Egyre többen vesznek részt a csíksomlyói búcsún. A fél évezredes római katolikus hagyomány a magyarság nagy nemzeti találkozóinak egyikévé vált, ha nem éppen a legnagyobbá: pünkösdkor évről-évre sok százezer ember gyűl össze a somlyói nyeregben, a Makovecz-kápolna körül. Az ünnepi szentmisén való részvétel talán legfőbb célja az ideutazóknak, pedig a zarándoklat – hagyományos értelmében – az úti célra történő megérkezésre és a testet-lelket egyaránt megpróbáló-megerősítő utazásra egyforma hangsúlyt fektetett. Ezzel szemben a közelebbi székely falvakból vonuló keresztalják, a moldvai és gyimesi csángók zarándokcsoportjai, valamint a világ minden tájáról gépkocsival, buszokkal, különvonatokkal ideutazó százezrek között ma már ritka és magányos fajta a távolról érkező vándor, az igazi, gyalogos peregrinus. A nagybányai Szaniszló József több mint félezer kilométert gyalogolt, míg Csíksomlyóra eljutott.
Honnan a gyalogos zarándoklat ötlete?
A zarándok szót hallva sokakban valószínűleg a középkori Savonarola hitszónok képe él, aki magából kifordulva, térden csúszva, eszelősen hadonászik az útszélen... Ahogyan nagyapám szomszédasszonya, a néhai krasznacégényi Soós Mári néni mondaná: „Irgalmas Szűzanyám, halálos nagy vétke lehet ennek a szegény embernek, hogy így kell neki vezekelnie!” Szó ami szó, igyekeztem én is rendesen összegyűjteni mindenféle gazemberséget, de az én életembe se fért bele sokkal több zsiványság, mint a másokéba. Ezért inkább életem örömeiért akartam köszönetet mondani. Kétségtelenül egy kis hetykeség is van benne, hatvanévesen azonban éppen ideje, hogy az ember ily módon is megköszönje mindazt a jót, ami vele élete során történt: a szép családot, szerető társat, unokát, mindazokat a helyeket, amelyek végigkísértek az életem során, azt, hogy erdélyi magyar vagyok – de legfőképpen hogy megadatott a kegyelem, hogy mindebben hinni tudjak.
Az ötlet megfogalmazásába valószínűleg az is besegített, hogy divatba jött manapság az „El Camino” (Szent Jakab-út – ősrégi zarándokút Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába – szerk. megj.). Miért ne lehetne meg a magunk erdélyi, csíksomlyói zarándokútja? Annál is inkább, mert a különféle korokban működtek erdélyi zarándokutak. A Mária-út ma ezeket kívánja összefogni, sokat kell azonban még dolgozni azon, hogy mindez rendszerbe álljon. Pedig a lelki és közösségi építkezés mellett, nem mellékesen, fontos jövedelmi forrása lehetne az érintett közösségeknek.
Az út ötletét forgatva magamban egy háromgyermekes kismama bejegyzésével találkoztam valahol az interneten: „Ha foglalkoztat a gondolat, hogy elindulj az úton, akkor indulj el, ne halogasd.” A végső lökést talán ez adta az induláshoz.
Milyen útvonalat választottál?
„Az ezer mérföldes utazás egyetlen kis lépéssel kezdődik” – írta Lao Ce Az Út és Erény könyvében. A 760 kilométeres is. A magam első kis lépését nagybányai házunktól tettem meg, aztán elindultam Égerhát felé, kis szatmári-szilágysági kitérővel idézve fel az életem során bennem fontossá nőtt tájakat. Erdélyen át a trianoni határtól az ezeréves határig – ezt a címet adtam zarándokutamnak: Krasznagyöngy – Krasznacégény – Érmindszent – Csanálos (trianoni határ) – Nagykároly – Tasnád – Zilah – Kolozsvár (két nap pihenő) – Apahida – Magyarszovát – Szászrégen – Szováta (egy nap pihenő) – Székelyudvarhely – Csíkszereda – Mádéfalva – Gyimesfelsőlok útvonalon érkeztem Gyimesbükkre (Kontumáci-kápolna, ezeréves határ). Itt két nap pihenő következett, ezalatt bejártam a Boros pataka (Apa havas ) és az Ugra pataka (Hosszúvész havasa) környékét. Csíksomlyóra Mádéfalváról gyalogoltam el, majd vissza, végül Csíkszeredából indultam vonattal haza Nagybányára. A legszebb talán a Zilah – Kolozsvár útszakasz volt, illetve Szászrégentől végig a Hargitán át a Székelyföld, a Gyimesek: egyrészt a jó idő is hozzájárult, másrészt itt már magyar vidéken jártam, s ezen a körülbelül 300 kilométeres szakaszon mindenhol volt kellő számú panzió.
Az autósok hogyan tolerálják az út szélén baktató, magányos zarándokot?
Mivel műúton, szabályosan, a menetirány baloldalán, biciklis mellényben, éjjel többféle macskaszemmel közlekedtem, eléggé egyértelmű volt gyalogos szándékom. Ennek ellenére lehettek vagy tízen, akik megálltak és felajánlották a segítségüket. Ugyanannyi idétlen is akadt, akik rám húztak, remélve, hogy majd azon szórakozhatnak, milyen rémülten ugrálok el előlük. Nem volt ilyen szerencséjük – nekem viszont igen. A kamionok félelmetesek, de a sofőrök nagyon profik. Nincs esély vitatkozni velük. Szerencsének tartom, hogy utamon egy közlekedési balesetet sem láttam. A Szilágyságban viszont három eltaposott borzot is; valami rendkívüli történhetett, hiszen a borz sem mindennapi, vasalva pedig igencsak szomorú látvány.
Mindenhol panziókban töltötted az éjszakát?
A 27 nap alatt négy éjszakát töltöttem a szabad ég alatt, kilenc éjszakát családi és baráti házakban, a többit motelekben. Kétszer gyalogoltam napi 30 kilométert, reggeltől estig esőben, hideg szélben. Olyan is történt, hogy Zilahtól félnapi járásra van egy panzió, onnan Kolozsvár alá, másfélnapi járásra semmi. Ültem Kendermálon a falu utolsó, elhagyatott házának tornácán, falatoztam a jó csanálosi sváb szalonnából és olyan csendes, meleg, csillagos éjszaka mutatkozott, hogy eldöntöttem, átgyalogolok az Almás völgyéből a Nádas völgyébe. Mikor reggel hétkor végre megpillantottam az első panzió feliratot Magyarnádason, a mögöttem lévő táblán ez állt: Zilah 70 km. Ezt a távot 23 és fél óra alatt tettem meg. Nem hagyhatom szó nélkül Csányi Sándor nagylelkű vendéglátását vadonatúj sarmasági moteljében, amelynek első vendége voltam. Nemcsak kár, de kimondottan bajunk, hogy ritkán hallunk ilyen emberekről.
Voltak-e bár alkalmi útitársaid?
Gondolatban, lélekben sokan. A kétkedők mellett sok igaz barát telefonált utamon, leginkább mindig aggódó és sok jó tanáccsal teli feleségem, de Kraszna-parti gyermekkori játszótársaim is mindennapos beszélgetőtársaim voltak, akik az állatok ellátása és a reggeli fejés után rögtön nekem drukkoltak. Ezennel is megköszönöm igaz jó társamnak a jókívánságot, amivel utamra engedett: „Mosolyogj, vándor!”
Hű útitársam és étkem volt a szalonna: előbb a Molnár Szilveszterék Kraszna-parti szalonnája, majd unokaöcsém csanálosi sváb szalonnája, aztán a középloki csángó néni szalonnája kísért – ebből még most is van egy kétujjnyi szelet... Mondhatom, hogy Erdélyben mindenhol értenek a szalonnához, méltóképpen megbecsülik, igazi nemzeti kincs.
Az enyhet adó kék „szanitárszesz”-ről, vagyis az egészségügyi szeszről se felejtkezzünk el, hiszen minden falusi boltocskában kapható, s szúnyogcsípéses gyermekkoromat is végigkísérte: örök darab. Volt még egy titkos fegyverem: feleségem körömvirágos, kénes szárító kenőcse, ami nélkül nem tudtam volna a vízhólyagjaimmal megbirkózni.
De a legfontosabb megemlékeznem útipoggyászomnak arról a kitartó lakójáról, aki akkor is mellettünk áll, ha netán vétettünk, ismer minket és látja, hogy mi lakik a szívünkben.
Összesen közel egy teljes hónap és 760 km vándorút áll mögötted. Jó kis rálátás a mai Erdély szinte minden népére, szegletére...
Amikor útnak indultam, tudva, hogy a Szilágyság és a Mezőség románok lakta vidékein nincsenek napi járásra panziók, szálláshelyek, eldöntöttem, hogy előítéletek, címkéző sztereotípiák nélkül szólítok meg minden jóakaratú embert, akiben segítségre találhatok. Nem fejtem ki részletesen, de elmondhatom, hogy a nemzetekre aggatott jelzők igenis igazak – talán ezért is élnek.
Aludtam Csányi Sándornál, de aludtam a világ legszegényebb emberénél is – aki nem azért volt szegény, mert reggelire tökmagot evett és hozzá csalánhajtást az udvarról, hiszen ez csak az eszköztelenség, a tárgyak hiánya. Amikor a reménytelenség, a teljes magárahagyatottság, a teljes fölöslegesség szégyene uralja az életet – ennél nagyobb szegénységgel még nem találkoztam... Nántűn, Szoporhoz közel találtam rá vaksötétben, amikor jobb híján már az elhagyatott házakat kémleltem, ahol megszállhatnék – na ennyit a nemzeti sztereotípiáról, hogy a román ember mindig vándort befogadó, saját ingét is odaadó stb. Nántű ugyanis valamikor sváb falu volt, magyarokkal tűzdelve, mára viszont szinte egységesen román. Az én emberem, Ferenczi Kálmán Sándor odaszármazott, tehetős szatmárhegyi emberek gyermeke volt, nálam néhány évvel fiatalabb; a világban tájékozott, a maga szintjén műveltnek is mondható. A családja kihalt, esztergályosként került az utcára, havi 150 lej, vagyis közel 50 amerikai dollár segélyből és valamelyik újhitű protestáns felekezet konzerveiből tengeti életét. Tiltakozása ellenére annyit tettem az asztalára, mint a panziókban.
Egyébként mindenkinek köszöntem, magyarnak, románnak egyaránt, lehetőleg előre, így én választottam meg köszönésem nyelvét, az enyémet, a magyart – aztán ki-ki úgy válaszolt, amint tudott, vagy akart, a maga nyelve szerint. Nemigen emlékszem, hogy ne köszöntek volna vissza.
A nagykárolyi cigánysoron, a Ruha István szülőháza közelében előzött meg két cigány fiatal: Bahrtalo! – mondta az idősebb. Avello bahrtalo! – válaszoltam emlékeimből. Jó néven vették. Nekem is jól esett, hogy az ő nyelvükön válaszolhattam.
Májusban talán legszebb az erdélyi táj, ezt legalább ilyen jó lehetett nap mint nap, a maga változatosságában végigélni...
Így igaz, s jó volt látnom, hogy Erdély, az erdélyi falu kezd magához térni: látszik rajta az anyagi gyarapodás, a közösségek munkája, a jó példa, magyar és román vidéken egyaránt. Egyre több a közműfejlesztés, a házakon is meglátszik a gondos gazda keze. A földek jobbára műveltek, és ami nagy örömömre szolgál, igencsak szakszerűen végzik ezt a nem könnyű mesterséget. A csíkrákosi Cserei-kúria közelében láttam egy bácsit, amint szépen, ütemesen, élvezettel kaszálta a lucernát. Szépen fog a kaszája, bátyám! – mondtam oda menet közben. Magam is azon vagyok! – válaszolta kihúzva magát. Bevallom, az eszközhiányos téeszidőkben nekünk ritkán sikerült ilyen szép táblákat nevelnünk, pedig sem a szorgalom, sem a szaktudás, sem az elhivatottság nem hiányzott, azonban nem volt elég puszta kézzel nekimenni a földnek. Érmindszenten láttam, míg az Ady-kúria udvarán falatoztam madárlátta reggelimet, hogy a szomszéd házból kijött egy húsz év alatti vékony leányka, babos kis nyári ruhácskájához a most divatos fehér tornacipőt hordta. Édesanyja kíséretében ment hátra a szérűre, ahol kinyitotta a legnagyobb John Deer traktor fülkéjét, begyújtotta a hatalmas gépet, és szépen kivonult a hátsó udvarból. Később a faluvégen láttam dolgozni, a klimatizált fülkében fülhallgató volt a fején. Ismerek Erdélyben néhány olyan telepes falut, amit nyilván szeretnek a lakói, én magam viszont holtan sem szeretnék ott lakni: szemmel láthatóan kietlen, lakhelynek alkalmatlan földekre telepítettek valamikor nagyon elkeseredett, mindenre elszánt embereket. Településeink zöme azonban szemnek és léleknek üdítő, lakhatásra kiszemelt helyen épült, láthatóan szeretik is az ott élők, akik az évszázadok során a maguk képére formálták ezeket a falvakat: a magyarok magyarrá, a románok románná, a svábok svábbá tették helységeiket – vegyes településeken akár egyes utcákat is. Templomaink szépek, szeretettel gondozottak, látszik a közösség ragaszkodása. A Székelyföldön minden magára valamit is adó település állított turul-emlékművet: szép, változatos szobrai ezek a szárnyaló nemzeti léleknek. Az egyik legszebb mégsem ott, hanem a szilágysági Dobra templomkertjében található. A legeredetibb viszont Zala György zilahi turulja a református templomkertben – egy egész éjjel vigyázta álmomat. Másrészt, ha nem lennék erre kiélezve, a Székelyföld kivételével nemigen tudtam volna megmondani, hogy magyar vidéken járok-e: semmi nyoma a magyar életnek, sem feliratokban, sem magyar szóban. Erdély egyre egységesülő, helyi arcát elvesztő homogenizációt él meg. És mintha az együttgondolkodás közti távolságok is megnőttek volna: a sváb-magyar gazdának Nagykároly mellől ugyanolyan messze van a gyimesi csángó-magyar, mint fordítva: mindkettő azt hiszi a másikról, hogy az már külföld. Valamit tennünk kellene a nemzetegyesítésért, hogy érezzük egymás gondjait, örömeit. S főleg az utóbbiakra kellene jobban odafigyelnünk. Ha kérded, mindenhol és minden nyelven ugyanaz a válasz: itt uram, nagyon nehéz az élet! A gyimesi Ugra pataki Tankó Huszár Péter mondta: Itt, ebben a huzatos, hideg völgyben a szénafűn kívül semmi nem terem meg, éjszakára még begyújtunk, nem úgy van, hogy megterem a gabona vagy a pityóka, mint odabenn Csíkban...
A hitünk kevés vagy a lelkünkben szunnyadó derű?
Talán a pozitív gondolkodásból, a jó gondolatokból kellene több... Márpedig világunkat – legyen ez a mi kis benső világunk, vagy a tágabb erdélyi magyar világ – ezek viszik előbbre. Az út elején kiüresítettem magamat mindentől, amit elmémben, lelkemben magammal cipelni szoktam, s hagytam, hogy megtaláljanak a jó gondolatok, amelyekért fohászkodni érdemes.
És itt hirtelen értelmet nyertek az útszéli, faluvégi fakeresztek, amelyek a hozzám hasonló vándort Erdélyben is – igazi keresztény országhoz méltóan – évszázadok óta elkísérik. Engem mindig meghatottak ezek a „pléhkrisztusok”. Talán gyermekkorom homokos szőlődűlőit juttatják eszembe, amikor a keresztutakhoz a jó sváb gazdák kutat ástak a szomjas jószágnak, s mellé keresztet állítottak, legyen kihez fohászkodni, míg megtöltik a vályút... A legszebb faragott korpuszt talán Kendermál határában láttam, egy mezőségi dombtetőn pedig a Megváltó bájosan naiv megjelenítését, a népi alkotókedv igazi remekét! Minden alkalommal megsüvegeltem a Szenvedőt és sokszor fennhangon is megkérdeztem: Biztos, Atyám, hogy jó ötlet volt legszelídebb, legengedelmesebb szép fiadat feláldozni ezért a világért...? Biztosan megérdemli ez a világ, hogy feláldozzuk érte legszebb, legokosabb, csillogó szemű fiainkat?
Utamon a legszebb zarándokmondatot egy Ugra-pataki székelycsángó asszonytól kaptam – lehet, ő is hallotta valahol –, aki a kisboltban volt vásárolni a patakszádánál, s hazafelé menet a havas alá, a rózsafűzért morzsolgatva mondta: „Tudja, egyik így mondja, a másik másképpen, de a szép gondolat is egy ima.” És most már azt is tudom, hogy kikért imádkozunk, amikor a templomban a jó és elhivatott papokért szól a fohász. Láttam a mádéfalvi plébánost, aki a somlyói búcsúba induló keresztalja élére állt, szüntelen imájával és énekével bátorítva a zarándokokat. Mire elhagytuk a falut, nyolc lovasszekér és 500 gyalogos zarándok fölött volt a létszám... Az Atya este is gyalog vezette haza híveit, templomuk előtt megáldotta őket, elénekelték himnuszainkat és megvendégelte a zászlóvivőket!
Milyen érzés most visszatekinteni a megtett útra – lelki és fizikai értelemben is?
Fizikailag tökéletesen jól vagyok, két vízhólyag behegedt helyét leszámítva, meg azt, hogy olyan fekete vagyok, mint egy traktorista. Az emberek olyat mondanak, hogy megcsinosodtam. De hát egy ilyen út nem a szépségről szól, legalábbis egy másfajta szépségről... Örülök, hogy megtettem. Elsősorban magamnak tartoztam ezzel. Én Erdélyben nem turista vagyok. Sehol sem volt olyan vidék, ahol ne jártam volna, talán a gyimesi Boros pataka fölötti Apa havast és a Hosszúvész havasát kivéve. Nekem Erdély a hazám. Büszkeség? Mint a tízes államvizsga után: a jól végzett munka öröme-büszkesége.
A visszajelzésekből mindenesetre azt olvasom ki, a tudatuk alatt sokakat szembesítettem azzal, hogy már régóta meg kellett volna tenniük a maguk kis „zarándoklatát”. És az őszinte, baráti csodálat mellett ott van az is, hogy „öljük meg a tükörtartót”... Ma már van sejtésem a határaimról, arról is, hogy mit hogyan bírok – ezeket eddig is így gondoltam. Pedig titkon arra számítottam: valami újat tudok meg magunkról. Egy ilyen hosszú vándorláson az ember kiüresíti magát a gondolatoktól, érzésektől, és hagyja, hadd jöjjenek, töltsenek be maguktól az arra érdemesek. Nos, abban kaptam megerősítést, amit eddig is tudtam, amit eddig is vallottam, és örülök, hogy ezek szerint jó értékek mentén haladt eddig az utam. „Kenyeret nem dobunk el” – nyugtázta öreges mozdulataimat a diákkorom óta nem látott barát Székelyudvarhelyen, amikor elraktam a magyarszováti kenyérszelet-maradékot. Korondon láttam egy öreg nénit, aki a nagyanyám mozdulatával gyűjtötte össze kenyere morzsáit... Istenem, de régen is láttam ezt a mozdulatot... Márainak igaza van: magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás.
(A felhsznált fotók Dávud Lajos felvételei)
