színházi Különóra rövidítéseként is lehet használni. Később, a foglalkozások alatt egyik diák így válaszolt a kérdésre: Eszik is, isszák is. És jó sokat kell enni-inni belőle, hogy elkezdjük érezni az ízeket.
KT: Mi ennek a programnak az előképe, a mintája?
DK: Külföldön rengeteg példát lehet találni színházpedagógiai tevékenységekre. Minden nagyobb színháznak vannak edukatív programjai. Külön iroda, egy egész csapat foglalkozik ezekkel. Számunkra az egyik legszimpatikusabb a Katona József Színház háromlépcsős színházpedagógiai tevékenysége volt, azaz: felkészítő, előadás és feldolgozó. Fontosnak tartjuk, hogy a színházi élmény előtt és után is legyen idejük a résztvevőknek az adott témával foglalkozni.
Kiknek szól?
KT: Ezt a háromlépcsős programot valósította meg a kolozsvári ESziK vagy isszák? projekt. Nekünk nagyon a szívünkhöz nőtt, de van olyan, akinek esetleg nem ajánlod?
DK: Talán annak nem, aki már nem kíváncsi a saját kérdéseire, a másokéra és a színházra. De nem hiszem, hogy bárki is ezt hinné magáról. Legalábbis, remélem. Ti kinek ajánlanátok?
BL: Az előadásokat kell jól összeválogatni hozzá, figyelve kicsit az életkori sajátosságokra, a terhelhetőségre, és így bárkinek, mindenkinek ajánlanám.
BI: Azoknak is, akik szeretnek színházba járni és azoknak is, akik nem szeretnek. Hogy együtt döntsük el, miért érdemes jó előadásokat nézni.
KT: Én meg azoknak, akik párszor kiábrándultak már a színházból. Akik nehezen nyílnak meg mások előtt, vagy akik régóta nem adtak időt maguknak, hogy saját érzéseikkel, véleményükkel foglalkozzanak. Akik el sem tudják képzelni, hogy mit lehet csinálni pár nappal az előadás előtt és után egy üres teremben. És legfőképpen azoknak ajánlom, akiknek kevés közösségi élményben van részük, vagy akik úgy érzik, hogy eléggé egyhangú az életük.
LÉ: Azoknak, akik szeretnek rákérdezni a világra, a körülöttük zajló eseményekre és el tudják fogadni, hogy néha a választ csak ők adhatják meg maguknak, belülről.
Mit pótolhat?
DK: Tünde, amikor felkértünk erre a munkára, azt mondtad, hogy már régóta vágytál valami hasonlóra. Mi az a hiány, amit pótolni tud egy ilyen projekt?
KT: Hogy a felnőttek számára mennyire hiánypótló ez a tevékenység, azt nem tudom felmérni; de a felnőtt- és a pedagóguscsoport mindenképpen értékelte, hogy nekik is tartottunk foglalkozásokat. Kolozsváron sok különböző tevékenységű közösség és szervezet működik. Az ESziK vagy isszák? – úgy tűnik – ezek mellett mégis sajátos színezetű. Nemcsak ebben a városban, de egyelőre egész Erdélyben egyedülálló. A diákok esetében is lehet hiánypótló. Több olyan iskola van, ahol nincsenek drámaórák vagy színjátszó csoportok; de ha mindezek vannak vagy volnának is, a színházba járást leggyakrabban nem előzi meg, nem kíséri semmilyen pedagógiai, önismereti, játékos, mindenképpen reflexív tevékenység. Egy pedagógusnak éppen elég eredmény, ha sikerül elhoznia az osztályát egy-egy előadásra. Érthető, hogy nincs külön energiája és ideje az ilyen típusú extratevékenységekre.
Miért szeretjük?
DK: Mit szerettek leginkább ebben a munkában?
LÉ: Az alkotóerőt, a rácsodálkozást és a felszabadultságot.
BL: A dinamikát, ahogy hatnak egymásra és kiegészítik egymást az emberek gesztusai és a vélemények.
KT: Amikor azt látom, hogy a résztvevők önfeledten belemerülnek valamibe; vagy amikor olyan felismeréseket fogalmaznak meg önmaguk számára, amelyekhez e nélkül a tevékenység nélkül talán nem jutnának el.
BI: Amikor az, amit előkészítettem, úgy egészül ki közben, hogy belőle lesz több, de meglepetésszerűen.
KT: Számodra mi a legszebb része ennek a projektnek?
DK: Amikor olyanokkal találkozom a színházban, akikkel azelőtt ritkán vagy egyáltalán nem. Amikor örömmel jönnek és kíváncsiak, mernek kérdezni, reagálnak, és bátran elmondják a véleményüket. Előadás után nem menekülnek ki az épületből, hanem van kedvük ottmaradni, beszélgetni arról, amiben részük volt.
A programkoordinálásról és a szervezésről
KT: Rugalmasnak, nyitottnak érzem a projekthez való viszonyulásodat. Jól, kreatívan és következetesen menedzseled. Ezt hol tanultad? Kik voltak a mestereid?
DK: A csapatmunkában az a legfontosabb, hogy mindannyian szabadon dolgozhassunk. Nem tartom magam jó menedzsernek. Inkább csapattag vagyok. De ha azt kérdezitek, milyen egy jó vezető, talán azt mondanám, hogy olyan, aki tiszta lapot ad a kezedbe. Kíváncsi rá, hogy mit kezdesz a nagy fehérséggel. Nem áll a hátad mögött, nem adogatja a kezedbe a ceruzákat. Megbízik benned, hiszen azt a lapot mégiscsak neked adta oda. Ha kell, ott a közeledben, de nem tűnik el, nem hagy magadra. Figyel rád, de nem ellenőrizget minden percben. Ezt a fajta bizalmat, tiszteletet, szabadságot az ESziK vagy isszák? kapcsán is elengedhetetlennek érzem. Szeretem, ha a csapattársaim jól érzik magukat munka közben. Azt hiszem, a jókedv már félsiker.
KT: A munkafolyamat egyik legnehezebb részével, a szervezéssel te foglalkozol. Mire volna szükséged? Mi könnyíthetne a szervezés lebonyolításán?
DK: Nem vagyok szervező-típus, de próbálom azt képzelni, hogy a szervezés nem más, mint találkozás. Megismerhetsz embereket, megkérdezheted a véleményüket. Ajánlhatsz nekik előadásokat, foglalkozásokat. Nem hurrogod le őket, ha még soha nem voltak színházban. Biztos, hogy az nem jó módszer. Bízni kell az emberekben. Legalábbis lehetőséget kell adni nekik arra, hogy eljöjjenek; gondolkodjanak; megérezzék, hogy kaphatnak valamit a színháztól. Még az is lehet, hogy megszeretik. Számomra valami ilyesmit jelent a szervezés.
Sokat segítenek ebben a munkatársaim. A közönségszervező, a pénztáros, és szinte mindenki, aki az irodalmi titkárságon dolgozik. Nem vagyok egyedül. De ha már kérdezed: egy többemeletes színházról álmodom, aminek az egyik szintje az edukatív programoké. Foglalkoztató teremmel, könyvtárral, nyitott közösségi térrel, játszószobával a gyermekmegőrzőnek stb. Na, de számotokra mit jelent a munkátok?
Kinek mit jelent az ESziK vagy isszák?
BI: Számomra kísérlet arról, hogy a csoportos előkészítők, illetve megbeszélések felajánlásával sikerül-e rátapintani azokra az akadályokra, amelyek elválasztják az embereket egy intenzív befogadói részvételt igénylő előadástól.
KT: Nekem találkozást jelent − a szó leggazdagabb és legnemesebb értelmében. Emellett fejlődési lehetőséget és kihívást. Mindig kihívás máshogy, de tartalmasan és alaposan felkészülni. És az is fontos feladat, hogy a kollégákkal tudjunk egymásra figyelni, és jól együttműködjünk.
BL: Izgalmas és sokszor erőt próbáló kihívás és különleges csoportélmény is. Más, mint a tanárkodás vagy a terápiás beszélgetés, de mindkettőből van benne. Nagyobb benne a szabadságom, szabadságunk, mert nincs tananyag, aminek a végére kell érni. Nincs terápiás cél, amit meg kellene valósítani. És mégis tanulok, tanulunk. Elindulunk önmagunk és egymás felé is. Éppen ez a tét.
KT: A találkozások – bármilyen témával, előadással foglalkoztunk eddig – mindig megerősítettek abban, hogy mindenki egyedi, értékes és szeretetre méltó. Meg hát a színház világára épül ez az egész projekt, ami nekem örök nagy szerelmem. Úgy érzem, azt csinálom, amire mindig is készültem és vágytam. Nem tudom, kell-e, vagy van-e ennél nagyobb elégtétel.
LÉ: Számomra is nagy és kedves kihívás. Néha nekem is szükségem van időre és odafigyelésre, hogy magamhoz szelídítsem egy-egy előadásrészlet eseményeit. Amit igazán nagy csodálattal és elismeréssel nyugtáztam, hogy a színház is igazodik az igényekhez. És itt a Homemade-előadásra gondolok, ami egy megfogalmazott igényre adott válasz.
A módszerekről, amelyekkel dolgozunk
DK: Meséljetek a módszerekről, amelyekkel a foglalkozásokat vezetitek. Hogyan készültök a találkozásokra?
KT: Nincs egy módszer, amit megnevezhetnék. Színházrendezést és drámapedagógiát tanultam. Több évig voltam műkedvelő színjátszós. Sokféle játék van a tarsolyomban. Ezeket mindig a korosztály, az adott téma és az előadás függvényében válogatom ki. Az önismereti csoportozásokban (bibliodráma, pszichodráma) megtanultam, hogy minden találkozásnak jól körvonalazható kezdete, tartalmi és lezáró része kell, hogy legyen. Tehát először ismerkedés, egymásra, a témára és a játékra hangolódás. Ezután egy tartalmasabb (szerep)játék; végül pedig egy vagy több beszélgetőkör. Fontos, hogy mindig a résztvevőkből induljak ki. Ne (csak) abból, ami az én fejemben van.
BL: Igen. Arra kell legjobban figyelni, hogy ne én akarjak valamit, hanem engedjem, segítsem kijönni azt, ami a csoporttagokban van. Főként kérdésekkel készülök. És persze újból és újból megnézem az eladást, olvasom a szövegkönyvet.
KT: Minden módszerben az egyén tisztelete, teljes elfogadása a legfontosabb; ezek mellett pedig a megfelelés és a versengés alól való felszabadítás, mert ezekkel nap mint nap találkozunk az iskolában, a munkahelyen és sajnos néha a családban is. Szóval az első az ember, a módszerek csak utána következnek.
LÉ: Én pszichodramatikus vagyok, így érthető, hogy Jacob Levy Morenónak – a pszichodráma kidolgozójának – egyik alapgondolatából indulok ki: Az élet egy színpad. Az én megközelítésemben az előadások az életet viszik színpadra. Az én dolgom pedig ezeken a foglalkozásokon az, hogy segítsem a színpadról visszahozni az élményeket a nézők saját életébe. Fontos, hogy az együttlétek alatti jó hangulaton túl a résztvevők valami plusszal menjenek el a foglalkozásokról, ami a mindennapi életükben is előremoccantja őket. Ami a módszereket illeti, igyekszem változatos eszközöket használni. Mivel aránylag kevés időnk van arra, hogy ki tudjuk tapasztalni, kihez milyen módszer talál a legjobban; mi az, ami megnyitja és aktivizálja őket, többféle típusra kell gondolnunk. A pszichodramatikus, mozgáson és cselekvésen alapuló módszerek mellett beszélgetős, összerakós, megépítős, megrajzolós, kivágós gyakorlatok is vannak, hogy valahogyan mindenkit megszólíthassunk. A készülés számomra ott kezdődik, amikor elkezdünk beszélni a témákról és az előadásokról; valamint arról, hogy melyik milyen csomagba kerül és milyen témával. Ha megvan a téma, ennek a szemüvegén keresztül nézem (újra, néha újra és újra) a szóban forgó előadást. Ezután dolgozom ki a foglalkozás menetét. Itt, ahogy Tünde is mondta, a csoportokkal való munkában az a szerkezeti alapelv, hogy legyen bevezetőkör, munkafázis és befejező rész. A bevezetőben ráhangolok. A munkafázisban tárgyaljuk a lényeget. A záró részben pedig a visszajelzésekkel foglalkozunk. Ekkor a csoport tagjai ott tudják hagyni a gondjaikat, az esetleges rossz szájízű emlékeket, hogy azt vigyék magukkal, ami építő számukra.
BI: Az előadásokban engem is az érdekel, ami nemcsak színház, hanem velem is történik. Ha találok ilyet, akkor arra vagyok kíváncsi, hogy történik-e, illetve miként történik ugyanez másokkal. Mondtam, hogy az ESziK számomra kísérlet: készüléskor a kísérleti körülményeket és katalizátorokat kell kitalálni, leginkább pedig azokat a csavaros ötleteket, amelyek tőrbe csalják mindazt, ami érdekel. Ha jól sikerül, a többiek is fedeznek fel érdekességeket.
BL: A különóra elsősorban megtanít látni és hallani az előadást és az előadás által felvetett témák egyéni, személyes vetületeit. Arra ad lehetőséget, hogy elmondjuk: mit láttam, hallottam én? Mi mindig ezzel kezdtük az előadás megbeszélését. Nagyon érdekes volt végighallgatni és összeépíteni ezeket az egyéni „olvasatokat”, s aztán folytatni azzal, hogy hol van mindennek köze hozzám.
BI: Számomra azért is fontosak ezek a foglalkozások, mert ha lehet, még inkább rólunk szólnak, mint az előadások; s így azt is kideríthetik, hogyan szólnak rólunk az előadások.
DKÁ: Az én célom, hogy megmutassam a résztvevőknek: nem kell félni a színháztól. Ez a színház nem olyan, mint régen, hogy a néző passzív maradhatott, kívülről szemlélődött, és végül az előadás adott egy választ a kérdésekre. Nem baj, ha nem látom azonnal a választ, mert így gondolkodom rajta. Sőt, az is lehet válasz, hogy nincs egyértelmű megoldás. Legtöbbször a valóság is ilyen. Nincs az, hogy nem értem, miről szólt. Amiről nekem szólt, számomra az a helyes, az a mondanivaló. Hogy a szerző, a rendező másra gondolt? Az már az ő történetük.
DK: Mi lehetne ezeknek a találkozásoknak a kulcsmondata?
BL: Mit láttam, mit hallottam én? Hol van mindennek köze hozzám?
BI: A történésekben legjobb a ritmusok mentén tájékozódni.
LÉ: Visszatérek Morenóhoz: Az élet egy színpad.
Arról, ami még csak most következik
KT: Kati, hogy érzed, megvalósult az, amit kezdetben terveztetek? Van-e még olyasmi, amit szeretnél, ha beindulna akár az ESziK vagy isszák? projekt keretén belül vagy azon kívül?
DK: Sokkal több dolog valósult meg abból, amiről álmodni mertünk. Nagy öröm, hogy ti, akiket másfél éve megkerestünk, nyitottak voltatok, és azóta is együtt dolgozunk. Az eddigi résztvevők nagy része folyamatosan jár színházba. Sőt, elhozzák a barátaikat, ismerőseiket. Várják, hogy mikor lesz a következő – az ő korosztályuknak szóló – csomag.
A nagy feladat most az osztályfőnöki órák beindítása. Másra nem igazán tudok gondolni.
KT: Igen, számomra ez azért lesz iszonyúan nagy kihívás, mert az eddigi csoportokban a résztvevők nem ismerték egymást. Emiatt nagyon nyitottak és fegyelmezettek voltak. Egy osztályközösségben viszont már mindenki ismeri a másikat. Lehet, hogy tele vannak előítéletekkel; vagy unják egymást. Szóval, csoportvezetőkként összetett kapcsolatrendszerekkel fogunk találkozni, amelyekre egyből nem lesz rálátásunk. Az lesz a feladat, hogy ezeket a kapcsolati hálókat kitapintsuk, hogy a tevékenységet kellemes és hasznos irányba vezethessük.
KT: Nyitott vagy arra, hogy ha más városban is felfigyelnek erre a projektre és indítanának hasonlókat, segítséget nyújts az indulásban?
DK: Persze! Ez nem arról szól, hogy levédünk valamit, őrizgetjük, szorongatjuk, nehogy más elvegye. Végtére is az a cél, hogy az emberek a színházban otthon érezzék magukat. Hogy felismerjék: ami ott történik, ahhoz nekik is közük van. Vagy közük lehet. Erdélyben a legtöbb színház kőszínház. Vagyis közszínház. Tehát a közösségé, vagyis a miénk. Az enyém is, a tiéd is.
(A felhasznált képek Bíró István felvételei)
