Tíz éve, 2004 őszén életemet teljesen megváltoztató döntést hoztam: budapesti, szegedi, majd debreceni élet és iskolai munka után Erdélybe költöztem, hogy önkéntes tanárként missziós feladatot lássak el székelyföldi gyermekek közt.
Márton Áron halálának évében, 1980-ban, 15 évesen tíz napos erdélyi kiránduláson vettem részt elkötelezett, hívő felnőttek társaságában. Talán akkor nyílt ki először a szemem Erdély szépségeire: a hegyekre, a fenyőerdőkre, a folyóvölgyek, patakok által szabdalt gyönyörűséges tájra, az erődtemplomok, a székelykapuk csodálatos világára, ugyanakkor az emberek kemény, küzdelmes sorsára, csendes összefogások megtartó erejére, a hitből fakadó emberségre. Ettől kezdve visszavágytam Erdélybe…
„Boldogok, akik álmodni mernek, és álmukért kemény pénzzel fizetnek, hogy testet öltsön az emberek életében”. Suenens bíboros mondata hosszú éveken keresztül tartotta bennem a reményt, hogy a belém ültetett vágy nemcsak álom, hanem valósággá válhat.
Néhány fontos összetevője van az útnak, mely erősítette vágyamat, és elvezetett a konkrét lépésig; ezekből táplálkozik a döntés, mely Erdélybe hozott. Az egyik rendünk lelkiségének lényegével való találkozás: a szegények szeretete és szolgálata, a missziós vállalkozás, a peremen lévőkre való odafigyelés, a „szembemenés” a fogyasztói társadalommal. Másik fontos összetevő, amiből kinőtt ez a vállalkozás, a zenei gyökér. A kecskeméti Kodály-iskolában felnevelkedve, s a Zeneakadémia karvezetés szakát elvégezve a népdal, a kóruséneklés életem fontos részévé vált. Ahányszor Erdélyben jártam, mindig megérintett az a csodálatos ősi világ, amely a népmesék, a népdalok atmoszféráját árasztja még ma is. Kultúrám gyökereire bukkantam Erdélyben, és ez egyre vonzóbbá tette a helyet. A harmadik erőteljes hatás, ami Erdélybe hozott, rendünk Kárpát-medencei múltjából ered. A Miasszonyunk Iskolanővérek (itt úgy ismerik: Notre Dame Iskolanővérek, mai nevén: Boldogasszony Iskolanővérek) magyar rendtartománya Erdélyből indult el, itt volt az első anyaházunk is, s a mai Erdély területén 19 házunk volt Trianon előtt, köztük a híres kolozsvári Mariánum, Auguszteum, temesvári, dési, aradi nagyszerű iskolák. Ez a gazdag múlt számomra jövőre szóló hívást jelentett.
Régóta emlékszem, hogy mindig megdobbant a szívem, amikor a határon túlról szóltak a hírek. Annyira bántott az a sok fájó esemény, amely a médián, szájról szájra terjedő híreken keresztül eljutott hozzám nehéz sorsukról (árvizek, diszkrimináció, szegénység, igazságtalanság, „bozgorkázás”). Egy idő után ráébredtem, ha ez engem ennyire izgat, akkor lehet, hogy dolgom lenne ezen a területen. Meddőnek tartottam azt a sok sopánkodást, amely a híreket kísérte. Éreztem: ha valóban fáj a határon túliak sorsa, akkor tennem kell értük valamit. „Olyan sokan elmentek Erdélyből Magyarországra, milyen szép is lenne, ha érkeznének pedagógusok, óvónők, tanárok Magyarországról Erdélybe...” – Böjte Csaba testvérnek ez a mondata és példája is vonzott.
„Ha egyedül álmodik valaki, az még csak álom, de ha ketten álmodnak, az már a megvalósulás kezdete.” Czakó Gabriellában, aki kiválóan képzett, tehetséges, tapasztalt, elhivatott énektanár, rendünk Társult Tagja, társat találtam elképzeléseimhez. Hiszünk a zenei nevelés lélek mélyéig ható erejében, és szeretnénk megajándékozni az erdélyi gyermekeket Kodály Zoltán, világszerte jól ismert magyar zenepedagógus eszméinek újjáélesztésével. Szakmai és emberi egyetértésben, Istenben bízva indítottuk el zenés missziónkat.
Tíz éve, 2004 nyarán létrehoztuk alapítványunkat, melynek neve: Erdélyi Tündérkert Alapítvány Hátrányos Helyzetű Gyermekekért, szeptemberben pedig, Kis-boldogasszony napján kiköltöztünk a Maros megyei Szovátára.
Mit csinálunk?
A tíz év alatt tanítottunk iskolai keretben, iskolán kívül, plébániákon, árvaházban, óvodában. Szováta mellett hét felső-nyárádmenti falu gyermekeit értük el (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Mikháza, Deményháza, Ehed, Székelyhodos, Jobbágytelke). A zenetanítás egyfajta „ürügy” a közösségépítésre, a gyermekek és a fiatalok összegyűjtésére, nevelésére, képzésére. A gyermekek mellett a családokhoz is igyekszünk utat találni, és segíteni, ahol szükséges. A felnövő tanítványok már egyetemisták, próbáljuk további útjukat is kísérni.
Az évek során létrejött a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar. Aki hűségesen jár a próbákra, az a kórustag, s a rendszeres képzés hatására valóban azzá is válik. A kórus úgy működik, hogy hétköznap délutánonként kijárunk a falvakba, szólampróbákat, csoportos órákat tartunk, hétvégén közös próbára szedjük össze a gyermekeket változó helyszíneken, iskolai szünetekben pedig kórustáborokat szervezünk. Ezek a táborok az intenzív nevelés, képzés alkalmai, önkéntes egyetemisták és tanárok segítségével hol lelkigyakorlattal, hol angolnyelv-tanulással, hol a magyar kultúra különböző területeivel egészül ki a zenei képzés. Kézművesség, sport, táncház mindig kelléke a tábornak. Sokat utazunk a gyermekekkel, a sok közös élmény, az élményszerű tanulás szívet-lelket, elmét nyitogató hatása, úgy hisszük, kitörölhetetlen. Erdély és Magyarország sok-sok táján jártunk már, fesztiválokon, ünnepségeken, emellett az évek alatt Európa több országába elvittük a székelység jó hírét: Olaszországban, Szlovéniában, Ausztriában, Németországban, Svájcban énekeltünk. Európai nemzetközi és világversenyeken szerepeltek növendékeink sikerrel: 2012-ben első helyezést értünk el a Bécsben megrendezett Summa cum Laude Nemzetközi Kórusversenyen egy új-zélandi leánykarral közösen a treble choir kategóriában; két alkalommal a komlói Kodály Zoltán Nemzetközi Gyermekkórus Fesztiválon egyházzene kategória első helyezését hoztunk el, közönség- és különdíjakkal csupa-csupa zeneiskolás kórusokkal versenyezve (2010 és 2013). Goriziában, Olaszországban rangos nemzetközi versenyen két bronz minősítést szereztünk, különdíjat 2011-ben. Legutóbbi nagy örömünk a 2014 nyarán Svájcban, Neuchatelben, Európa egyik legigényesebb kórusversenyén kapott első díjunk volt. Már a meghívást is nagy ajándéknak tekintettük, de amikor kihirdették az eredményt, s a zsúfolásig megtelt hangversenyterem felállva a székelyruhás gyerekeknek tapsolt, sírtunk és nevettünk örömünkben. A díjazottak kivétel nélkül fővárosokból érkezett kórusok voltak: Párizs, Helsinki, Buenos Aires, Budapest – s mellettük a mi kis falusi kórusunk. A gyermekek megtanulták belőle, hogy szorgalommal, odaadó minőségi munkával nem hátrányos helyzetűként, nem kisebbségiként kell megélniük magukat a nagyvilágban, hanem lehetőségek nyílnak számukra. A világ minden tájáról érkezett kórusok és a svájci közönség számára nem volt kérdés, hogy létezik Erdélyben egy közösség, amely magyarul énekel, magyarul gondolkodik s a legmagasabb minőséget képviseli. Ezért járunk kórusversenyre, hogy megmutassuk a világnak az erdélyi magyarság életerejét, kultúráját, intelligenciáját és hitét. A kis Nyárád-menti gyermekeknek is életre szóló tapasztalat, hogy mennyire szeretik őket a világ minden táján, nemcsak a Kárpát-medencében. A gyermekek kedvesek, jól neveltek, szerények, szófogadók, igazi gyermekek – ez pedig a nyugati világ számára valódi kuriózum!
Életem nagy ajándéka, hogy egy évtizede együtt dolgozhatok Czakó Gabival, aki lánglelkű, sugárzó egyéniségű, karizmatikus zenepedagógus. A gyermekek barátja, aki állandó személyes odafordulással, minden kicsi embernek személyre szóló, a személyiség mélyét megérintő szeretettel, kiváló érzékkel ráérez arra a pontra, ahol a gyermekből a legjobb, a legtöbb tud előjönni. Óriási fantáziát lát minden gyermekben, a legelesettebben, a legelhagyottabban, s határtalan bizalmával csodát teremt velük. Mindenkit biztat, bátorít, lelkesít. Keze alatt pillanatról pillanatra csoda születik. Mi is az ő titka? A legmagasabb művészi színvonal az ő belülről táplálkozó vezérfonala, s a gyermekekből is ezt csalogatja elő végtelen szeretettel, kedvességgel, humorral, fantáziával. Állandóan az élmény légkörében, inspiráltan tartja a gyermekközösség lelkét. A muzsika, ami megszületik nevelésének hatására, szeretetből születő érzékeny muzsikálás, puha, tiszta éneklés, a megérintett lélek hajladozása. Az énekkari munka alapja a bizalom, az odaadás, a közös lelkesedés.
A sok élmény és siker mellett el kell mondanunk, hogy számunkra a legmeghatározóbb tapasztalat mégis az, hogy befogadást találtunk itt, Szovátán, a Felső-Nyárádmenti falvakban és Erdélyben. Megajándékozottak lettünk. Hogy miből áll az ajándék? Kedvességből, segítőkészségből, jó szándékból, hálából, közös reményekből. Sokan bíznak bennünk, várnak tőlünk. Ez bátorít minket, hogy továbblépjünk. A falusi vándortanítóságot megtartva intézményesülünk, házat építünk a jövő számára, mely már itt toporog. Szeretnénk a kórusnak egy saját kuckót, felnövő tanítványainknak, hűséges önkénteseinknek munkahelyet, jövőbeli lehetőségeket teremteni. A szülők, a pedagógusok is várnak tőlünk. Újabb nővérek érkeznének felfedeztetni a műveltség újabb területeit. Álmodunk egy olyan házat, amely a kodályi eszme otthona, a műveltség és lelkiség összekapcsolódásának helye, a gyermekek mellett a fiatalok, felnőttek számára is kulturális lelkiségi központ. A gyulafehérvári római katolikus érsekségtől kaptak a Boldogasszony Iskolanővérek egy csodálatos, 1,6 hektáros telket Szovátán, a város feletti hegyoldalon. A telken már épül a ház. A Kárpát-medencei népfőiskolai hálózat tagjaiként szeretnénk majd működtetni. Sokan mellettünk állnak, segítenek minket, helyiek és távolabbiak. A jövő szervesen alakul. Minden lépés, amit ma megteszünk, már a jövő felé alakítja az utat.
Tíz reményteli tavaszt, tíz kemény szovátai telet, tíz kalanddús nyarat, tíz sokszínű Nyárád-menti őszt éltünk meg itt, Erdélyben, a hagyományok, a szépségek, az emberség földjén. Számunkra a csoda mindennapi valósággá vált: az összetartozás evidenciája, a történelemből táplálkozó remény, a küzdelemből forrásozó jóság tapasztalata. Számomra a „tündérkert” ez: szabadon, örömmel, játszva kultúrát teremteni, a növekedést választani, közösségben átélni az élet jó dolgait, a harmónia születését, a táncházat nyári estében, a mikházi templom hűvösében barátoknak reneszánsz muzsikát játszani, a cserépkályha duruzsolása mellett terveket szőni, székely ruhásan, elementárisan énekelve járni a világot, reményt adni a magyaroknak, sárban, esőben, jégben, hóban határaink átlépését megtapasztalni. Hálás vagyok, hogy alkotó módon élhetek, beépítve mindazt, amit értéknek tartok. Hálás vagyok azért, hogy a természet, a valóság közelében élhetek, hogy őszinte emberi érzések vesznek körül. Hálás vagyok, hogy Isten eszköze lehetek, hogy Erdélyben lehetek iskolanővér.
