Berky Anna a magyar oktatási-kulturális kormányzat köztisztviselőjeként közel 20 évig viselt felelősséget a külhoni magyar közösségek oktatási-kulturális tevékenységének fejlesztéséért. A két évtized alatt számos intézmény, szervezet, program született meg a Kárpát-medencében, sok közülük megerősödött s a maga területén meghatározóvá, némelyik kiemelkedővé vált. Nem túlzás azt állítani, hogy csodának lehetett megélni azt az élményt, amikor emberi akarattal, tudással, összefogással jól működő, önmagukat fenntartó – a szó konkrét és elvont értelmében – építmények keletkeztek a semmiből. Anna egyik ilyen története a szovátai Teleki Oktatási Központról szól.
Kálóczy Katalin: Milyen szerepet játszott a te életedben a szovátai Teleki Oktatási Központ?
Berky Anna: Meghatározó szerepet. Egyrészt azért, mert a születésétől kezdve végigkísérhettem a fejlődését, másrészt pedig azért, mert ott tölthettem életem egyik legboldogabb évét: akkor éreztem először azt, mit jelent, ha egy közösség befogadja az embert.
K.K.: Súlyos mondat volt, Anna. Válasszuk ketté, az érzelmileg telítettebbről beszéljünk később. Mikor, miért született az oktatási központ? Jó volt-e jelen lenni a megszületésénél?
B. A.: A 90-es évek elején megalakult a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége – élén Lászlóffy Pál elnökkel (Pali bácsival). A vezetőket a megalakulástól kezdve az a gondolat foglalkoztatta, hogy az ország egyes pontjain központokat kell létrehozni, hogy onnan szervezhessék a különböző pedagógusprogramokat, továbbképzéseket stb. Ehhez a támogatást nagyrészt a magyar államtól kérték és kapták meg. De már a korai elképzelésekben is szerepelt, hogy ne csak béreljenek helyiségeket, hanem a központok hosszú távon kerüljenek a szövetség birtokába. A legelső kiszemelt épület a későbbi Teleki Oktatási Központé volt. Szovátán alkalom kínálkozott, hogy a hatalmas, rossz állapotú, régi házra – amelyben menza és cukrászda működött – licitálni lehessen. Bíró István, a központ későbbi igazgatója figyelt fel rá – ő maga is szovátai volt egyébként. Eljött Budapestre, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumba, és meggyőzően érvelt amellett, hogy az épület mennyire alkalmas lenne a pedagógusszövetség céljai számára, mert Szováta turisztikai központ, gyönyörű helyen fekszik stb., tehát jó lenne az árverésen részt venni.
A Budapestről kapott támogatás ígéretével Bíró István győzött is, bár az maga sem volt könnyű, mert a román állam nagyon nehezen akarta odaadni az ingatlant egy magyar civil szervezetnek. De végül, 1994-ben sikerült megvenni a teljesen lepusztult állapotban levő épületet. István nagyon ügyes volt, kiválóan tudott kapcsolatokat teremteni, éjjel-nappal járta Magyarországot, a különböző intézményeket, hogy támogatást szerezzen, ami sikerült is. A fő támogató az akkori Illyés Közalapítvány volt, de a tőlük kapott nagy összeg sem volt elég az árverésen megszerzett épület teljes árának kifizetéséhez. Szó szerint az utolsó pillanatban állt össze a kisebb támogatási összegek révén a vételár.
S aztán elkezdődött a tervezgetés. A legerőteljesebb elképzelései Bíró Istvánnak voltak. A Teleki megvásárlásáig Bukarestben élt, attól kezdve azonban az élete nagy részét Szovátán töltötte. Kezdődhettek az álmodozások.
K. K.: Te tudtál ezekről?
B. A.: Hogyne, az első pillanattól kezdve. István az álmaiba és a nagyon gyakorlatias elképzeléseibe is beavatott. Azt mondta: az a fő célunk, hogy kialakítsunk egy központot, de mivel hosszú távon nem lehet támogatásokból élni, a jövendő intézménynek önfenntartóvá kell válnia. Így szilárdult meg az a koncepció, hogy a jövendő szállodai rész egyrészt szolgálja az odaérkező pedagógusokat, illetve a különböző rendezvények szereplőit, másrészt legyen turista jellege is. Vagyis termeljen jövedelmet. Ennek jegyében kezdődött az építkezés: szállodai szobákat és két előadótermet alakítottak ki. S közben István összeszedte a csapatát is, ez a megfelelő szó, mert azok az emberek, akiket fölvett – a konyhások, takarítók –, nem alkalmazottak, nem szállodai személyzet voltak, hanem lelkes, összetartó, mindenért felelősséget érző csapatot alkottak. Mindenki mindennel foglalkozott. A konyhás néni takarított is, ha kellett, de szükség szerint a vendégekkel is foglalkozott, Bíró István pedig ágyat húzott, fürdőszobát takarított. S mindezt végtelen nagy szeretettel. Családias hangulat jellemezte őket, s ez rögzült is, kitartott tizenegynéhány évig. A csapat összetétele ez alatt az időszak alatt nem is változott.
István olyan központot akart a kezdetektől, amely elsősorban a helyieket szolgálja ki, ám az oktatási feladatokban már Erdélyen is túl, messzebbre nézett: egyfajta Kárpát-medencei központot tervezett.
K.K.: Kizárólag az oktatás ügyének szentelték?
B. A.: Nem, nemcsak az oktatásnak, a közművelődésnek is. A helyiek felemelésének szándéka komolyan munkált Istvánban. Az volt a célja, hogy a Teleki odavonzza a szovátaiakat, illetve a környező településeken élőket és művelődési központtá váljék. Milyen rendezvényekkel érte el ezt? A híres szovátai festők mára rendszeressé vált kiállításai akkor és ott kezdődtek el, alkotótelepet is létesített számukra. Kuti Lajos nevét említeném példának. Megszervezte a fafaragók hagyományossá vált rendezvényeit: előadásokat, kiállításokat, táborokat. Bandi Dezső vagy Sánta Csaba nevét említem meg. Gub Jenő bácsi, aki nemcsak Szovátán volt ismert, biológusként fantasztikus idegenvezetéseket vállalt. Különböző növényeket gyűjtött össze, s belőlük számos kiállítást szervezett. Az odahívott iskolás gyerekeknek előadásokat tartott róluk. Rendszeressé váltak a könyvbemutatók: jöttek a Kriteriontól, illetve a kolozsvári Művelődés főszerkesztője, Szabó Zsolt vagy Vásárhelyről Barabás László néprajzos és Beder Tibor földrajztanár, kutató. Fontos eleme volt a Teleki közművelődési tevékenységének a magyar ünnepségek feltámasztása, megerősítése a közösségi tudatban. Nagy dolog volt, hogy hosszú évtizedek után újra el lehetett együtt énekelni a magyar himnuszt.
K. K.: Mindent maga Bíró István szervezett?
B. A.: Igen. Magát a Teleki nevet is István választotta az erdélyi Teleki grófi családról. A programokat is egyértelműen Bíró István indította be. Kitalálta és meghonosította. A közönség odaszoktatása érdekében a közvetlen környezetet szólította meg. Helytörténeti előadások sorozatát szervezte meg, amelyre odahozta az iskolás gyerekeket is, hogy hallják Sóvidék és a környező falvak történetét. Számítógépes tanfolyamokat szervezett a helybélieknek, akik számára mindez hallatlan újdonság volt. Korábban nem volt művelődési intézmény Szovátán. Az üdülőtelepet leszámítva a lakosság 80-90 százaléka magyar volt, s egy kis fiók EMKE-szervezettől eltekintve, kulturálisan ellátatlan közösségről volt szó.
István folyamatosan és intenzíven építette a kapcsolatokat országon belül és kívül is. Elsősorban az oktatás területén, de nem kizárólag. Gyakran jöttek például a Szegedi Tudományegyetemről előadást tartani. Tudományos és ismeretterjesztő biológiai sorozatra vállalkoztak. A környező falvakban kiplakátolták a rendezvényeket, de a felhívásokat legtöbbször ismerősökön keresztül terjesztették, például a Teleki csapata révén. Újdonságnak számított, hogy a támogatóktól nyert összegből a rendezvényeken valamivel meg is kínálták a vendégeket. István minden eszközt megragadott, amellyel vonzóvá tehette a Telekit.
K. K.: A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, mint fenntartó fogalmazta meg a feladatokat az oktatási központ számára?
B. A.: Inkább úgy fogalmaznék: közösen. A szövetség elnöki kara Csíkszeredában működött, a rendezvények tekintetében pedig Szováta volt a centrum. Később innen irányították a kialakított módszertani központokat. Megvoltak hozzá a helyi adottságok.
K. K.: Milyen programokon keresztül érintkezett a közművelődési feladatrendszer a közoktatásival?
B. A.: A pedagógus-továbbképzésben és a gyerektáborokkal is. A vendégtanárok, akik elsősorban a Babeş-Bolyairól jöttek, a pedagógusoknak és az érdeklődőknek tartottak előadást. A gyerekeknek szaktáborokat szerveztek: fafaragótábort, népdaltábort. A szovátai kamarakórusnak a Telekiben nyílt először, majd folyamatosan lehetősége a bemutatkozásra, mára országos hírűek. Kiváló vezetőjük volt Fülöp Judit.
K. K.: A szövetségnek az évek során kiépült a hálózata, amelynek a csomópontjain voltak a módszertani központok, csúcsintézménnyé pedig az elképzeléseknek megfelelően a Teleki vált. Mikorra állt össze ez a rendszer?
B. A.: A 90-es évek végére. Addigra már állt István mellett szakmai munkatárs. 1996 körül került oda István révén, huszonévesen Márton Zoltán – közismert becenevén Dönci. Jászvásáron végzett mérnökként. Az építkezésben, informatikai munkában segített Istvánnak, no meg a rendezvényeken. Maga István elektromérnök végzettséggel korábban Bukarestben dolgozott, s a munkája mellett kapcsolódott be 1990 után az RMDSZ érdekvédelmi, oktatásszervezési munkájába. E munka révén került az RMPSZ-be, illetve Szovátára. Dönci marosvásárhelyi volt, s azért költözött Szovátára, majd később Hármasfaluba, hogy a közösség szolgálatában maradandót alkosson. Házat, hazát épített a pedagógusoknak, az erdélyi magyar közösségnek, bevéste nevét a székelyföldi autonómiaküzdelem élharcosai közé. Sajnos, ma mindkettőjükről múlt időben kell beszélni. Mindkettőt tragikus baleset érte. István 1999-es váratlan halála után Dönci vette át az intézmény vezetését. Őt ebben az évben veszítettük el. Mindkettőjüket a magyar közösség iránti megszállottság, elkötelezettség vitte ebbe a munkába.
K. K.: Lehet-e korszakolni az intézmény működését?
B. A.: 1993-tól folyt a tervezés, az előkészületek, az épület felújítása 2-3 évig tartott. 1994-99 között beindultak a helyi és a Kárpát-medencei rendezvények, a Bolyai Akadémiának pedig már kis múltja is volt. 1999-től, István halála után kezdődött el az újabb szakasz, amikor megépült az új épületszárny, a konferenciaterem stb. A következő korszakhatár pedig 2012, amikor Dönci megvált a Telekitől, mert a Magyar Polgári Párt színeiben megválasztották Makfalva polgármesterének. Később ő lett a párt országos alelnöke és Marosszék Székely Tanácsának elnöke.
K. K.: Hogyan született meg a talán leghíresebb telekis program, a Bolyai Akadémia?
B. A.: Erdélyi kezdeményezésből, de az első pillanattól túlmutatott Erdély határain, már az elsőn – amelyet még Hargitafürdőn szerveztünk, s két hétig tartott – részt vettek a felvidéki és a vajdasági pedagógusok is. A következő évtől kezdve elsősorban Szovátán zajlott le, de béreltek további helyiségeket Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen is. A Bolyai Akadémia számomra olyan fórum, amely alkalmat ad a magyarság összefogására, a Kárpát-medencei magyar közösségek összekapcsolására. A továbbképzésen és a minőség megismertetésén túl talán ez volt a legfontosabb célja: megismerkedni és – ma úgy mondanánk – hálózatot építeni. A környező iskolák meglátogatásával, a kirándulásokkal, a növénygyűjtésekkel szaporodtak a közös élmények, erősödött az összetartozás tudata. A Bolyai Akadémia június végétől egy hónapon keresztül tartott. Kezdetben egy-két csoporttal, egyhetes kurzusokkal, 25-30 fővel, később négy-öt csoport is dolgozott egy-egy héten.
K. K.: Milyennek szeretted, tisztelted az oktatási központ megálmodóját, Bíró Istvánt?
B. A.: Rendkívül agilis, önmagát nem kímélő ember volt, nagyon határozott célokkal. S időt, fáradságot nem kímélt, hogy el is érje azokat. Mindent megmozgatott érte. Kiválóan tudott kapcsolatokat teremteni. A támogatások is erről tanúskodnak. Nem az elfogultság mondatja velem, hogy a pedagógusszövetség neki köszönheti a Telekit. Alig aludt pár órát, mindig törte a fejét valamin, utána pedig megvalósította. Fantasztikus ember volt. A rendszerváltozások utáni lendületben, hogy most meg lehet valósítani sok mindent, minden cselekedetével a magyar közösséget szolgálta. Nagyon-nagyon hitt abban, hogy Erdély megint fölemelkedik, és onnan, ahová lecsúszott, föl fog állni. Elsősorban Erdélyben gondolkodott, de a magyarság egészében is. Hogyan lehet a szétszóródott magyarságot újra összekapcsolni? István halála után Dönci is ugyanezt képviselte.
K. K.: Életképes és csodaszámba menő intézmény a munkájuk eredménye. Kisugárzása volt és van most is. Milyen utóda volt Bíró Istvánnak Dönci, Márton Zoltán?
B. A.: Akárcsak István, célra törő, megszállott, ő is elsősorban a helyi közösségért akart cselekedni. Mindent megmozgatni annak érdekében, hogy megmaradjon az egész közösség. Istvánban is volt idealizmus, Dönciben talán még több. Mindig szőtte az álmokat, s nem kímélte magát. Jöttek az újabb és újabb ötletek, az újabb és újabb tervek. Igazgatóságának ideje alatt fantasztikus fejlődésnek indult a Teleki Oktatási Központ. Befejeződött az egész épület, a bővítés, a korszerűsítés is. Megszaporodtak a programok. Kitalálta és létrehozta a nyári tábort faházakkal a patak partján. S akár István, ő is szerelte a fűtést, csinálta az ágyakat, takarított, fogadta a vendégeket, rohangált a támogatásokért, mikor mit kellett.
K. K.: Benne van a falakban mindkettejük szellemisége.
B. A.: Mindenképpen. Hasonlóan szimbolikus és Döncire jellemző, felejthetetlen epizód, engem pedig mind a mai napig érzelmileg megérint: elkészült a konferenciaterem 2003-2004 tájékán, s mikor megérkeztem Szovátára, Dönci az ajtóban megfogta a kezemet, rohant velem oda. A csomagot sem tudtam letenni. A színpad fölötti falon egy faragott Teleki-embléma van. Fölállított egy székre, hogy nézzem meg jól. Ő maga véste bele a Teleki csapatának a nevét, mindazokét, akik az építkezés alatt végig ott voltak és dolgoztak. Többek között az én nevemet is. Megható volt, ahogy a csapat iránti háláját kimutatta.
K. K.: Kik támogatták a Telekit?
B. A.: Nagyon sokat segített az Illyés, majd az Új Kézfogás Közalapítvány, a MOL, a békéscsabai Eötvös József Iskolaalapítvány, kisebb vállalatok is, Entz Géza alapítványa, a Budapesti XIII. Kerületi Önkormányzat.
K. K.: Hogyan támogatta a minisztérium a Telekit?
B. A.: Támogatási összegekkel és sok szervezőmunkával is. Mindenről tudtunk, napi munkatársi kapcsolatban voltunk. Elmondták az adott képzéssel kapcsolatos elképzelésüket. A Bolyai Akadémia mellett a hazai továbbképzési rendszert is kialakította a szövetség, mi pedig szereztünk hozzá vendégtanárokat, előadókat. (Kezdetben nem volt hivatalos, de később akkreditálták is.) Telefonon, személyesen – kéthetente biztosan találkoztunk – beszéltük meg, hogy kivel vegyük föl a kapcsolatot. A minisztériumi főosztály akkoriban egyáltalán nem pusztán közhivatali feladatokat látott el, hanem egyfajta bázisa, otthona volt a határon túli magyaroknak. Közvetített, összekötötte a magyarországi és a határon túli szakmai szereplőket.
K. K.: Térjünk át a nyitó mondatod második részére, mely szerint életed egyik legboldogabb időszakát töltötted Szovátán. Hogyan történt?
B. A.: Bíró István ötlete volt. Hívott Szovátára programszervezőnek. Tudta, hogy mi zajlott az adott időszakban a minisztériumban, s talán segíteni is akart nekem, hogy kikerüljek egy emberileg nagyon nehéz helyzetből. 1999 februárjában azután autóbalesetben meghalt. A megváltozott helyzetben Dönci megismételte a kérést s mivel akkor segíteni is kellett, tavasszal kimentem. A Telekiben csak Dönci lakott. Portásként, mindenesként. Én pedig beköltöztem a 13-as szobába. Erős hittel, optimizmussal álltunk neki, hogy megvalósítjuk István álmát.
Meghatározó élmény volt, hogy első vasárnap elmentem a református templomba Döncivel, ahol bemutattak a tiszteletes úrnak, aki engedélyt kért, hogy bemutathasson a szovátai közösségnek. Kérte őket, hogy fogadjanak be. Soha nem fogom elfelejteni a szeretetet, amit akkor kaptam, nehéz is szavakkal érzékeltetni. Ha utána végigmentem az utcán, megszólítottak az emberek, hogy érzem magam, nincs-e szükségem valamire. Egy-egy rendezvénynél könnyű dolgom volt, mert tudták, hogy ott vagyok a Telekiben és jöttek sokan, „legyünk ott sokan”, lássák, hogy érdekel.
Az egy év alatt zajlott le az új szárny megépítése. Volt úgy, hogy esernyő alatt aludtunk, mert a fejünk fölött nem volt fedél. Közben programokat szerveztünk. Az egyik legjobban sikerült rendezvény az Egyház és iskola című, amelyet soha nem felejtek el. Szereztünk előadót Magyarországról, meghívtuk a helyi tiszteletest és megszólítottuk a Nyárád-menti iskolákat. Minden Nyárád-menti iskolának írtam egy levelet, amelyben szeretettel meghívtam őket és kértem, hogy postafordultával jelezzenek vissza. Eltelt egy jó hónap, és sehol semmi visszajelzés. Két héttel a rendezvény előtt fölhívtam az egyik iskolaigazgatót. Elmondtam, mi járatban vagyok. Jaj, aranyoskám, arról a levélről van szó, amelyben az szerepelt, hogy postafordultával? Hát azt hittük, hogy valami hivatalos levél valahonnan. Meg sem néztük, csak beletettük a fiókba. Miről van szó? Hát miért nem mondta, aranyoskám? Majd mi értesítjük egymást. Így is lett. Vagy százan eljöttek. Az előadás után beszélgetés folyt arról, hogy mit jelent az egyház és az iskola kapcsolata. Mit tud tenni az egyház az iskoláért, hogyan lehetne összekapcsolni jobban a kettőt?
A másik, amire büszke vagyok, hogy én is – István példáját követve – próbáltam támogatást szerezni. Írtam levelet egy sor magyarországi tankönyvkiadónak. Szépen leírtam, hogy Szovátán létezik egy központ, de a magyarországi tankönyvek nem jutnak el oda. Tudnának-e valamiben segíteni? A tankönyvkiadók megmozdultak, özönlöttek a könyvek. Szegény Döncivel állandóan Vásárhelyre jártunk, mert heteken keresztül érkeztek oda a mintacsomagok. A kiadók felajánlották, hogy több szemléltetőeszközt is adnak, amiből egy évig tartó, nagyszerű kiállítás született. Aztán továbbgondoltuk: milyen jó lenne, ha minél több eszköz eljutna a környező iskolákba is! Készítettem egy rotációs rendszerű elképzelést az egyes összeállítások mozgatásáról. A Teleki akkor már meglévő mikrobuszával indítottuk el a csomagokat. Jó pár évig működött a rendszer. Akkoriban igen nagy jelentősége volt.
K. K.: Milyen érzés volt csapattagként ébredni Szovátán?
B. A.: Jó volt fölkelni, lemenni a konyhába, ahol mosolyogva vártak, máris főzték a kávét, hozták a reggelit, s mindennek a kacagás, a nevetés adott keretet – és persze a közös munka. Az ott töltött egy év alatt megbizonyosodtam arról, hogy korábban idegen emberek családként tudnak viselkedni, családként tudnak együtt dolgozni, együtt gondolkodni. Hogy ilyen nem csak a mesében létezik. Hozzáteszem, hogy mindig kell hozzá egy olyan ember, aki össze tudja fogni őket, aki el tudja simítani az apróbb konfliktusokat, akinek a küldetéstudata olyan erős, hogy sodorja magával a többieket.
Ha éjjel egy órakor érkezett meg a vendég, akkor egy órakor fogadták. Eszembe jut erről a Teleki egyik különleges színfoltja: Kiss Dénes, Kisöcsi, ahogy neveztük. Csavaros eszű székely ember, fantasztikus hangulatot tudott teremteni. Intézkedett az építkezéssel, üzemeltetéssel kapcsolatos ügyekben, de a legfőbb erénye mégis az volt, ahogy a vendégekkel bánt. Ugyanennek a családias légkörnek látszólag külsődleges megnyilvánulásai is voltak. A konyhán a saját maguk által az erdőben gyűjtött gyümölcsökből saját maguk által készített lekvárokat kínálták, szilveszter előtt hagyományosan – közösségi aktusként – disznóvágáson vehettek részt a vendégek, újév napján sétakocsikázást szerveztek. Telente István sportnapot, téli játékokat szervezett. Az önkormányzat – amellyel mindig jó volt a kapcsolatunk – besegített. (Sok közös rendezvényünk volt.) Kivonultunk a sípályára – a sípályát ki kellett építeni, az is csodálatos élmény volt számomra az egyik télen –, s különböző versenyeket bonyolítottunk le. Az előkészületekben – a versenyszámok kitalálása, az eszközök beszerzése, elkészítése, megvarrása – a falubeliek is közreműködtek.
Kitűnő kapcsolatunk volt a holland tulajdonú Edelweiss szálló fiatal vezetőjével. Nem kis része volt személy szerint Döncinek abban, hogy megszerette a magyarokat. Mindennapos barát volt. A Tiszántúlon telepedett le, csodálatos kertészetet alakított ki. Mára tökéletesen beszél magyarul.
Egyszer István hozott Amerikából egy fiatalembert, később Dönci pedig Angliából egy fiatal lányt, akik ott laktak egy-egy évig a Telekiben és angolt oktattak. Önkéntesek voltak. Az ellátásukat kellett biztosítani, semmi mást. Érdekes epizód volt az is, amikor a Teleki felavatására Bíró István meghívta a Franciaországban élő Marie Pierre Degerandot de Teleki grófot, akire – bár csak törte a magyar nyelvet – a szovátaiak nagyon büszkék voltak.
2012-vel fejeződött be a lelkesültség időszaka. Akkor lett Dönci polgármester, s megvált az oktatási központtól. Lezárult egy korszak, a Teleki működése üzemszerűbb, professzionálisabb lett. Más. A pedagógusszövetségben is vezetőváltás történt, Szováta központi szerepe megszűnt, áttevődött Csíkszeredába – emberi tényezők miatt.
K. K.: Erdély oktatási-kulturális életében hol látod a Teleki helyét?
B. A.: Erdély magyar közoktatásának a központja. Közművelődési téren pedig felsorakozott a többi kulturális központhoz. Szováta méreteihez, lakosságának arányához viszonyítva meg tudja valósítani mindazt, ami másutt, nagyobb városokban, már hagyományosan, megszokott módon régóta rendelkezésre állt. Felkarolta a hagyományápolást, az amatőr és a hivatásos művészetet, könyvtárat létesített, fogadta és feldolgozta, szolgáltatta, digitalizálta a dokumentumokat, kifejezetten a helyi közösség kulturális szolgáltató intézménye lett.
K. K.: Hány hasonló csodát láttál a Kárpát-medencében a pályafutásod alatt?
B. A.: Csak néhány példát emelek ki: az egyik mindenképpen a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Erdélyben a Teleki története és volumenében mind közül a legnagyobb a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemé. Az András Mihály vezette Hargita Állami Székely Népi Együttes felemelkedése. A Vajdasági Magyar Pedagógus Szövetség megteremtése és fejlődése. A lendvai oktatási és művelődési központ kiépítése a teremtő gondolattól kezdve. Nagyon büszke vagyok a Tankönyvtanács kialakítására és működésének beindítására. Illyefalván egy Kárpát-medencei tanácskozáson született meg a gondolata, így jött létre először Erdélyben, azután a többi régióban is. Megszülethettek az alternatív tankönyvek, az Erdélyi Tankönyvtanács létrehozta az Ábel Kiadót.
K. K.: Azt hiszem, kevés embernek adatott meg, hogy aktív részese lehessen megannyi teremtő szándék megvalósulásának.
B. A.: Nagyon sok öröm volt ebben a munkában. Nem is munkaként éltem meg. A lelkesültség, az éveken át tartó eufórikus érzés nélkül – ami felgyorsította a folyamatokat – nem sikerült volna. S ehhez Szovátán kellett Bíró István és Márton Zoltán. Mindkettejüknek eleven maradt az emléke, máig hat.
