Ezt a hovatartozási izét mindig mindenhol szeretik túlbonyolítani: magyar Kanadában, kanadai magyar, erdélyi magyar, határon (és Óperencián) túli magyar. Magyarul beszélő erdélyi Kanadában.
Angolul ezeket a bonyolultságokat kötőjeles szókapcsolatokkal írják körül – Hungarian-Canadian, Romanian-Canadian stb. –, vélhetően onnan ered az angolul kissé pejoratív „hyphenated Canadian”, azaz kötőjeles kanadai. Általában olyankor használják, olyankor jön elő a nyilvános beszédben, amikor a bevándorló megkérdőjelezhető kettős lojalitásáról szólnak. Ha kötőjeles, akkor még nem teljesen kanadai, tehát nem tudjuk, hova húz a szíve, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk. Lásd: afgán-kanadai, iraki-kanadai... ha a mi kanadai katonáink arrafelé lövöldöznek, akkor a kötőjeles ember kivel tart?
Kicsit olyan ez, mint arrafelé, otthoni tájakon az erdmagy és hatu-magyar és társai. Csak másképp.
Amióta jó évezreddel ezelőtt, abbahagytuk a világban való „kalandozást”, erősen jobbágyszemléletű néppé lettünk. Verbőczy szelleme kísért vissza önmagunkról, a hazáról és a világról alkotott szellemképünkben – röghöz vagyunk kötve. A „rög” mitikus elemmé változott irodalmunknak és másodrangú iskolamestereknek köszönhetően; rajta, vele, alatta létezik csupán élet, és még a halál sem szabadít meg, mert ott kell halni is: belé a rögbe s válni porrá benne. Számunkra a nagyvilágban való kalandozás a nemzetárulás sötét árnyékát vetíti az égboltra, elhomályosítva szemünket. És agyunkat. Pár éve Hollandiában kószálva az amszterdami tengerészeti múzeumnál egy 18. századi teherhajó hasonmására bukkantam – ilyen hajókkal mentek a „fűszer-szigetekre”, rendezni az ottani gyarmatokat és hozni onnét a mesés gazdagságok alapjait jelentő keleti fűszerszámokat. Épp olyan kicsi nép, mint a miénk, csak szerencsésebb helyzet jutott nekik: tengerparton laknak. Tenger mellett lakó embereket vonz a végtelen víz, a horizont mögötti ismeretlenség... és elindul felfedezni azokat. Szárazföldi népek (s milyen kifejező az angol elnevezés: landlocked – földbezárt) viszont félnek az ismeretlen messzeségtől, így aztán a földhözragadtságból próbálnak kovácsolni erényt. Vagy ideológiát. Itt élnem s halnom, mert máshol minden hely foglalt.
Mindez eddig a pontig összmagyar lelki nyomor. Nekünk, Erdélybe szakadt hazánkfiaknak erre még rátettek egy lapáttal – minden nemzedék és minden egyén külön-külön végig kell, hogy futassa önmagában a lehet – nem lehet vitát. És a „nem lehet” választását, ami többnyire az elmenést jelenti, hacsak meg nem öngyilkoljuk magunkat, szintén belengi a nemzetárulók iránt érzett bánatos elnézés vagy indulatos ítélkezés. Mintha elfeledtük volna, hogy gyermekkori mesehőseink közül milyen sokan és milyen gyakran elindulnak a nagyvilágba „szerencsét próbálni” (és állítólag mindig a harmadiknak, a legkisebbiknek, sikerül is megtalálni azt). Huszadik századi magyar ember ne induljon világgá... hacsak a gaz politika jobbról vagy balról ki nem üldözte őket a szülőföldről. Igaz magyar ember nem indul új világokat felfedezni, nem hajózik, és nem gyarmatosít (mert mi Tamás bátyó kunyhójában Winnetouval együtt cseperedtünk és szeretjük a bennszülöttet). Beledöglik a rögbe, de akkor se!
Mi tagadás, én is ebben nőttem fel, és ebben hittem jó sokáig. Ráadásul, ahogy annak idején mondogattam önigazolásként (is), nekem semmiféle messzi földeken is értekésíthető „foglalkozásom” nem volt, egyedüli tudományom az volt, hogy „tudok írni és olvasni magyarul”. (Románul és oroszul is, de azok épp olyan haszontalanságok, mint az anyanyelvi tudás.) De aztán egy idő után kezdett szűk lenni a tér. Köztudott, hogy minden kisebbségi kultúra féloldalas, nincsen, mert nem lehet, épp a kisebbségi létből és létszámból kifolyólag olyan gazdag és szerteágazó intézményrendszere, mint egy többségi, nemzeti kultúrának. Bizonyos tudományágakat, diszciplínákat nem lehet kisebbségi létbe szorulva művelni. (Akkoriban biztosan nem lehetett... és ma sincs erdélyi tengerészeti intézet, hogy csak egyet mondjak.) Persze, a „messzi távoltól” való belénk döngölt rettegés okán, csupán ide a szomszédba ment a magamfajta literátor, nyelvéből élő értelmiségi. És folytattam főállásban, amit itthon csak szabadúszó, illetve „bedolgozó” zsurnalisztaként tehettem – írtam napszámban (és éjszámban), hogy legyen miből etetni, nevelni gyermekem. Annyian belefáradtunk, -nyomorodtunk ebbe a folyamatba, hogy erre most ki se térnék részletesen.
Aztán eljött a megbátorodás pillanata, amikor előbb félénken csak arra sóvárog az erdélyi ember, hogy külországok ismeretlen tájain legyünk vendégdolgozók, vagy netán-tán, istenkísértés gyanánt azt fontolgassuk, mi lenne, ha megint, még egyszer elvándorolnánk. Tényleg bele a nagyvilágba. Óvatos duhaj, ami voltam, mindkét változatot elindítja. Micsoda szerencse – vagy pech? –, hogy aztán mindkettő be is jön. Előbb lettem szeretetszolga Boszniában és Csecsenföldön, s aztán egy nap mehettem Kanadába, saját magam bevándorlását „szponzoráló” letelepedett külföldiként. Évek múltán aztán lettem, mert lehettem honosított állampolgár. A statisztikákban én (fiammal együtt, aki ide is követett) valószínűleg Magyarországról érkezett magyarként szerepelek, amit örökké csak vonakodva szoktam elismerni, mert nekem Erdély a homeland, a hátország, az eredet és effélék. Igen ám, de ha onnét érkeztem volna egyenest, akkor útlevelem alapján itt a románok statisztikáját gyarapítanám. Merthogy a bevándorló hivatal szeret egyszerűsíteni, és útlevél alapján javall pl. lakhatási ötleteket, mondván, hogy ott majd boldogságos életet kezdhet az újonnan érkezett (newcomer), hiszen „övéi” közé küldik. Így hajítják a törökök közé a török útlevéllel érkezett kurdot, így akarnak román ortodox pópát hívni gyorsan, ha erdélyi (román útleveles) ember házasodni akarna nagy hirtelen. Nem bíbelődnek részletekkel. Nekünk, román tudásunkra alapozó kezdő angolságunkban a nationality nem azt jelenti, amit az angolszásznak és britnek – nekik állampolgárság, nekünk világfájdalom. Amit európai transzilván agyunk a cetățenie–naționalitate szópárosban definiál, itt az nationality és (rosszul csengő) ethnic background. Sajnos, errefelé az „ethnic” nem kellemes asszociációkkal jár: törzsiség, törzsi villongás, etnikai tisztogatás és ilyesmik jutnak róla észbe. Bosznia és Ruanda.
Az első években aztán kizárólag a nyelv és az ország megtanulására összpontosítottam minden erőmet és energiámat. Tanfolyamok és félbe maradt egyetemi fokozat, újságolvasás és (feliratos) tévénézés mind ezt szolgálta. A nyelv és hátországa, azaz a kultúrantropológiai értelemben vett „kultúra” megtanulása nagy szellemi kalanddá vált. Azidáig, mint minden jóravaló erdélyi embernek, a kultúra számomra a magas műveltség, a felszippantott tudás, a tanulatlanoktól megkülönböztető előkelő erudíció konglomerátumát jelentette. Aztán nem várt intellektuális kalandok egy misszionárius inasiskolában és egyre gyarapodó észak-amerikai tapasztalataim rádöbbentenek, hogy a szellemi arisztokrácia megkülönböztető (fennkölt?) tudásaként értékelt „műveltség/művelődés” itt nem képezi a diskurzus tárgyát. Ők nem arra a kultúrára gondolnak, amikor kultúrát mondanak. Inkább valami olyasmire, amit úgy lehetne körülírni, hogy egy adott embercsoport tanult viselkedésmintái, eszméi, világképe és tárgyi valósága, pontosabban ezeknek a rendszerbe szervezett építménye, amit egyik nemzedék a másiknak ad át – ahogyan mi tanultuk a folklórról. Egyszerűsítve, egy adott népcsoport vagy társadalom rendszerbe foglalt válasza a világ kihívásaira. És mindez nyelv, földrajz, történelem és egyebek okán különféle világokat fog felépíteni az emberek elméjében. És lelkében. Meg mindenhol.
Amíg csak alkalmi Marco Polók utaztak „furcsa” távoli helyekre, addig mindez csak a kuriózum szintjén ért el a közemberhez. De amióta a tömeges migráció világjelenség lett, és a különféle kultúrák nem egymástól elszigetelten élik a maguk életét (amikor lehettek akár évszázados eltolódások is a belső fejlődés ritmusában!), hanem keveredve, egymás mellett, egy országban, ugyanabban a városban, ugyanabban a városrészben – akkor hirtelen nagyon fontossá válik annak felismerése, hogy mit is kezdjünk, mit is kezdhetünk ezzel a szinkretizmussal. Az ilyen társadalmi kihívásokra próbált válaszokat adni a Kanadában, Ausztráliában és részben az Egyesült Államokban is divattá vált multikulturalizmus elmélete. (Épp ezért tűnik innen nézvést teljes hülyeségnek, hogy szülővárosomban „multikulturalizmus” örve alatt próbálnak egyesek kisebbségi jogokat vindikálni...) A multikulturalizmus elmélet volt mindaddig, amíg széplelkű társadalmi reformerek el nem kezdték ennek mentén újraszervezni a (kanadai) társadalmat, de most ebbe ne menjünk bele. Van nekünk elég bajunk enélkül is.
[Zárójel. A szeretetszolgás és misszionárius kalandokat csak azért kellett bár futólag említeni, mert mind a kettő igen fontos állomás azon az úton, amely messze vitt a rögvalóság verbőczys lecövekeltségétől. Megmutatták, hogy lehet, sőt kell, foglalkozást és országot váltani, lehet más területen szerzett tudást új kontinens munkahelyén szükséges készségekké átváltani, és hogy az erdélyi tarisznyában hurcolt mindenféle szellemi elemózsia nemcsak nosztalgiázásra jó, hanem konvertálható intellektuális és gyakorlati vastartalék. Evvel már el lehetett rugaszkodni és elindulni a világot felfedezni... Nem együtt, nemzetként, mint tették azt a tengermelléki népek, hanem bár egyedekként. Igaz viszont, hogy szórvány-egyedként a messzi világokból hozott gondolatfűszereket nehéz az otthon maradottakkal megszerettetni.]
Szóval, itt áll az ember Kanada kellős közepén, felvértezve a nagy kultúrtudással (így is, úgy is), és akkor eszébe jut, hogy ő egy magyarul beszélő erdélyi. Hungarian-speaking Transylvanian. Oh, yes! – Interesting...
Elveim okán, se Romániában, se Magyarországon, pontosabban az ottani választásokon nem akarok szavazni, nem is szavazok – pedig tehetném, van három állampolgárságom... mert nekem jól megy. És a napi politika történéseit igyekszem nem követni. A fő trendeket látom, hallom, mondják, persze. Mesélik, régi barátaim nem beszélnek egymással, mert a politikai spektrum ellentétes végleteibe sodródtak, én próbálok erről nem venni tudomást – bennem úgy élnek ők, ahogy otthagytam őket annak idején, most akkor ne csinálják itt nekem a feszültséget! Évente hazajárok anyámat megnézni, rendezni, s közben olyankor kicsit beleszippantok az új idők új eseményeibe. Vittem egyszer-kétszer Szarajevóból menekült jugoszláv asszonyomat is, hadd lássa be szép a transzilván világ... s legnagyobb megdöbbenésemre odavolt mindentől. Hogy Kolozsvárt éppen magyar napok vannak, s a román rendőrség ügyel a rendre (de tényleg!), hogy szépen felújított belvárosban rokonokkal, barátokkal sörözünk a história kellős közepén, hogy a bevásárlóközpontban fantasztikus „cucc”-kínálat van (ezt nők jobban tudják megítélni, mint a férfiember) és ilyenek. Néha jól jön a kívülálló szem, a másfajta perspektíva, hogy jobban lássuk a lényeget. S tudjunk örülni annak, hogy nem lövöldözünk egymásra!
Az ő korosztálya (olykor egész osztályok, évfolyamok) tömegesen szóródott szét a kilencvenes évek elején-közepén – amiképp a magyar ment világgá ’56 után. Tudja, érzi, tapasztalja, hogy szülőföldje gyengébb és szegényebb lett a hiányzók által. S miközben szerte a világban utazgatva ismerkedett szétszóródott régi erdélyi barátaimmal, akik tőlem eltérően mind okosak, műveltek és fényes karriert futottak be szakmájukban, egyszer csak olyan mondattal állt elő, amit alig merek otthon maradt transzilván feleim elé tárni: „Azért nagy kár, hogy annyian nem vagytok már otthon, mert akkor jobban és gyorsabban mehetne a felemelkedés...” Ha én otthon maradtam volna Erdélyben, én sem szeretnék ilyet hallani, mert azt sugallja, a „krém” elment, és maradtak... akik maradtak. Ez így, ilyen beállításban, persze, marhaság és nem igaz, noha egy dolog biztos: nagy vérveszteség volt az erdélyi magyarságnak a sok-sok ezer értelmiségi kivándorló, akik ma lehetnének (elvben) tevőleges szereplői vagy jótékony mecénásai az újrabontakozó erdélyi magyar művelődésnek. Visszagondolva, hogy én személy szerint mennyi mindent szívtam magamba kocsmai beszélgetések során „nagy öregektől”, már az is nyereség volna, ha kocsmai törzsasztalok mellett mesél(het)ne az én kivándorolt nemzedékem. N. B. Legutóbb épp egy efféle kolozsvári kocsmai asztalnál jött a felkérés erre a cikkre is...
Nekem régóta rögeszmém, hogy az egész magyar, de különösképpen a ha-tu-magyar, s köztük az erdélyi világlátás hátrafelé, a múltba néz. Kényszerpálya, mit nemcsak a mi belső búbánatosságunk, de a külső körülmények is hoztak (mert fontos lett, hogy ki pattintotta e tájakon az első kőbaltát, mert az jogot és folytonosságot jelent). Nincs, nem volt már itt jövőkép rajzolgatása régóta, csak a dicső múlt felemlegetése. Fellengzős szocio-terminológiával élve, imago-kultivációnk a múltba irányul. Nem az a baj, hogy tudjuk, ismerjük a múltat, a múltunkat, hanem az, hogy abban élünk. Nagyritkán betoppanunk egy-egy pillanatra a jelenbe is, de a jövőig nem nagyon merészkedünk el. Se térben, se időben nem akaródzik messzire előrefutni. Vagy vitorlázni.
Otthonunkban, ebben a kanadai faluban, az asszonnyal mi angolul beszélünk – ez egyenlő esélyt jelentő idegen nyelv mindkettőnknek. S mert vénülök, egyre gyakrabban nyúlok az Erdélyben feltarisznyált javak közé, s kapok elő történeteket, embereket, helyzeteket. Érdekes figyelni, hogy angolra fordítva (és az asszony fejében visszaváltva a jugoszláv gyökerekhez) van-e még jelentősége nagy meséléseimnek. Kicsiben afféle világmérce: a nyelven túl mit tud mondani az én erdélyiségem, erdélyi magyarságom a világnak. Most itt, pillanatnyilag kiiktatjuk azt a lehetőséget, hogy bennem, a közvetítőben is lehet hiba, és feltételezzük, hogy műfordítói meg transzkulturális missziós múltam felvértezett elegendő eszközzel, hogy ideális közeg legyek. Kanadai ember, Marshall McLuhan mondá, hogy the medium (a közeg) is the message... És én mindig és örökké azt szeretném, hogy ne csak a vénemberek múltidéző szellemi kalandozásait tudjam bemutatni angol nyelvű mesemondásaim idején, hanem hogy jövőbe mutató izgalmas perspektívákról tudnék beszámolni, amikor erdélyi magyar témákat feszegetek. Múltidézés, árvalányhaj, nyereg alatt puhított politikai handabanda, róvásírott műlófat hidegen hagy, ámbátor halálra tudok untatni effélékkel is udvarias angolszászokat. Az újakról, a mai fiatalokról viszont nem tudok eleget. Pedig biztosan jönnek és remélem, hoznak valami újat. Valamit, amiről büszkén mondhatom majd itt a sok kanadai idegennek, hogy ímé, ezek az én erdélyi véreim, ilyen tökös dolgokat mívelnek. Mentik a szívemnek oly kedves mezőségi szórványt, írnak (világ)irodalmat, csinálnak színházat s filmet, fesztiválokon túl is, zenélnek minden műfajban és alkotnak képet, szobrot s egyebeket. Tudom, s olykor látom is, hogy jön, és helyet követel egy új, más szemléletű nemzedék, amelyik majd viszi tovább, amit kell. Én, főleg személyes kapcsolataim miatt, elsősorban azt látom, amit a magam korabeliek művelnek, de azt hiszem, a jövőben annál több kell. Innen nézvést úgy tűnik, begyűjtöttünk már mindent, amit be kellett gyűjteni – mesét, nótát, varrottast és egyebeket.
Gyönyörűek a mi erdélyi népviseleteink – de meddig lehet népviseleti jelmezekbe bújva mímelni huszonegyedik századi jelenlétet és követelni helyet a népek asztalánál egy digitális kultúrában? Amit én várok az utánunk jövőktől: úgy ötvözni a hagyomány(os)t és a mai modern világot, hogy mindenből a legjobb jusson nekünk. Akarok otthoni irodalmat, sajtót olvasni a digitális herkentyűkön, amiket mindenhova magammal hurcolok; akarok látni és élvezni – sőt, ha kell rendelni a világ másik végéből – képzőművészeti alkotást; akarok nézni a neten színházi előadást vagy erdélyi film- és tévétermést; akarom, hogy ne csak Afrika eldugott zugaiból, de Erdélyből is rendelhessek egy kattintással dísztárgyakat a lakásomba. Ne a pártok, hanem a kultúra szólítson meg, amikor a világ felé akarnak nyitni. A technikai eszközök önmagukban semlegesek. Minden attól függ, mire használjuk őket, és én azt remélem, afelé megy a világ, hogy erdélyi magyarságomat tápláló világháló épül. Mert akkor szinte mindegy, honnan kapcsolódom erre a hálóra...
Mikest mindig úgy idéztük, hogy csupán Zágon volt fontos a mondatból, s kényszerből elfogadtuk: szereti, szeretheti Rodostót is... Bocsánatos bűnként könyveltük el, hogy új hazáját kedvelte, s nem félt, hogy ez szívcserével járna. Manapság, hogy a világ így kitárult és ugyanakkor összezsugorodott, nem a régvolt idők relikviáival kell útnak indulni Erdélyből. Azok csak olyanok, mint fotókon a háttér: kiemelik az előtérbe helyezett objektum fontosságát és egyediségét. Fokozzák a varázsát, de mégiscsak a fókuszba helyezett tárgy a lényeg. Az üzenet.
Minden nap kíváncsian kapcsolom be az óvilággal, óhazával összekötő kapocsként működő internet-masinériákat: mi az Erdélyből jövő üzenet, amit megoszthatnék kanadai falustársaimmal, miközben itt egyensúlyozok a kötőjelem közepin.
