Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
Az élete maga az üzenet
Egy hatgyermekes család legidősebb fiaként születtél egy Budapest vonzáskörzetében lévő községben. A hivatásod tükrében hogyan jellemeznéd a gyermekkorodat?
– A szüleim nagyon vallásosak, gyakorlott templomba járók, így a vallásos nevelést is komolyan vették, de a hitalapok megismerése főként az apai nagymamámhoz kötődik – neki köszönhetően tanultam meg a jugoszláv Képes Biblia magyarázataiból a történeteket. A másik forrást az anyai nagyszülőknél töltött nyaralások képezték. Ők görögkatolikusok voltak, de a római templommal szemben laktak, így nagyon sokat jártunk át oda. Emellett magam is részt vettem az épülő görögkatolikus templom munkálataiban. Ezek voltak az alapok. Tizenkét éves koromban Pannonhalmára kerültem, és az ottani bencések vonalvezetése egyértelműen ebbe az irányba terelt. Érettségi után a Prohászka Ottokár által alapított Regnum Marianum közösséghez csatlakoztam. Nem tagként, hanem amolyan vezetőféleként, aki a kisgyermekek dolgaival, szórakoztatásával foglalkozott. Aztán jöttek a képzőművészetis évek és a szeminárium.
– A középiskola után mozgalmas éveid voltak, többek között mozigépészként is dolgoztál egy ideig. Mesélnél erről?
– Dolgozni nem dolgoztam, egy tanfolyamot végeztem el. Nem akartam, hogy a „pangó”, azaz az érettségi és Magyar Képzőművészeti Egyetem közötti időszak haszontalanul teljen, így beiratkoztam erre a tanfolyamra. Egyetlenegy filmet vetítettem, Jancsó Miklós Hajnal (1985) című alkotását. A filmművészethez mindig is kötődtem, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is Intermédia szakra felvételiztem később. Szerettem volna foglalkozni az új technikai médiumokkal, továbbá érdekelt a filmtörténet, az analóg és digitális filmkészítés is.

T. Huszti Zoltán római katolikus lelkipásztor, Magyarország „tiktokos papja”. A szerző felvétele
– A családod, környezeted hogyan fogadta, amikor tudattad, hogy 2011 őszétől szemináriumba vonulsz?
– A testvéreim és édesanyám szkeptikusabbak voltak, apukám viszont nagyon támogatott, és a baráti köröm is mellettem állt. Azt mondták, hogy a sok téblábolás után végre a helyemre kerülök. Az akkori plébánosom, Bakos Zsolt is nagyon pártolt ebben.
– 2017. június 10-én szenteltek pappá az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert főszékesegyházi bazilikában. Milyen érzések kavarogtak benned?
– Amikor valakit pappá szentelnek, valószínűleg nem a nagy eksztázisok idejét éli, mert a felkészülés, a lelkigyakorlatok, a rokonok egybehívása, a vizsgák tömege fáradtságot hoz magával. Amikor viszont teljesen átadtuk magunkat, és a földre feküdtünk, a megnyugvás és a boldog pihenés érzése töltött el engem. Ez maradt meg leginkább.
– Hogyan élted meg a 2020 márciusában ránk szakadt új helyzetet, a világjárványt?
– A pandémia alatt plébániát váltottam: a XI. kerületi Magyar Szentek plébánián voltam káplán, onnan kerültem át Albertfalvára. Ebben az időszakban kezdtem el egy barátom sugallatára evangéliumfeldolgozásokat készíteni a tévénél, amiket aztán TikTokra és Facebookra is feltöltöttem. Mindig készültem a napi, online szentmise-közvetítésre. Ekkor szabadabb volt a tér, nem volt interakció a hívek között, így kifejezetten kamerára összpontosítva tartottuk az online miséket, és igyekeztem beemelni különféle vizuális elemeket. Így az evangéliummagyarázatok rövidke videói is fennmaradtak az említett platformokon.
– Egy korábbi beszélgetésedkor említetted, hogy Isten minden közeget meg akar szentelni, amibe ő belekerül, így az internetet is.
– Ez így is van, az internetet is meg akarja szentelni. A világhálónak amúgy több védőszentje is van: először Sevillai Szent Izidor volt, majd lett egy másik védőszentje Boldog Carlo Acutis személyében.
– Fel tudnád idézni, hogy miképp találkoztál először az internettel?
– 1999 novemberében, még otthon, betárcsázós interneten behoztunk egy számítógépes játékkal kapcsolatos honlapot a testvéreimmel. A szüleink is ott álltak körülöttünk, figyelték a recsegést és a nagyon lassú oldalbetöltődést, majd megkérdezték, hogy: „mi ez az értelmetlen semmi?”
– Gondoltad volna akkor, hogy ez a találmány ennyire megváltoztatja az életünket?
– Nem. Akkor ez annyira periférikus volt, hogy sejtésem sem volt arról, hogy ezt mire fogják használni. Pedig az 1999-es Harcosok klubja a kedvenc filmjeim közé tartozik, és abban van egy jelenet, ahol a szereplők egy ülésen vannak, és elhangzik, hogy az internetnek milyen nagy szerepe van a kereskedelemben. Mára pedig az internet mondhatni mindent visz, és most nemcsak arról beszélek, hogy információszerzési, kulturálódási, szórakoztatási lehetőségeket is rejt magában, hanem arról is, hogy a reklám- és a tudatipar miképp hat a hétköznapi emberre.

Huszti tisztelendő úr jelenlegi állomáshelye: a budapest-albertfalvi Szent Mihály-templom. A szerző felvétele
– Hogyan élted meg a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust?
– Tartottunk attól, hogy mi lesz belőle, és nem tudtuk, hogy miképp fog ez formát ölteni. Előtte rendeztek egy mindenki számára nyitott teológiai konferenciát Esztergomban, amelyen jelenlegi plébánosommal, Gável Henrikkel vettünk részt. Azt mondtuk, szabadítsuk fel magunkat erre az időre, és ebben a kéthetes ciklusban – ami az említett konferenciával és a budapesti eseményekkel, valamint a Hungexpóval egybeért – vezéreljen minket a Szentlélek, és amit kínál, azt fogadjuk el. Nyissuk ki a szívünket, és ne az előkészület nehézségein őrlődjünk. Letettük a hittanórákat, megtartottuk a kötelező miséket, és jártunk ezekre a programokra. Megismerkedtem Msgr. Ignatius Kaigamával, Nigéria érsekével, akivel személyes barátságban állunk azóta is, rendszeresen levelezünk.
– Nagyon vizuális világban élünk, melyet egyre inkább összeköt a világháló. Sok minden megváltozott az utóbbi harminc évben. Meglátásod szerint mire van leginkább szüksége ebben a világban egy katolikus hívőnek?
– Egyértelműen Jézus Krisztusra, arra, hogy bensőséges kapcsolatot létesítsen vele. Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. Az, hogy én végzem a teendőimet ‒ keresztelek, esketek, temetek, misézek ‒, csodálatos, de rettenetesen kevés, és másodvonalú. Az első vonal az, hogy én „pazaroljam” az életemet és időmet Istenre.
– Roppant sajátos korszakban élünk. Mit üzensz az olvasóknak?
– Azt, hogy ezt olvassátok. Ez maga az üzenetem. A velem készült interjú foglalata, a küldetésem és az életem, ilyen értelemben én magam vagyok az üzenet. Lopott idézettel: „A médium maga az üzenet” (Marshall McLuhan).
További írások
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
![]() |
![]() A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. |
![]() Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. |
![]() Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés. |
![]() Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat. |
![]() A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget. |
![]() Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor. |
![]() A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek. |
![]() „Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is. |
![]() A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott. |
![]() Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”. |
![]() Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. |
![]() Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében. |
![]() Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül. |
![]() A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének. |
Hozzászólások
Bíró Ágnes Tünde
v, 09/17/2023 - 21:13
Permalink
Nagyon ügyes, összeszedett,
Nagyon ügyes, összeszedett, lényegre törő. Pont annyira hosszú, amennyit ebbe a rohanó világban szívesen el tud olvasni az ember. Jók a képek is, beleláttat a személyisége őszinteségébe.
Új hozzászólás