A néptánc oktatásáról elmélkedve

Szűk 30 éve, 1985-ben kerültem kapcsolatba a néptánccal, valójában egy közösséghez való tartozás szándéka által vezérelve. Akkor egy másik történelmi időszakot írtunk. Az akkori rendszer nem szimpatizált ezzel a „mozgalommal”, és a megtűrt vagy a tiltott tevékenységek listáján szereplő dolgok jóval varázslatosabbnak tűntek. Azóta a néptánc életem meghatározó része lett, olyannyira, hogy műkedvelőből hivatásos táncos lettem.

A kilencvenes évek elején kezdtem néptáncot tanítani, akkor azt hittem, meg tudom váltani a világot. Azóta másképpen látom a valóságot. Abban viszont kitartok, hogy a néptánc csodákra képes a művelői között, és egy jól sikerült táncos összeállítás a közönséget is el tudja varázsolni. Az utóbbit talán csak egy kis időre, a gyakorlóit viszont egy egész életre.

A Kovászna Megyei Művelődési Központ szakelőadójaként néptánccal és néptáncoktatással foglalkozom a munkaidőmben és szabadidőmben egyaránt. Olyan sokat kaptam és kapok mind a mai napig ettől a kultúrától, hogy úgy érzem, ezt meg kell osztanom másokkal is, fel kell hívnom a figyelmet a még meglevő értékekre és a bennük rejlő rengeteg szórakozási, ismerkedési, szépérzékfejlesztő lehetőségre.

A néptáncoktatás lényegéről

Fontosnak tartom, hogy a magyar néptánc és népi kultúra iránti érdeklődést elmélyítsem a gyermekekben, fiatalokban. A táncokon keresztül ismerjék meg hagyományainkat, a magyar nép táncait, a táncok lépésanyagát, énekeit, jellegzetességeit, stílusát. „Népet csak egészében lehet megismerni, a nép dalát is csak az érti meg igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, ételét…” (Kodály Zoltán)

Véleményem szerint a néptáncot élővé kell tenni a gyermekek számára, hogy ne csupán koreografált színpadi produkciót tanuljanak, hanem elérjük, hogy a néptánc a gyermekek életformájának részévé váljon. Természetesen ez most nehezebb, mert régen, amikor még organikus élete volt a népi szokásoknak, megvolt és élt a jeles napok sorozata. Akkor mindenki tudta, hogy milyen például a farsangi bál, a betlehemezés, de ma ez teljesen másként működik.

Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz táncpróbákra hívni, és hosszabb ideig meg is tartani a gyermekeket, hiszen ma nem divatos a néptánc, ahogy a népzenehallgatás sem. Ma egy kamaszgyermeket nagyon sok külső hatás ér, és kevesen látják értelmét a néptáncolásnak. Nehéz ezért motivációt találni.

A közelmúltban a gyermekek végkimerülésig játszottak mondókák kíséretében az óvodák és iskolák udvarán. Elevenen él emlékezetemben néhány olyan eset, amikor a játékokat a tanítóinktól tanultuk, néha ők is beálltak a körbe, együtt énekeltek velünk, és vidáman repült el a „tízperc”. Mostani fejemmel azt is tudom, hogy ezek a játékok jól elősegítik az összerendezett mozgást, fejlesztik a ritmusérzéket, közvetve pedig segítik az olvasás, az írás és a többi tárgy tanulását is.

Régen az embereket nem kellett tanítani táncolni, mert tudtak, egyszerűen belenőttek a hagyományba. A televízió elterjedéséig (1960), sőt az 1980-as évek végéig Romániában a szórakozási lehetőségek száma a mai kínálathoz képest meglehetősen szűk volt. A közös munkavégzésen (kaláka, fonó), hétvégi vagy esti beszélgetéseken, különböző társasjátékokon (kártya és sakk) kívül elsősorban a hétvégi táncalkalmak voltak fontosak e tekintetben. A fiatalság számára ez szinte az egyedüli lehetőség volt a szórakozásra és a társasági életre. Ugyanakkor az ünnepi rituálékban fontos szerepet játszott a tánc, a zene és az ének. Ennek a fényében a tánctudás rendkívül fontos volt, ma a gyermekeknek már ezen a téren nincs, amit el­lesniük a szüleiktől. A néptáncoktatók ezt a hiányt próbálják betölteni, de az a gond, hogy sokan csak a „végterméket” akarják látni. Értem ez alatt a színpadi fellépést, hiszen az oktatóktól legtöbbször a szülők is, a tanárok is gyors eredményt várnak. Az a gond, hogy a tanárok sokszor nem tudják felmérni a gyermekek életkori sajátosságainak megfelelő táncos tananyagot, s olyan elvárásokat támasztanak, amelyek az adott korosztályban megvalósíthatatlanok. Pedig a gyermekeket úgy kell nevelni, hogy a játékon keresztül juttassuk őket a tánc élményéhez!

Tapasztaltam már negatív előítéletet a tánccal kapcsolatban, és ezt jó lenne kiiktatni. Van rá példa, hogy olyanok állítanak táncot színpadra, akik nem értenek hozzá. A néző éppen ezért azt nem élvezi, sőt unja: látja, hogy szenvednek a fellépők, és az a képzet alakul ki benne, hogy ilyen a néptánc, főleg akkor, ha először lát ilyet. Ebben az esetben biztosak lehetünk, hogy ez a néző nem küldi majd néptáncolni a gyermekét.

A megoldás az, hogy a népi játékok, táncok tanításánál vegyük figyelembe a gyermekek nemét, korát, érdeklődési körét, a helyet, ahol a játékot, a táncot, az éneket tanítjuk, ugyanis néptáncot tanítani sokféleképpen és sok helyen lehet, például óvodákban, iskolákban, táborokban, táncházban, együttesekben stb.

Néptánc az óvodában?

Véleményem szerint óvodákban nem szabadna táncot tanítani (itt nem csak a néptáncra gondolok, hiszen már tudok társastáncoktatásról is!), annál inkább népi játékokat, énekeket. Óvodásoknak esetleg ismeretterjesztő „táncházat” lehet tartani, ahol a zenéről, a viseletekről, a népszokásokról is mesélnek a gyermekeknek, népi hangszereket mutatnak be úgy, hogy az számukra is érthető és élvezetes legyen.

Nagyon fontos lenne a szülőket felvilágosítani arról, miért is jó az, ha az óvodában csak játszanak a gyermekek. A játék a zenei, a táncos és a beszélt anyanyelv elsajátításának egyik fontos eszköze. A mozgás, a ritmusos mozgás, a tánc, a játék életszükséglet, bizonyos korig a gyermeknek szinte egész világát betölti. Sajátos módon alakítja magához a felnőttvilágot, fő tevékenysége az állandó utánzás, átformálás, így teljes az élete. Kodály Zoltán ezt írja A magyar népzene tára előszavában: „… a nevelő nem lehet el a játékok beható ismerete nélkül. Szomorú gyermekkora nyomait holtáig viseli, aki úgy nőtt föl, hogy nem volt része bennük. Annak nincs sürgősebb teendője, mint utólag megtanulni, beleélni magát, mert e nélkül nem férkőzik a gyermek lelkéhez.”

A mozgásos játékok rendszeres beiktatása, a nagymozgások és a beszéd fejlesztése minden pedagógus elsődleges feladata. Sajnos a népzene, néptánc oktatásához a tanárok nem kapnak néptáncpedagógus képzést. Sok jóindulatú tanító persze próbálkozik néptánctanítással az óvodákban, főleg azért, mert a szülők is inkább a szereplésre várnak. Fontos hangsúlyoznom, hogy sok táncoktató is azért helyezi előtérbe a fellépéseket, mert így nevelték őket. Húsz-harminc évvel ezelőtt én is a koreográfiák, a fellépések, a külföldi utazások csábító bűvkörében nőttem fel. Kevesen értik meg igazán, milyen jótékony hatással lehet a néptánc a gyermek mindennapjaira az élete minden területén, de csak úgy, ha lépésről lépésre van adagolva, mint ahogyan az ábécét is tanulják majd az iskolában. Megjegyzem, hogy az óvodás gyermekek többségénél még a mozgáskoordinációjuk (nagymozgás, finommanipuláció, beszéd, magatartás-szocializáció) sincs teljesen kifejlődve. Óvodákban viszont jól képzett tanítók el tudják „vetni” a magot a gyermekek fülébe, lábába. Ez a mag ezúttal csak a népi játékokról és a népi énekekről szól. A népi gyermekjátékokban nagyon sokszor előfordul, hogy az egyik gyermek látszólag „kilátástalan” helyzetbe kerül, mondjuk, amikor már mindenki fogóvá válik és mindenki őt akarja elkapni. Benne viszont mégsem az fogalmazódik meg, hogy feladja és kimegy, hanem az utolsó pillanatig benne van az a remény, hogy nem fogják elkapni. A népmeséink is ilyenek: van bennük egy életút, amely nehéz, de a hősnek eszébe sem jut, hogy feladja, és végül eléri, amit szeretne. Ezért lenne fontos, hogy a gyermekek életének része lehessen a játék és a néptánc.

Néptánc az iskolában

Néptáncot egyre több iskolában kezdenek tanítani. Ez kényes téma, hiszen iskoláinkban hivatalosan nincs néptáncoktatás, legfeljebb opcionálisan. A szülők, a tanárok, az iskolák vezetői sok esetben támogatják ezt a „mozgalmat”, ami önmagában véve jó. A gond az, hogy vannak, akik szakértelem nélkül tanítanak. Igaz, hogy azok mennek oktatni, akiknek közük van a néptánc-mozgalomhoz (pl. táncházas, műkedvelő vagy hivatásos táncos), lehet, hogy jó tánctudó, de az még nem biztos, hogy jó táncoktató is. A magyarországi iskolákban alkalmaznak egy jó oktatási modellt (1990-től alaptantervben van a néptáncoktatás), amit példának lehetne venni itt, Erdélyben is, ott viszont követelmény, hogy Táncművészeti Főiskolát végzett néptánc-pedagógusok tanítsanak. Romániában sajnos, nincs olyan főiskola vagy egyetem, ahol táncpedagógiai szakot tanítanának. Ezért eléggé lehetetlen helyzet alakult ki, hiszen van egy jó példa, de nem lehet használni, mert formailag meg kell felelni a hivatalos román oktatási rendszernek. Felismerve ezt a hiányt, a Kovászna Megyei Művelődési Központ keretében évente szervezek táborokat pedagógusoknak, meghívott oktatókkal. Az oktatás pedig nem feltétlenül az anyag elmélyítéséről szól, hanem a tanítási módszer elsajátításáról mind a népi játékok, mind a néptáncpedagógia, a drámajátékok és a kézműves foglalkozások terén.

Iskolákban, opcionális órákon magam is tanítok. Ahol elvállaltam, ott tisztáztam a szülőkkel és az iskolai vezetőséggel, hogy elemi osztályokban nem az a célom, hogy hamar megtanítsak bizonyos táncokat, hanem az, hogy a gyermekeket megtanítsam mozogni, megszerettessem a táncot, és nem utolsó sorban a népi hagyományokról, jeles napokról, ünnepekről beszéljek nekik.

Próbák előtt mindig elkezdek azon gondolkodni, hogy mit, hogyan oktassak, vagyis mi mi után következzen, hiszen mindig megvan annak a lehetősége, hogy akár hibázok is. Nagyon sok pedagógus, táncoktató életéből hiányzik az, hogy felvállalja a hibázás lehetőségét. Van rá eset, hogy kigondolunk egy folyamatot, de „nem jön be” a gyermekeknek, nem lehet letáncolni, mert hát épp olyan nap van, ezért változtatni kell rajta. És itt lép be a kreativitás: tudjunk változtatni, esetleg hagyjuk akkor a gyermekeket alkotni, teremteni.

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan gondolkodnak hozzám hasonlóan, de bizonyos okok miatt nem tudnak kitörni az adott keretek közül. Azt azonban nyomatékosítanám, hogy a népi játék és a néptáncoktatás nem csupán a mozgás fejlesztése és az ismeretanyag átadása, hanem egészséges közösségek kialakulásának lehetőségét rejtik magukban.

Mindenki szeretne valahová tartozni. Azt hiszem, nem nagyon létezik olyan gyermek, aki ne vágyna arra, hogy tartozhasson valahová. Egy családba, egy közösségbe. Még a legelszigeteltebbek, a legkülöncebbek is szeretnének olyan körbe tartozni, ahol elfogadják őket. A néptánccsoport, adott esetben egy együttes kiváló hely, hogy a képességeiket próbára tegyék, és ugyanakkor jó lehetőség, hogy egy közösség részesei legyenek, miközben szokásokat, kultúrákat ismerhetnek meg. A néptánccsoportokban, az együttesekben már más az elvárás, hiszen oda általában olyanok járnak, akik már megízlelték a tánc, a zene szépségét. Tőlük többet lehet, és többet is kell elvárni.

Néptáncolás együttesben

Sepsiszentgyörgyön 2006 őszén indítottunk egy tánccsoportot Százlábú néven, ahová akkor negyven gyermek jelentkezett. Azóta a három nemzedékre duzzadt csoport létszáma ma meghaladja a 150 aktív tagot. Külön korosztályonként (7–10, 11–15, 16–18 év közöttiek) hetente két alkalommal próbálunk.

A kis csoportban (Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes) elsősorban a gyermekek ritmusérzékét, zenéhez való alkalmazkodását, térforma- és stílusérzékét, vizuális memóriáját, koncentráló képességét, fizikai állóképességét kezdjük fejleszteni. A gyermekeknek nem a táncot kell először megtanítani, hanem hogy szívüket, lelküket megnyissák. Ebből a jó csapatszellemből, az együvétartozás élményéből következik minden más eredmény.

A középső csoportban (Százlábúak Ifjúsági Néptáncegyüttes) igyekszünk a gyermekekkel megismertetni a hagyományos népi játékokat, a néptáncokat és azok variációs lehetőségeit, a táncokhoz kapcsolódó énekeket, zenei kíséretet, a három dialektus tánctípusait, táncrendjét.

A nagyobb csapatnak (Százlábú Néptáncegyüttes) a próbáin fontos szerepet játszik a tánc színpadi megjelenítése is, amely egyrészt a művészi megtapasztalás élményét nyújtja a tanulóknak, másrészt a nagyközönség számára is hozzáférhetővé teszi táncos hagyományainkat.

A Százlábú Néptáncegyüttes mindhárom korosztályában a kulturális értékek közvetítése nem elsősorban a képességek függvénye, hanem a képességek fejlesztésének lehetséges színtere. Lehetővé teszi mindenki számára – beleértve a kisebbségeket, valamint a hátrányos helyzetű gyermekeket is – az önkifejezés és azonosulás esztétikai útjának elérését, segítve ezzel a személyes kreativitás kibontakozását és az egyéniség fejlődését.

Egy néptánccsoportban a „táncos” gyermek meglehetősen sokrétű tudás­anyagot (motívumkincs, előadói stílus, önmagára, táncos párjára és környezetére való odafigyelés stb.) kell elsajátítania a táncos szocializáció során. A jó táncos egyéniség beéréséhez azonban rengeteg odafigyelés, gondolkodás, gyakorlás és idő szükségeltetik. A befektetett energiamennyiséget nem lehet megspórolni, viszont akinek megadatik, hogy ilyen közösségekbe járjon, megtanulja a kitartást, az önfegyelmet, betekintést nyer a magyar népi kultúrába, és nem utolsó sorban szép közösségi életet élhet, melynek a kapcsolatai egész életen át tarthatnak.

Az együtteseken kívül lehetőség van táncházakban is gyakorolni a „megtanultakat”. Akár egy, a néptánc iránt érdeklődő átlagember is egyszerűen bemehet oda, hogy jól érezze magát, vagy táncot tanuljon. Ez így van rendjén. A táncházaknak elsősorban a közösségi élménye volt erős, azóta ez is sok helyen átalakult, ugyanis táncházakban az ügyesebb táncosok (műkedvelők és profik egyaránt) néha túlságosan is dominálják a táncos parkettet, ezáltal sajnos, szelektálódni kezdett az oda járók sora. Így kezd elveszni a lényege az egész mozgalomnak, hiszen a táncháznak kisközösségi tevékenységnek kellene lennie, ahol mindenki úgy táncolhat, ahogyan tud, s ahol a közösségen van a lényeg, nem a táncos produkciókon.